Sztélék

A múzeumokban igen gyakran találkozhat az ókori Egyiptom iránt érdeklődő ember, az egyiptomi szobrászat külön, tárgyilag és formailag változatos csoportját alkotó sztélékkel. Még a legkisebb gyűjteményekben is akad néhány példány belőlük, ezért úgy gondoltam készítek róluk egy ismertetőt, ami terjedelmi okokból nem lehet teljeskörű, inkább arra törekszem, hogy egy átfogó képet nyújtsak azok számára, akit érdekel ez a tárgycsoport.

A sztélé szó görög eredetű és pillért vagy függőleges táblát jelent. Az egyiptológiában sztélének nevezzük azokat a kőből – leggyakrabban mészkőből vagy homokkőből –, ritkábban fából készült különböző formájú táblákat, amelyek vésett vagy festett feliratokat tartalmaznak. Állhatnak szabadon és önállóan, de részét képezhetik egy építménynek, illetve sziklába is véshették őket.

Általánosságban elmondható, hogy funkciójuk igen sokrétű, sztéléket állítottak fel sírkőként és határjelzőként is, de vannak fogadalmi és valamilyen eseménynek emléket állító kőtáblák is. Végigkísérik a fáraókort és ez alatt a nagyjából 3000 év alatt jelentősen változott a formájuk, dekorációjuk és a rajtuk található feliratok típusai is. Az ókori Egyiptomban a sztélékre számos kifejezést használtak, amelyek utalnak különböző funkcióikra. Az általános kifejezés az wD[1] (ejtsd: udzs), amely Adolf Ermann és Hermann Grapow szerint bármelyik típust jelölheti. Egy másik gyakori kifejezés az aHaw[2] (ejtsd: ahau).

A legkorábbi sztéléket, az 1. dinasztia idején állították fel, abból a célból, hogy jelöljék a királyok és az udvaroncok sírjait a Felső-Egyiptomban található Abüdoszban. Ezek az úgynevezett halotti sztélék. Fő funkciójuk, hogy azonosítsák a sír tulajdonosát.

Az 1. és 2. dinasztia királyi halotti sztéléi nagyméretű kőlapok voltak lekerekített felső résszel, és csupán a király szerekhbe irt neve volt felvésve rájuk. Mindig párban állították fel őket, de eredeti helyük a királyi temetkezési komplexusban a mai napig nem egyértelmű. Herbert Ricke szerint ezek a sztélék jelölték az áldozatok felajánlásának helyét a sír felépítményén kívül, de Günter Dreyer szerint elhelyezhették őket a felépítmény tetejébe is.

Az előkelők sztéléi Abüdoszban sokkal kisebbek és kevésbé szépen kidolgozottak, mint a királyi példányok és nem párban állították fel őket. Valószínűleg a sírfelépítmény falaiba voltak integrálva, vagy pedig előttük álltak. Néha nem csak az elhunyt neve és címe szerepel rajtuk, hanem egy ábrázolás is a halottról, akit általában állva örökítettek meg. A 2. dinasztia idején a sírsztélék használata fokozatosan csökkent. Ahogy a sír felépítménye egyre nagyobb lett az Óbirodalom előrehaladtával, az áldozati hely egy olyan fülkébe került, mely részét képezte a sírhomlokzat dekorációjának. Az álajtó ebből a fülkéből fejlődött ki. Szakkarában a 3. dinasztia korabeli sírok álajtaiba egy négyszögletes sztélé került, amelyen a sír tulajdonosa áldozati asztal előtt ülve látható. Ilyen típusú sztélé már a 2. dinasztia korából is ismert, Helluánból[3] egy a Nílus keleti partján található nagykiterjedésű temetőből. Bár ezek a sztélék szorosan kapcsolódnak az álajtókhoz, később, a 4. dinasztia idején Gíza masztabasírjaiban azoktól elkülönülve is megjelennek.

