Ételek és italok az ókori Egyiptomban 4.

 

Ebben a részben először arról lesz szó, hogy milyen fajta húsokat fogyasztottak az ókori egyiptomiak. A rendkívül meleg éghajlat rendkívül megnehezíti az ételek frissen tartását. A hús fogyasztás tekintetében minél alacsonyabb rangú volt egy egyiptomi annál ritkábban jutott húshoz és annál kisebb méretű állathoz jutott. Csak egy jómódú ember engedhette meg magának, hogy levágasson egy nagyobb állatot, például egy ökröt. A szarvasmarha rendkívül értékes állat volt. Mellső combja szinte állandó eleme a halotti áldozati asztalnak. Az Újbirodalom korabeli szájmegnyitási rituálé alapján, melynek előzménye a jóval korábbi – Óbirodalom korabeli – szoborrituálé, tudjuk, hogy ennek mitologikus oka volt. A marha mellső lába, vagy a marhacomb átnyújtása az elhunytnak, ugyanis Ozirisz ellenségeinek, elsősorban Széthnek, a Hórusz általi legyőzéseként értelmezhető. Az ókori egyiptomiak egy marha mellső lábát látták a Meszehtiu csillagképben, amit mi Göncölszekérként ismerünk, ezt Széth egyik megjelenési formájának tartották.

Meketré modelljei[1] között van egy húsfeldolgozó is, amelyet a Metropolitan Múzeumban őriznek, ismerkedjünk meg vele közelebbről. Meketré királyi birtok felügyelő volt, aki a 11. dinasztia idején, II. Mentuhotep (Nebhepetré) fáraó idején lépett hivatalba és még a 12. dinasztia elejének uralkodóit is szolgálta. Húsfeldolgozó modelljében két nagy, összekötözött lábú ökröt vágnak le éppen egy nagy helyiségben. A kezükben jogarokat tartó férfiak felügyelik a munkát. Egy-egy férfi átvágja az állatok torkát, más férfiak a vért edényben összegyűjtik. A sarokban két férfi felügyel két tűzhelyet, amelyeken egy-egy üst van, valószínűleg ezekben főzik krémmé a vért. Egy férfi eközben kacsát vág le és kopaszt meg. Egy emelettel feljebb a nyitott teraszon húsok lógnak egy kötélről (a kötél helyre lett állítva), éppen szárítják őket.





Meketré húsfeldogozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia.

Így néz ki az "doboz", amikor a teteje is rajta van.

Forrás: Metropolitan Múzeum

Meketré húsfeldolgozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia. Betekintve látható, hogy az udvaron vágják az állatokat. Az épület tetejére lépcső vezet, itt szárítják a húsokat.

Forrás: Metropolitan Múzeum

Meketré húsfeldolgozó modellje. Középbirodalom, 12. dinasztia. Részlet a modell belsejéből.

Forrás: Metropolitan Múzeum


 

Az ábrázolásokon mindig ökröket látunk, amint levágják őket, úgy tűnik a teheneket nem ölték meg a húsukért, legalábbis áldozatként nem. Kedvelt volt a szárított marhamáj és szív. A Szakkarai lakoma[2] fogásai között szerepelt két tál marhaborda. Egy egyiptomi paraszt nagy valószínűséggel sohasem evett marha-, disznó-, birka- vagy kecskehúst. A leggyakoribb proteinforrás a legtöbb egyiptomi számára a hal és a vadmadár volt. Az elhízás éppen ezért nem jelentett gondot a népesség nagy részénél, viszont az elit tagjainak ábrázolásain és szobrain megjelennek a jólét, a jóltápláltság jelei zsírpárnák formájában. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden előkelő elhízott volt, nyilván voltak közöttük átlagos testalkatúak, ugyanakkor az ilyenfajta ábrázolás egy ember jólétét, sikerét is jelezhette.

Voltak tiltások bizonyos húsok fogyasztására vonatkozóan erre ismét a görög történetíróktól tudok példát hozni.

Hérodotosz említést tesz egy ünnepről, amelyet az egyiptomiak Hórusz Széth felett aratott győzelmének emlékére tartottak. A disznót szintén Széth egyik megjelenési formájaként tartották számon. Hérodotosz szerint az egyiptomiak csak ezen az ünnepnapon fogyasztottak disznót, akik pedig nem engedhették meg maguknak a disznóhúst, azok disznó formájú kenyereket ettek.

