Növényvilág 1.

Egyiptom természetes növényvilágát napjainkban két alapvetően különböző éghajlati körülmény formálja, a sivatagi területek szárazak, míg a Nílus-völgy vízben, nedvességben gazdag. Ezen kívül egy keskeny tengerparti sávon megtalálható a mediterrán klíma is. Külön csoportot alkot a Nyugati sivatag oázisainak növényzete.

Az Óbirodalom idején Észak-Afrika klímája nedvesebb volt. A Nyugati sivatag fűvel és fákkal borított szavanna volt, a Nílus-Delta pedig minden áradáskor összefüggő mocsárrá alakult. A kiszáradás fokozatosan történt, a mai állapot az i. e. 7. században alakult ki. Az emberi befolyás is folyamatosan hozzájárult a flóra változásához, amióta a Nílus-völgyben megkezdődött a letelepedés. Először, amikor az őshonos vad növényeket learatták, majd amikor nem őshonos fajokat telepítettek be.

Szakirodalom tekintetében két német nyelvű könyvet ajánlok. Az egyik 1985-ben jelent meg, egy átfogó munka, mely a fáraókori Egyiptom növényeivel foglalkozik: Renate Germer - Flora des pharaonischen Ägypten. A másik kifejezetten a pálmákra fókuszál, Ingrid Wallert írta, a címe „Die Palmen is Alten Ägypten, ez 1962-ben jelent meg. Angol nyelven pedig Marija Tomashevska 2019-es doktori disszertációját emelném ki, melynek címe „Sacred floral garlands and collars from the New Kingdom period in Ancient Egypt”, ő a virágfűzéreket és virágkoszorúkat vizsgálta.

Ismereteink az ókori Egyiptom növényzetére vonatkozóan alapvetően két forrásból származnak: sírábrázolásokról és szerves régészeti maradványokból. Az írásos források szintén szolgálnak némi kiegészítő információval, habár sok növény ókori egyiptomi neve máig nem ismert.

A képi ábrázolásokon látható növények azonosítása gyakran nehéz, mivel ezek sokszor egy-egy vidéket, mint „típust” – papiruszbozót, szántóföld, kert, vagy sivatag – mutatnak be, nélkülözve a botanikai részletességet vagy pontosságot. A sírmellékletek a legjobb források; ezek általában termesztett növények – gyümölcsök, zöldségek, gyógynövények és fűszerek -, amelyet az elhunyt számára túlvilági ellátmányként helyeztek a sírokba.

Emellett sokat árulnak el a helyi flóráról és az import termékekről a sírokba helyezett szerves anyagból készített tárgyak is, mint a fa és fonott munkák. Szintén informatív a sírmellékletek részét képező illóolajok kémiai vizsgálata, ahogy a mumifikálás során használt anyagoké is. A virágfűzérek[1], melyek a múmiákat díszítették a jellemző kerti növényzetet szemléltetik . Az egyiptomiak gondosan megválogatták, hogy milyen ételeket és növényeket visznek magukkal a túlvilágra, ezért a sírleletek az Egyiptomban gyakori növények közül csak néhányat reprezentálnak.

Minden településásatás, főként ahol ősi szemétlerakókat is találtak tovább növeli az azonosított termesztett és a nyersanyagként használt növények számát. Fontos forrásnak számítanak az építkezéshez használt égetetlen agyagtéglák is. Ezek szalmával kevert nílusi iszapból készültek, így tartalmazzák a folyópart és a gabonaföldek növényzetének nyomait is.

A Nílust buja növényzet szegélyezte. Éltek ott szittyófélék (Juncaceae család), nád (Phragmites australis és Saccharum spontaneum[2]), gyékény[3] (Typha domingensis), olasznád (Arundo donax) és sásfélék (Cyperaceae család). Közülük a domináns a papirusz (Cyperus papyrus) volt, melynek magassága akár az 5 métert is elérhette és gyakran áthatolhatatlan rengeteget alkotott. Kissé távolabb a víztől Esparto-fű vagy másnéven Alpha-fű és a Ceruana pratensis is élt.

