Bútorok az ókori Egyiptomban 1.

Miléna azzal a kéréssel fordult hozzánk, hogy szeretné tudni milyen bútoraik, használati tárgyaik voltak az egyiptomiaknak. A kozmetika témánál Maatkara ezt részben érintette, legalábbis az ahhoz kapcsolódó tárgyi emlékekről ott szó van. Az ételek és italok témakör záró részében pedig röviden kitért a konyhai eszközökre és tárolókra. Most a bútorokról általánosságban lesz szó.

A témában két fontos művet szeretnénk említeni. Az egyik Geoffrey Killen háromkötetes munkája az Ancient Egyptian Furniture, mely az 1980-as években jelent meg. A másik pedig Aletta Maria Pepler-Harcombe 2011-es disszertációja, amelynek címe Ancient Egyptian Furniture in Context: From Ancient Production, Preservation to Modern-day Reconstruction and Conservation.[1]

Az ókori Egyiptomban használt nyersanyagokkal, az iparral és a különböző technológiákkal foglalkozik két angol nyelvű könyv. Még 1926-ban jelent meg A. Lucas és J.R. Harris munkája, az „Ancient Egyptian Materials and Industries”. 2009-ben adták ki a Paul T. Nicholson és Ian Shaw által szerkesztett „The Ancient Egyptian Materials and Technology” című könyvet.

Mit tudunk arról, hogy milyen bútorok vették körül az egyiptomiakat egy házban, milyen forrásokból tudjuk ezt?

Egyrészt ismét segítségünkre vannak az ókori egyiptomi sírábrázolások, ezek között nem csak bútordarabok képét találjuk, hanem láthatunk asztalosokat is munka közben, amint éppen fűrészelnek, fúrnak, faragnak, csiszolnak, hogy egy ládát vagy éppen egy szobrot készítsenek. A híres Meketré modellek között természetesen volt egy asztalosműhely modell is. Ezen felül konkrét tárgyi emlékek is maradtak fenn, nem csak maguk a bútorok, hanem szerszámok is. A szerszámok kezdetben egyszerűek voltak, később megjelentek olyan találmányok, amelyek egyszerűsítették és gyorsították a fa megmunkálását.

A növényvilágot bemutató cikkben már szó volt arról, hogy milyen fák fordultak elő az ókorban Egyiptom területén, de most abból a szemszögből vizsgáljuk meg a kérdést, hogy milyen fából készítettek bútorokat, használati tárgyakat az egyiptomiak. Illetve kitérünk arra is, hogy vannak-e a fán kívül még olyan nyersanyagok, amelyekből bútor készült.

Az egyik legszéleskörűbben használt fafajta az ókori Egyiptomban a dinasztikus kor kezdetétől a végéig az akácia volt. Nem csak bútor készült belőle, de hajók is és a nagy építkezési projekteknél is használták. Az ebből készült bútorlapnak vöröses színe van és idővel sötétedik. Jó minőségű és tartós keményfa. Szintén elérhető volt a tamariszkusz. Ez egy kisebb fa és a bütykei miatt nehéz megmunkálni, ezért nem volt annyira gyakori alapanyag. Általában tamariszkuszok védték a sivatagi településeket a homokviharoktól. Egyiptomban előfordult a fűzfa (Salix safsaf) időnként ebből is készült bútor, ahogy a szír krisztustövisből (Ziziphus spina-christi) és a szikomorfügéből (Ficus sycomorus) is. Utóbbinak a fája világos vagy sötétbarna vöröses mintázattal. A kőris (fraxinus excelsior) őshonos Észak-Afrikában. Tutankhamon sírjában Carterék találtak egy csodálatos íjat ebből a fafajtából. A fejszék és bárdok nyele is általában kőrisből készült, mert jó elasztikus tulajdonságokkal rendelkezik annak ellenére, hogy elég kemény. Harcombe azt írja, hogy olívából főleg későbbi korokban készültek kisebb, finom tárgyak. Például a Későkorban számos sztélét készítettek belőle. Az olajfát fontos metszeni ahhoz, hogy növeljék a termelékenységét. Az olivákat ezért nem teljes egészében vágták ki, de még így jelentős faanyagot biztosítottak az asztalosok számára. Az örökzöld perzea (Mimusops laurifolia) fájának sötét a színe és nagyon tartós, az egyiptomiak ágyakat, asztalokat és más bútort készítettek belőle. Az Újbirodalom idején például fejtámaszok népszerű alapanyaga volt.