Plutharkosz a következőt írja a disznóról:

„A disznót tisztátalan állatnak tartják, mert megfigyeléseik szerint leginkább holdfogyáskor párosodik, továbbá, kiütés és viszkető fekélyek lepik el azoknak a testét, akik tejéből isznak. Némelyek évente egyszer, holdtöltekor disznót áldoznak és meg is eszik a húsát. Ezt azzal indokolják, hogy Tüphón hajdan holdtöltekor üldözött egy disznót, s akkor talált rá arra a fakoporsóra, amelyben Oszirisz teste feküdt – ezt a nézetet azonban sokan nem fogadják el, s úgy gondolják, hogy mint sok más, ez is későbbi félreértés.”[3]

Ugyanakkor a régészeti leletek némileg ellentmondanak ezeknek a megállapításoknak. Kahunban, a Középbirodalom korabeli piramisvárosban, illetve Amarnában, az 18. dinasztia korabeli munkásfaluban nagy mennyiségben találtak disznócsontot, ez arra utal, hogy az egyiptomi munkások körében fontos táplálék volt a disznóhús. Egy pár főtt vese is volt a szakkarai lakoma menüjében, azt nem tudják pontosan, hogy juh, kecske vagy disznó veséjéről van-e szó.





Relief Merymery sírjából. Újbirodalom, 18. dinasztia.

A szájmegnyitási rituálé egy részletét látjuk. Felül levágják az áldozati ökör mellső lábát, amelyet az alsó regiszterben. Merymery szobrának nyújtanak át.

A fényképet Leidenben a Rijksmuseumban készítettem.

Kagemni vezír szakkarai masztabájának reliefjeiből láthattok a fotón egy részletet. Kivágtam azt a kis jelenetet, ahol egy hordszékben, de a földön ülő férfit éppen arcon nyal egy malac.

Óbirodalom, 6. dinasztia

Mereruka vezír Szakkarában található masztabájában a halászat többféle módszerét is ábrázolták. Ezen a részleten merítőhálóval merik ki a halakat.

Óbirodalom, 6. dinasztia.



 

A halra vonatkozóan szintén tiltásokról számolnak be a görög történetírók.

„A tengeri halak fogyasztásától az egyiptomiak mind tartózkodnak, de valójában nem minden fajtájukat vonják meg maguktól, hanem csupán egyeseket. Így például az oxürünkhosziak nem esznek horoggal fogott halat, mert tisztelik az oxürünkhosz-halat, s félnek tőle, hogy ha egyszer véletlenül ilyen hal akad horogra, az tisztátalanná válik tőle. A szüénébeliek pedig a phagrosztól maradnak távol, mert megfigyelésük szerint ez a hal a Nílus áradásával egyidőben bukkan fel, így, amikor megpillantják, örülnek, mert tudják, hogy közeledik az áradás. A papok viszont egyáltalán nem esznek semmiféle halat.”[4]

Az ókori egyiptomi áldozati listában valóban nem szerepel hal, de az előkelők sírjaiban az Óbirodalomtól kezdve megjelennek a halászok. És az áldozatvivők kezében is megjelenik a hal. Egyébként ismertek hal formájú amulettek is, úgy gondolták, hogy egy gyermek hajtincsébe fonva ez megvédi őt a vízbe fúlástól. Néhány fajuk pedig, egy-egy isten szent állata volt.[5] Az ilyen amulett azon isten vagy istennő védelme alá helyezte viselőjét, amelyiknek a szent állata volt. Védelmet reméltek a Synodontis batensodától (harcsafajta), a tilápia pedig az újjászületés és a regeneráció szimbóluma volt.

Többféle technikával fogtak halat, hálókkal, merítőhálóval, a folyó szélén vízbe merített kosárszerű csapdákkal, madzagra akasztott horgokkal, és horgászbottal is, sőt az ábrázolások szerint a sekélyebb vízben szigonnyal is. A hal pikkelyeit eltávolították és a kibelezték, ezt követően fellógatva a napon megszárították. A modern Közel-Keleten még ma is így tartósítják a halat, alkalmanként azonban elássák a forró homokba, vagy az iszapba, hogy érjen néhány napot. Elképzelhető, hogy az ókori egyiptomiak is alkalmazták ezt a módszert. A szárítás mellett valószínűleg füstölést is alkalmaztak, de sóban és olajban áztatva is tartósíthatták a halat. A későbbi időkben nagy mennyiségű tartósított halat exportáltak Egyiptomból. Az ábrázolásokon nem csak a halászatot örökítették meg, de olykor a hal előkészítését, az ikra eltávolítását is. A szürke márna szárított, sós ikrája, a batarekh, a modern Egyiptomban kedvelt finomság és állítólag a receptje a fáraókor öröksége. A piac jelenetek ritkák a sírokban, de az egyikben, egy nő látható, amint kerek fehér dolgokat árul a halárusok közelében, elképzelhető, hogy ez egyfajta halsütemény.