A Középbirodalomban jelenik meg a klasszikus sztélé típus, mely visszavezethető azokra a kőtáblákra, amelyeket a provinciális temetők tégla masztabáiban állítottak fel az I. Átmeneti korban. A 6-12. dinasztia közötti időszakban nagy számban kerültek elő ilyen sztélék a Felső Egyiptomban található Naga-ed-Deir és Dendera temetőiből. Négyszögletesek vagy szabálytalan formájúak, és eredetileg vagy a kultuszkamra falába illesztették be őket, vagy pedig a sírgödörbe. George A. Reisner az I. Átmeneti korra vonatkozóan két sztélé típust különböztetett meg:

1. Majdnem négyzet alakú kőlap, amelyen a sír tulajdonosa áldozati asztal előtt ülve jelenik meg. Ez a típus hasonlít az Óbirodalom álajtóba illesztett sztéléire.

2. Lekerekített tetejű táblák, amelyeken a sír tulajdonosát állva örökítették meg. A 11-12. dinasztia idején ebből a típusból alakult ki a klasszikus sztélé típus.

A legtöbb Középbirodalom korabeli sztélé lekerekített tetejű kőtábla, de ismertek ebből a korszakból téglalap alakú sztélék is, amelyeket cavetto-perem és tórusz-szegély díszít. Ez a két motívum a korai idők agyag-nád építményeire vezethető vissza és megjelenik többek között az álajtókon is.

Az Újbirodalom idején a sztélék nagyon hasonlítottak a Középbirodalomra jellemző típusokra, de történt némi újítás. Például mind a lekerekített tetejű, mind a téglalap alakú, tórusz-szegéllyel, cavetto-peremmel ellátott sztélék esetében előfordul az, hogy kiegészülnek egy háromszög alakú tetővel, mely a piramidionra[4] emlékeztet. Egy másik innovációja ennek a korszaknak a sztélé tartó vagy sztelophór szobor. Ez úgy néz ki, hogy a sztélé állíttatója térdel, és maga előtt tartja a kőtáblát, melyen általában a Napistenhez szóló ima olvasható. Ebben az időszakban a sztélét a sziklába vájt sírok nyitott udvarban helyezték el és az elhunytat azonosították, de megtalálhatóak a keresztirányú[5] teremben is, ahol az alapkőzetből vájták ki őket. Utóbbi esetben a másodlagos áldozati helyet jelölte a sírban, míg a fő áldozati hely a hosszanti irányú teremben található szoborfülke volt. A 18. dinasztia végére egyre gyakrabban helyeztek sztéléket a sír homlokzatába.

Az Újbirodalomban fordulnak elő először a festett fa sztélék, de a III. Átmeneti kortól válnak igazán gyakorivá. Ezek általában téglalap alakúak voltak lekerekített felsőrésszel, de a korábbi sztélékhez képest a felsőrésznek laposabb íve van. A Későkorban a halotti sztéléket nem csak a temetkezési komplexum felépítményében helyezték el, hanem a föld alatt található sírkamrában is.

A fontos eseményeknek emléket állító, úgynevezett kommemoratív sztélék egy nagy csoportja Abüdoszból került elő és a 12-13. dinasztia idejére datálható. Az Óbirodalom végén Abüdosz Ozirisz legfontosabb kultuszközpontjává vált és híres zarándokhely lett. Rendszeresen tartottak itt fesztiválokat és processziókat. A legtöbb sztélét a felvonulási útvonalak mentén állítottak fel, de néhányat olyan kis szentélyben (kenotáphiumokban[6]) helyeztek el, amelyek szobrokat és áldozati-táblákat is tartalmaztak. Ezek a sztélék egyfajta helyettesként szolgáltak, általuk a kőtábla állíttatója az isten közelében lehetett, részt vehetett az ünnepein és részesülhetett az áldozatokból. A kommemoratív sztéléket olykor templomokban és szentélyekben állítatta fel a király vagy egy magas rangú személy, hogy emléket állítson például egy sikeres hadjáratnak egy bányászati expedíciónak, egy királyi építkezésnek, egy királyi házasságkötésnek, és egyéb fontos hivatalos eseményeknek, de királyi dekrétumokat[7] is tartalmazhattak. Az úgynevezett Kamosze-sztélét például azért állítatta kb. i. e. 1570 táján, az uralkodó, hogy megemlékezzen a hükszószok felett aratott győzelméről. Sikeres hadjáratokról tesznek említést III. Szeszósztrisz Alsó-Núbiában, Szemnében és Uronartiban felállított határsztéléi, csakúgy, mint III. Thotmesz Gebel-Barkalban[8], az Amon templomban felállított sztéléje. Az istenek manifesztációjának tartott szent állatok haláláról és az új állat hivatalba lépéséről is sztélék emlékeztek meg.