A folyó menti növényzet nagy részét hasznosították. Az itt élő növények jó alapanyagot szolgáltattak a változatos fonott tárgyakhoz, mindenekelőtt a háztartásokban használt kosarak, zsákok, seprűk, sziták, szőnyegek és kötelek elkészítéséhez. A Predinasztikus korban a holttestet gyékényszőnyegben temették el, később a fáraókorban ez csak a legszegényebb rétegre volt jellemző, akik nem tudták megfizetni a fakoporsót. A Ceruana pratensist, melynek virága illatos, főként az 1-2. dinasztia idején használták koporsók készítésére, úgy vélték, illata távol tartja a gonosz lelkeket. Söprűt is készítettek belőle, hasonló okból, hogy kisöpörjék vele a gonosz lelkeket.

Két szittyófélét, a Juncus rigidus-t és a Juncus acutus-t (éles szittyó) szintén fonott tárgyak és írófelszerelés készítéséhez használták.

A Nílus-part élővilágának leggyakoribb és a leginkább hasznosított növénye a papirusz volt. A papirusz a perjevirágúak rendjébe sorolt palkafélék családjába tartozik. Bár papiruszsásnak nevezik, nem tartozik a sás nemzettségbe. Vastag, vízszintes gyöktörzsei a víz fenekén terjednek. Belőlük nyúlnak magasra a virágtartó szárak. A 2–5 m magasra növő, levéltelen, háromszög keresztmetszetű, sima, sötétzöld szárak átmérője 5–10 cm között van. A virágzat és a vékony, lelógó levelek ernyőszerű fejben csoportosulnak a szárak végén. A part mentén nő úgy, hogy rizómája többnyire a víz alatt legyen. Fény- és melegkedvelő növény.

Ez a gazdaságilag fontos növény Alsó-Egyiptom[4] címernövényévé vált. Már a történelem előtti korokban hajókat építettek, szőnyeget készítettek belőle és tetőfedésre is használták. Szárának alsó része ehető. Emellett a papirusz csíkokból készítettek kosarakat, dobozokat, szandálokat és a csíkokra vágott szárbélből készült egy a papírhoz hasonló írófelület a papirusztekercs. Az eddig előkerült legkorábbi papirusz felirat nélküli, Hemaka sirjában, Szakkarában találták, az 1. dinasztia idejére datálható.

A növény hamar vallási jelentést kapott. A papiruszcsokrok már az óbirodalmi sírreliefeken megjelentek az áldozatok között. Papiruszbozót ábrázolást is az Óbirodalomtól láthatunk sírreliefeken, a sír tulajdonosa halászaton, madár-, vagy, vízilóvadászaton, esetleg hajózáson vesz részt. Különböző istennők, példul Hathor, Szakhmet és Basztet gyakran tartják a kezükben jogarként. Úgy vélték, hogy a növény a teremtés ősdombján nőtt ki először, és az eget tartja, ezért a hiposztül csarnokok oszlopainak formájává vált. Ezen oszlopok teteje kétféle lehet, nyitott és a zárt virágú.

A papirusznövény alakú uadzs-oszlop az egyik legelterjedtebb egyiptomi amulett volt. A szó jelentése papirusz, boldog, zöldnek, frissnek lenni. Az örök élettel, a fiatalsággal, a halott megifjodásával, túlvilági újjászületésével kapcsolták össze. Legkorábban a Koporsószövegekben említik ezt az amulett-típust. A Halottak könyve 159. és 160. fejezte szerint földspátból készült uadzs-amulettet kell az elhunyt nyakára kötni. A szöveget kísérő vignyettákon általában papiruszoszlop formájú az amulett, vagy - különösen a Későkorban - egy táblácska, rajta egy, néha két papiruszoszloppal. Növényi természetének megfelelően ezt az amulettet legtöbbször zöldes egyiptomi fajanszból, vagy zöld kőből készítették, de ismertek mázzal bevont szteatitból, aranyozott fából, hematitból és karneolból készült példányok is. Az egyik legkorábbi papiruszoszlop amulett Aper-el[5] szakkarai sírjából került elő. Tutankhamon sírjából aranyba foglalt földspátból készült példányok kerültek elő. Ezután előfordul az Újbirodalomban, a III. Átmeneti korban, de legtöbbjük a 26. dinasztia idejére datálható. A táblácskába vésett vagy magas relief technikával készült papriuszoszlop amulett a Későkorra jellemző.

