Ételek és
italok az
ókori Egyiptomban 4.
Ebben a
részben először
arról lesz szó, hogy milyen fajta húsokat fogyasztottak az ókori
egyiptomiak. A
rendkívül meleg éghajlat rendkívül
megnehezíti az ételek frissen tartását. A hús fogyasztás tekintetében
minél
alacsonyabb rangú volt egy egyiptomi annál ritkábban jutott húshoz és
annál
kisebb méretű állathoz jutott. Csak egy jómódú ember engedhette meg
magának,
hogy levágasson egy nagyobb állatot, például egy ökröt. A szarvasmarha
rendkívül értékes állat volt. Mellső combja szinte állandó eleme a
halotti
áldozati asztalnak. Az Újbirodalom korabeli szájmegnyitási rituálé
alapján,
melynek előzménye a jóval korábbi – Óbirodalom korabeli –
szoborrituálé,
tudjuk, hogy ennek mitologikus oka volt. A marha mellső lába, vagy a
marhacomb
átnyújtása az elhunytnak, ugyanis Ozirisz ellenségeinek, elsősorban
Széthnek, a
Hórusz általi legyőzéseként értelmezhető. Az ókori egyiptomiak egy marha
mellső lábát látták a Meszehtiu csillagképben, amit mi Göncölszekérként
ismerünk, ezt Széth egyik megjelenési formájának tartották.
Meketré modelljei[1] között van egy húsfeldolgozó is, amelyet a Metropolitan Múzeumban őriznek, ismerkedjünk meg vele közelebbről. Meketré királyi birtok felügyelő volt, aki a 11. dinasztia idején, II. Mentuhotep (Nebhepetré) fáraó idején lépett hivatalba és még a 12. dinasztia elejének uralkodóit is szolgálta. Húsfeldolgozó modelljében két nagy, összekötözött lábú ökröt vágnak le éppen egy nagy helyiségben. A kezükben jogarokat tartó férfiak felügyelik a munkát. Egy-egy férfi átvágja az állatok torkát, más férfiak a vért edényben összegyűjtik. A sarokban két férfi felügyel két tűzhelyet, amelyeken egy-egy üst van, valószínűleg ezekben főzik krémmé a vért. Egy férfi eközben kacsát vág le és kopaszt meg. Egy emelettel feljebb a nyitott teraszon húsok lógnak egy kötélről (a kötél helyre lett állítva), éppen szárítják őket.
Meketré húsfeldogozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia. Így néz ki az "doboz", amikor a teteje is rajta van. Forrás: Metropolitan Múzeum |
Meketré húsfeldolgozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia. Betekintve látható, hogy az udvaron vágják az állatokat. Az épület tetejére lépcső vezet, itt szárítják a húsokat. Forrás: Metropolitan Múzeum |
Meketré húsfeldolgozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia. Részlet a modell belsejéből. Forrás: Metropolitan Múzeum |
Az
ábrázolásokon mindig ökröket
látunk, amint levágják őket, úgy tűnik a teheneket nem ölték meg a
húsukért,
legalábbis áldozatként nem. Kedvelt volt a szárított marhamáj és szív.
A
Szakkarai lakoma[2]
fogásai között szerepelt két tál marhaborda. Egy
egyiptomi paraszt nagy
valószínűséggel sohasem evett marha-, disznó-, birka- vagy kecskehúst.
A
leggyakoribb proteinforrás a legtöbb egyiptomi számára a hal és a
vadmadár
volt. Az elhízás éppen ezért nem jelentett gondot a népesség nagy
részénél,
viszont az elit tagjainak ábrázolásain és szobrain megjelennek a jólét,
a
jóltápláltság jelei zsírpárnák formájában. Ez persze nem jelenti azt,
hogy
minden előkelő elhízott volt, nyilván voltak közöttük átlagos
testalkatúak,
ugyanakkor az ilyenfajta ábrázolás egy ember jólétét, sikerét is
jelezhette.
Voltak
tiltások bizonyos húsok
fogyasztására vonatkozóan erre ismét a görög történetíróktól tudok
példát
hozni.
Hérodotosz
említést tesz egy
ünnepről, amelyet az egyiptomiak Hórusz Széth felett aratott
győzelmének
emlékére tartottak. A disznót szintén Széth egyik megjelenési
formájaként
tartották számon. Hérodotosz szerint az egyiptomiak csak ezen az
ünnepnapon
fogyasztottak disznót, akik pedig nem engedhették meg maguknak a
disznóhúst,
azok disznó formájú kenyereket ettek.