 

Az egyiptomiak, közülük is elsősorban az előkelők a táplálékukat vadhússal is kiegészíthették. A folyómenti nádasokban és a papirusz-erdőkben számos madárfajta élt. Az ókori egyiptomiak élelemszerzés céljából és kedvtelésből is vadásztak különböző madarakra, kacsákra, libákra, pintyekre, kócsagokra, gólyákra, darvakra. A dinasztikus korban sokkal több madárfajta élt Egyiptomban, mint napjainkban. Nagyon híres az Itet meidumi masztabájából (Óbirodalom, 4. dinasztia) származó falfestmény, amelyen vörösnyakú ludak láthatóak, ez a madár például már nem fordul elő Egyiptomban. Az előkelők egyik kedvenc időtöltése volt, hogy a családjukkal együtt papiruszcsónakon hajózva hajítóbottal, esetleg íjjal madarakra vadásztak. Hatalmas hálókkal is fogtak madarakat. Némely madarakat élve fogtak el és tömték, mint ahogy erre az első részben mutattam példát. Elképzelhető, hogy bizonyos madarakat speciális étellel etetettek azért, hogy különleges íze legyen a húsuknak.

A baromfiudvarban tartottak kacsákat és ludakat, gabonával etették őket. Ezeknek a madaraknak a tojását is fogyasztották. A házi szárnyas (tyúk) nem volt ismert a Római korig. Galambot is tartottak és mind a madarat, mind a tojását fogyasztották. Már a 6. dinasztia korabeli Ti masztabában is megörökítettek háziasított galambokat. A legtöbb falu és a nagyobb birtok valószínűleg rendelkezett saját galambdúccal. A 18. dinasztia idején élt Horemheb írnok sírjának ábrázolásai szerint pelikánt is tartottak a tojásáért. Az áldozatok között is előfordul a tojás, mégpedig edényekben friss zöld levelek közé téve, ez segített a frissen tartásukban.

A sült libát előszeretettel fogyasztották vallási ünnepek alkalmával. Ez az állat egyébként a thébai Amon egyik szent állata volt.

A fürj az éves vonulása során tartózkodik Egyiptomban, az egyiptomiak ezt a madarat is fogyasztották. A Szakkarai lakoma egyik fogása volt a főtt fürj, és volt egy tál apró madarakból álló „pörkölt” is, Emery ezeket a madarakat galambként azonosította. A kisebb madarakat megszáríthatták, sózták vagy pácolták. A sírábrázolások között viszonylag gyakran látható, amint férfiak szárnyasokat készítenek elő oly módon, hogy nagy edényekbe pakolják őket, ezekben talán olaj, vagy sós lé volt.

Az Óbirodalomtól láthatóak a sírokban a sivatagi vadászatok jelenetei. Ilyenkor különböző antilopokat és gazellákat, vadjuhot, vadkecskéket ejtettek el, de kisebb állatokat is, például nyulat. Lándzsával és íjjal is vadásztak, az állatokat olykor élve fogták el lasszóval. A vadállatokat is hízlalhatták karámokban, az ábrázolások alapján előfordult ez a mendeszantiloppal (Addax nasomaculatus) és a nyársas antiloppal (Oryx gazella) is. A kérődző állatok tömése nem igazán működhetett, ezért elképzelhető, hogy állatorvosi kezelést látunk, amikor azt örökítették meg, hogy ezeket az állatokat lefogják, és a szájukba tesznek valamit.

A legértékesebb vadállat a vadbika volt és ennek vadászata királyi privilégium volt. Úgy tűnik az Újbirodalom végén, a 20. dinasztia idején még éltek vadmarha csordák Egyiptomban. III. Ramszesz „Millió évek temploma” pülonján, Medinet Habuban megörökítették ezt az uralkodót, amint ezekre az állatokra vadászik. III. Amenhotep azzal dicsekszik egyik emlékskarabeuszán, hogy ő maga több mint száz egyedet ölt meg egyetlen csordából.

A húsokat egyébként általában megsütötték vagy grillezték, de a kisebb darabokat főzték vagy párolták. A csontot és a nyesedéket megfőzték és talán levest készítettek belőle. A bőrből, a patákból és a porcokból ragasztót készítettek, a zsírral és a faggyúval pedig főztek. Nincsen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy mártásokat vagy szószokat készítettek-e a húsokhoz. Bár gabonából készülhetett köret, leggyakrabban valószínűleg egyszerűen kenyérrel fogyasztották a húsokat.




Ipuy (TT 217) sírjában hálóval halásznak.

Újbirodalom, 19. dinasztia, II. Ramszesz uralkodása, kb. i.e. 1279-1213

Charles K. Wilkinson fakszimiléje.

Forrás: Metropolitan Múzeum.