A képblokkban a II. Amehotep uralkodása alatt élt Kenamon sírjából látsz egy a papiruszmocsarat bemutató részletet. A teljes jelenetben Kenamon a papiruszmocsárban halászik. Mivel a mocsarak az egyiptomiak rendezett világának szélén helyezkedtek el, a differenciálatlanságot és a káoszt jelképezték, amely körülvette és fenyegette a kozmoszt, de amelyből végülis minden élet fakadt. A papirusznövények ernyői rendszerezettek, a kinyílt virágok gondosan három sorban vannak elrendezve, alattuk egy sor kinyílatlan rügy található, a művész különböző méretű virágokat használt, enyhén megdöntötte őket erre-arra, és látszólag véletlenszerű módon fedte át a virágfejeket és azok szárát. A felül repülő kacsák formájukban és helyzetükben szinte azonosak, de apró eltérések vannak közöttük. Mindezeknek köszönhetően a jelenet az élet és a mozgás érzését közvetíti.

A növény learatást, betakarítását is számos Óbirodalom korabeli sírban megörökítették, pédául Ti szakkarai masztábájában. Szimbolikája miatt a növény használati tárgyakon is megjelenik. A tükrök nyelét például kialakíthatták papirusz alakúra. A nagy melegben enyhülést, frissességet adó legyezőkön a nyelet és a strucctollakat összekötő elemet is díszítheti a növény ernyője. Ennek szép példája a Metropolitan Múzeum egyik ünnepi legyező töredéke. Az ernyő, vagyis a papirusznövény virágos részének tetején egy baldachin áll, amelyben a fáraó ül, akit két istennő fog közre. Hasonló tollas legyezőt tartanak az uralkodó felé, mint amilyennek ez a töredék a része volt egykor. A király a kartusok alapján valószínűleg a Középbirodalom egyik uralkodója, III. Amenemhat lehet, akinek hawarai piramiskomplexuma a Római korban kedvelt temetkezési hely volt. Ezt a legyezőt valószínűleg a közeli Arszinoe, a Fajjúm akkori fővárosának templomában használták. Kozmetikai edények és bútorok is készülhetettek papiruszoszlop formájúra.

Mára már alig maradt papirusz Egyiptomban, kis területen előfordul a Deltában Damietta közelében és a Wadi Natrunban, más forrás szerint vad állománya a 2000-es évek elején teljesen eltűnt az országból.

A közönséges nád (Phragmites australis) a zárvatermők törzsébe, az egyszikűek osztályának perjevirágúak rendjébe, ezen belül a perjefélék családjába tartozó faj. Az egész világon megtalálható a nedves élőhelyeken. A nádasok egyik jellegzetes évelő faja. Hosszú, kúszó rizómákból a nádszárak sekély vízben akár 5 méter magasra is megnőhetnek, míg szárazabb helyeken a növény sokkal rövidebb. Szára az alján 2 cm vastag. Álló- vagy lassan folyó vízekben, mocsarakban nagy állományokban nő. Nagyszámú szürkészöld levele keskeny, hosszú és lapos, 15-20 cm hosszú és 1-3 cm széles, a széle metszően éles. Bugavirágzata az egyik oldalra hajlik, így könnyen megkülönböztethető az óriás olasznád, amelynek bugavirágzata ovális és szimmetrikus. Az ókori Egyiptomban a szárakból például tetők, kerítések, nyilak és írónád, a levelekből szőnyeg készült. Az 1. és 2. dinasztia szakkarai vályogtégla építményeiben a szárak falkitöltő anyagként szolgáltak. Közönséges nádból készült nyilak kerültek elő például az 1. dinasztia idején élt Hemaka szakkarai sírjából, illetve a 18. dinasztia idején élt Tutankhamon sírjából. Az 1. dinasztia idején koporsókat is készítettek belőle. Ábrázolásokon megjelenik a növény, bár kevésbé gyakran, mint a papirusz. Az Újbirodalom korából Amarnából és Medinet Habuból ismertek nád és nádas ábrázolások. Medinet Habuban, III. Ramszesz millió évek templomában a vadbika- és az oroszlánvadászat jeleneteiben fordul elő. Bugavirágzata szolgál a jod hieroglifa írására. Nem teljesen egyértelmű, hogy az ókori egyiptomiak, hogy nevezték a közönséges nádat, valószínű, hogy a gAS szó jelölte.