Plutharkosz
a következőt írja a
disznóról:
„A disznót
tisztátalan állatnak
tartják, mert megfigyeléseik szerint leginkább holdfogyáskor párosodik,
továbbá, kiütés és viszkető fekélyek lepik el azoknak a testét, akik
tejéből
isznak. Némelyek évente egyszer, holdtöltekor disznót áldoznak és meg
is eszik
a húsát. Ezt azzal indokolják, hogy Tüphón hajdan holdtöltekor üldözött
egy
disznót, s akkor talált rá arra a fakoporsóra, amelyben Oszirisz teste
feküdt –
ezt a nézetet azonban sokan nem fogadják el, s úgy gondolják, hogy mint
sok
más, ez is későbbi félreértés.”[3]
Ugyanakkor
a
régészeti leletek némileg ellentmondanak ezeknek a megállapításoknak.
Kahunban,
a Középbirodalom korabeli piramisvárosban, illetve Amarnában, az 18.
dinasztia
korabeli munkásfaluban nagy mennyiségben találtak disznócsontot, ez
arra utal,
hogy az egyiptomi munkások körében fontos táplálék volt a disznóhús. Egy pár
főtt vese is volt a
szakkarai lakoma menüjében, azt nem tudják pontosan, hogy juh, kecske
vagy
disznó veséjéről van-e szó.
Relief Merymery sírjából. Újbirodalom, 18. dinasztia. A
szájmegnyitási rituálé egy részletét látjuk. Felül levágják az áldozati
ökör mellső lábát, amelyet az alsó regiszterben. Merymery szobrának
nyújtanak át. A fényképet Leidenben a Rijksmuseumban készítettem. |
Kagemni vezír szakkarai masztabájának reliefjeiből láthattok a fotón egy részletet. Kivágtam azt a kis jelenetet, ahol egy hordszékben, de a földön ülő férfit éppen arcon nyal egy malac. Óbirodalom, 6. dinasztia |
Mereruka vezír Szakkarában található masztabájában a halászat többféle módszerét is ábrázolták. Ezen a részleten merítőhálóval merik ki a halakat. Óbirodalom, 6. dinasztia.
|
„A tengeri
halak fogyasztásától az
egyiptomiak mind tartózkodnak, de valójában nem minden fajtájukat
vonják meg
maguktól, hanem csupán egyeseket. Így például az oxürünkhosziak nem
esznek
horoggal fogott halat, mert tisztelik az oxürünkhosz-halat, s félnek
tőle, hogy
ha egyszer véletlenül ilyen hal akad horogra, az tisztátalanná válik
tőle. A
szüénébeliek pedig a phagrosztól maradnak távol, mert megfigyelésük
szerint ez
a hal a Nílus áradásával egyidőben bukkan fel, így, amikor
megpillantják,
örülnek, mert tudják, hogy közeledik az áradás. A papok viszont
egyáltalán nem
esznek semmiféle halat.”[4]
Az ókori
egyiptomi áldozati listában
valóban nem szerepel hal, de az előkelők sírjaiban az Óbirodalomtól
kezdve
megjelennek a halászok. És az áldozatvivők kezében is
megjelenik a hal. Egyébként
ismertek hal formájú amulettek is, úgy gondolták, hogy egy gyermek
hajtincsébe
fonva ez megvédi őt a vízbe fúlástól. Néhány fajuk pedig, egy-egy isten
szent
állata volt.[5]
Az ilyen
amulett azon isten vagy istennő védelme alá helyezte viselőjét,
amelyiknek a
szent állata volt. Védelmet reméltek a Synodontis batensodától
(harcsafajta), a
tilápia pedig az újjászületés és a regeneráció szimbóluma volt.
Többféle
technikával fogtak halat,
hálókkal, merítőhálóval, a folyó szélén vízbe merített kosárszerű
csapdákkal,
madzagra akasztott horgokkal, és horgászbottal is, sőt az ábrázolások
szerint a
sekélyebb vízben szigonnyal is. A hal pikkelyeit eltávolították és a
kibelezték, ezt követően fellógatva a napon megszárították. A modern
Közel-Keleten még ma is így tartósítják a halat, alkalmanként azonban
elássák a
forró homokba, vagy az iszapba, hogy érjen néhány napot. Elképzelhető,
hogy az
ókori egyiptomiak is alkalmazták ezt a módszert. A szárítás mellett
valószínűleg
füstölést is alkalmaztak, de sóban és olajban áztatva is tartósíthatták
a
halat. A későbbi időkben nagy mennyiségű tartósított halat exportáltak
Egyiptomból. Az ábrázolásokon nem csak a halászatot örökítették meg, de
olykor
a hal előkészítését, az ikra eltávolítását is. A szürke márna
szárított, sós
ikrája, a batarekh, a modern Egyiptomban kedvelt finomság és állítólag
a
receptje a fáraókor öröksége. A piac jelenetek ritkák a sírokban, de az
egyikben, egy nő látható, amint kerek fehér dolgokat árul a halárusok
közelében, elképzelhető, hogy ez egyfajta halsütemény.
