Az egyiptomi csillaghit III. – Az asztrális túlvilághit 2. rész

Az egyiptomi csillaghittel foglalkozó leírássorozatom előző részben megtudhattátok, miként juthattak az égbe az egyiptomiak közül azok, akik a cirkumpoláris csillagok közé szerettek volna haláluk után eljutni és mi történt lelkükkel az égbe távozásukat követően, továbbá áttekintettük e túlvilág-elképzelésük fejlődését a Középbirodalomig. A most következő részben tovább folytatjuk utazásunkat az időben egészen az Újbirodalom végéig, végigkövetve az asztrális túlvilághit további fejlődését, változásait.

Az Újbirodalom idején élt fáraók hatalmas thébai sziklasírjai mélyen benyúlnak a Királyok Völgye sziklahegyeinek mélyébe, lejtős folyosóik, termeik azt az alvilágot jelképezik, mely fölött Ozirisz uralkodik, és a korabeli elképzelések szerint éjszakánként alászáll a Napisten. Ezt a démonokkal, különös lényekkel teli kísérteties birodalmat – akárcsak Egyiptomot a Nílus – középen folyó szelte át, melyen a Napisten hajózott végig, bárkáján kíséretével, akiknek védenie kellett az istent a sötétség megszemélyesítője, a kígyó alakú Apophisz ellen. A sír sötétségének fizikai valósága ellen a mágiát használták fegyverül. A késekkel átszúrt Apophisz képének meg kellett fosztania a sötétséget démoni hatalmától, míg a mennyezetre festett csillagábrázolásoknak és a Nap képeinek pedig a sír mélyébe kellett hozniuk a nappal ragyogását és az éjszaka szelíd fényét is. A fáraókori Egyiptomban mindvégig élt az az elképzelés, hogy a képeknek nem csupán megjelenítő, hanem mágikus teremtő funkciójuk is van, így a sírban felfestett égbolt a lélek számára valóság lett.

A 18. dinasztia korabeli sírok közül kiemelkedik Hatsepszut építészének és kegyencének, Szenenmutnak a titkos sírja, mely Hatsepszut fáraónő Deir el Bahari-i halotti temploma mellé épült. A sír mennyezetén levő fő felirat mellett kétoldalt két-két sor olvasható a Piramisszövegekből, ami azért is rendkívüli, mert Szenenmut sírján kívül alig még néhány thébai sír ismert, amely merít ebből az ősi korpuszból a 18. dinasztia idején. A királyi építész által felhasznált asztrális túlvilághitre vonatkozó Piramisszövegekre egy példa a 626. mondás következő részlete: „Állj fel, emelkedj fel, megszült téged a te anyád, Nut, megtisztította néked a te szádat Geb…”[1]

Nut istennő hagyományos ábrázolását nem láthatjuk a sírban, mivel tulajdonképpen az egész mennyezet dekorációjával azonos, aki csillagként szüli ujjá az elhunytat. A sír falain megörökített Piramisszövegek 638. és 940 a. mondásaiban a túlvilághit asztrális oldala hangsúlyozódik ki.

A mennyezet északi égboltot ábrázoló csillagképei mellett jobb és bal oldalt egy-egy istencsoport látható. Az egyik tagjai Ízisz, a négy Hórusz-fiú, valamint Maan-itef, Iren-dzsetef, Irenef-dzsesef és Haku. Kozmikus jellegüket a fejükön lévő, aránylag nagy méretű korongok mutatják. Csupán az egyik Hórusz-fiú, Kebehszenuf nem visel korongot a fején, ehelyett két kis karikát tart kezeiben. E különös istenegyüttest az utolsó négy istenség alapján lehet azonosítani, ez nem más, mint egy isteni kilencség, mely aránylag ritkán szerepel az egyiptomi mitológiában. A Koporsószövegek 1126. mondása mellett ez az egyik legkorábbi előfordulása ennek az istencsoportnak. A másik oldal hét tagból álló istencsoportjában ismeretlen nevű lényekre is bukkanunk. Három utolsó tagjának sakálfeje, Széth-állatfeje és sólyomfeje van. A csoport második tagja, Tekenu a temetkezési rítusokból származik. E csoportban kapott helyet Hórusz egyik formája, Hórusz-Hekenu is. Kozmikus vonásait több emlék is hangsúlyozza. I. Széthi sírjában a napbárka utasa, későbbi felfogás szerint pedig a Napisten a harmadik nappali órában Hórusz-Hekenuvá változik.