Az óriás olasznád hasonló a közönséges nádhoz, de bugavirágzata ovális és szimmetrikus, akár 70 cm hosszú is lehet. A növény magassága 2 – 6 méter között változik, de akár ennél magasabbra is nőhet. Szárának átmérője 2 - 3 cm. Levelei 3 – 5 cm szélesek, 30 – 60cm hosszúak, lelógóak, kékeszöld színűek. Egyiptomban nedves helyeken, különösen csatornák és tavak mentén elterjedt. A Földközi-tenger térségében őshonos. Egyes kutatók úgy vélik, hogy Szíriából került Egyiptomba, elképzelhető, hogy az Újbirodalom korabeli szíriai hadjáratok eredményeként. Feltételezik, hogy célzott termesztése csak a Ptolemaiosz-korban kezdődött. Ezek miatt egyes tudósok úgy gondolják, hogy az Újbirodalomnál korábbi leletek - például egy neolitikus, Merimdéből származó fonat és egy Középbirodalom idejére datálható nyíl – esetében nem biztos a faj pontos azonosítása. Óriás olasznádból készült, bizonytalan datálású fuvolát őriznek a firenzei múzeumban. Petrie a 19-20. dinasztia idején élt Maket kahuni sírjában talált két ugyancsak olasznád fuvolát, amelyek napjainkban Berlinben, a Neues Museumban vannak. Ókori egyiptomi ábrázolásokon ritka, az Újbirodalom korabeli Nakht sírjában valószínűleg ezt a növényt örökítették meg, mert egyértelműen szimmetrikus virágfűzérrel rendelkező nádfajta látható ott és Amenemhat sírjának egyik jelentében is. Nagyon valószínű, hogy az óriás olasznád ókori egyiptomi elnevezése szíriai nád (nbj.t n.t DAhj) volt. Napjainkban ezt a növényt tetőfedésre, kerítés és kosár készítéséhez használják, de horgászbotokat és fuvolákat is előállítanak belőle.

A gyékény az egyszikűek osztályának perjevirágúak rendjébe, ezen belül a gyékényfélék családjába tartozó nemzettség. Az Egyiptomban ismert és elterjedt, világosbarna buzogányú déli vagy keskenylevelű gyékény (Typha domingensis, Typha angustifolia) leginkább a folyók, tavak, csatornák partján található meg. Érdekesség, hogy a félig sós vizet is jól tűri, ezért a tengerbe ömlő folyók torkolatánál is gyakori, 1-2,5 m magas egylaki, évelő növény. Kard alakú levelei akár a méternél is hosszabbak lehetnek, vastagságuk fél és egy centiméter között változik. A levelek széle élés. Virágzata torzsa, a porzós (hímivarú) virágok sárgák, ezek nyílnak a virágzat csúcsán, a barna termős (nőivarú) virágok alkotják a kezdetben zöld, később barna "buzogányt". A virágzat a termésérés után, ősszel széthullik, az apró szemterméseket fehér, vattaszerű szőrpamacsok repítik messze. A gyékény szárát tetők építőanyagként használják, a levelekből pedig kosarat, szőnyeget szőnek. Valószínűleg az ókorban is hasonlóan hasznosították, bár kevés bizonyíték van erre az akkoriban minden bizonnyal elterjedt növényre. Mostageddában találtak egy a Badari-kultúra idejéről származó gyékényszőnyeget. A nagy piramis építtetője, Kheopsz (4. din.) piramiskomplexumához eltemetett bárkák is tartoztak. A sokáig a gízai fennsíkon kiállított, most a Grand Egyptian Múzeumban látható összeállított példány függönye szintén gyékényből készült. Ábrázolásokon nem azonosítható biztosan, van, aki úgy gondolja, hogy szerepel Niuszerré napszentélyének domborművein. A növény ókori egyiptomi neve nem ismert. A növény rizómái ehetők és a népi gyógyászatban is használják többek között hasmenés ellenszereként. A Szentírás szerint Mózest édesanyja szurokkal és gyantával bekent gyékénykosárban helyezte a Nílus vizére.

A palkafélék családja a papirusznövényen felül nagy számban képviselteti magát Egyiptomban, ismerjünk meg közülük néhányat.

