Vízilovak 1.

Az ókori egyiptomiak a vízilót (Hippopotamus amphibius) félték és tisztelték. Az állatok viselkedésének ismerete több szempontból is fontos volt ókori egyiptomiak számára, egyrészt elengedhetetlen volt a sikeres vadászathoz, másrészt a Nílus völgyében élő számos veszélyes faj – például víziló, krokodil, oroszlán, leopárd, kígyók és skorpiók – szokásait ismerve elkerülhették, hogy véletlen áldozattá váljanak. Ennek érdekében tudniuk kellett, hol rejtőznek ezek az állatok, hol gyülekeznek, milyen közel lehet őket biztonságosan megközelíteni és milyen helyzetekben válnak agresszívvé. Az ókori egyiptomiak megfigyeléseik alapján bizonyos elképzeléseket társítottak az egyes állatokhoz. Felismerték és értékelték a vízilovak pozitív tulajdonságait, ugyanakkor veszélyesnek tartották ezeket a kiszámíthatatlan, nagytestű és erős állatokat.

Egy egész jó, átfogó, német nyelvű, kétkötetes munka szól a víziló az ókori Egyiptomiak elképzeléseiben betöltött szerepéről. Az írója Almuth Behrmann, a címe pedig Das Nilpferd in der Vorstellungswelt de Alten Ägypter. Säve-Söderberg pedig a vízilóvadászat jelenet ábrázolásokat és azok vallási jelentését vizsgálta az "On Egyptian Representations of Hippopotamus Hunting as a Religious Motive" című művében.

Nagy, erős testfelépítésű emlős, amely részben vízi, részben szárazföldi életmódot folytat. A kifejlett állat öt méter hosszú is lehet, a magassága 1, 6 méter, a súlya elérheti a 3000 kilógrammot. Farka rövid, lábai vaskosak és rövidek, négy lábujja van, a lábujjaik között úszóhártya található. Bőre szinte csupasz, kivéve a pofán és a farkon található sörtéket. A hím valamivel nagyobb, mint a nőstény és testének első része masszívabb, ahogyan állkapcsa is. A fülek közötti enyhe kitüremkedés is megkülönbözteti a bikát a tehéntől. Első látásra egyébként nehéz eldönteni, hogy hím vagy nőstény állatot látunk-e, színükben sem különbözek egymástól. Általában az állat felső része egészen sötét vörösesbarna vagy barnásszürke, az alsó fele világosabb, rózsaszínes-lilás árnyalatú. Viszonylag gyakoriak a világosabb színű, majdnem fehér vagy foltos vízilovak. Testük tökéletesen alkalmazkodott a kétlaki életmódhoz. Képes úgy feküdni a vízben, hogy csak füle, szeme és orrlyukai állnak ki. Alámerüléskor a fülek és az orrlyukak bezáródnak, így akár hat percet is eltölthet a víz alatt. A nappalt folyókban vagy tavakban, esetleg a vízparton töltik. Éjszaka keresnek élelmet, gyakran több kilométerre a parttól. Egyébként ragaszkodnak a területükhöz, csak élelemhiány miatt hagyják el korábbi lakhelyüket. Csordában él, amelyet fiatal egyedek, borjak és tehenek álkotnak, akik egy vezérbikához tartoznak. Táplálékukat víznövények, fű és egyéb növényzet, valamint földre hullott gyümölcsök alkotják. Mivel nagy mennyiségű táplálékot fogyasztanak, ezért nagy mennyiségű ürülék is távozik a szervezetükből. Ily módon folyamatosan tápanyaggal látják el élőhelyüket és ez lehetővé teszi olyan mikorszkópikus vízinövények fejlődését, amelyekkel más vízi állatok - például a tilápia - táplálkoznak. A hímek ürülékkel jelölik meg területüket. Kevés természetes ellenségük van, az emberen kívül az oroszlánok, a krokodilok és talán a hiénák jelenetek rájuk veszélyt, akik elsősorban a borjakat ragadják el. Kiszáradás esetén, vagy amikor idegesek, vagy félnek, akkor a bőrükre vörösesbarna váladék ül ki, ilyenkor az állat úgy nézhet ki, mint ha vérezne. A hímek csatája látványos, hasonló fizikális állapotban lévő állatok között akár órákig is tarthat, sokszor vérre menő, nem ritkán a csatában alul maradt állat halálával végződik. A párzás a vízben történik. Nyolc hónap vemhesség után a tehén egyetlen borjúnak ad életet.