Igen nagyszámú fogadalmi sztélét szenteltek Egyiptom isteneinek. Ezeket a magánszemélyek templomoknak vagy szentélyeknek ajándékozták, hogy kifejezzék személyes odaadásukat egy-egy isten felé. A templom külső falának döntve, és a templomok belsejében is elhelyezhették ezeket. Ugyanakkor ilyen sztélék részét képezhették azoknak az oltároknak is, amelyeket magánemberek az otthonukban állítottak, ahogy az megfigyelhető volt például Deir el-Medinában is. Ez a falu az egykori Théba nyugati partján állt és a 18-20. dinasztia idején itt éltek azok a mesteremberek, akik a királysírokon dolgoztak. Amarnában a házioltárakba gyakran az Aton sugarai alatt ülő királyi családot megörökítő sztéléket tettek. Berlinben, a Neues Múzeumban ki van állitva egy ilyen darab. A fotóját megtaláljátok lentebb, a képek között.

Az Újbirodalom idején a sztélék egy csoportját olyan elhunytaknak szentelték akik „Ré kiváló akhjai” (Ax iqr n Ra). A lélekformáknál már esett szó róluk. Ez a típusú kőtábla szintén lakóházakból került elő. A sztélé állíttatójának nemrég elhunyt ősei láthatók rajta, áldozati asztal előtt ülve (valószínűleg szobrokról van szó), lótuszvirágot szagolgatva. A Ré kiváló akhja halottak feladata az volt, hogy közbenjárjanak a sztélé állíttatója nevében.

Gyógyító sztéléket is állítottak fel házakban és sírokban is, ezeknek az volt a funkciója, hogy védelmet nyújtsanak az olyan veszélyes állatokkal szemben, mint például a kígyó és a skorpió.

Ahogy már említettem sztéléket használtak a földek, birtokok, adminisztratív kerületek, városok, sőt az ország határainak jelölésére is. Ekhnaton újonnan alapított fővárosában például, a Közép-Egyiptomban található Amarnában 15 sziklába vájt határsztélé jelölte a település kerületét. Ezek a fáraó 6. uralkodási évére datálódnak és Ekhnaton kijelenti bennük, hogy a várost Aton emlékműveként építi meg apja, az élő Ré-Harakthy parancsára.

A 8. évben a sztélék szövegét kiegészítették, ez a rész így hangzik az egyiken:

„Megismétlem az eskümet a 8. uralkodási évben, sarjadás (prt) évszak első hónapjának 8. napján.

Akhet-Atonban járt a fáraó, élet, üdv egészség neki, feltűnt aranyból készült nagy harci kocsiján állva, hogy megvizsgálja Aton sztéléjét, ami ezen a hegyen áll, mint Akhet-Aton dél-keleti határa.”[9]

Egyiptom déli határán és az újonnan meghódított közel-keleti terülteken a fáraók igyekeztek sok határ-sztélét állítani, hogy ez által is kifejezésre juttassák hatalmukat.

Miden fajta sztélére általánosan jellemző, hogy található rajta képi ábrázolás és felirat is. Ezek lehetnek kidomborodó vagy bemélyedő reliefek, de előfodul az is, hogy csak festettek. Lássuk, hogyan változik a dekorációjuk, a feliratok és az ábrázolások elrendezése a különböző korszakokban.

A sztélé tetején található íves részbe (lunette) általában speciális dekorációs elemek kerültek. A Középbirodalom idején az íves rész dekorációja világosan elkülönül a sztélé többi részétől, míg az Újbirodalomban az íves rész és az alatta található első regiszter összemosódik. A Késő- és a Ptolemaiosz-korban általában egy tiszta választóvonal van az íves rész és a sztélé téglalap alakú része között, bár a dekorációs séma egy része még követi az újbirodalmi sztéléjét. Az íves részre jellemző motívumok az udzsat-szemek[10] és a szárnyas napkorong (behdeti Hórusz), mindkettő védelmező szimbólum, ugyanakkor az éghez kapcsolódnak. Azt jelzik, hogy a sztélé felső része az égi szférához tartozik. De más szimbólumok is megjelenhetnek itt, például az örökkévalóság fogalmához kapcsolódó shen-gyűrű, vagy az élet hieroglifája, az ankh. Igen gyakran kap itt helyet a sakálalakú Anubisz és/vagy Upuaut ábrázolása. A Későkorban istenek bárkái, skarabeuszok, növényi motívumok és csillagok is megjelenhettek ezen a helyen.