A palkafélék családján belül az erdei káka nemzetség képviselői az ókori Egyiptomból is ismert „lehajló káka” (Scirpus inclinatus) és a „dudorral teli káka” (Scirpus tuberosus). Az erdei kákák szárának metszete háromszögletű, ahogy ez a palkafélékre általában jellemző. Hosszú levelei csak a szár alsó részén nőnek, felette a szár sima, csomómentes. A szár végén a füzérvirágzat (ernyő) alatt a lomblevelek rozetta formában helyezkednek el. A lehajló káka ritka Egyiptomban, a Deltavidék, a Földközi-tenger partvidéke és az oázisok lakója. Csatornák partján és vizes árkokban fordul elő. Erős szára 150 cm hosszúra nőhet. Termése fekete színű és dióra emlékeztet. Úgy is képes szaporodni, hogy virágzás után vízbe hajló szára gyökeret ereszt. Alsó-Egyiptomban a Görög-római korban a növény szárát gyakran használták virágfűzérek készítéséhez. A szárra színes gyümölcsöket, virágokat és leveleket fűztek, majd több szálat összekötöttek.

A körülbelül 50 cm magas dudorral teli káka egész Egyiptomban megtalálható a nedves élőhelyeken és az öntözött területeken. Kúszó rizómája a vízzel telített talajban nő. Virágos szárait egy első századi, Hawarában előkerült krokodilmúmia tömítőanyaga között azonosították.

Szintén a palkafélék családjába tartozik a csetkáka nemzetség. Számos fajtája él a víz mellett, de sok magába a vízbe telepedett. Burokká alakult levele csak a szár tövénél található meg. Rendszerint gyöktörzzsel terjed vagy indával. Füzérvirága a szár végén nő. Az ókori Egyiptomból a mocsári csetkákát (Eleocharis palustris) ismerjük. A 40 cm magas növény gyöktörzzsel szaporodik. Virágfűzére kb. 2,5 cm hosszú és hegyes. Magja egy apró, barna dióra hasonlít. Alsó-Egyiptom nedves élőhelyein megtalálható. Jelenléte az Óbirodalom idejétől kimutatható. A Római korban növénykoszorúba fonták. Egyik Egyiptomban előforduló káka ókori egyiptomi nevét sem sikerült még azonosítani.

Szintén palkaféle a Cyperus alopecuroides, mely Afrika, Ázsia és Ausztrála egyes részein honos. Egyiptomban a Nílus és csatornák mentén él. Szárának metszete háromszögletű, 1 és 1,5 méter magasra nő. A virágzat ernyőszerű fejben csoportosul a szár végén. A levelek a tőnél tömörülnek és akár 100 cm hosszúak is lehetnek. Egyiptomban már a dinasztikus kort megelőzően szőnyeget készítettek belőle. Ábrázolásokon különösen az Amarna-korban volt népszerű, festett padlókon és fajanszcsempéken jelent meg, mint a vizes élőhelyek növénye. Ugyanakkor több ehhez hasonló palkaféle él még Egyiptomban, az egyik az ízelt palka (Cyperus articulatus), aminek gumója illatos. Afrikában és az indiai szubkontinensen honos, de elterjedt Mexikóban és Dél-Amerikában is. A vízpartok évelő, lágyszárú növénye, a magassága a 2 métert is elérheti. Leveleiből és szárából napjainkban is szőnyegeket készítenek. Erősen fás gyökérgúmóit füstölőként alkalmazzák, gardróbszekrényekben is tartják, hogy kellemes illatot adjon a ruháknak. Az illatszeripar is használja. Meghámozott rizómáit néha fogyasztják és a népi gyógyászatban is alkalmazzák. Az ókori Egyiptomban Ó- és Középbirodalomkorabeli leletekben fordul elő, például egy Óbirodalom korabeli kozmetikai ládából került elő a gyökérgumója és ez arra utal, hogy az ókori Egyiptomban is használták illatszerként. A rókafarkú lapossáshoz szintén nagyon hasonlít a Cyperus dives, csak valamivel rövidebbek az ernyősugarai. Elképzelhető, hogy ebből a palkaféléből készült egy a Predinasztikus korból fennmaradt és a Fajjúmban előkerült nagyméretű kosár.