Az
egyiptomiak, közülük is
elsősorban az előkelők a táplálékukat vadhússal is kiegészíthették.
A
folyómenti nádasokban és a
papirusz-erdőkben számos madárfajta élt. Az ókori egyiptomiak
élelemszerzés
céljából és kedvtelésből is vadásztak különböző madarakra, kacsákra, libákra,
pintyekre,
kócsagokra, gólyákra, darvakra. A dinasztikus korban sokkal több
madárfajta élt
Egyiptomban, mint napjainkban. Nagyon híres az Itet meidumi
masztabájából
(Óbirodalom, 4. dinasztia) származó falfestmény, amelyen vörösnyakú
ludak
láthatóak, ez a madár például már nem fordul elő Egyiptomban. Az előkelők egyik
kedvenc
időtöltése volt, hogy a családjukkal együtt papiruszcsónakon hajózva
hajítóbottal, esetleg íjjal madarakra vadásztak. Hatalmas hálókkal is
fogtak
madarakat. Némely madarakat élve fogtak el és tömték, mint ahogy erre
az első
részben mutattam példát. Elképzelhető, hogy bizonyos madarakat
speciális
étellel etetettek azért, hogy különleges íze legyen a húsuknak.
A
baromfiudvarban tartottak kacsákat
és ludakat, gabonával etették őket. Ezeknek a madaraknak a tojását is
fogyasztották. A házi szárnyas (tyúk) nem volt ismert a Római korig.
Galambot
is tartottak és mind a madarat, mind a tojását fogyasztották. Már a 6.
dinasztia korabeli Ti masztabában is megörökítettek háziasított
galambokat. A
legtöbb falu és a nagyobb birtok valószínűleg rendelkezett saját
galambdúccal. A
18. dinasztia idején élt Horemheb írnok sírjának ábrázolásai szerint
pelikánt
is tartottak a tojásáért. Az áldozatok között is előfordul a tojás,
mégpedig
edényekben friss zöld levelek közé téve, ez segített a frissen
tartásukban.
A sült
libát előszeretettel
fogyasztották vallási ünnepek alkalmával. Ez az állat egyébként a
thébai Amon
egyik szent állata volt.
A fürj az éves vonulása során tartózkodik Egyiptomban, az egyiptomiak ezt a madarat is fogyasztották. A Szakkarai lakoma egyik fogása volt a főtt fürj, és volt egy tál apró madarakból álló „pörkölt” is, Emery ezeket a madarakat galambként azonosította. A kisebb madarakat megszáríthatták, sózták vagy pácolták. A sírábrázolások között viszonylag gyakran látható, amint férfiak szárnyasokat készítenek elő oly módon, hogy nagy edényekbe pakolják őket, ezekben talán olaj, vagy sós lé volt.
A
legértékesebb vadállat a vadbika
volt és ennek vadászata királyi privilégium volt. Úgy tűnik az
Újbirodalom
végén, a 20. dinasztia idején még éltek vadmarha csordák Egyiptomban.
III.
Ramszesz „Millió évek temploma” pülonján, Medinet Habuban
megörökítették ezt az
uralkodót, amint ezekre az állatokra vadászik. III. Amenhotep azzal
dicsekszik
egyik emlékskarabeuszán, hogy ő maga több mint száz egyedet ölt meg
egyetlen
csordából.
A húsokat
egyébként általában
megsütötték vagy grillezték, de a kisebb darabokat főzték vagy
párolták. A
csontot és a nyesedéket megfőzték és talán levest készítettek belőle. A
bőrből,
a patákból és a porcokból ragasztót készítettek, a zsírral és a
faggyúval pedig
főztek. Nincsen
bizonyíték arra vonatkozóan,
hogy mártásokat vagy szószokat készítettek-e a húsokhoz. Bár gabonából
készülhetett köret, leggyakrabban valószínűleg egyszerűen kenyérrel
fogyasztották a húsokat.
Ipuy (TT 217) sírjában hálóval halásznak. Újbirodalom, 19. dinasztia, II. Ramszesz uralkodása, kb. i.e. 1279-1213 Charles K. Wilkinson fakszimiléje. Forrás: Metropolitan Múzeum. |
Kagemni
vezír masztabájában csináltam ezt a felvételt, amelyen egy birtok baromfi udvarát látjátok, melynek egy része sajnos hiányzik.
Egy mesterséges tó is található benne, amelyben nem csak madarak
úszkálnak, de halak is élnek. Az itt élő állatok mind táplálékul
szolgálhattak a birtok tulajdonosának és családjának. Jobbra lent
láthattok két szolgát, akik éppen madarakat és halakat visznek az
uruknak. |
Ismét
Mereruka
vezír Szakkarában található masztabájából következik egy jelenet,
amelyen istállót, vagy karámot lehet látni. Alulról a második
regiszterben különböző antilopok esznek vájúból, míg a legalsóban
hiénákat tömnek különböző húsokkal. Óbirodalom, 6. dinasztia.
|
Hogyan
tartósították és mivel
ízesítették az ételeiket az egyiptomiak?