Az ókori Egyiptomban a vízilovak eredetileg a Nílus-Deltában, a Fajjúmban és a Nílus mentén éltek, ott, ahol a part ezt lehetővé tette, és az áramlás nem volt túl erős. A víziló, ha fenyegetve érzi magát, akkor rendkívül agresszívvé válik; Afrikában a nagytestű állatok közül a víziló öli meg a legtöbb embert napjainkban. A víziló rövidtávon le tudja futni az embert, így a szárazföldön éppolyan veszélyes, mint a vízben, ahol felboríthatja a csónakot, a vízbeeső embereket pedig szétmarcangolhatja. Az ókori egyiptomiak mindennapi életének része volt a víziló és valószínűleg előfordultak vízilótámadások, ugyanakkor bizonyíték van arra, hogy az emberek túl is éltek ilyen támadást. Fennmaradt olyan orvosi recept, amely víziló harapás által okozott sebek kezelésére szolgált.

A vízilovak szemfogai és metszőfogai életük során folyamatosan nőnek, és ennek következtében nagyon nagyok, különösen a felnőtt hímeknél. A víziló alsó állkapcsán a középső metszőfogak hosszúak (kb. 30-40 cm), előre és kissé felfelé nyúlnak, míg a felső metszőfogak rövidek és lefelé nyúlnak. Az alsó állkapcson lévő íves szemfogak (agyarok) akár 50 cm hosszúak is lehetnek, és a rövidebb felső szemfogakhoz dörzsölve tartja őket élesen az állat. Amikor a víziló szája csukva van, akkor az agyaraik nem látszanak.

Ha kevés volt a vízinövény, akkor a vízilovak éjszaka a termőföldeken kerestek élelmet és hatalmas étvágyukkal megtizedelték az ókori egyiptomiak szántóföldjeit. Erre írásos források is utalnak. Egy felnőtt víziló képes 60 kiló füvet is elfogyasztani egy éjszaka alatt; ha többen kutattak élelem után egy mezőgazdasági területen, akkor rövid időn belül hatalmas pusztítást vihettek végbe.

Egyiptomban napjainkban már nem élnek vízilovak, valamikor a 19. század elején tűntek el teljesen az ország területéről. Már az ókorban is folyamatosan csökkent a számuk, mivel az emberi terjeszkedés korlátozta az élőhelyüket és vadásztak rájuk. Napjainkban a víziló Afrika nagy részén megtalálható a Szaharától délre. A Nílusban a legészakibb előfordulása Khartoum környékén van.

Csontmaradványok alapján tudjuk, hogy több predinasztikus településen fogyasztották a vízilovat, elképzelhető, hogy a szokás a fáraókorban is megmaradt, bár a vízilóhús nem szerepel az áldozati listában.

Merimde Beni Salama^{^[1]} Neolitikus lelőhelyén előkerültek víziló sípcsontok, amelyeket földalatti kunyhókhoz vezető lépcsőkhöz használtak fel. A Fajjúmban egy vízilócsontvázat találtak, amelynek bordái közé nyílvessző fúródott. A Dakhla-oázisban^{^[2]} több Pleisztocén^{^[3]}, Holocén (jelenkor) és Neolitikus^{^[4]} lelőhelyen találtak vízilómaradványokat. A vízilovak éjjel és esős időben néha messzire elsétálnak. Valószínűleg kisebb tavak érintésével jutottak el a Dakhla-oázisba, amelyek még léteztek a Pleisztocén kor szavannás területein. Víziló maradványok kerültek még elő Abassiya, Maadi és Hierakónpolisz lelőhelyekről is.