Jó minőségű fát már nagyon korán, az 1. dinasztia idején importáltak, leginkább a Földközi-tenger keleti partvidékéről. Az importált fafajták közé tartozik a libanoni cédrus (Cedrus lebani). Már a Palermói kőről[2] értesülünk ennek nagy mennyiségű behozataláról. Sznofru (4. dinasztia) uralkodása idején negyven nagy hajó kelt útra a mai Szíriai partjai felé, az egyiptomiak itt cédrus fákat vágtak ki és a rönköket Egyiptomba vitték. Ez egy nagyon jól megmunkálható, jó minőségű fa és az egyiptomiak az egész fáraókorban használták koporsó- és bútorkészítésre is. A Tutankhamon sírjában talált fából készült sírfelszerelés nagy része cédrusból van.

A mezei szil (Ulmus campestris) egy olyan fa, ami mesterségesen hajlítható. Valószínűleg ezt használták az egyiptomi kocsik kerekének gyártásához. Egyiptomban a harci kocsik megjelenése a hükszoszoknak[3] köszönhető, akik a II. Átmeneti korban az ország északi részét uralták. Geoffry Killen szerint a beni-hasszáni 15-ös sírban, ez Baket III. örökhajléka, az egyik jelenetben a fa hajlítása látható. Az asztalos a fát egy edény forró víz fölé tartja, a forró gőz behatol és megpuhítja a fa sejtszövetét.

Szintén használták a valószínűleg a mai Törökország területéről importált csertölgyet (Quercus cerris). Sajnos ez elég könnyen lebomlik. Sokkal tartósabb fa a szinte fekete vagy sötétbarna színű ébenfa – ezek a diospyros nemzetségbe tartozó fák. Az Egyiptomtól délre fekvő területekről érkezett Egyiptomba, már a legkorábbi időkben, de csak kis mennyiségben. Tutankhamon sírmellékletében volt egy gyönyörű ébenfa ágykeret. Az ébenfát viszonylag nehéz megmunkálni és a belőle készült bútorok igen értékesek voltak.

Harcombe említ még egyéb fafajtákat is. Az egyik a buxus, amelyből bútorberakások készültek a Középbirodalomtól egészen a Ptolemaiosz-korig. Ez szintén egy tartós fafajta, amit valószínűleg Szíria nyugati részéről importáltak. Rendkívül értékes fának számított a diófa, amelyet leginkább furnérként használtak. A rétegelt lemez technikát ismerték az egyiptomiak, bár Killen nem említi, de elképzelhető, hogy ők találták fel.[4] Ilyenkor vékony falemezeket illesztenek egymáshoz. Általában kívülre kerül a jobb minőségű, értékesebb, szebb falemez, belülre pedig a rosszabb minőségű, olcsóbb. Ezáltal kevesebb mennyiségre van szükség a jó minőségű és drága fafajtából. Illetve ezzel a technikával tudtak készíteni olyan stabil deszkát, ami nagyobb méretű, mint a rönk, amelyből levágták. A kemény és igen ellenálló diófát feltehetőleg a Földközi –tenger partvidékéről importálták. A boróka (több Juniperus fajta) fája puha mégis tartós, már a 3. dinasztia idejétől készítettek belőle bútort Egyiptomban. Az Újbirodalom idején pedig sok koporsó készült ebből a fából. A nyírfa igen minimálisan fordul elő, bár ideális alapanyag a bútorgyártáshoz. Ritkán használták nagy mennyiségben a fenyőt, ezt a mai Szíria-Palesztina területéről importálhatták. Van néhány Egyiptomban gyártott, fenyőből készült bútordarab. Viszont ami érdekes, hogy olyan fenyőbútorok is előkerültek, amelyeket Szíria-Palesztinában állítottak elő és adományként, adóként érkeztek Egyiptomba, különösen azokban az időszakokban, amikor Egyiptom uralma kiterjedt ezekre a területekre is. Az Aleppo-fenyőt a 18. dinasztia idején harci kocsik, kocsik előállítására használták. Az illatos fával rendelkező ciprus (Cupressus sempervirens) Jordánia, Szíria, Libanon és Törökország területén fordul elő. Egyiptomban már a Predinasztikus kortól kimutatható. A 18. dinasztia idejéről maradt fenn egy ékszeresládika, amelyet ciprusból készítettek, a fedele ugyanakkor tamariszkuszból van és buxusberakások díszítik.