A só
valószínűleg a legősibb és
leginkább használt ételízesítő volt minden társadalmi osztály számára,
de nem
tudjuk, hogy hogyan készült a tiszta konyhai használatra alkalmas só.
Feltételezhető, hogy egy bizonyos mennyiséget a Földközi- és a
Vöröstenger
partján pároltak le. Ugyanakkor ismertek természetesen előforduló
sólelőhelyek
(sólerakódás) is a Nyugati Sivatagban és az oázisokban. A legelső olyan
sóminták, amelyek már viszonylag kevés karbonátot és szulfátot
tartalmaztak a
6. dinasztia idejéről származnak és Gebeleinból kerültek elő. Több
különböző
fajta sót különböztettek meg az áldozati listákban, például az északi
és a
vörös só. A paraszt panaszai című középbirodalom korabeli irodalmi
szöveg
alapján a só is olyan termék volt, amit a cserekereskedelemben
alkualapként
használtak. A templomok egyébként alkalmaztak sógyűjtőket és a 20.
dinasztia
idején, III. Ramszesz uralkodása alatt némelyiküknek speciális státusza
volt.
Hérodotosz említést tesz róla, hogy Líbiában lila színű sót bányásztak.
A mézet
nagyon nagyra
tartották, erről külön szócikket találtok a weboldalon. A gazdagok
édesítőszerként is használhatták, de a szegényebbek erre a célra
valószínűleg a
datolyát és a fügét alkalmazták. A szentjánoskenyérfa magjai szintén
édesek.
Úgy gondolják, hogy az édes (nedzsem) szó írására szolgáló hieroglifa
ennek a
fának a termését ábrázolja.
A nátron –
ami a
mumifikálásban nélkülözhetetlen alapanyag – konyhai használatára kevés
bizonyítékunk van. A Deir el-Medinában élő munkások ellátmányában
viszont
szerepelt a nátron is, ez arra utal, hogy használták a háztartásokban,
feltehetőleg húst kezeltek, tartósítottak vele.
A korai
időktől
kezdve bányásztak timsót a Kharga Oázisban, ezt valószínűleg a festés
során
alkalmazták fixálószerként, de elképzelhető, hogy a sajt készítéséhez
megalvasztották vele a tejet. A legtöbb falulakó valószínűleg
hozzájutott
kecske vagy juhtejhez. Mivel a friss tej Egyiptom meleg klímáján
nehezen
tartható frissen ezért elképzelhető, hogy joghurtot, vagy valami ehhez
hasonlót
készítettek belőle. A szakkarai lakomában vannak olyan edények, amelyek
savanyított tejet, vagy túrót tartalmaztak. Krémes állagú sajtot
készíthettek,
amit kenyérre kenve fogyaszthattak. Lehet, hogy ezt olajjal és
fűszerrel is
összekeverték. A modern Egyiptomban egy lágy, krémes sajt a labna, a
vastagabb
labnát olajban állva tárolják. Keményebb sajtot is előállíthattak.
Hor-Aha
(Archaikus kor, 1. dinasztia) sírjában két edényben sajtmaradványokat
azonosítottak. 2018-ban ugyanakkor a médiát bejárta egy hír, miszerint
megtalálták
a legrégibb ókori egyiptomi sajtot. Nos, ez a sajt, jóval későbbi, mint
a
Hór-Aha sírjában talált maradványok. Ez a megszilárdult fehér massza
egyébként
Ptahmesz sírjában volt egy agyagedényben. A vizsgálatok azt mutatják,
hogy juhtej
és kecsketej felhasználásával készült. Ptahmesz az Újbirodalom korában,
a 19.
dinasztia idején, I. Széthi és II. Ramszesz uralkodása alatt volt magas
rangú
hivatalnok.[6]
Szakkarában található sírját 1885-ben fedezték fel, a sírmellékletek
jelentős
része Hollandiába és amerikai gyűjteményekbe került. Ezt követően a sír
helye
feledésbe merült, és 2010-ben a Kairói Egyetem munkatársai találták meg
újra.
A hús tartósítása kapcsán már említettem a sót és az olajat, emellett tartósításra alkalmas szer az ecet is. Utóbbi használatára nincsen egyértelmű bizonyítékunk. Mivel azonban mind a sör, mind a bor könnyen megsavanyodhatott a meleg klímán, szinte kizárt, hogy az egyiptomiak ne fedezték volna fel az ecetet, mely alkalmas mind az étel ízesítésére, mind az étel tartósítására.