Felső-Egyiptomban és Núbiában található sziklarajzokon a víziló ábrázolás ritka, datálásuk bizonytalan, de találunk köztük szigonyos vízilóvadászatot.

Sírokba a víziló már a Predinasztikus korban (kb. i. e. 5000 – 3100) bekerül különböző tárgyakon, vagy tárgyak formájában, talán bajelhárító szerepet tulajdonítottak az állatnak.

Viszonylag gyakran szerepel vörös alapszínű, fehér festéssel dekorált edényeken, tálakon. Mosztageddából előkerült egy nagyon bájos vízilóagyarból faragott, vízilovat formázó edényke, mely napjainkban a British Múzeumban található. A Manchester Múzeumban egy 19,5 cm átmérőjű, Mahasnából előkerült kerek edényt őriznek, amelynek peremét négy plasztikusan kidolgozott víziló figura díszíti. A cikkben szereplő képen még mind a négy állat szerepel, de ezek közül napjainkra az egyik letörött és elveszett.

A vízilóvadászat jelenet agyagedényen és palettán is előfordul ebben az időszakban. A Nagada I (kb. i. e. 4000 – 3500) korszakból ránk maradt kozmetikai palettán^{^[5]} látható ábrázolás, amelyen egy csónakban álló férfi megszigonyoz egy vízilovat, már hasonlít ahhoz, amellyel később a fáraókorban találkozunk.

A Predinasztikus kor végéről származik egy egyedülálló vízilóformájúra alakított kovakő, mely Hierakonpoliszból került elő. A Pre- vagy Protodinasztikus korból ismert két lábán álló víziló ábrázolása is, amely később például Taweret istennő ikonográfiája lesz. Ez egy breccsából készült fésű, amelynek tetején két egymásnak háttal álló vízilovat örökíttek meg, bár az ábrázolás stilizált.

Most nézzük meg, hogy milyen formában találkozunk a víziló ábrázolásával a fáraókorban. A cikk első részében azokról az ábrázolásokról lesz szó, amikor a víziló a vizes élőhely részeként, vagy vízilóvadászat során jelenik meg.

A víziló az ókori egyiptomiak számára értékes vad volt. A hatalmas fogak alkalmasak voltak faragásra, hasznosították a csontokat, a farkat, a bőrt és a zsírt is, többek között gyógyszerek összetevőiként.

Az ókori Egyiptomban – és a korai társadalmakban általában – egy ilyen veszélyes állat levadászása és megölése a bátorság, az erő és a hatalom jele volt – olyan jellemzők ezek, amelyet egy vezetőtől elvártak. Nem meglepő ezért, hogy a király is rendszeresen megjelenik vízilóra vadászva. Az uralkodót emberfeletti lénynek tartották, természetes, hogy ő képes volt egyedül elejteni a vízilovat. Egy Abüdoszból előkerült pecsétnyomón találkozunk Den király – az 1. dinasztia egyik uralkodója – olyan ábrázolásával, ahol az egyik jelenetben megbirkózik egy vízilóval a másik jelenetben, pedig csónakból szigonyozza meg az állatot. A királyt az Óbirodalom idején is megörökítették egyedül vízilóra vadászva. Szahuré piramistemplomában például volt ilyen ábrázolás, de csupán néhány töredéke maradt fenn. II. Pepi piramistemplomában a jelenet jobb állapotban volt, teljesen rekonstruálták.

Tell el-Bastából előkerült egy kis méretű, zH-nTr (ejtsd: zah-netyer) szentélyt formázó szteatit medál. A datálása nem teljesen egyértelmű, talán III. Amenemhat (12. dinaszia) idején készült, de lehet későbbi is. Három vízszintes lyuk segítségével lehetett felakasztani és mind a négy oldalán található ábrázolás. A tetején egy plasztikusan kidolgozott krokodil van, de sajnos az állat első fele hiányzik. A pektorál elején Szobek ankh jelet tart III. Amenemhat orrához, a hátoldalán a király nevét fogja közre két ureusz-kígyó, mindkettő Vörös koronát visel. A hosszú oldalakon III. Amenemhat csónakban állva, szigonnyal vízilóra vadászik, egyszer Fehér-koronában, egyszer Vörös-koronában. Az uralkodó fölé kartusba odaírták a nevét, a háta mögé pedig egy védelmező formulát.