A hosszú palka (Cyperus longus) vagy hosszú vízipálma fásodásra hajlamos rizómákkal terjedő mocsári évelő növény. Kifejlett korában nagyjából 1 méter magas. Sötétzöld leveli szálasak, lándzsásak, a szélük érdes. Zöldesbarna virágai 2 soros, barna színű füzérekben ülnek. Az aromás rizómákat illatszerekben és a népi gyógyászatban használják vízhajtóként és reuma kezelésére. Egyiptomban gyomnövényként a Nílus partján, a csatornák mentén és egyéb nedves élőhelyeken rendkívül elterjedt. Középbirodalom korabeli leletekben mutatták ki. Egy thébai női múmia a kezében tartotta rizómáit borókabogyókkal együtt.

Loret a kyphi receptekből ismert ókori egyiptomi jArw szót palkaféle rizómájaként azonosította, de, hogy konkrétan melyik fajról van szó, az nem megállapítható. A kyphi az ókori egyipotmi kapet megfelelője és egy füstölőkeverék.

A későbbi részben tárgyalt tigrismogyoróhoz hasonló palkaféle a mogyorófű (Cyperus rotondus), ennek azonban nem ehető a gumója. Vékony szára csak a tövénél és a virágzat alatt leveles. Kúszórizómával rendelkeznek, amely ellipszoid alakú gumóvá vastagodik, ez formájában némileg különbözik a tigrismogyorótól. Ahogy említettem nem ehető, illóolaj tartalma miatt azonban aromás illata van és ezért a parfümkészítésben használják. Gyomornyugtató, izzasztó és vízhajtó hatása is van. Görög és arab gyógyszerészek beszámoltak gyógyhatásáról. Egyiptom szerte elterjedt nedves és szárazabb helyeken egyaránt, a megművelhető területeken is. Magassága elérheti a 80 centimétert. A leletek arra utalnak, hogy a C. rotundus ugyanolyan elterjedt és használt volt a fáraókori Egyiptomban, mint ma. Ani gebeleini, Középbirodalom korabeli sírjában például az ehető C. esculentus között azonosították néhány gumóját. A II. Átmeneti korra idejére datálhatók a Mentuhotep királyné kozmetikai ládájában talált rizómák. Ez esetben az aromás gumókat minden bizonnyal illatos kenőcsök vagy olajok előállítására használták. A gumók és a növény hieroglif elnevezése nem tisztázott.

A vízinövények is megváltoztak a fáraónikus kor óta. Ma a vízijácint (Eichornia crassipes) domináns, amely a víz felszínén úszik. Ezt a növényt eredetileg dekoratív virágként hozták be kerti tavakba a 19. században Észak-Amerikából. Problémákat is okoz, mert eltömi az öntözőcsatornákat. Az ókori Egyiptomban a víz felszínét a fehér vagy nílusi tündérrózsa (Nymphaea lotus), és a kék tündérrózsa (Nymphaea coerulea) levelei és virágai borították. Mind a fehér, mind a kék tündérrózsa levele egyik oldalán bemetszett és a víz felszínén úszik, a fehéré a szélén fogazott. A sárban gyökerező rizómából nő ki a virágszár, amely csak egy virágot hoz. A virág számos lándzsás sziromlevélből áll; a fehér lótusz szirmai kissé lekerekítettebbek a felső végükön és általában fehér színűek. A virág belsejében találhatók a sárga porzók, amelyeket kívülről 4 csészelevél vesz körül. A gömb alakú magház, sugárszerű bibéjével a beporzás után a vízbe süllyed, és húsos bogyóvá fejlődik, ami érést követően lehullik. A magok a gyümölcsszövet elbomlása után szabadulnak ki. Egyiptom északi részén, a Deltában, a Földközi-tenger partvidékén és a Fajjúmban, ma is megtalálhatók a tündérrózsák a tavakban, csatornákban és Nílusban. Felső-Egyiptomban azonban már szinte egyáltalán nem fordul elő, csak a fehér tündérrózsa kis számban.