Nebamon
sírjában a madarászat kétféle módját is ábrázolták. A nagyobb képen a
sír tulajdonos hajítóbottal és csalimadarakkal vadászik
papiruszcsónakon hajózva a papiruszmocsárban. A kisebb képen pedig a
szárazföldön kifeszített hálók segítségével fürjeket fognak. Újbirodalom, 18. dinasztia, kb. i.e. 1350 A fotókat, melyeken Nebamon sírkápolnájában található eredeti falfestmény töredékek láthatóak a British Múzeumban készítettem. |
Sivatagi vadászat jelenete Uszerhat sírjáról.
Az előkelő egyiptomi férfi, feltehetőleg a sírtulajdonos kocsiról
nyilazva ejt el antilopokat és nyulakat. A jelenet kísérő felirata
hiányzik. Újbirodalom, 18. dinasztia. Charles K. Wilkinson fakszimiléje. |
III. Ramszesz vadbikára vadászik, Medinet Habu. Újbirodalom, 20. dinasztia.
|
Az állati
zsírokat is
használták a főzés során, az egyszerűbb háztartásokban valószínűleg a
libazsírt
alkalmazták nagy mennyiségben, és nem csak a főzéshez, hanem
kozmetikumok
készítéséhez is.
Közel
harminc
különféle olaj elnevezés ismert, de elképzelhető, hogy ezek különböző
régiókra
utalnak, esetleg arra, hogy milyen fűszerrel van ízesítve az olaj és
nem arra,
hogy milyen növényből készült. Biztos, hogy ezek közül nem mindet
használták a
főzéshez és számosat közülük nem sikerült még azonosítani. Még a
felcímkézett
edényekben lévő maradványokat is nehéz elemezni.
A
legnépszerűbb olaj
a sivatagi datolyafa (Balanites aegyptiaca) vagy egyiptomi balzsamfa
magjából
készült. A fa gyümölcse a datolyához hasonlít, sárgás színű, de keserű.
Az
egész fáraókorban megtalálható a sírmellékletek között. Ez a fa éhínség
idején
jó használatot nyújt, ugyanis fogyasztható a levele (főzve vagy
nyersen) és a
virágja is. Szárazság idején is terem. A magjából édes illatú olaj
nyerhető,
amit főzésnél és parfüm készítés során is használtak.
Egy másik
népszerű
olaj, feltehetőleg ez az, amit „édes olajnak” neveztek, a Moringafa
(Moringa
peregrina) magjából készült. Ezt a fát Ptah isten szent növényének
tartották. A
sziklás vádikban nő, de Egyiptomban már nagyon ritka. Alig vannak
levelei, a
virágának nagyon finom illata van. A magok pedig hosszú hüvelyben
vannak, ez a
hüvely fogyasztható, amikor a magok még zsengék, zöldek. Szintén
ehetőek a fa
levelei is. Az ókori Egyiptomban bak-nak nevezték. Egy fenntartható
bioforrásokkal foglalkozó oldalon azt olvastam, hogy a magját a víz
tisztítására is használták az ókori Egyiptomban, mert magjának kivonata
baktérium és gombaölő.
Készítettek
még
olajat például a saláta és a retek magjából. A virágcsokrokban meg
szokott
jelenni a sáfrány is, ezért elképzelhető, hogy ennek a magjából is
állítottak
elő olajat. A főzéshez leggyakrabban használt olaj minden bizonnyal a
szezámmag
olaj lehetett, melyet a 18. dinasztia idejétől már biztosan
termesztettek
Egyiptomban, de Palesztin területről is importálták. Ezt az olajat az
ókori
egyiptomiak nehehnek nevezték.
Szöveges
források
alapján úgy tűnik, hogy már az Óbirodalom idején ismerték az olivát, a
Piramisszövegekben legalábbis említést tesznek egy szent oliva ligetről
az
ókori Héliopolisz[7]
környékén. Ábrázolásokon is megjelenik, Ekhnatont például láthatjuk
amint
olivaágat ajánl fel Atonnak. A fa levelei előfordulnak a
temetkezésekben
elhelyezett virágkoszorúkban mind a thébai, mint az amarnai régióban.
Elképzelhető, hogy készítettek belőle kisebb mennyiségben olajat, de
inkább a
Görög-római időkben terjedt el jobban a használata.