A Középbirodalom idején a sztélék téglalap alakú részében több vízszintes sor felirat futott az állíttató ábrázolása felett. A sztélé tulajdonosa gyakran családjával együtt jelenik meg. A 12-13. dinasztia Abüdoszból származó úgynevezett család-sztéléin a tulajdonos mellett számos más ember szerepel, közülük a legtöbb a rokona, de néha előfordul, hogy más, vele rokoni kapcsolatban nem álló magas rangú hivatalnokot is találunk rajta. Az ő alakja azt a célt szolgálja, hogy emelje a sztélé állíttatójának presztízsét.

Az Újbirodalom idején a kőtábla téglalapjának felső regiszterében a tulajdonos és olykor családja különböző istenek előtt hódol, nem ritkán megjelenik rajta a király, mint aki közvetít az istenek felé.

A Késő- és Ptolemaiosz-kor halotti sztéléin az elhunyt általában túlvilági istenek között látható. Bár a képi ábrázolásokat kísérte egy rövid magyarázó szöveg, de a hosszabb feliratok a jelenet alatt láthatók.

A votív sztéléket gyakran annak az istennek a képmása dominálta, akinek a kőtáblát szentelték és általában kevés szöveget tartalmaznak. Az istenek sokszor öltenek állatalakot, az Amon-Rének szentelt sztéléken például az istent gyakran kos alakban jelenítik meg. Szakkarából az Ápisz-bikák katakombarendszeréből, a Szerápeumból számos az istennek ajánlott sztélé került elő, ezeken az állíttató általában a bika alakú isten előtt hódol.

A 19. dinasztia idején jelenik meg az a típusú fogadalmi sztélé, amelyen hatalmas füleket örökítenek meg. A hallószervek egy adott istenhez tartoznak és azt voltak hivatottak biztosítani, hogy a megszólított isten biztosan meghallgassa a sztélét állító kérését. Ezek a mágikus sztélék csoportjába tartoznak, mivel állíttatójuk egy (gyakran egészséggel kapcsolatos) probléma megoldását remélte tőlük. Szintén a mágikus sztélék közé tartoznak azok a Későkorban megjelenő gyógyító sztélék, amelyeket Hórusz-cippiként ismerünk. Ezeken a ruhátlan gyermek Hóruszt láthatjuk krokodilok hátán állva, a kezében veszélyes állatokat – mint kígyó, skorpió, oroszlán, antilop – tartva. A Hórusz-táblák egyiptomi felfogás szerint valamennyi rajtuk ábrázolt állat ellen védelmet nyújtottak, de elsősorban mégis a skorpiómarás ellen reméltek védelmet tőlük, illetve annak gyógyításában volt jelentős szerepük. Egy mítosz szerint a mocsárban nevelkedő gyermek Hóruszt egy alkalommal megmarta egy skorpió. Anyja, Ízisz Thot segítségét kérte, aki meggyógyította az isteni gyermeket. Akinek a kezelésében Hórusz-sztélét alkalmaztak, az azt remélte, hogy ugyanúgy meg fogy gyógyulni, ahogyan a gyermek Hórusz.

Az alábbi ábrán látható, hogyan változott a klasszikus sztélé a különböző korszakokban.[11]

A sztéléken általában hieroglifírást alkalmaztak, de alkalmanként előfordul a hieratikus írás is. A Későkorban pedig démotikus feliratok is megjelenhetnek rajtuk. Néhány sztélé a Ptolemaiosz-korból görög feliratot hordoz.