A lótusz-virág szimbolizálhatja Felső-Egyiptomot. A kék tündérrózsának erőteljes, jácintra emlékeztető illata van és a felkelő nappal együtt nyitja ki szirmait, majd éjjel becsukja és visszahúzódik a vízbe, ezért a Napisten, a teremtés és az újjászületés szimbólumává vált. A hermopoliszi teremtésmítosz szerint egy lótusz emelkedett ki az ősvízből, melynek kelyhében jelent meg a Napisten. Ezt a lótusz-virágot Nofertum személyesíti meg. A lótuszvirágon feltűnő ifjú Napisten a Halottak Könyve 15. fejezetében is szerepel. A lótusz, mint az újjászületés szimbóluma a túlvilági ikonográfia gyakori eleme. A sírokban, sztéléken gyakran látjuk az elhunytat tündérrózsát szagolgatni. A Hórusz-fiúk néha egy medencéből kiemelkedő vízililiom tején jelennek meg Ozirisz trónusa előtt. A Halottak könyve 81. fejezete pedig az elhunyt lótusszá válását biztosítja. Lótusz-virág, ernyős papirusz-virág és hal tűnik fel az ősóceánt szimbolizáló Nun-edényeken.

A kék tündérrózsa megjelenik a várandós nők és csecsemők védelmét célzó mágikus varázsbotokon is. Nyakékek záróelemét is kiképezték kék tündérrózsa formájában és amulettként is előfordul. Építészeti elemként is előfordul, oszlopfejek formájában. Levele pedig az ezres szám írására szolgáló hieroglif jel.

Ünnepek során a vendégek hajukban viselték vagy kezükben vitték a virágot, hogy belélegezhessék csodálatos illatát. A virágfűzérek, melyek a múmiákat díszítették általában mind a két tündérrózsából tartalmaztak szirmokat, hosszú száruknál fogva néha egész virágokat erősítettek a múmiapólyába. Valószínűleg parfüm is készült belőlük. A kék és a fehér tündérrózsa a mocsári jelenetekben a víz élővilágának részeként jelenik meg, illetve olyan jelenetekben, amelyekben tó szerepel, a két faj egymástól jól megkülönböztethető a szirmok formája alapján. A British Múzeum gyűjteményének darabja egy nagyon szép kék tündérrózsákat formázó kozmetikai kanál. Ez a tárgy kenőcs vagy illatos olaj tárolására szolgált. Úgy alakították ki, hogy a kék tündérrózsa virágot két bimbó szegélyezi, a virág tetején pedig egy mandragóra termés díszíti. A szárakon lévő csíkok a kötést jelzik. A fedél egy csapon forog, a kanál belsejében két rekesz található.

Díszítő elemként a fehér tündérrózsa ritkább, mint a kék. A Metropolitan Múzeum gyűjteményében őriznek egy kecses, áttetsző, fehér lótuszvirág formájú kelyhet, amelyen IV. Amenhotep, Nefertiti királynő és szintén kartusba írva Aton korai neve olvasható. Az edény a király 5. uralkodási éve előtt készült, mielőtt a nevét Ehnatonra változtatta. Tutankhamon sírjában is volt fehér tündérrózsát formázó kalcit kehely.

Rizómája (gyökértörzs) ehető, a szirmokat pedig parfüm és orvosság készítésére is használták, enyhe kábító hatása miatt.

Az indiai lótusz (Nelumbo nucifera) tölcsér alakú, enyhén hullámos levelei akár 70 centiméter magasan is kiemelkedhetnek a vízből. Még magasabbra emelkednek a fehér vagy rózsaszín, erős illatú virágok. 45. oldal jobb felül tartok a virág formája. A virágot számos ovális, felül enyhén hegyes sziromlevél alkotja. A virág közepén nagyszámú narancssárga porzó található. Olívabogyóra emlékeztető termései locsolókanna rózsájára hasoníltó tokban helyezkednek el. A növény kb. 1 cm széles és 2 cm hosszú magja és gyöktörzse ehető. Az ókori görög és római történetírók arról számolnak be, hogy az indiai lótusz élt a Nílusban és hogy az egyiptomiak fogyasztották. A fáraókorból ábrázolása nem ismert és előfordulására sincsen egyértelmű bizonyíték a Perzsa kor előtt, a Római korból viszont előkerültek virágai és magjai is. Természetes környezetben napjainkban nem fordul elő Egyiptomban.