Mivel az állat a káoszt is szimbolizálta, ezért ezeknek a jeleneteknek fontos szimbolikus értéke van. A vízilovat sikeresen levadászó és megölő király képe a káosz feletti győzelmet fejezte ki és elősegítette a világrend fenntartását, utóbbi az egyiptomi uralkodó egyik legfontosabb feladata volt. Elképzelhető, hogy elfogtak és fogságban tartottak vízilovakat azért, hogy később az uralkodó rituálisan levadássza és megölje őket.

Az 5-6. dinasztia idején a víziló a papiruszmocsár és a Nílus élővilágának részeként tűnik fel, a madarászat és a vízilóvadászat jelenetekben.

Többször örökítettek meg vízilovat krokodillal való interakció közben. Szesemnefer IV. gízai masztaba sírjában (HB140) egy krokodil közeledik egy borjú mellett álló felnőtt vízilóhoz, valószínűleg annak anyjához. A krokodil nyitott állkapcsai jelzik, hogy valószínűleg éppen elragadni készül a borjút. Hasonló dráma bontakozik Kagemni vezír masztabájában is (HB147), itt azonban az anyaállat a ragadozó felé fordul, tehát tudatában van a veszélynek. A krokodilok húsevők és félelmetes ragadozók, ezzel szemben a vízlovak növényevők. Ennek ellenére a természetben úgy tűnik, hogy a vízilovak uralják a krokodilokat, a területükre bemerészkedő krokodilokkal szemben agresszíven lépnek fel. A vízilovak olykor egyszerűen kettéharapják a krokodilt, de ez nem túl gyakori. Behrmann szerint ez nem lehetséges, de több helyen olvastam, hogy valóban előfordultak ilyen esetek. A legnagyobb ilyen krokodiltetem, amit a modern korban megfigyeltek, eredetileg háromméteres volt. Valószínűleg az ókori egyiptomiak is láthatták hasonlóan pórul járt krokodilok tetemeit. A krokodilt kettéharapó víziló ábrázolása is megjelenik az Óbirodalom korabeli masztabákban. Az ilyen jelenetekben egészen pontosan azt látjuk, hogy a krokodil a víziló kitátott szájában van. Ti masztabájában a krokodilra támadó víziló közelében egy borjú épp felmászik az anyja hátára. Mereruka sírjában a krokodilra támadó víziló jobb oldalán egy borjú van, a bal oldalán pedig egy éppen ellő víziló. Kagemni sírjában is éppen ellik egy víziló tehén a krokodilt kettéharapó víziló ellőtt. A nőstény vízilovak agresszíven védelmezik borjaikat és úgy tűnik, hogy azokban a jelenetekben, amelyekben a krokodilt megragadja a víziló, a támadás oka az, hogy a krokodil túl közel merészkedett a nőstényekhez és borjaikhoz. A víziló tehenek egyébként a természetben közvetlenül az ellés előtt elhagyják csoportjukat, és csak néhány hét múlva csatlakoznak hozzá újra. Így az ellés során elszigetelődnek. A borjú világra jöhet a szárazföldön vagy sekély vízben is. A borjú rendkívül sérülékeny közvetlenül születése után, különösen az, amelyik a víz alatt születik, mivel az anyjának fel kell őt segítenie a felszínre az első lélegzetvételhez.