Kagemni vezír masztabájában csináltam ezt a felvételt, amelyen egy birtok baromfi udvarát látjátok, melynek egy része sajnos hiányzik. Egy mesterséges tó is található benne, amelyben nem csak madarak úszkálnak, de halak is élnek. Az itt élő állatok mind táplálékul szolgálhattak a birtok tulajdonosának és családjának. Jobbra lent láthattok két szolgát, akik éppen madarakat és halakat visznek az uruknak.

 Óbirodalom, 6. dinasztia.

Ismét Mereruka vezír Szakkarában található masztabájából következik egy  jelenet, amelyen istállót, vagy karámot lehet látni. Alulról a második regiszterben különböző antilopok esznek vájúból, míg a legalsóban hiénákat tömnek különböző húsokkal.

Óbirodalom, 6. dinasztia.



 

Hogyan tartósították és mivel ízesítették az ételeiket az egyiptomiak?

A só valószínűleg a legősibb és leginkább használt ételízesítő volt minden társadalmi osztály számára, de nem tudjuk, hogy hogyan készült a tiszta konyhai használatra alkalmas só. Feltételezhető, hogy egy bizonyos mennyiséget a Földközi- és a Vöröstenger partján pároltak le. Ugyanakkor ismertek természetesen előforduló sólelőhelyek (sólerakódás) is a Nyugati Sivatagban és az oázisokban. A legelső olyan sóminták, amelyek már viszonylag kevés karbonátot és szulfátot tartalmaztak a 6. dinasztia idejéről származnak és Gebeleinból kerültek elő. Több különböző fajta sót különböztettek meg az áldozati listákban, például az északi és a vörös só. A paraszt panaszai című középbirodalom korabeli irodalmi szöveg alapján a só is olyan termék volt, amit a cserekereskedelemben alkualapként használtak. A templomok egyébként alkalmaztak sógyűjtőket és a 20. dinasztia idején, III. Ramszesz uralkodása alatt némelyiküknek speciális státusza volt. Hérodotosz említést tesz róla, hogy Líbiában lila színű sót bányásztak.

A mézet nagyon nagyra tartották, erről külön szócikket találtok a weboldalon. A gazdagok édesítőszerként is használhatták, de a szegényebbek erre a célra valószínűleg a datolyát és a fügét alkalmazták. A szentjánoskenyérfa magjai szintén édesek. Úgy gondolják, hogy az édes (nedzsem) szó írására szolgáló hieroglifa ennek a fának a termését ábrázolja.

A nátron – ami a mumifikálásban nélkülözhetetlen alapanyag – konyhai használatára kevés bizonyítékunk van. A Deir el-Medinában élő munkások ellátmányában viszont szerepelt a nátron is, ez arra utal, hogy használták a háztartásokban, feltehetőleg húst kezeltek, tartósítottak vele.

A korai időktől kezdve bányásztak timsót a Kharga Oázisban, ezt valószínűleg a festés során alkalmazták fixálószerként, de elképzelhető, hogy a sajt készítéséhez megalvasztották vele a tejet. A legtöbb falulakó valószínűleg hozzájutott kecske vagy juhtejhez. Mivel a friss tej Egyiptom meleg klímáján nehezen tartható frissen ezért elképzelhető, hogy joghurtot, vagy valami ehhez hasonlót készítettek belőle. A szakkarai lakomában vannak olyan edények, amelyek savanyított tejet, vagy túrót tartalmaztak. Krémes állagú sajtot készíthettek, amit kenyérre kenve fogyaszthattak. Lehet, hogy ezt olajjal és fűszerrel is összekeverték. A modern Egyiptomban egy lágy, krémes sajt a labna, a vastagabb labnát olajban állva tárolják. Keményebb sajtot is előállíthattak. Hor-Aha (Archaikus kor, 1. dinasztia) sírjában két edényben sajtmaradványokat azonosítottak. 2018-ban ugyanakkor a médiát bejárta egy hír, miszerint megtalálták a legrégibb ókori egyiptomi sajtot. Nos, ez a sajt, jóval későbbi, mint a Hór-Aha sírjában talált maradványok. Ez a megszilárdult fehér massza egyébként Ptahmesz sírjában volt egy agyagedényben. A vizsgálatok azt mutatják, hogy juhtej és kecsketej felhasználásával készült. Ptahmesz az Újbirodalom korában, a 19. dinasztia idején, I. Széthi és II. Ramszesz uralkodása alatt volt magas rangú hivatalnok.[6] Szakkarában található sírját 1885-ben fedezték fel, a sírmellékletek jelentős része Hollandiába és amerikai gyűjteményekbe került. Ezt követően a sír helye feledésbe merült, és 2010-ben a Kairói Egyetem munkatársai találták meg újra.