Korábban már említettem, hogy a legkorábbi sztéléken, az 1. és 2. dinasztia idején csak a tulajdonos neve és címei szerepelnek. A Középbirodalom idejére azonban már változatos szövegeket írnak fel rájuk. A leggyakoribb az úgynevezett áldozati formula[12]. Ez egy fohász, amely biztosítja, hogy a sztélé tulajdonosa részesülhessen azokból áldozatokból, amelyeket a király az isteneknek adományozott. Az áldozati formula az Óbirodalom idején alakult ki és kisebb eltérésektől, helyi és időbeli sajátosságoktól eltekintve Egyiptom ókori történetek időszakában változatlan maradt. Horemkhaef Edfuból származó, Középbirodalom korabeli sztéléje az áldozati szöveg klasszikus példáját tartalmazza:

„Áldozat, amelyet a király ad az edfui Hórusznak és Ozirisznek, Buzirisz urának, hogy ők adjanak halotti áldozatot – [kenyeret] és sört, marhát és szárnyat, alabástrom edényt, ruhát, tömjént, kenőcsöt – valamint mindenféle tökéletes és tiszta dolgot, amelyből az isten él, amit az ég ad, amit a föld megterem, és amit a Nílus hoz mint tökéletes áldozatot az edfui Hórusz heri-khut tsiztviselője,[13] az igazhangú Horemkhaef számára, akit a heri-khut tisztviselő, az igazhangú Hori nemzett.

Az ő szeretett felesége, a ház úrnője, az igazhangú Szobekneferu, aki ellátott.

Az ő fia Szenebef.”

Horemkhaef hitvese és gyermeke is említve van a feliratban, ezáltal ők is részesednek az áldozatból.

A halotti sztéléken előforduló isteni és szimbolikus ábrázolások, valamint feliratok két fő csoportra oszthatóak: az egyiken az elhunyt Ozirisz melletti túlvilági életről van szó, a másikban pedig a Napisten kíséretében való égi létről. A kettő együtt is előfordulhat.

A fáraókor végéig az áldozati formulát írták fel a leggyakrabban a sztélékre, de emellett leszármazásra vonatkozó (genealógiai) információk, dedikációs formula és más szöveg is kerülhettek rájuk. A fogadalmi sztéléken általában az istenhez szóló himnusz szerepelt, míg a kommemoratív sztélék egy-egy fontos eseményről emlékeznek meg, illetve életrajzi feliratokat is tartalmazhatnak. Ameniszeneb sztéléje például az abüdoszi Ozirisz templomban végzett helyreállítási munkákról számol be, melynek irányításáért ő felelt. Ugyanakkor abba a típusba tartozik, amelyet azért állíttatott fel a sztélé tulajdonosa, hogy részesüljön a túlvilágon azokból az áldozatokból, amelyeket a mindenkori király Ozirisznek ad. A feliratban megnevezik a Középbirodalom végén élt (13. dinasztia) Ameniszeneb szüleit is.

„Áldozat, melyet a király ad Ozirisz-Khentiimentunak, a nagy istennek, Abüdosz urának, hogy ő adjon halotti áldozatot: kenyeret, sört, marhát, szárnyast, akh (varázserő)t és hatalmat a temetőben az abüdoszi phülé-vezető[14], az igazhangú Ameniszeneb számára, akit Uaemkau nemzett és a ház úrnője, Nebetit szült.

Jött a vezír írnoka, Szeneb, a vezír fia, hogy a vezír megbízásából (munkára) szólítson engem. Én vele mentem és a város elöljáróját, a vezírt, Ankhut hivatalában találtam. A hivatalnok (= a vezír) parancsot adott nekem: »Lám, megparancsoltatott, (= a vezír királyi parancsot közvetített) hogy tisztítsd meg[15] Abüdosz templomát! Kézműveseket adnak neked e célból, valamint a nomoszok és az istenáldozat sena-házainak templomi unut-papjait[16].«

Megtisztítottam azt helyiségről helyiségre: a felső részét, a falakat, a hátsó részét, a belsejét. A körvonalak rajzolói[17] megtöltötték (a falakat) színekkel, alakokkal és agyaggal(?), felújítva, amit Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Khakheperré király[18] készített.