A 4. dinasztia végétől a 6. dinasztia végéig terjedő időszakban több sírban található a mocsári jelenetekben olyan víziló, amelyik fejét kiemelve a vízből tátott állkapcsokkal áll vagy ül. Ez a területüket védelmező hím vízilovak természetes viselkedésének része, egymást fenyegetik ilyen módon. A vízilóvadászat jelenetekben is rendszeresen ilyen pózban örökítik meg őket. Üléskor a hátsó lábak be vannak hajlítva, és a far az aljzatra kerül. Az állat a mellső lábait egyenesen tartja, hogy megtámassza felsőtestét. Evans elképzelhetőnek tartja, hogy a szájukat kitátó, üvöltő vízilovak ülő testhelyzetben való ábrázolásának az lehetett a célja, hogy „meggátolja” az állatot a gyors mozgásban, így kevésbé voltak veszélyesek azokra az emberekre, akikkel az egyes jeleneteket megosztják. Egy másik jellegzetes módja annak, hogy az álllat erejét, hatalmát csökkentsék az volt, hogy sokkal kisebb méretben ábrázolták mint a sírtulajdonost, de a vadászokhoz mérve sem valós a méretarány.

A Középbirodalom idején élt Khnumhotep kormányzó Beni Hasszánban található sírjában halat szigonyoz és a hajó orra előtt egy rá vicsorgó víziló ül a vízben. Az ezzel szemben található madarászat a mocsárban jelenetnek is része egy kisméretű víziló, mely a csónak mellett úszik. Meir Középbirodalom korabeli sziklasírjaiban a vízilovak a papiruszmocsárban történő madarászat és hal szigonyozás jelenetekben a vizes élővilág részeként jelennek meg. II. Mentuhotep Deir el-Bahariban álló halotti templomából szintén ismertek olyan relief töredékek, amelyeken víziló-ábrázolás található, azonban az nem állapítható meg, hogy milyen jelenet részei voltak egykor. Minden esetre elmondható, hogy a papirusz bozót élőhelyének részeként továbbra is megörökítik a vízilovat. Ez Újbirodalom korabeli sírokban is megfigyelhető, illetve később azokban a korszakokban, amikor a dekorációs programban visszanyúlnak az régebbi korok jeleneteihez.

Az 5. dinasztiától kezdve, az Óbirodalom idején számos sírban örökítették meg, ahogy csónakos, szigonyos férfiak vízilóra vadásznak. A levadászott állatok közül több közvetlenül a szájába kapja a szigonyt. A víziló bőre körülbelül 6 cm vastag, ezért nehéz átszúrni, a vadászok valószínűleg megfigyelték, hogy az állatok a szájuk kitátásával reagálnak a jelenlétükre, amely könnyű célpontot jelent fegyvereik számára.

Az Óbirodalom magántemetkezéseiben a sír tulajdonosa a vadászatot felügyelve jelenik meg, míg egy másik csónakban emberei végzik a víziló szigonyozását. A vadászó szolgák általában többen vannak, de van, amikor egy szolga végzi a szigonyozást, például Idut hercegnő szakkarai sírjában, vagy Medunefer, a Dakhla-oázisban található masztabájában. Ezek az ábrázolások bár emlékeztetnek a későbbi Újbirodalom korabeli jelenetekre, de itt nem a sír tulajdonosa végzi a tevékenységet. Deir el-Gebrawiban egy 6. dinasztia korabeli sír egyik jelenetében szintén egyetlen férfi szigonyozza meg a vízilovat, a csónakban két másik férfi is van, ők egy – egy bottal irányítják a hajót.

Az I. Átmeneti korból egy Moallában található sírban úgy örökítették meg a vízilóvadászatot, hogy az állat két hajó között van és mindkettőben több szigonyos férfi áll.

A Kairói Egyiptomi Múzeumban őriznek egy olyan mészkőrelief töredéket, ami egy mahasnai sziklasírból került elő, a 11. dinasztia idejére datálják. Egy Ptahhotep nevű férfi látható rajta, amint egyedül egy papiruszcsónakban állva, szigonnyal vízilóra vadászik. Ez a legkorábbi ismert olyan ábrázolás, ahol magánszemélyt örökítettek meg vízilóvadászat során abban a stílusban, ahogy a korábbiakban, csak az uralkodót. Az Óbirodalom korabeli magánsírokban szolgák vadásznak és nem egyértelmű, hogy meg is ölik az állatot, vagy csak elfogják őket. A Középbirodalom idejéről eddig több ilyen jellegű ábrázolás nem ismert, a II. Átmeneti korban skarabeusz pecsételőkön találkozunk a motívummal. Ezt követően jelenik majd meg thébai magánsírokban.