De nem csak fából készültek bútorok és más használati tárgyak. Már a Neolitikus korban faragtak elefántcsontot és vízilóagyart. Abüdoszból, az 1. dinasztia királyainak sírjaiból viszonylag sok patás állati lábat – talán szarvasmarha lábat – formázó bútorláb került elő, de más Archaikus kori lelőhelyen, például Tarkhanban is találtak ilyeneket. Ezek talán ládák lábai lehetnek.

A Nílus és a csatornák mentén, valamint a Delta mocsaraiban bőségesen nőtt a nád és a gyékény. Mindkettőt széleskörűen hasznosították az egyiptomiak. Már a Predinasztikus korban készültek például egyszerű ládák nádból. Ezekben tárolhattak például parókát, ételt, illetve papiruszt és írófelszerelést is. Növényi alapanyagokból sokféle kosarat is készítettek. Ezekben tárolhattak élelmiszereket is, de akár egy asztalos is szállíthatta a felszerelését benne. Lahunban került elő egy ilyen szerszámos kosár a 22. dinasztia korából. Az ételekről szóló részben pedig látható példa egy növényi szálakból készül edénytartó állványra is. Ennek a cikknek a képei közé egy tartalmát tekintve különleges kosarat választottunk. A múzeum információs szövege szerint ez a spirálisan font, hengeres alakú kosár egy 11. dinasztia korabeli sír bejáratától jobbra került elő. Benne egy hasonló, de kisebb kosár volt. Mikor azt is kinyitották a régészek, akkor a következő érdekes dolgokat találták benne: malachit darabok vászonanyagba csomagolva, viasz darab, gyanta, illatos fadarabok és egy köteg növényi szál. A sír bejáratától balra két darab vizilóagyarból faragott varázsbot volt, az egyik dekorálatlan, a másikat viszont védelmező figurák díszítik. Bár utóbbi tárgyak alapvetően a szüléshez kapcsolódtak, a tudosók úgy gondolják, hogy a kosárban talált dolgok és a varázsbotok segítségével a sír előtt valamilyen rituálét hajtottak végre. Ezután a kis intermezzo után, pedig most térjünk vissza a bútor alapanyagokhoz.

Az állati bőrt a Predinasztikus kortól használták, a háziasított juh, kecske és szarvasmarha bőrét egyaránt. A cserzést az akácia gyümölcsének levével végezték. Az ágyak fekvőfelületét gyakran bőrszíjakból készült háló alkotta, ezt a technikát a székek ülőfelületének kialakítására is alkalmazták, de az is előfordult, hogy madzagból készítették el ugyanezeket. Az egyszerűbb módszer az volt, hogy a madzagot az üléssínek köré tekerték, de a szék ülőrészét úgy is elkészíthették, hogy az üléssínekbe lyukakat fúrtak és a madzagot ezeken átfűzve szőtték meg. Előfordult az is, hogy az ülőfelületet állati bőrből készítették el. Természetesen az egyiptomiak is használtak párnákat és takarókat, ezek gyakran lenvászonból készültek. A British Múzeumban őriznek egy vászonpárnát, amelyet az Újbirodalom korára datálnak, ez vízimadarak tollával van megtöltve, ugyanakkor a gyakran dumpálma és datolya pálma rostjait használták erre a célra.