És ha már
az
olajokról volt szó, az ókori egyiptomiaknak van egy olajpréseléshez
kapcsolódó
istene is, ő pedig Sezmu.[8]
A
fűszereket kertben
is termesztették, de gyűjthették is őket természetes élőhelyükről. A
leggyakoribb fűszerek a petrezselyem és a koriander voltak,
előszeretettel
ízesítették velük a húsokat. Utóbbi magja minden korszak sírjaiban
előfordul. A
görögszéna, melynek curryhez hasonló illata van, már az i. e. 3000-re
datálható
lelőhelyen Maadiban is előfordult. A mustárnak a fekete magos változata
pedig
Újbirodalom korabeli sírokból került elő. A zellert az ókori
Egyiptomiak inkább
fűszerként alkalmazták, mint zöldségként. A Tutankhamon sírjában talált
virágcsokrában előfordul ez a növény is. A rozmaring vadon is nő
Egyiptomban és
azt feltételezik, hogy már a legkorábbi időkben is előfordult. A
későbbi
korokban előfordul a menta és a zsálya, de elképzelhető, hogy az
azonosítatlan
növény nevek olyan fűszereket fednek, mint a kapor vagy az édeskömény.
A pipacs
szép, piros virágja és orvosi célú felhasználása miatt az egyiptomi
kertek
része volt, elképzelhető, hogy a magját használták főzéshez is. Kha
építész
sírjából előkerült egy kosárnyi köménymag. Ezt kenyér tetejére is
rászórták még
sütés előtt, és valószínűleg hús ízesítésére is használták. A borsot a
Görög-római kortól ismerték csak, ekkor is Indiából importálták. Volt
egy
fűszer, amit az egyiptomiak ty-sepesznek neveztek, ez azt jelenti:
„valóban
nemes”. Nagy mennyiségben importálták, de azt nem tudjuk, hogy honnan,
elképzelhető, hogy Szíriai kereskedők révén jutott Egyiptomba. Ezt a
bizonyos
ty-sepeszt kötegekben ajánlották fel. Nem sikerült egyértelműen
azonosítani,
hogy mi lehet, de talán fahéjról van szó.
Az
eddigiek alapján elmondható, hogy az ókori egyiptomiak változatosan
étkezhettek és elégséges fűszer állt rendelkezésre még a
legszegényebb
emberek számára is, hogy az ételeiket ízletessé
tegyék. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a Nílus alacsony
áradása okozhatott zavart az élelemellátásban, voltak időszakok, amikor
éhinséggel kellett szembenézniük. A múmiakutatásnak
köszönhetően pedig tudjuk, hogy előfordult, hogy egy magzat azért nem
fejlődött megfelelően és született halva körülbelül hét hónapos
korában, mert az édesanyja nem jutott elegendő folsavhoz. A
legtöbb folsav a hüvelyesekben és a spenótban van. A kicsiny múmia a
British Múzeumban van és érdekes módon sólyomfejű, festett és
aranyozott kartonázs került a vászonba tekert testére, ezért nagyon
sokáig sólyom múmiának hitték.
2021.
január 28-án Claire Malleson tartott előadást az Egypt Exploration
Society online óráján arról, hogy miből állt a gízai Heit el-Ghurab
szálláshelyen, a 4. dinasztia idején itt élő munkások étrendje.
Szerintem nagyon érdekes volt, mert részben megerősítette eddigi
ismereteimet, de meglepetéssel is szolgált. A kenyerük tönkéből és
árpából készült. A kenyeret nagy, megközelítőleg 7,6 literes
agyagformákban, parázsban sütötték ki a számukra. Az itt élő férfiak
meglepően sok húst kaptak, valószínűleg azért, hogy a fizikai munkát
megfelelően el tudják végezni. A húsfélék között jelentős
mennyiségben kaptak marhát, kecskét, juhot és halat. Szinte
elhanyagolható mennyiségben fordult elő a disznó és a szárnyasok.
Zöldségfélékből jobbára a hagymaféléket és egy ehető vadzöldséget, a
porcsint említette az előadó, míg gyümölcsökből a dinnyét és a fügét.
Ezeket
az Újbirodalom korából, azon belül a 18. dinasztia idejéről származó
ételeket túlvilágra szánt táplálékként helyezték el egy thébai
sírba. A nádból és papiruszból készült asztalkán sült kacsák és
kenyerek vannak, a jobb oldali agyagedényben pedig szárított hal. Forrás: British Múzeum. |
Balra
egy tűzhely látható, benne még az eredeti faszénnel. Feltehetőleg a
halotti kultuszban, az áldozati ételek elkészítéséhez használták.
Gízában, a nyugati temetőben, az S 2411-es sírban találták meg. Az
Óbirodalom idejéről, azon belül a 6. dinasztia korából maradt ránk (kb.
i.e. 2300). Jobbra pedig egy agyagból készült edényalátétet láthattok,
ez is Gízából a nyugati temetőben került elő és az Óbirodalom idejéről
származik. |
Két férfi süteményt készít zsír hozzáadásával Rekhmiré sírjában (TT100). Újbirodalom, 18. dinasztia (kb. i.e. 1504 -1425) Nina de Garis Davies fakszimiléje, forrás: Metropolitan Múzeum.
|
Egyik
olvasónkat, Milénát
érdeklik az ókori egyiptomiak lakberendezési tárgyai, használati
tárgyai, ezért
zárásként szeretnék még szót ejteni egy kicsit a főzés körülményeiről
és
eszközeiről is. Az egyszerű egyiptomi paraszt valószínűleg szabad
téren, a tűz
felett sütötte meg a nyársra szúrt kacsát, míg a kenyerét a parázson.