A hús tartósítása kapcsán már említettem a sót és az olajat, emellett tartósításra alkalmas szer az ecet is. Utóbbi használatára nincsen egyértelmű bizonyítékunk. Mivel azonban mind a sör, mind a bor könnyen megsavanyodhatott a meleg klímán, szinte kizárt, hogy az egyiptomiak ne fedezték volna fel az ecetet, mely alkalmas mind az étel ízesítésére, mind az étel tartósítására.





Nebamon sírjában a madarászat kétféle módját is ábrázolták. A nagyobb képen a sír tulajdonos hajítóbottal és csalimadarakkal vadászik papiruszcsónakon hajózva a papiruszmocsárban. A kisebb képen pedig a szárazföldön kifeszített hálók segítségével fürjeket fognak.

Újbirodalom, 18. dinasztia, kb. i.e. 1350

A fotókat, melyeken Nebamon sírkápolnájában található eredeti falfestmény töredékek láthatóak a British Múzeumban készítettem.

Sivatagi vadászat jelenete Uszerhat sírjáról. Az előkelő egyiptomi férfi, feltehetőleg a sírtulajdonos kocsiról nyilazva ejt el antilopokat és nyulakat. A jelenet kísérő felirata hiányzik.

Újbirodalom, 18. dinasztia. Charles K. Wilkinson fakszimiléje.

 Forrás: Metropolitan Múzeum.

III. Ramszesz vadbikára vadászik, Medinet Habu.

Újbirodalom, 20. dinasztia.



 

Az állati zsírokat is használták a főzés során, az egyszerűbb háztartásokban valószínűleg a libazsírt alkalmazták nagy mennyiségben, és nem csak a főzéshez, hanem kozmetikumok készítéséhez is.

Közel harminc különféle olaj elnevezés ismert, de elképzelhető, hogy ezek különböző régiókra utalnak, esetleg arra, hogy milyen fűszerrel van ízesítve az olaj és nem arra, hogy milyen növényből készült. Biztos, hogy ezek közül nem mindet használták a főzéshez és számosat közülük nem sikerült még azonosítani. Még a felcímkézett edényekben lévő maradványokat is nehéz elemezni.

A legnépszerűbb olaj a sivatagi datolyafa (Balanites aegyptiaca) vagy egyiptomi balzsamfa magjából készült. A fa gyümölcse a datolyához hasonlít, sárgás színű, de keserű. Az egész fáraókorban megtalálható a sírmellékletek között. Ez a fa éhínség idején jó használatot nyújt, ugyanis fogyasztható a levele (főzve vagy nyersen) és a virágja is. Szárazság idején is terem. A magjából édes illatú olaj nyerhető, amit főzésnél és parfüm készítés során is használtak.

Egy másik népszerű olaj, feltehetőleg ez az, amit „édes olajnak” neveztek, a Moringafa (Moringa peregrina) magjából készült. Ezt a fát Ptah isten szent növényének tartották. A sziklás vádikban nő, de Egyiptomban már nagyon ritka. Alig vannak levelei, a virágának nagyon finom illata van. A magok pedig hosszú hüvelyben vannak, ez a hüvely fogyasztható, amikor a magok még zsengék, zöldek. Szintén ehetőek a fa levelei is. Az ókori Egyiptomban bak-nak nevezték. Egy fenntartható bioforrásokkal foglalkozó oldalon azt olvastam, hogy a magját a víz tisztítására is használták az ókori Egyiptomban, mert magjának kivonata baktérium és gombaölő.

Készítettek még olajat például a saláta és a retek magjából. A virágcsokrokban meg szokott jelenni a sáfrány is, ezért elképzelhető, hogy ennek a magjából is állítottak elő olajat. A főzéshez leggyakrabban használt olaj minden bizonnyal a szezámmag olaj lehetett, melyet a 18. dinasztia idejétől már biztosan termesztettek Egyiptomban, de Palesztin területről is importálták. Ezt az olajat az ókori egyiptomiak nehehnek nevezték.

Szöveges források alapján úgy tűnik, hogy már az Óbirodalom idején ismerték az olivát, a Piramisszövegekben legalábbis említést tesznek egy szent oliva ligetről az ókori Héliopolisz[7] környékén. Ábrázolásokon is megjelenik, Ekhnatont például láthatjuk amint olivaágat ajánl fel Atonnak. A fa levelei előfordulnak a temetkezésekben elhelyezett virágkoszorúkban mind a thébai, mint az amarnai régióban. Elképzelhető, hogy készítettek belőle kisebb mennyiségben olajat, de inkább a Görög-római időkben terjedt el jobban a használata.