Újbirodalom korabeli magánsírokban a víziló vadászat jelenet nem túl gyakori. 10 vagy 11 sírban fordul elő túlnyomórészt Hatsepszut és III. Thotmesz uralkodása idején készült sírokban, talán egy datálható II. Amenhotep uralkodására. Egy nagyjából negyven éves időszakról van tehát szó kb. i. e. 1490 és 1450 között. Sajnos a legtöbb ilyen ábrázolás súlyosan sérült, ezért néhány esetben a jelenetek másolataira kell támaszkodnunk, amelyek a 19. század elején készültek. Az Újbirodalom korabeli vízilóvadászat jelenetek az Archaikus kor és az Óbirodalom királyi vízilóvadászat jeleneteinek tradícióit tükrözik, ezért visel a sírtulajdonos királyi kötényt, úgynevezett sendytet. Ezekben a jelenetekben a sírtulajdonos egy papiruszcsónakban áll, hátranyújtott karjában tartja szigonyát, amit éppen elhajítani készül. Az egyiptomi szigonyok egy fából készült nyélből álltak, amelyekhez fém- vagy csonthegy csatlakozott. A szigony hegye levált a nyélről, amikor az állatot eltalálta és annak húsában maradt. Gyakran látható egy a hegyhez kapcsolódó kötél a szigonyról lelógva. A vadász másik kezében sokszor egy több kötélből álló tekercset tart, amely a korábbi sikeres dobásnak köszönhetően már a víziló testébe fúródott szigonyhegyekhez csatlakozik. A kötelekhez kis úszókat is rögzítettek, hogy jelezzék a víziló helyét abban az esetben, ha elmerülne és elmozdulna a víz alatt. A halott felesége általában a lábai között ül a csónakban és néha egy másik női családtag áll mögötte. Legelőször az állat orrát igyekeztek eltalálni, amely megakadályozta, hogy képes legyen a víz alá merülni és így további szigonyokat lehetett a testébe dobni. Ha az állat elmerült, akkor is követni tudták az úszók segítségével és később újabb szigonyokkal szórhatták meg. Ha az állat kimerült, vagy elvérzett és elpusztult, akkor a kötelek segítségével ki lehetett húzni a partra. A hajó orrában néha egy kisebb méretű férfi áll, akinek valószínűleg az a feladata, hogy feldühítse a vízilovat, hogy az kitátsa a száját, ezzel a szigonyos előtt feltárult az állat legsebezhetőbb része. Előfordul az is, hogy lándzsát fog a kezében, ezeket a szigonyos mögött, nem a hajóban ábrázolt férfiak is tarthatják a kezükben. Elképzelhető, hogy ezzel vitték be a kegyelemdöfést, de az is, hogy ezzel keresték a víz alá merült vízilovat. Ha vadász közeledik, az állat elmerül, akkor támadják meg a vadászok, ha újra feljön a víz felszínére levegőt venni, ha többször egymás után sikeresen elmerül, akkor ezekkel a lándzsákkal is kereshették a vízben, ahogy azt egy afrikai törzs napjainkban is teszi. Az Újbirodalom idején a jelenetet kísérő felirat szerint a víziló megszigonyozása egy istennő – Szekhet^{^[6]} – számára történik, aki ezért cserébe megtesz mindent, amit az elhunyt szeretne minden nap. Ezekben a sírokban általában madarászat és hal szigonyozás is található.

A torinói Museo Egizioban őrzött Mensa Isiacan is megörökítették, ahogy egy uralkodó vízilóra vadászik. Ez egy bronz tábla, ezüst intarziával, amelynek a közepét Ízisz alakja díszít. Nem Egyiptomban készült, hanem Rómában, az első században és az ottani Ízisz templomban állt. Valószínűleg egy oltár lapja lehetett, erre helyezték az istennőnek szánt áldozatokat. A jelenet a tábla oldalán található. A víziló egy talapzaton van, előre lép, mögötte papiruszbozót látható. Olyan, mintha egy szobor lenne, ami talán Széthet jeleníti meg. Vele szemben előre lép egy lándzsájával az állat felé szúró férfi, aki koronát nem visel, viszont az öltözékében megtalálható a sendyt-kötény.