Egyszerű
tűzhelyet is készíthettek mészkőlapok segítségével, amelynek a teteje
volt a
sütőlap.
A legtöbb
háztartásban az udvarban főztek, amelyet részben befedhettek gyékénnyel
vagy
pálmalevelekkel, úgy, hogy a füst eltávozhasson. Amarna munkásfalujában
néhány
konyha a ház tetején kapott helyet.
Voltak
hátsó fallal
ellátott tűzhelyek, ezekben fel lehetett halmozni nagyobb mennyiségű
parazsat.
Ebbe kenyérsütőformákat vagy edényeket helyeztek el, lassú sütéshez. A
nagyobb,
fogantyúval ellátott edényeket, illetve a vastag peremű edényeket a tűz
fölé
függeszthették.
A
háztartásokban a
tüzet egy mélyített agyag tűzhelyben rakták, amelyet gyakran
padlómélyedésbe
helyeztek. Tüzelőanyagként szalmát, pálmaleveleket, kisebb akácia- és
tamariszkusz ágakat, valamint állati trágyát használtak. Fából szenet
is
készítettek. Az íjfúró elég hőt generált a szalma meggyújtására. A
szakács egy
papirusz vagy pálmalevél segítségével szította a lángokat, miközben
másik
kezével az arcát védte a hőtől. A leggyakoribb háztartási tűzhely
hengeres
formájú volt és agyagból készült íves tüzelőlyukkal, annyira gyakori
forma,
hogy ez adja a g hieroglif jelet.
A kupolás
tetejű
sütőkemencéket általában agyagból készítették, ezek lapos
sütőfelülettel
rendelkeztek, amely alatt tüzet gyújtottak. Voltak olyan tűzhelyek is,
amelyek
a sparheltre emlékeztetnek, lábaik vannak és láda alakúak. A sütő
felületükön
kis bemélyedések vannak, ahová a lábasokat be lehetett helyezni.
Pszuszennész
Taniszban található sírjában volt egy ilyen típusú, bronzból készült
tűzhely,
mely a Kairói Egyiptomi Múzeumba került. Ez ugyanakkor eredetileg jóval
korábbról származik, a hieroglif felirat alapján ugyanis II. Ramszesz
egyik
szed ünnepére készült. Talán templomi áldozat készítésére használhatták.
Az ókori
egyiptomiak
serpenyői a mai wokhoz hasonlítottak. A pároláshoz használt edények
felső része
befelé hajlott, hogy csökkenjen a párolgás miatti veszteség. A
lábasoknak
egyenes oldaluk és lapos aljuk volt. A főzőedények egy átlagos
háztartásban
bármely korszakban máztalan nílusi agyagból készültek, olykor azonban
fényes
mázzal vonták be őket. A jómódú háztartásokban használhattak réz,
illetve
későbbi korszakokban bronz edényeket is. Az egyiptomi konyhákban kőből
készült
mozsár is lehetett, a fűszerek és magvak összetöréséhez.
Kések,
vágószerszámok
készülhetettek kovakőből, rézből vagy bronzból. A kétélű pengék nyele
egyenes
volt, míg azoké, amiknek csak az egyik oldalon volt éle, a nyele
hajlított. A
nagyméretű henteskések között voltak fogazott élűek is, hogy átvágják
az inakat
és a porcokat.
Fából
faragott
kanalakat és spatulákat használtak a keveréshez, megfordításhoz és a
kóstoláshoz. Néhány nagyobb kanál és merőkanál ugyanakkor fémből volt.
Az
étel
tárolására,
szállítására minden korszakban társadalmi helyzettől függetlenül
kosarakat, zsákokat vagy agyagedényeket használtak. A fűszereket
és a
sót kisebb bőr vagy vászonzsákokban tartották, amelyeket zsinórral
lehetett
bezárni, az olajakat és a zsírokat valószínűleg kőedényekben tartották.
Az
italok és akár ételek tárolására is használt agyagkorsók alja sok
esetben nem
egyenes, hanem domború volt, ezért állványra kellett helyezni őket.
Az ételt,
még az
istenek számára is gyékénytálcákon szolgálták fel. A tálak és tányérok
készülhettek agyagból vagy fából. Utóbbiból olyanok is vannak, amelyek
több részre
vannak osztva, így egyszerre több különböző gyümölcsöt is
feltálalhattak benne.