A fa kivágását is megörökítették az ókori egyiptomiak. Egy ilyen ábrázolás található például Khnumhotep III sírjában Beni-Hasszánban. Ez a sír a Középbirodalom korából, a 12. dinasztia idejéről való. Itt két egyiptomi vág ki egy fát, a lombját pedig egy harmadik férfi patás állatokkal, kecskével vagy gazellával eteti meg. Ezek a favágók fejszét használnak. Egy másik érdekes ábrázolás található Karnakban, a hüposztil csarnok külső, északi falán. I. Széthi hadjáratainak jelenetei között szerepel egy, amelyen Libanonba látogat, ahol az ott élők fát – valószínűleg a nagyon értékes libanoni cédrust – vágnak ki a számára. Miután kivágták a fát, az ágakat levágták és a törzset körülbelül 1,7 méter hosszú darabokra vágták fel. Ez megkönnyítette a rönkök szállítását, majd későbbi lapokká fűrészelését. Természetesen előfordulhatott, hogy ennél jóval hosszabb fára volt szükség például a nagyobb építési munkáknál, akkor a rönköt nem darabolták fel az előbb említett formában, hanem egyben szállították el. A rönköket az asztalos műhely udvarába szállították. Itt az udvarban kellett lennie egy fűrészoszlopnak, amelyhez a rönköt kötéllel hozzá rögzítették. Az asztalos felülről lefelé haladva a fűrészt előre-hátra húzva vágta deszkákra a rönköt. A léc levágása után a kötelet újra be kellett állítani. Valószínűleg alkalmaztak éket, vagy más nehéz tömeggel működő karos mechanizmust, ami megkönnyítette a munkát. A faanyag ilyen módon történő feldolgozását az Óbirodalomtól kezdve a dinasztikus kor minden korszakában megörökítették. A fűrészoszlop segítségével történő lapokra vágást láthatjuk például a 18. dinasztia idején élt Rekhmiré thébai sírjában is.

A fát fokozatosan ki kell szárítani, hogy könnyebb legyen dolgozni vele, ez ugyanakkor növeli a szilárdságát is és segít megelőzni, hogy a gombák és a faevő rovarok megtámadják. A nedves deszkákat a műhely falához támasztották, vagy sátorszerűen egymáshoz támasztották. Fontos volt, hogy a levegő szabadon keringhessen a fa körül. A deszkákat nem szabadott közvetlen napfénynek kitenni és elképzelhető, hogy gyékényszőnyeggel fedték le, hogy nehogy túlságosan gyorsan száradjon ki. Egyiptom meleg, száraz levegőjén néhány hónap alatt kiszáradtak a falapok. A kérget és a háncsot fejszével távolították el.

A deszkákat többféle módon illeszthették és rögzíthették egymáshoz. Már a Predinasztikus korból ismerünk láda alakú koporsókat, amelyeken jól megfigyelhetőek ezek a módszerek. Az egyik megoldás, hogy a derékszögben összeillesztett[5] lapokat fapeckekkel vagy bőrből készült szalagokkal rögzítették egymáshoz. Szintén a legkorábbi időktől megfigyelhető a csapolás. Az átmenő vagy nyílt csap-csaplyuk kötés már az 1. dinasztia idején előfordul, egy ágykereten, míg a fecskefarkú közbelapolás legkorábbi példája a 4. dinasztia idejéről származik Hetepherész királyné bútorainak egyikén. Ha 1,7 méternél hosszabb falapra volt szükség, akkor pillangó kapoccsal[6] rögzítették egymáshoz a darabokat.

Rosszabb minőségű fa esetén gipsz réteggel takarták el a fa hibáit, de furnért is alkalmazhattak erre a célra, különösen ébenfából. A gipsz víztartalmú szulfátásvány, mely megtalálható Egyiptomban kristály vagy kőzet formájában. Ha készülő bútordarabot később festeni kívánták, akkor gessoval vonták be a fát, amely kiváló alapot adott a festéknek. A gesso gipsz, fehér pigment és valamilyen ragasztóanyag keveréke. A festékek nagy része úgy készült, hogy a természetben előforduló ásványi anyagokat porrá zúzták, majd vízzel és valamilyen ragasztóanyaggal összekeverték. Aranyozás esetén vékony aranyfóliát helyeztek a nedves gesso rétegre. Ez megszáradt és gyakorlatilag ragasztóként funkcionálva rögzítette az aranylemezt a fához. Máskor vastagabb arany, vagy ezüst lemezt nyomtak és ütögettek a fához és ezt kis szegekkel rögzítették hozzá.