A cikkben ahol nem a saját fotómat látod, ott feltűntettem a forrást. A következő, befejező részben többek között szó lesz a vízilóhoz köthető istenekről, az állathoz társított pozitív elképzelésekről, a víziló amulettekről és a kék fajansz víziló szobrokról.

Patrick F. Houlihan – The Animal World of the Pharaohs (Thames and Hudson, 1996)

Stünkel, Isabel. “Hippopotami in Ancient Egypt.” In Heilbrunn Timeline of Art History. New York: The Metropolitan Museum of Art, 2000.

Dale J. Osborn with Jana Osbornová: The mammals of Ancient Egypt – The natural history of Egypt Vol. IV. (Aris & Phillips Ltd, Warminster, England)

Almuth Behrmann – Das Nilpferd in der Vorstellungswelt de Alten Ägypter, Teil I-II. (Peter Lang)

Aleid de Jong – Hippopotamus (The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt Vol 2., 2001; 100-101. oldal)

Säve-Söderberg, Torgny. On Egyptian Representations of Hippopotamus Hunting as a Religious Motive. Uppsala: Appelbergs Boktryckeri AB, 1953.

^{^[1]} A Delta délnyugati részében található település.

^{^[2]} Egyiptom területén, a Líbiai-sivatagban, a Kharga- és a Farafra-oázisok között fekszik.

^{^[3]} Földtörténeti kor, mely 2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött és nagyjából 11700 évvel ezelőtt ért véget.

[4] A neolitikum, magyarul újkőkor vagy csiszoltkő-kor(szak) a kőkorszak utolsó része, a pleisztocén végével és a holocén elejével esik egybe.

^{^[5]} A paletta Stokholmban, a Mediterrán és Közel-Keleti Régiségek Múzeumában van.

^{^[6]}Az egyiptomi mezőistennő.


Vízilovak Forrás: Proceedings of the Zoological Society of London Illustrations 1848 – 60, Vol. I. Mammalia	Fiatal vízilovak Forrás: Proceedings of the Zoological Society of London Illustrations 1848 – 60, Vol. I. Mammalia	Víziló motívumokkal díszített, fehér festésű vörös kerámia a Petrie Múzeum gyűjteményében. Ez a típusú kerémia a Nagada I korszakra jellemző (kb. i. e. 4400 – 4100).

Vörös alapszínű, fehér festéssel díszített agyagedény négy, plasztikusan kidolgozott víziló ábrázolással. Az állatokra vízmotívumokat festettek. Forrás: Aryton - Loat: Pre-dynastic cemetery at El-Mahasna, 1911	Egy négy lábon álló, vörös színű, fehér festéssel díszített, 18 cm átmérőjű agyagedény, amely a Nagada I időszakból származik. Temetkezésből került elő, Mahasnában. Vízinövények és állatok között áll egy férfi, aki egy szigonyhoz tartozó kötelet tart, a szigony hegye már belefúródott az egyik az edényen látható víziló hátsójába. Ezzel az állattal szemben egy másik víziló is áll. Az edény átellenes oldalán két felemelt karú úgynevezett „táncoló istennő” alakot látunk. A forrást feltüntettem a képen, a tábláról csak az agyagedény képét tettem a cikkbe.	Nagada I korabeli vörös színű agyagedény öt víziló és egy krokodil plasztikusan kidolgozott alakjával a peremén. Lelőhelye: Matmar. Átmérője 29,5 cm. © The Trustees of the British Museum


Elefántcsontból faragott víziló formájú kozmetikai edényke Mosztageddából. kb. i. e. 4400 © The Trustees of the British Museum	Fából faragott fésű, amelyet álló víziló alakja díszít (kb. i. e. 4300 – 3050) Berlinben van kiállítva, a Neues Múzeumban.	A Neues Múzeumban a fésűvel egy vitrinben tekinthető meg ez a víziló formájú kozmetikai paletta. Nagada II – III (kb. i. e. 3400 – 3200)