És ha már az olajokról volt szó, az ókori egyiptomiaknak van egy olajpréseléshez kapcsolódó istene is, ő pedig Sezmu.[8]

 

A fűszereket kertben is termesztették, de gyűjthették is őket természetes élőhelyükről. A leggyakoribb fűszerek a petrezselyem és a koriander voltak, előszeretettel ízesítették velük a húsokat. Utóbbi magja minden korszak sírjaiban előfordul. A görögszéna, melynek curryhez hasonló illata van, már az i. e. 3000-re datálható lelőhelyen Maadiban is előfordult. A mustárnak a fekete magos változata pedig Újbirodalom korabeli sírokból került elő. A zellert az ókori Egyiptomiak inkább fűszerként alkalmazták, mint zöldségként. A Tutankhamon sírjában talált virágcsokrában előfordul ez a növény is. A rozmaring vadon is nő Egyiptomban és azt feltételezik, hogy már a legkorábbi időkben is előfordult. A későbbi korokban előfordul a menta és a zsálya, de elképzelhető, hogy az azonosítatlan növény nevek olyan fűszereket fednek, mint a kapor vagy az édeskömény. A pipacs szép, piros virágja és orvosi célú felhasználása miatt az egyiptomi kertek része volt, elképzelhető, hogy a magját használták főzéshez is. Kha építész sírjából előkerült egy kosárnyi köménymag. Ezt kenyér tetejére is rászórták még sütés előtt, és valószínűleg hús ízesítésére is használták. A borsot a Görög-római kortól ismerték csak, ekkor is Indiából importálták. Volt egy fűszer, amit az egyiptomiak ty-sepesznek neveztek, ez azt jelenti: „valóban nemes”. Nagy mennyiségben importálták, de azt nem tudjuk, hogy honnan, elképzelhető, hogy Szíriai kereskedők révén jutott Egyiptomba. Ezt a bizonyos ty-sepeszt kötegekben ajánlották fel. Nem sikerült egyértelműen azonosítani, hogy mi lehet, de talán fahéjról van szó.


Az eddigiek alapján elmondható, hogy az ókori egyiptomiak változatosan étkezhettek és elégséges fűszer állt rendelkezésre még a legszegényebb emberek számára is, hogy az ételeiket ízletessé tegyék. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy a Nílus alacsony áradása okozhatott zavart az élelemellátásban, voltak időszakok, amikor éhinséggel kellett szembenézniük. A múmiakutatásnak köszönhetően pedig tudjuk, hogy előfordult, hogy egy magzat azért nem fejlődött megfelelően és született halva körülbelül hét hónapos korában, mert az édesanyja nem  jutott elegendő folsavhoz. A legtöbb folsav a hüvelyesekben és a spenótban van. A kicsiny múmia a British Múzeumban van és érdekes módon sólyomfejű, festett és aranyozott kartonázs került a vászonba tekert testére, ezért nagyon sokáig sólyom múmiának hitték.

2021. január 28-án Claire Malleson tartott előadást az Egypt Exploration Society online óráján arról, hogy miből állt a gízai Heit el-Ghurab szálláshelyen, a 4. dinasztia idején itt élő munkások étrendje. Szerintem nagyon érdekes volt, mert részben megerősítette eddigi ismereteimet, de meglepetéssel is szolgált. A kenyerük tönkéből és árpából készült. A kenyeret nagy, megközelítőleg 7,6 literes agyagformákban, parázsban sütötték ki a számukra. Az itt élő férfiak meglepően sok húst kaptak, valószínűleg azért, hogy a fizikai munkát megfelelően el tudják végezni. A húsfélék között  jelentős mennyiségben kaptak marhát, kecskét, juhot és halat. Szinte elhanyagolható mennyiségben fordult elő a disznó és a szárnyasok. Zöldségfélékből jobbára a hagymaféléket és egy ehető vadzöldséget, a porcsint említette az előadó, míg gyümölcsökből a dinnyét és a fügét.





Ezeket az Újbirodalom korából, azon belül a 18. dinasztia idejéről származó ételeket túlvilágra szánt táplálékként helyezték el egy thébai sírba.  A nádból és papiruszból készült asztalkán sült kacsák és kenyerek vannak, a jobb oldali  agyagedényben pedig szárított hal.

Forrás: British Múzeum.

Balra egy tűzhely látható, benne még az eredeti faszénnel. Feltehetőleg a halotti kultuszban, az áldozati ételek elkészítéséhez használták. Gízában, a nyugati temetőben, az S 2411-es sírban találták meg. Az Óbirodalom idejéről, azon belül a 6. dinasztia korából maradt ránk (kb. i.e. 2300). Jobbra pedig egy agyagból készült edényalátétet láthattok, ez is Gízából a nyugati temetőben került elő és az Óbirodalom idejéről származik.