A fa bútorokat díszíthették ébenfa, elefántcsont[7], fajansz és féldrágakő berakással. Arra, hogy az ókori egyiptomi asztalosok mennyire komplex dekorációt voltak képesek elkészíteni, nagyon szép példa Tutankhamon két intarzia technikával készült ládája, amelyek paneljeit több ezer gondosan elrendezett és felragasztott fadarabkából álló halszálka motívum dísziti.

Olajjal kevert gyantából készített átlátszó lakkot a 18. dinasztia idejétől kezdve használtak a fa védelmére. Szurokból és olajból fekete színű lakkot is készítettek. A festett díszítés védelmére gyakran használták a méhviaszt.

A temetkezési mellékletként elhelyezett bútorok a túlvilági élet során szolgálták az elhunytat, ezért gyakran olyan hieroglif jelek díszítik őket, amik kiadnak egy jókívánságot, vagy valamilyen szimbolikus jelentésük van. Az ékszereknél említettem az úgynevezett mottó-kapcsokat. Itt is ilyesmiről van szó. A neb – ebben az értelemben minden – hieroglifa felett megjelenhet például az uasz – hatalom, az ankh – élet, a dzsed – tartósság, stabilitás, vagy akár a sA – védelem hieroglifa. A dzsed-oszlop Ozirisz isten szimbóluma és gyakran társítják temetkezési bútorokon a tjet-csomóval, amely feleségének, Ízisz istennőnek a jelképe. Ezeket gyakran fából faragták ki, aranyozták, majd faszeggel rögzítették a bútorra. Mi egy rekonstruált ládikát választottunk illusztrációként, bár Szithathoriunet ládái lebomlottak az évezredek alatt, de Guy Brunton alapos dokumentációjának és a megmaradt ébenfra részek, az arany, az ezüst, a karneol és a fajansz berakásoknak köszöhetpen a Metropolitan Múzeum elkészítette a rekonstrukciójukat. Az általunk választott ládika tetején Hathor-fej berakások, míg az oldalát dzsed-oszlop motívumok díszitik.

Az állati alapú ragasztó használatára legkorábban az 5. dinasztia idejéről van bizonyíték. Ezt úgy készítették, hogy az állatok bőrét és csontjait vízben főzték. A víz elpárolgása után egy tömény ragadós anyag maradt vissza. Rékhmiré thébai sírjában van egy nagyon érdekes jelenet. Egy asztalos forró ragasztót használ, melyet kőedényben melegít, ecsettel viszi fel egy furnérlapra.

A bútorzsanérok készülhettek fából vagy bronzból, sőt nemesfémből is. Tutankhamon sírjában találtak egy különösen szép összecsukható ágyat, amelynek bronz zsanérrendszere van, a Metropolitan Múzeumban pedig egy ilyen összecsukható ágy kicsi modelljét őrzik az Újbirodalom idejéről.

A legtöbb ládát, dobozt úgy zárták, hogy két gombához hasonló fogantyú köré madzagot tekertek, az egyik fogantyú a doboz tetején helyezkedett el, míg a másik az oldalán. A madzagra anyagpecsétet tettek, hogy plusz védelemmel lássák el a ládát. Ugyanakkor némely ládákat komplex zárral láttak el. Fémből készült tolózárakat Killen szerint a 18. dinasztia idejétől használtak ládák vagy szekrénykék ajtajának lezárásához.