Feltűnő, hogy Szenenmut sírjában milyen nagy szerepet kap Széth. Többször is látható az asztrális, kozmikus istenek között. Nevének kiírásától mindenesetre óvakodtak, csupán alakját jelenítették meg, de a héttagú istencsoportban más nevet adtak neki.

A sír régebbi koporsókkal való összehasonlítása során az is nyilvánvalóvá válik, hogy a mitológiai elemek sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak, mint korábban. Az istenek hetes és kilences csoportját az északi égen talán az égi mechanizmust rejtett módon irányító, nem égitestek formájában megnyilvánuló erőknek tartották.

Szenenmut elsősorban saját üdvösségét kereste a csillagok között, de ezt biztosabbá kívánta tenni azzal, hogy úrnőjének asztrális apoteózisát is belefoglalta a mennyezet kompozíciójába. A Jupitert és a Szaturnuszt sólyomfejű, bárkában álló alaknak ábrázolták, mindkettejük felett Hatsepszut királynő egyik neve[2] lebeg, nem a névgyűrűben, hanem az ősi, palotahomlokzatot ábrázoló szerekh-keretben, melyen a Kettős koronát viselő Hórusz áll. A fáraónő a bolygókhoz társul, így a csillaggá válás egyik formája valósul meg számára. Egy korabeli történeti felirat is a tündöklő csillagokhoz hasonlítja az uralkodónőt.

Az északi és déli égboltot elválasztó sávok közül a középső felirata – melynek fontosságára a nagyméretű hieroglifák is felhívják a figyelmet – nem hagy kétséget afelől, hogy Szenenmut a királynőéhez hasonló halál utáni sorsot kívánt magának. Az uralkodó ilyen formájú, bolygók társaságában végbemenő megistenülésével III. Amenhotep vízóráján találkozunk.

A 19. dinasztia idejének asztrális túlvilághitére vonatkozó elképzeléseiről leginkább az abüdoszi halotti templomok domborműveiből és felirataiból tudunk képet alkotni. I. Széthi halotti templomában például Szesat istennő a következőképpen szólítja meg Széthit: „Felragyogsz az országban, mint Orion a maga idejében, élsz, mint Szóthisz.”[3]

Fiára, II. Ramszeszre is mély benyomást tett Széthi csillaghite, s a halotti templomának egyik felirata ekképpen ír atyja túlvilági sorsáról: „Íme, te beléptél az égbe, követed Rét, elvegyülsz a csillagok közé, együtt a Holddal. Nyugszol az alvilágban (is), mint az ott lakók – Unennofer mellett. Két (karod) húzza Atumot az égen és a földön úgy, mint a fáradtságot nem ismerők. Te vagy az, aki a Milliók Bárkájának orrában állsz, s mikor Ré felkel az égen, te az ő szépségét szemléled.”[4]

Széthi halotti templomának csillagokkal díszített mennyezetén ott találjuk névgyűrűit is, melyek arra hivatottak utalni, hogy a király a csillagok közé jutott, s mint királyisten töltötte be az egész égboltot.

II. Ramszesz korából a Ramesszeum, a király halotti templomának csillagképekkel és időszimbólumokkal borított mennyezete az egyik legtöbbet mondó forrás a csillagok vallási jelentőségére vonatkozóan. Mennyezete három sávra oszlik. Felül a dekánok[5] és bolygók képei láthatók, középen az északi égbolt csillagképei, valamint az a két csillagistencsoport, melyek már Szenenmut és I. Széthi sírjában is előfordultak, alul pedig a hónapok istenei kaptak helyet. Az északi csillagzatoktól kétoldalt álló csillagistenek valamennyien Ramszeszt részesítik áldásaikban. Ebben az abüdoszi templom hagyománya öröklődik tovább. Maga Ramszesz is megjelenik két helyen a csillagistenek között. A kilences istencsoportban az utolsó istenség feje felett az Uszer-Maat-Ré jelcsoport, vagyis a király uralkodói neve vehető ki. A név itt nincs cartouche-ban, ami biztossá teszi, hogy itt nem királyként, hanem mint istent akarták megörökíteni. A sor másik végén viszont két cartouche van a király feje felett, de itt is, mint az előző esetben, napkorongot helyeztek a fejére. Ez esetben is istenként akarták hát bemutatni a fáraót, azonban a két megistenült alakját nem tartották teljesen azonos természetűnek, a kor teológiája, úgy látszik két különböző asztrális Ramszesz-istent tételezett fel. A csillagok minden jóval ellátják a körükbe tartozó csillag-Ramszeszeket. A núbiai templomokból egyébként tudjuk, hogy milyen sokféle formában képzelték el Ramszesz megistenülését. Isteni arculatai közül a Ramesszeumban a csillagok régiójában lakozó isten-Ramszeszeket helyezték előtérbe.