  A fényképet Hildesheimban készítettem.

Két férfi süteményt készít zsír hozzáadásával Rekhmiré sírjában (TT100).

Újbirodalom, 18. dinasztia (kb. i.e. 1504 -1425)

Nina de Garis Davies fakszimiléje, forrás: Metropolitan Múzeum.



 

Egyik olvasónkat, Milénát érdeklik az ókori egyiptomiak lakberendezési tárgyai, használati tárgyai, ezért zárásként szeretnék még szót ejteni egy kicsit a főzés körülményeiről és eszközeiről is. Az egyszerű egyiptomi paraszt valószínűleg szabad téren, a tűz felett sütötte meg a nyársra szúrt kacsát, míg a kenyerét a parázson. Egyszerű tűzhelyet is készíthettek mészkőlapok segítségével, amelynek a teteje volt a sütőlap.

A legtöbb háztartásban az udvarban főztek, amelyet részben befedhettek gyékénnyel vagy pálmalevelekkel, úgy, hogy a füst eltávozhasson. Amarna munkásfalujában néhány konyha a ház tetején kapott helyet.

Voltak hátsó fallal ellátott tűzhelyek, ezekben fel lehetett halmozni nagyobb mennyiségű parazsat. Ebbe kenyérsütőformákat vagy edényeket helyeztek el, lassú sütéshez. A nagyobb, fogantyúval ellátott edényeket, illetve a vastag peremű edényeket a tűz fölé függeszthették.

A háztartásokban a tüzet egy mélyített agyag tűzhelyben rakták, amelyet gyakran padlómélyedésbe helyeztek. Tüzelőanyagként szalmát, pálmaleveleket, kisebb akácia- és tamariszkusz ágakat, valamint állati trágyát használtak. Fából szenet is készítettek. Az íjfúró elég hőt generált a szalma meggyújtására. A szakács egy papirusz vagy pálmalevél segítségével szította a lángokat, miközben másik kezével az arcát védte a hőtől. A leggyakoribb háztartási tűzhely hengeres formájú volt és agyagból készült íves tüzelőlyukkal, annyira gyakori forma, hogy ez adja a g hieroglif jelet.

A kupolás tetejű sütőkemencéket általában agyagból készítették, ezek lapos sütőfelülettel rendelkeztek, amely alatt tüzet gyújtottak. Voltak olyan tűzhelyek is, amelyek a sparheltre emlékeztetnek, lábaik vannak és láda alakúak. A sütő felületükön kis bemélyedések vannak, ahová a lábasokat be lehetett helyezni. Pszuszennész Taniszban található sírjában volt egy ilyen típusú, bronzból készült tűzhely, mely a Kairói Egyiptomi Múzeumba került. Ez ugyanakkor eredetileg jóval korábbról származik, a hieroglif felirat alapján ugyanis II. Ramszesz egyik szed ünnepére készült. Talán templomi áldozat készítésére használhatták.

Az ókori egyiptomiak serpenyői a mai wokhoz hasonlítottak. A pároláshoz használt edények felső része befelé hajlott, hogy csökkenjen a párolgás miatti veszteség. A lábasoknak egyenes oldaluk és lapos aljuk volt. A főzőedények egy átlagos háztartásban bármely korszakban máztalan nílusi agyagból készültek, olykor azonban fényes mázzal vonták be őket. A jómódú háztartásokban használhattak réz, illetve későbbi korszakokban bronz edényeket is. Az egyiptomi konyhákban kőből készült mozsár is lehetett, a fűszerek és magvak összetöréséhez.

Kések, vágószerszámok készülhetettek kovakőből, rézből vagy bronzból. A kétélű pengék nyele egyenes volt, míg azoké, amiknek csak az egyik oldalon volt éle, a nyele hajlított. A nagyméretű henteskések között voltak fogazott élűek is, hogy átvágják az inakat és a porcokat.

Fából faragott kanalakat és spatulákat használtak a keveréshez, megfordításhoz és a kóstoláshoz. Néhány nagyobb kanál és merőkanál ugyanakkor fémből volt.

Az étel tárolására, szállítására minden korszakban társadalmi helyzettől függetlenül kosarakat, zsákokat vagy agyagedényeket használtak. A fűszereket és a sót kisebb bőr vagy vászonzsákokban tartották, amelyeket zsinórral lehetett bezárni, az olajakat és a zsírokat valószínűleg kőedényekben tartották. Az italok és akár ételek tárolására is használt agyagkorsók alja sok esetben nem egyenes, hanem domború volt, ezért állványra kellett helyezni őket.