Mielőtt az asztalos nekiállt a bútor tényleges előkészítésének, először a bútor tervét valószínűleg a méreteivel együtt felrajzolta egy papiruszra – elképzelhető, hogy ezt a feladatot a műhely vezetője végezte. Ezután a deszkán el kellett végezni a méréseket. Ehhez egy mérőlécre volt szükség. Az egyiptomiak nem centiméterben mértek. A mérőléc általában egy könyök^[8] hosszú volt, amelyen a többi mértékegység a kéz^[9], a tenyér^[10] és az ujj^[11]. Többféle szintezővel dolgoztak az egyiptomiak. Az egyik egy fából faragott háromszög, amelyről középen függőón lóg le, ezzel a vízszintet mérték. A függőleges irány ellenőrzésére egy másik fajta, de szintén függőónnal rendelkező eszköz szolgált. Asztalos derékszög is segítette a munkájukat. Ezen eszközök használata szépen megfigyelhető Rekhmiré sírjának ábrázolásain. Az asztalos mérőeszközök egyébként népszerű amulettformák voltak a Szaiszi-kortól. A temetkezésekben általában mindig együtt fordul elő az asztalos derékszög és a mérőón. Az eszközöket csak sematikus formában ábrázolják az amulettek, melyek szinte mindig fekete kőből, különösen hematitból készülnek, bár a Ptolemaiosz-korból fennmaradt néhány fajansz példány is. A derékszög amulett a túlvilágon egyenességet biztosít, míg a mérőón egyensúlyt.

Az ókori Egyiptom legkorábbi vágószerszámai fűrészkések voltak, a Predinasztikus kor előtt és alatt leginkább kovakőből készültek. Ahogy fejlődött a bútoripar, megjelentek az első réz szerszámok is a Badari-kultúra idején (kb. i. e. 4500 – 4000) a fa, a csont és a kő megmunkálására. Az első rézfűrészek az Archaikus korban, az 1. dinasztia idején jelentek meg. Walter B. Emery Szakkarában az 1 dinasztia idejére, azon belül Dzser uralkodására datálható, a fa megmunkálásához használt eszközöket talált nagy mennyiségben a 3471-es számú sírban. Ezek a fűrészek rövidek – hosszúságuk 25-40 cm között változik –, az orruk pedig tompa, fogak az egyik oldalán vannak. A fém pengét valószínűleg fa nyélbe illesztették bele. A fűrész alakja megváltozott az 5. dinasztia idejére. A felső része egyenes, míg a fogak az ívelt vágóél mentén vannak elhelyezve. A nyelet pedig úgy alakították ki, hogy illeszkedjen az asztalos kezéhez és kényelmesebb fogást biztosítson.

A fejszék pengéit az archaikus korban rézből öntötték, később már bronzból is, jóval később, a Későkortól pedig vasból is. A penge leggyakrabban lekerekített vágóéllel rendelkezik. Az alakja lehet félkörre vagy nyelvre emlékeztető, és trapézszerű is. A penge nyél felé eső oldalának két szélén „fülek” vannak, amelynek segítségével, nedves bőrszalagokkal fa nyélhez rögzítik. A bőrszalagok a száradás során összehúzódnak, így szorosabban rögzítik a pengét a nyélhez. Olyan pengéket is készítenek, amelyen a nyél felé eső oldalon középen is vannak lyukak, ezeken is át lehetett fűzni a bőrszalagokat és így még biztosabban rögzíteni. A fejsze nagysága változó, függött a funkciójától is. A fa kivágásához például nagyobb pengére és hosszabb nyélre volt szükség, hogy a favágó erőteljes ütést tudjon mérni a fára. A finomabb munkához pedig inkább a kisebb fejsze és a tenyérbe simuló nyél dukál, ilyen esetben a nyél enyhén hajlított.

Az ókori Egyiptom asztalosának legsokoldalúbb szerszáma a szalukapa volt. Emery ilyeneket is talált az 1. dinasztia szakkarai sírjaiban. Leginkább a fa felület simításához használták, de alkalmas volt pontos vágáshoz, alakításhoz is. A szerszám éle merőleges a nyélre. Eleinte a pengéje kovakőből készült, de már a Predinasztikus korban rézből, majd később bronzból is. A Római kortól fordul elő a vasból készült szalukapa penge. Ennél az eszköznél is megfigyelhető, hogy a penge alakja változik az idő folyamán, eleinte trapéz alakú, amelynek az éle vagy egyenes, vagy lekerekített. A Középbirodalomtól a nyélhez eső vége elkeskenyedik és „fület” alakítanak ki, amely segítségével biztosabban rögzíthető a nyélhez. A nyélnek is több változata van. Hatsepszut Deir el-Bahariban álló templomának alapítási depozitjában előkerült számos szalukapa modell jól mutatja sokféleségüket. Van például, amelyik oldalról nézve T alakú, van „hattyúnyakú” nyéllel rendelkező, míg egy következő típusnak cukorpálca alakja van. Az ábrázolásokon az Óbirodalomtól megjelenik a szerszám, különösen a hajóépítők kezében látható sokféle szalukapa.