Az Ashmolean Múzeumban őrzik ezt az égetett agyag vízilószobrot, mely a Huban található R134-es sírból került elő. Predinasztikus kor (kb. i. e. 3500 – 3000)	A Nagada II (kb. i. e. 3650 – 3500) korszakra jellemző fehér alapon vörös festéssel díszített edényeken is találkozunk vízilovakkal. Ennek 10 centiméter magas és 11 cm átmérőjű edénynek a peremét két plasztikusan kidolgozott vörösre festett víziló díszíti. Public Domain (Photo: The MET)	Víziló formájú agyagedény Münchenben. Nagada II – III (kb. i. e. 3500)

Hildesheimban van kiállítva ez az agyag vízilószobrocska, melynek a lelőhelye ismeretlen. Az állat egy talapzaton áll. Nagada III (kb. i. e. 3200 – 3000)	Egyedüálló vízilófej formájú buzogányfej. Abüdoszból, Hentiamentiu templomából került elő. 4,3 cm magas és 6,2 cm hosszú. Alapítási ajándék volt. Nagada III – 1. dinasztia (kb. i. e. 3200 – 2900) Creative Commons-BY (Photo: Brooklyn Museum)	Idut hercegnő egy papirusz csónakban áll, a jobb oldalon látod a lábait. Egyik embere szigonnyal vízilóra vadászik, jobb kezében tartja a szigonyt, a balban pedig köteleket, ezek olyan szigonyhegyekhez csatlakoznak, amelyek már korábbi sikeres dobásoknak köszönhetően a víziló testébe fúródtak. A két üvöltő víziló közül a jobb oldali testébe fúródtak már szigonyok. Bal oldalon a vízben egy ellő vízilovat is megfigyelhetsz. A borjúra nagy veszély leselkedik, mert lesben áll egy krokodil, hogy elragadja. Óbirodalom, 5. dinasztia (kb. i. e. 2649 – 2100)


A sírtulajdonos, Hotepherankhti éppen szigonnyal halakat szúr le a jelenetben. A csónakja alját látjuk balra a lábával. A vizes élőhely részeként örökítettek meg egy vöröses színűre festett nőstény vízilovat, a hasa világosabb színű és a sárgás színűre festett újszülött borját. Ide kattintva külön a vízilovakat látod nagyobb méretben. Lelőhelye Szakkara, datálása: 5. dinasztia, Niuszerré uralkodása. RMO, Leiden	II. Pepi vízilóra vadászik (Óbirodalom, 6. dinasztia) Forrás: Jéquier, Gustave – Le monument funéraire de Pepi II (Band 3): Les approches du temple	Ti masztabájában először a nagy jelenetet mutatom, ahol a sírtulajdonos is látszik. Ő egy másik csónakból figyeli embereit, akik vízilóra vadásznak. Óbirodalom, 5. dinasztia

Ezen a felvételen közelebbről látszanak a vadászó férfiak és a vízilovak is. A bal oldali két vízilovat úgy értelmezik, hogy egy tehén és a borja, utóbbi éppen felmászni készül anyja hátára. Mellette egy másik víziló éppen egy krokodilt harap ketté, de már az ő bőrébe is szigonyok fúródtak, a csónakban tartózkodó egyik férfi az ezekhez csatlakozó kötelek segítéségével tartja fogva. A papiruszcsónakban egyébként négy férfi tartózkodik, nem viselnek ruhát. Az első két ember megszigonyoz egy üvöltő vízilovat. A csónak hátuljában a kormányos látható. Ti masztabája, Óbirodalom, 5. dinasztia.	Kagemni vezír örökhajlékából látjuk a vízilóvadászatot. A csónakban álló három férfi közül kettő szigonyoz, egy pedig éppen bunkójával készül lesújtani a valamelyik vízilóra. Óbirodalom, 5-6. dinasztia	Kagemni masztabájában is megörökítettek krokodilt ketté harapó vízilovat. Óbirodalom, 5-6. dinasztia