Jött Egyiptom védelmezője[19], hogy elfoglalja helyét ebben a templomban, s követte őt a kincstárnokok helyettes felügyelője, Szianhur. Ő dicsőítette számomra az istent, mindennél jobban: »Mily szerencsés, aki ezt cselekedte istene számára!« Adott nekem 10 deben értékben datolyát és egy fél borjút. A belső palota tisztviselője[20] kivonult (ide), mikor északra utazott. A munkát megszemlélték, s mindennél nagyobb örvendezés volt miatta.”[21]

A 11. dinasztia idején, Mentuhotep Nebhepetré uralkodása alatt élt Irtiszen, a kézművesek elöljárója. Abüdoszban felállított sztéléjén mesterségéről mesél.

„Éljen Hórusz: a Két Ország egyesítője;

Két Úrnő: a Két Ország egyesítője;

Felső- és Alsó-Egyiptom királya;

Ré fia: Mentuhotep, aki örökké él.[22]

Az ő (= a királyé) valódi bizalmas szolgája, aki nap mint nap megtesz mindent, amit ő dicsér, aki ellátott a nagy isten előtt, Irtiszen.

Áldozat, amelyet a király Ozirisznek, Buzirisz urának, Khentiimentiunak, Abüdosz urának valamennyi tökéletes és tiszta helyén. Halotti áldozat: 1000 kenyér, sör, marha, szárnya, alabástrom edény, ruha és mindenféle tökéletes és tiszta dolog: továbbá elosztásból származó kenyér[23], áldozati sör, Abüdosz urának étele, a Heszat-tehén fehér teje és (mind)az, amiből az akhok enni szeretnek, annak számára, aki ellátott Ozirisz előtt és Anubisz, a temető ura előtt, a kézművesek és körvonalak rajzolóinak elöljárója, Irtiszen így szól:

»Ismerem az isten szavának[24] titkát, az ünnepi szertartások rendjét. Egyetlen varázsigének sincs hatalma fölöttem, amelyet ismerek. Bizony én kézműves vagyok, aki kiváló mesterségében, aki az által jutott a csúcsra, amit megtanult.

Ismerem a négyzetháló (felosztását)[25], a helyes arányok kimérését, a kivésést és a bemélyítést, amint azt kifaragják vagy bemélyítik[26], s így egy testrész a helyére kerül. Ismerem a férfi alak járását, a női alak léptét, tíz madár ábrázolását, az egyedül (ábrázolt) fogoly (behódoló) tartását, azt, ahogyan a szem a társára pillant, az ellenség félelmet (tükröző) arcát, azt, ahogyan a vízilovat elejtő kar felemeli a szigonyt, és (ismerem) a futó megérkezését. Ismerem, hogyan kell elkészíteni a színeket és a berakásokat úgy, hogy se tűz ne égesse meg őket, se víz ne ártson nekik.

Nincs senki, aki jártas lenne ebben (a mesterségben) rajtam kívül, egyedül vagyok (ebben) legidősebb test szerinti fiammal. Az isten (= a király) elrendelte, hogy ő (is) jártasságot szerezzen ebben (a mesterségben), és én felügyeltem két karjának ügyességét, amikor a munkák felügyelője voltam mindenféle értékes kő (megmunkálásá)nál, kezdve az ezüsttől és az aranytól az elefántcsontig és az ébenfáig.«

Halotti áldozat: 1000 kenyér, sör, marha, szárnyas, alabástrom edény, ruha és mindenféle tökéletes és tiszta dolog az ellátott, a kiváló és igazhangú Irtiszen számára, akit az igazhangú Idet szült.”[27]

Ezen sztélé állításának célja ismét csak az, hogy tulajdonosa részesüljön az áldozatokból. Megtudhattuk a feliratból azt is, hogy a király engedélyével Irtiszen kitanította legidősebb fiát is a kézműves mesterségre.