Néhány a cikkben szereplő növény ókori egyiptomi neve olvasható az alábbi táblázatban:

A sulyom (Trapa natans), a vízigesztenye vagy vízidió szintén gyakori volt a fáraókorban, az ókori szerzők említést tesznek előfordulásáról. A sulyom a mirtuszvirágúak rendjébe és a füzényfélék családjába tartozó egynyári vízinövény faj. A tavakat, holtágakat kedveli. 0,5 – 2 méter hosszú, kezdetben az iszapban gyökerezik, majd levélrózsájának kifejlődése után úszóvá válik. Körülbelül 30 – 50 vízfelszíni, rombusz alakú levele van, melyek rozettaszerűen helyezkednek el, 1-4,5 cm hosszúak és ugyanilyen szélesek, elöl durván fogazottak. Hosszú levélnyelük hólyagszerűen felfújt. Kicsi, fehér, 4 tagú virágai vannak. Ezek csonthéjas magot hoznak, 2-4, legfeljebb 1 cm hosszú szarvval, amelyek a csészelevelekből fejlődnek ki. Ha véletlenül belelépünk fájdalmas sérülést okoz. Éréskor a szürkésfekete termés leválik az anyanövényről, lesüllyed, és a talajban rögzül. Termése ehető és az ázsiai konyha népszerű eleme, változatos formában fogyasztják. Magyarországon védett. Ma már csak a Nílus etiópiai ágain található meg, Egyiptom területén nem, de a fáraókorban a termését valószínűleg fogyasztották. A Louvreban őriznek egy ókori Egyiptomból származó vízidiót, de sajnos sem lelőhelye nem ismert, sem az, hogy melyik korszakból való. A folyó- és tóábrázolásokban nem azonosítható a sulyom.

A békaszőlőfélék (Potamogeton) számos sírábrázoláson megtalálhatók, de mivel ezek erősen stilizáltak, nehéz meghatározni, hogy konkrétan melyik fajt örökítették meg. A békaliliomvirágúak rendjébe és a békatutajfélék családjába tartozó vízinövény-nemzetség. Jellemzőjük, hogy a víz alatt vannak, csak a legfelső leveik és a füzérvirágzatuk emelkedik a vízfelszín fölé. Többnyire a rizómán lévő oldalhajtásokon keresztül szaporodnak. Az aljzaton gyökereznek, száruk igen erős. Az ókori Egyiptomban a fodros békaszőlő (Potamogeton crispus) és a Schweinfurth-békaszőlő (Potamogetón schweinfurthii) fordult elő. Újabban úgy gondolják, hogy az üveglevelű békaszőlő (Potamogeton lucens) nem élt az ókori Egyiptomban, és amire a korábbi szerzők e növényként hivatkoznak, az valójában a Schweinfurth-békaszőlő. Ennek a növénynek számos jó tulajdonsága van, növeli a víz oxigénszintjét és tisztítja azt. Gyökérzetével rögzíti a talajt, csökkentve az eróziót így hozzájárul a part stabilizáláshoz. Egyiptomban az elterjedésre a Nílus-deltára, a Földközi-tenger partvidékére és az Iszmáília-csatornára korlátozódik. Ókori egyiptomi neve feltehetőleg nSAw volt, ami bár nem túl gyakran, de előfordul receptekben. A fodros békaszőlő levelei keskenyebbek, hullámos szélűek és sűrűbben borítják a szögletes és összenyomott szárat. Egyiptom szerte megtalálható gyomnövény a csatornákban.

A képblokkba Nikauiszeszi masztabájának egyik jelenetét választottam. Nikauiszeszi magas rangú tisztviselő volt Teti fáraó idején, címei közé tartozik pldául a „Felső-Egyiptom kormányzója”, a „király munkáinak felügyelője” és a „király kincstárnoka”. A felvételen látható reliefen három férfi papiruszcsónakban utazik a Níluson vagy egy csatornán, áldozati ajándékokkal. A fejükre kötött vászonszalagokba vízililiomok és papiruszernyők vannak tűzve. A hajók alatt látható a békaszőlő. A két vízililiom is jól felismerhető: a kormányos karjáról a kék tündérrózsa lóg le egy korsóval együtt, a halat tartó férfi előtt pedig fehér tündérrózsa látható csokorba kötve.

Készítette:

Közzétéve: 2011.02.11.

Utoljára szerkesztve és által 2026.03.12.-én

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 1. (The American University in Cairo Press, 2001)

Ian Shaw and Paul Nicholson - The British Museum Dictionary of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

Carol Andrews - Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Kákosy László – Varázslás az ókori Egyiptomban, Akadémia Kiadó Budapest 1969

Richard H. Wilkinson - Reading Egytian Art – A Hierogliphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture

Renate Germer - Flora des pharaonischen Ägypten (PHVZ, 1985)