Más csúsztatható fedelű faedényben gyümölcsöt tárolhattak, vagy
kínálhattak. A
poharak általában agyagból készültek. A gazdagabb háztartásokban
ugyanakkor fajanszból
és kőből is készülhettek a tányérok, tálak és poharak. III. Tothmesz
feleségeinek sírjából viszont nemesfémből készült példányok is
előkerültek.
Egy csodálatos, füles, festett agyagkorsó Kha deir el-medinai sírjából, amely egy növényi szálakból font állványon áll. Újbirodalom, 18. dinasztia. A fényképet Torinóban, a Museo Egizioban készítettem. |
Egy gyönyörű fajanszból készült lótuszvirágot formázó kehely a Petrie Múzeum gyűjteményéből. |
Ebben
a vitrinben most nem a Középbirodalom korabeli modellekre szeretném
felhívni a figyelmet, hanem az Újbirodalom korából, azon belül a 18 -
19. dinasztia idejéről származó használati tárgyakra. A különböző
agyagkorsókon felül láthattok balra különböző késeket; egy-egy kis
agyagedénykét, az egyikben méz a másikban olaj van. Nagyon érdekes a
főzőedény, a tetején egy szitával, ehhez a szetthez tartozik az egy
sorral lejjebb lévő merőkanál is. A felvételt Berlinben a Neues Múzeumban készítettem.
|
Készítette:
Maatkara
Közzétéve: 2021.01.04.
Utoljára szerkesztve: 2021.01.28.
Felhasznált
irodalom:
Hilary
Wilson –
Egyptian food and drink (Shire Egyptologie 9.)
Hérodotosz:
Görög-perzsa háborúk, II. könyv
Ancient
Egypt Magazin
- Volume 7, issue 2 (October, 2006)
Salima
Ikram – Food
and funerals: Sustaining the dead for eternity (PAM 20, Research 2008).
Richard H.
Wilkinson,
The Complete Gods and Godesses of Ancient Egypt, (The American
University in
Cairo Press, 2003)
Carol
Andrews,
Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)
Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986)
[1] Meketré
sírjában az összes hozzáférhető helyiséget már az ókorban kirabolták.
1920
elején a Metropolitan Múzeum munkatársa Herbert Winlock a 11. dinasztia
nekropoliszának térképén dolgozott, és ehhez szerette volna tudni a sír
pontos
alaprajzát. Megbízta ezért munkatársait, hogy tisztítsák meg a
felhalmozódott
törmeléktől. A tisztítási munka során felfedeztek egy kicsi rejtett
kamrát,
amelyben huszonnégy majdnem tökéletesen ép modellt találtak. Akkoriban
még
leletmegosztás volt, és ennek eredményeképp a modellek egyik fele a
Kairói
Egyiptomi Múzeumba, a másik fele pedig a Metropolitan Múzeumba került.
[2] A 2. dinasztia korabeli
3477-es agyagtégla
masztabában előkerült ünnepi menü.
[3] Plutarkhosz – Ízisz és
Ozirisz, 8.
fejezet
[4] Plutarkhosz – Ízisz és
Ozirisz, 7.
fejezet
[5] A nílusi sügér például
Neith
istennőé, a márna Mehyt istennőé, a Schilbe (harcsafajta) pedig
Hatmehyt
istennőhöz és Mendészhez kapcsolódott.
[6] Memphisz kormányzója volt,
tábornok
és kincstár felügyelő, később pedig Amon főpapja lett Karnakban.
[7] A Napisten
kultuszközpontja, mely a
mai El-Matariya területén található.
[8] Sezmu kettős természetű
istenség:
veszélyes és vérengző, de jótékony is lehet. Az Óbirodalomtól a Római
korig
ismert. A Piramisszövegekben ő az, aki lemészárolja és megfőzi az
isteneket,
azért, hogy a király elfogyasztva őket magába szívhassa erejüket. A
Koporsószövegekben a kárhozott lelkek büntetője. A bor- és az
olajpréselés
istene, ideértve az illatos parfümolajakat is. Az Újbirodalomtól kezdve
már
inkább pozitív aspektusai kerülnek előtérbe. Ritkán ábrázolták, viszont
változatos formában. Megörökíthették tisztán emberi alakban, vagy
oroszlánfejű
férfiként, de teljes oroszlánalakban is, sőt a
Későkorban
kosfejű férfiként is. Feltehetőleg őt láthatjuk egy a 21. dinasztia
idejéről
származó mitológiai papiruszon sólyom alakban. Elsősorban a Fajjúm
környékén
tisztelték, de a Ptolemaiosz-kor nagy templomaiban is szerephez jut, az
olajok
és kenőcsök tárolására szolgáló raktárhelyiségek ugyanis az ő
felügyelete alatt
álltak.
|
|