A következő fából készült sír-sztélé a Későkorból származik. Három regiszterre oszlik, amelyeket sávok választanak el egymástól. A lunette-ben két ureusz által védelmezett szárnyas napkorong látható. Az ureuszok közé az ujjászületést szimbolizáló skarabeuszt festettek fel, és még helyet kapott is két sakál is, a felirat szerint mindkettő Anubisz. A középső regiszterben Anubisz vezeti az elhunyt hölgyet Ozirisz elé, aki mögött Hórusz és Ízisz áll. A harmadik, alsó regiszterbe tíz soros felirat van, amelyben a szokásos áldozati formula helyett többek között ez olvasható: „Királyi rendelet, amelyet őfelsége Felső- és Alsó-Egyiptom királya, az igazhangú Wennefer (= Ozirisz) készített a nagy istenek (számára) Igeret kerületben (= Túlvilág), a megdicsőült lelkek (akhu) számára Ozirisz csarnokában, az üdvözültek (számára) a nagy csarnokban, a kísérők (számára), akik Ozirisz mellett szunnyadnak, aki (= Ozrisz) a vezír és bíró Igeret kerületében, az istenek és istennők (számára), akik a Dzsemei dombon vannak és a kiváló lekek (bau) számára Théba Nyugati részén (= a nekropoliszban). Az isten rendelete így szól: »óh, ti istenek, valamennyien közülünk! Hallgassatok! Jertek és hallgassátok Amon-Rének, a Két ország trónja urának, a Karnaki templom élén állójának hangját, Atumnak, a Két ország és Héliopolisz urának, Ptahnak [...], a Két ország élete urának és a nagy Nunnak az istenek atyjának hangját (amikor) az Ozirisszá vált igazhangú Tameretről, Amon-Ré zenésznőjéről [...] szólnak. Ő egyenesen felétek halad! Engedjétek (belépni) a Nyugat első csarnokába, a mindenség urának elrejtett palotájába! A holtak országában tegyétek szabaddá felragyogását, Réhez hasonlóan, aki felragyog a föld felett [...]! Hódoljatok neki [...] amint felemelkedik ravataláról [...]!«”[28]

Tameret feliratában tehát Ozirisz utasítja a túlvilági isteneket és megdicsőült lelkeket, hogy hallgassák meg Amon-Rét, Atumot, Ptahot és Nunt, akik az elhunyt pártfogójaként nyilatkoznak így Ozirisz mellett ők is segítik bejutását a túlvilágra. A Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő sztélé Thébában került elő és kb. az i. e. 3. században készülhetett.

Noferhaut sztéléje véleményem szerint a Szépművészeti Múzeum egyiptomi gyűjteményének egyik kiemelkedő darabja. Valahányszor látom, mindig lenyűgöz szép faragása, az alakok kecsessége és ahogy a vörös homokkő megcsillan a fényben. Az Újbirodalom korából, a 18. dinasztia idejéről származik. Legfelső részében a szárnyas napkorongot – Behdeti – örökítették meg. Alatta az első regiszterben a királyt látjuk, amint áldozatot mutat be Amon-Rének. A trónón ülő isteni kultuszszoborra vonatkozó felirat így hangzik: „Életet és hatalmat ad Amon-Ré, az Istenek királya.”[29]

Előtte dúsan megrakott áldozati asztal látható. A Kék koronát viselő uralkodó egy hosszú szárú papirusz- és lótuszvirágból álló, a megújulást és újjászületést jelképező csokrot nyújt Amon-Ré felé. A rá vonatkozó szöveg a következő: „Tökéletes isten, a Két Ország ura, Menkheperré[30]. Adassék (neki) élet, mint Rének, örökké!”[31]

Az alsó regiszter jobb oldalán látható az a személy, akinek emlékére a kőtáblát állították, ő Noferhaut, a medzsaiok[32] parancsnoka. Bal karjába belevésték az uralkodó nevét, akit életében szolgált. Vállán egy rudat tart, amelyről különböző megkötözött állatok lógnak, ezek áldozati ajándékok az istenség számára. Karját hódolata kifejezéseként felemeli. Az előtte olvasható felírat így hangzik:

„Adassék dicséret Amonnak, hódolat az istenek urának, a rendfenntartó erők parancsnoka, az igazhangú Noferhaut által (aki) így szól: »Üdvözlény, Istenek ura, thébai Amon! Légy üdvözölve mezőiden! Neked örvend zsenge növényzetük minden szent helyeden, minden pompázatos ligetedben. Azért jöttem hozzád, hogy dicsérjem jóságodat, hogy add számomra az emberek irántam való, örökké tartó szeretetét.« Urának kísérője Észak és Dél országaiban való vonulásaiban, a szavannák felügyelője, Noferhaut, (aki kegyeltje) a tökéletes istennek, aki azt cselekszi (=az isten), amit mondabak neki.”[33]

Noferhaut kérése Amon-Ré felé az, hogy az utókor szeretettel őrizze meg az emlékét. Királya, aki maga is egy isten élő képmása közvetítő szerepet tölt be az emberi és isteni szféra között. A sztélét 1870-ben találták Luxorban, fotóját megtaláljátok lentebb, a képek között.