Különböző réz vésőkkel találkozunk már a Predinasztikus korban. Kétféle vésőt használtak, egy nagyobbat (mortise chisel) és egy kisebbet (firmer chisel) a finomabb munkákhoz, minták véséhez. A nagyobb vésőnek henger alakú nyele van, amelynek a vége lapos, a penge keresztmetszete négyzet alakú és csak részben hatolt bele a nyélbe. Viszonylag nehezen hajlott meg, vagy csavarodott el. Kalapácsot használtak hozzá, az asztalos jól irányzott ütések segítségével véste vele a fát. A kőfaragók vésőjét az különbözteti meg az asztalosokétól, hogy annak nincsen fanyele, hiszen a kő megmunkálása erősebb ütéseket igényel, amelytől a fanyél megrepedne, széttörne. A kisebb véső, kettős vágóéllel rendelkezik. Az asztalos a keze nyomásával faragta vele a fát. Ennek a vésőnek a henger alakú nyele a végén lekerekített, így szépen illeszkedett az asztalos kezébe. A penge vékony, a keresztmetszete téglalap alakú. Emery mindkettőt talált Szakkarában a 3471-es számú sírban.

Szintén megtalálható volt a 3471-es szakkarai sírban az ár. Ennek a keresztmetszete kör alakú, a nyele fa. Elsősorban bőr lyukasztására, de a fába kerek minták vagy lyukak kialakítására is használták. Jelölhették vele azt is, hogy hova kell lyukat fúrni, pecket, vagy csapot betenni.

Az ókori egyiptomi asztalos legfontosabb ütőszerszámai a bunkó és a fakalapács voltak. Ezek a szerszámok ma is hasonlóak ahhoz, mint amilyenek az ókorban voltak. Az asztalosbunkókat általában egy darabból készítik el, nagyok és viszonylag nehezek. A bunkók feje forgástest, a Predinasztikus korban és az Óbirodalom idején a végük lekerekített volt, míg a Közép- és Újbirodalom idején lapos. A fakalapácsok jóval később, csak a Görög-római korban jelennek meg. Fejük és száruk külön darab. A fej formája lehet téglalap vagy henger.

Ahhoz, hogy a peckek és a csapok behatoljanak a fába, viszonylag nagyobb erő kifejtésére volt szükség, erre a célra az egyiptomiak kalapácsokat használtak. A kalapács az ókorban jóval egyszerűbb eszköz volt, mint napjainkban. Jobbára lekerekített sima kövek, amelyek kényelmesen elférnek az ember kezében, általában nincsen nyelük.

Óbirodalom korabeli ábrázolásokon jelenik meg az íjfúró, például Ti masztabájában örökítették meg, ahogy egy asztalos dolgozik vele. Egy másik ábrázoláson ezen a sírban azt látjuk, hogy homokkőtömbökkel simítják, csiszolják egy doboz tetejét. A doboz felett látszik egy szalukapa és egy fűrész is.

A következő részben megismerkedünk a bútortípusokkal és azzal, hogy ezek melyik korszakban hogyan néztek ki.

Ajánlott linkek:

http://maatkara.extra.hu/enciklopedia/kozmetika.htm

http://maatkara.extra.hu/enciklopedia/etel_ital4.html

Készítette: Maatkara és Nehebkau

Közzétéve: 2021.02.02.

Felhasznált irodalom:

Geoffrey Killen – Egyptian Woodworking and furniture (Shire Egyptolgy, 1994)

Aletta Maria Pepler-Harcombe – Ancient Egyptian Furniture in Context: From Ancient Production, Preservation to Modern-day Reconstruction and Conservation.