II. Ramszesz ugyanakkor atyja, I. Széthi példáját követve Abüdoszban is emeltetetett magának halotti templomot, melynek mennyezete sajnos csak töredékesen maradt ránk. E töredékek azonban arra utalnak, hogy atyja templomát vette mintának a sajátja építtetésekor. A feliratok szerint a csillagistenek adományokkal halmozzák el Ramszeszt.

A 19. és 20. dinasztia egy-egy későbbi királysírjában is vannak asztronómiai képek, de ezek nem tartalmaznak lényegesen új elemeket. VI. Ramszesz uralkodása alatt viszont annál figyelemre méltóbb változások következtek be. A korábbi sírokkal ellentétben ugyanis ebben az óriási méretű sírban a bevezető folyosótól a koporsóteremig majdnem folyamatosan végigkísérik a belépőt a csillaglisták, égi bárkák, csillagórák és hatalmas Nut ábrázolások. A sírt eredetileg V. Ramszesz számára készítették, a belső dekorációk azonban VI. Ramszesz korából valók. A király személyes kapcsolata a mennyezetképekkel sokkal elevenebb, közvetlenebb, mint elődeinél volt. A Ramesszeum mennyezetképén és tetőgerendáin II. Ramszesz ugyan a csillagistenek között szerepelt, a sírokban azonban általában tartózkodtak az ilyen jellegű ábrázolásoktól. Szenenmut is csak királynője nevét íratta a Jupiter és a Szaturnusz elé. VI. Ramszesz viszont a Ramesszeum és talán III. Amenhotep vízórája mintájára saját magát is a képek egyik szereplőjévé tette. Az egyik teremben a király a főnixmadár előtt imádkozik, mely a Vénusz bolygóval és Ozirisszal azonos. A király és a főnix alakja jóval nagyobb, mint a többi bolygóistenségé. Az oziriánus, asztrális és szoláris túlvilághit egyeztetésének érdekes kísérlete áll itt előttünk. A király a bolygók közül az újjászületést jelképező főnixet tekintette magához legközelebb állónak, akit a mitológia Ré lelkének (bájának) is tartott. A Halottak Könyvének 83. fejezete, „A főnixszé válás igéje” is a dekorátorok szeme előtt lebeghetett a kép elkészítésekor. A terem, illetve a sír további része főként a dekánokkal kapcsolatos, így ezeket a részeket a dekánokkal foglalkozó leírásomban olvashatjátok majd. A Királyok Völgyén kívül nincs más adatunk VI. Ramszesz asztronómiai, tudományos érdeklődésére, vallási beállítottságára. A sír azonban magában is sok mindent elárul. A kor asztronómiai tudásának, asztrálmitológiájának valóságos tárházát találjuk itt. Az újbirodalmi gondolkodók tulajdonképpen „világmodelleket” akartak alkotni a mitológiai jelrendszer felhasználásával. A kifejezetten túlvilági élettel foglalkozó iratok mellett ebben a sírban találjuk meg első ízben a két, asztrális elemeket is tartalmazó vallásfilozófiai kompozíció, az ún. Éjszaka Könyve és Nappal Könyve teljes szövegét. Egyes részeik korábban I. Széthi jelképes sírjában tűnnek fel. A Nap születésének könyvével („Föld könyve”) viszont először VI. Ramszesz sírjában találkozunk, lehet, hogy létrejöttében a királynak a kozmosz titkai felé forduló érdeklődése is fontos tényező volt.

VII. Ramszesz sírjából sem hiányzik a csillagképekkel, csillaglistákkal díszített mennyezet. IX. Ramszesz esetében újra a király személyes kapcsolódását látjuk a csillaghithez. Ebben a sírban – a Piramisszövegekig visszavezethető ősi elképzeléseknek megfelelően – több helyen is az északi égbolt csillagképei közelébe helyezték a király cartouche-ait. Az északi csillagisteneket a királlyal azonosították.  Az utolsó kamrában kettős Nut képet látunk, melyek az Éjszaka Könyvének erősen leegyszerűsített változatát ábrázolták. A Nut szájába lenyugvó napkorong felé kilenc imádkozó férfialak fordul, valamennyi előtt IX. Ramszesz névgyűrűje van. Az asztrális kilencség itt teljes egészében a király alakjával olvad egybe. A szoláris megdicsőülés gondolatát szintén ebben a kamrában jelenítették meg, ez esetben különösen ünnepélyes formában. A király neve tartja a szárnyas napkorongot, melynek szárnyai alatt egy-egy bárkában a király áll Atum és egy istennő társaságában. Az egyik bárkában a király és az isten együttesen emeli fel a sima lapot, melyen a király két cartouche-a áll, így kettejük között elmosódik minden lényeges különbség. A Naphoz és a csillagokhoz fűződő túlvilághit ilyen erős hangsúlyozása reakciónak is felfogható a túlvilági vezetők túlbonyolított, már alig érthető absztrakt szimbolikájával szemben. IX. Ramszesz sírja a csillagtisztelet utolsó jelentős emléke a hanyatló Újbirodalom korából.