Végül, de nem utolsó sorban egy Meretszeger istennőnek szentelt mészkősztélé szövegét szeretném idézni, állíttatója Amonnakht, az Igazság helyének[34] írnoka, a 20. dinasztia idején élt.

Az istennőre vonatkozó felirat:

„Meretszeger, Nyugat úrnője.”

A sztélé szövege:

„Hódolat a ká-lelkednek Meretszeger, Nyugat úrnője, az Igazság helyének írnoka, az igazhangú Amonnakht által; Így szól (ti. Amonnakht): »Hódolat neked békében, ó Nyugat úrnője, aki elégedetté válik! Te okoztad, hogy sötétséget látok nappal. Elmondom az embereknek milyen hatalmas vagy. Légy kegyes hozzám elégedettségedben!«” [35]

A felirat tulajdonképpen egy bűbánó ima. Maradtak ránk olyan sztélék, amelyek arról tanúskodnak, hogy a bűnbánatot az isten gyógyulással jutalmazza, de itt csak a kérésről számol be a szöveg. A „sötétséget látni nappal” kifejezés utalhat vakságra, de lehet egy másik betegség vagy csapás metaforája is, ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy elvont módon jeleníti meg az isten iránti vakságot.

Ismertek olyan miniatűr sztélék is, amelyet amulettként viseltek. Ezek gyakran szteatitból vagy mázas szteatitból készültek. Van, amelyik a klasszikus lekerekített tetejű kőtáblát formázza. Egyik csoportjukat a miniatűr Hórusz-sztélék alkotják, amelyek elején a krokodilok hátán álló, kezében veszélyes állatokat tartó mezítelen gyermek Hórusz áll, míg a hátoldalukon, és olykor az éleiken is hieroglif felirat olvasható. Ezek a III. Átmeneti kor végén jelentek meg és a Ptolemaiosz kor végéig fordulnak elő, előzményük azonban már az Újbirodalom idején megjelenik Sedet ábrázoló sztélé-amulett formájában. Funkciójuk, hogy védelmet nyújtsanak a veszélyes állatok csípésével, marásával szemben.

Amint látjátok a sztélék szerepüket, dekorációjukat és azok elrendezését, valamint felirataikat tekintve is igen változatosak. Ugyanakkor egy igen jelentős tárgycsoportról van szó, hiszen felirataik sokszor fontos információkat hordoznak az ókori Egyiptom történelméről, bepillantást engednek az akkori emberek életébe és hitvilágába. Azokban az egyiptomi gyűjteményekben ahol már jártam rengetegről készítettem fotót, ezeket megtaláljátok oldalunk google+ galériáiban. A torinói Egyiptomi Múzeum különösen gazdag eme tárgyi emlékekben, az ott látható sztélék nagy része Deir el-Medinából származik és szinte mind egyedi.

https://goo.gl/photos/3ShwKyapGJG6aK1f8

https://goo.gl/photos/ToPCNj5eBZRKVVyT7

Ajánlott linkek:

III. Thotmesz sztéléje, mely Gebel-Barkalból, Amon teplomából került elő és jelenleg Bosztonban látható.

http://www.mfa.org/collections/object/victory-stele-of-thutmose-iii-145121

Sedet ábrázoló fekete szteatitból készült sztélé-amulett valószínűleg a Ramesszida korból. Az isten melletti felirat így szól: „Sed a nagy isten, az ég ura.” A tárgyat a Petrie Múzeum őrzi.

http://www.ucl.ac.uk/museums-static/digitalegypt/art/uc16568.html

Fekete szteatitból készült Hórusz sztélé amulett a Ptolemaiosz korból, mely szintén a Petrie Múzeum tulajdona.

http://www.ucl.ac.uk/museums-static/digitalegypt/art/uc16545.html

Képek:

Készítette: Maatkara

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)

Lexikon der Ägyptologie (Wiesbaden, 1972-86) Band VI.

Nagy István, Vezető az Egyiptomi Kiállításhoz. Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1999.