Az ételt, még az istenek számára is gyékénytálcákon szolgálták fel. A tálak és tányérok készülhettek agyagból vagy fából. Utóbbiból olyanok is vannak, amelyek több részre vannak osztva, így egyszerre több különböző gyümölcsöt is feltálalhattak benne. Más csúsztatható fedelű faedényben gyümölcsöt tárolhattak, vagy kínálhattak. A poharak általában agyagból készültek. A gazdagabb háztartásokban ugyanakkor fajanszból és kőből is készülhettek a tányérok, tálak és poharak. III. Tothmesz feleségeinek sírjából viszont nemesfémből készült példányok is előkerültek.





Egy csodálatos, füles, festett agyagkorsó Kha deir el-medinai sírjából, amely egy növényi szálakból font állványon áll.

Újbirodalom, 18. dinasztia.

A fényképet Torinóban, a Museo Egizioban készítettem.

Egy gyönyörű fajanszból készült lótuszvirágot formázó kehely a Petrie Múzeum gyűjteményéből.

  Újbirodalom, 19. dinasztia.

Ebben a vitrinben most nem a Középbirodalom korabeli modellekre szeretném felhívni a figyelmet, hanem az Újbirodalom korából, azon belül a 18 - 19. dinasztia idejéről származó használati tárgyakra. A különböző agyagkorsókon felül láthattok balra különböző késeket; egy-egy kis agyagedénykét, az egyikben méz a másikban olaj van. Nagyon érdekes a főzőedény, a tetején egy szitával, ehhez a szetthez tartozik az egy sorral lejjebb lévő merőkanál is.

A felvételt Berlinben a Neues Múzeumban készítettem.



  

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2021.01.04.

Utoljára szerkesztve: 2021.01.28.

 

 

Felhasznált irodalom:

Hilary Wilson – Egyptian food and drink (Shire Egyptologie 9.)

Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk, II. könyv

Ancient Egypt Magazin - Volume 7, issue 2 (October, 2006)

Salima Ikram – Food and funerals: Sustaining the dead for eternity (PAM 20, Research 2008).

Richard H. Wilkinson, The Complete Gods and Godesses of Ancient Egypt, (The American University in Cairo Press, 2003)

Carol Andrews, Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

https://www.metmuseum.org/

Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986)




[1] Meketré sírjában az összes hozzáférhető helyiséget már az ókorban kirabolták. 1920 elején a Metropolitan Múzeum munkatársa Herbert Winlock a 11. dinasztia nekropoliszának térképén dolgozott, és ehhez szerette volna tudni a sír pontos alaprajzát. Megbízta ezért munkatársait, hogy tisztítsák meg a felhalmozódott törmeléktől. A tisztítási munka során felfedeztek egy kicsi rejtett kamrát, amelyben huszonnégy majdnem tökéletesen ép modellt találtak. Akkoriban még leletmegosztás volt, és ennek eredményeképp a modellek egyik fele a Kairói Egyiptomi Múzeumba, a másik fele pedig a Metropolitan Múzeumba került.

[2] A 2. dinasztia korabeli 3477-es agyagtégla masztabában előkerült ünnepi menü.

[3] Plutarkhosz – Ízisz és Ozirisz, 8. fejezet

[4] Plutarkhosz – Ízisz és Ozirisz, 7. fejezet

[5] A nílusi sügér például Neith istennőé, a márna Mehyt istennőé, a Schilbe (harcsafajta) pedig Hatmehyt istennőhöz és Mendészhez kapcsolódott.

[6] Memphisz kormányzója volt, tábornok és kincstár felügyelő, később pedig Amon főpapja lett Karnakban.

[7] A Napisten kultuszközpontja, mely a mai El-Matariya területén található.

[8] Sezmu kettős természetű istenség: veszélyes és vérengző, de jótékony is lehet. Az Óbirodalomtól a Római korig ismert. A Piramisszövegekben ő az, aki lemészárolja és megfőzi az isteneket, azért, hogy a király elfogyasztva őket magába szívhassa erejüket. A Koporsószövegekben a kárhozott lelkek büntetője. A bor- és az olajpréselés istene, ideértve az illatos parfümolajakat is. Az Újbirodalomtól kezdve már inkább pozitív aspektusai kerülnek előtérbe. Ritkán ábrázolták, viszont változatos formában. Megörökíthették tisztán emberi alakban, vagy oroszlánfejű férfiként, de teljes oroszlánalakban is, sőt a Későkorban kosfejű férfiként is. Feltehetőleg őt láthatjuk egy a 21. dinasztia idejéről származó mitológiai papiruszon sólyom alakban. Elsősorban a Fajjúm környékén tisztelték, de a Ptolemaiosz-kor nagy templomaiban is szerephez jut, az olajok és kenőcsök tárolására szolgáló raktárhelyiségek ugyanis az ő felügyelete alatt álltak.