A magánsírokban Szenenmut után nem találunk asztrális mennyezeteket, úgy látszik, bizonyos ideig ezek alkalmazása a királyi temetkezések kiváltsága volt. A thébai nyugati parton található 232-es, bizonytalanul keltezhető sír (annyi bizonyos hogy újbirodalmi nyughelyről van szó a 19. vagy 20. dinasztia korából) őrzött meg néhány töredéket egy ilyen mennyezetből.

A királysírok és halotti templomok révén eddig az újbirodalmi asztrális túlvilághit hivatalos, az állam életével szorosan összekapcsolódó oldalát ismerhettük meg, ám nem feledkezhettünk meg arról sem, hogy ekkoriban már a nép számára is adott volt a lehetőség, hogy a túlvilágon bizonyos varázsigékkel és hasznos útmutatókkal elboldogulhasson. Ilyen túlvilági vezető volt az Újbirodalom idején a széles körben kedvelt Halottak Könyve, ám ebben sokkal nehezebb az asztrális túlvilághit továbbélésére vonatkozó részeket találni, mint a Piramisszövegekben, vagy akár a Koporsószövegekben.

A 101. fejezet varázsigéjénél fogva a Napbárka védelmét biztosította. Ismerete révén csodálatos kilátások nyíltak az elhunyt számára. „Írassék (ez a szöveg) mirhával majd ismét tintával egy byssos vászoncsíkra[6], tétessék ennek a megdicsőültnek a nyakára a temetés napján. Ha adatik ez néki mint amulett az ő nyakára, olyan lesz ő ott, mint az isteni kilencség. Csatlakozni fog a Hórusz-követőkhöz. Ízisz fogja elhelyezni az ő csillagát az égen Szóthisz mellett. Követni fogja Hóruszt, aki a Szóthiszban lakik. Az árnyéka olyan lesz, mint egy isten.”[7] A szöveg részben már az asztromágia körébe tartozik, a szavak varázsereje idézi elő a csillagok közé jutást. A fejezet Szóthisz-felfogására hatást gyakorolt az a nézet, mely Hórusszal azonosította Szóthiszt. Itt ezt oly mértékben egyeztetik a hagyományos felfogással, hogy Hórusz csak a Szóthiszban tartózkodik, nem azonos vele, és Ízisz az, aki a közelében juttat helyet a halott csillagának.

A 180. fejezetben Orion és Nut határoznak együttesen a halott túlvilági boldogságáról. Karjukba fogják, s nekik köszönheti, hogy gyermekei meg fognak emlékezni róla. Figyelemre méltó, hogy Oriont ebben a szövegben Ré fiának nevezik.

Kiemelkedő vallástörténeti jelentősége van a 164. fejezetnek. A szöveg tulajdonképpen egy szinkretikus istennő magasztalása, akit Szakhmet-Basztet-Ratnak neveznek. Egyrészt azonos azzal az istennővel, akinek a dekánhitben oly nagy szerepe volt, másrészt szoláris vonásai is vannak, hiszen Ratnak, vagyis a Napisten női megfelelőjének mondják. Ezt követően ugyanakkor Mutként beszélnek róla, ám nem egyszerűen Amon feleségeként jelenik meg, hanem kozmikus, égi istennőnek, Mutnak, „Aki a Fényhegyen van.” A 101. fejezethez hasonlóan ez is voltaképpen varázsige, egy kép felett mondják el, melyen háromfejű istennő és két törpe látható. Vörös vászonból készült múmiakötelékre kell ezt rajzolni, s a múmia mellére kell helyezni.

Ajánlott linkek:

VI. Ramszesz sírkamrájában a mennyezet részlete:

https://onelongpeel.files.wordpress.com/2013/07/6.jpg

Képek:

Írta: Nehebkau

Közzétéve: 2016.03.01.

Felhasznált irodalom:

Kákosy László: Az alexandriai időisten – Válogatott tanulmányok 1957-1998 (Osiris Kiadó, Budapest 2001)

Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit (Akadémiai Kiadó, Budapest 1978)