Az Egyiptomi Művészet Állami Múzeuma – München

Ez a múzeum 2013-ban nyitott újra, miután egy új, modern épületbe költözött a Maxvorstadt városrészben található Kunstreal múzeumi negyedbe. Németország egyik legnagyobb egyiptomi gyűjteménye a berlini Neues Múzeum és a hildesheimi Roemer- und Pelizaeus-Múzeum mellett. Először Jamiláhval jártam itt, az újra nyitás után nem sokkal, még 2013 szeptemberének végén. Beszámolóm viszonylag későn, 2021-ben készült el róla. Kalandos utazás volt, mert egy Oktoberfestre utazó társasághoz csatlakoztunk, de mi a sörsátorozás helyett a múzeum megtekintését és városnézést tűztük ki célul. A körülményeket nehezítette, hogy éjjel indult a buszunk és másnap reggelre érkezett meg Münchenbe. A hazafelé utat megint éjszaka tettünk meg. Elég fárasztó volt ez a kiruccanás, de egy igazán kellemes napot töltöttünk el Jamiláhval, gyönyörű időben.

Második alkalommal édesanyámmal utaztam a városba Railjettel. Közvetlen vonat közlekedik Budapest és München között, ami nagyjából 6 óra alatt teszi meg az utat. Az időjárás sajnos most igen őszies, borult, esős és a szélnek köszönhetően hűvös volt, viszont végre láthattam olyan dolgokat, amelyekre az előző beszámolóban csak utalni tudtam. Ráadásul az eső a Nymphenburg kastély parkjába csalogatott számos madárfajt és ennek köszönhetően testközelből csodálhattam meg egy pompás szürke gémet, amely állat az ókori Egyiptomban a benu madárnak kölcsönözte az alakját. Az egyiptomi múzeum külsőleg nem változott 2013-hoz képest, de a kiállítás részben történtek módosítások.

Először a múzeum történetét foglalom össze dióhéjban. Mostani látogatásomkor azt tapasztaltam, hogy erről egy a múzeum falára írt német és angol nyelvű felirat emlékezik meg, amit információs táblák egészítenek ki. A gyűjtemény eredete még a bajor uralkodók óegyiptomi gyűjteményeire megy vissza. A 16. század második felére. V. Albert bajor herceg, Károly Tivadar pfalzi és bajor választófejedelem is alakított ki ókori egyiptomi művészeti gyűjteményeket. Később I. Lajos bajor király a Glyphtotékben szeretett volna berendezni egy egyiptomi termet. Úgy gondolta, hogy az egyiptomi művészet az, „amelyen a görög szobrászat alapjai nyugszanak”[1]. Első szerzeménye a sólyomfejű isten életnagyságú szobra volt, mely kiemelt helyen áll a mai múzeumban. Ezt a szobrot még az ókorban szállították Rómába, ahol 1635-ben fedezték fel. A Barberini gyűjteménybe került, ahonnan I. Lajos Martin von Wagner közvetítésével vásárolta meg. A bajor király gyűjteményéből származik még például Bakenhonszu kockaszobra és a meroéi királynő, Amanishaketo ékszereinek egy része is. Ókori egyiptomi műtárgyakat a Glyptotheken kívül más helyeken is kiállították, például a Rezidenciában[2] található Antiquariumban és I. Lajos király egyesített gyűjteményében a Hofgartenben, ezeket később a Königsplatzon található Új Királyi Antiquariumban (ma Antikensammlung) egyesítették.

A 19. században a Bajor Királyi Tudományos Akadémia vásárlás útján szerzett ókori egyiptomi tárgyakat, elsősorban koporsókat, múmiákat és sztéléket, amelyeket az Akadémia épületében helyeztek el. A 20. század elején is fejlődött a gyűjtemény, ekkor polgári mecénások, tudósok és intézmények révén. Az egyik műgyűjtő Friedrich Wilhelm von Bissing báró volt, aki 1898 – 1901. között Ludwig Borchardttal együtt feltárta Niuszerré Abu-Gurobban álló naptemplomát. Bissinget 1906-ban kinevezték az egyiptológia professzorává. A báró a Német Kelet-Intézet és az Egypt Exploration Society több ásatását is finanszírozta. Magángyűjteményt hozott létre, melyet a georgenstrasse-i palotájában helyezett el. Ugyanakkor már életében adományozott tárgyakat a Glyphtotéknak, például Óbirodalom korabeli sztéléket.

1936-ban Alexander Scharff irányításával nyitotta meg a kapuit először a nyilvánosság előtt az önálló egyiptomi gyűjtemény a müncheni Rezidenciában, ahol az Egyiptomi Intézet is működött. 

A következő mérföldkő Hans Wolfgang Müller nevéhez fűződik, aki 1958-ban az Egyiptológiai intézet tanára lett és így az Egyiptomi Gyűjtemény tiszteletbeli igazgatója. A müncheni gyűjtemény tulajdonképpen Müllernek köszönheti a hivatalos múzeumként való megszületését. Fáradhatatlanul kűzdött azért, hogy a tárgyakat egy megfelelő helyen, állandó kiállítás keretében lehessen bemutatni. A bajor állam gyűjteményét végül 1966-ban alapították meg hivatalosan, melyet a nagyközönség először 1966 nyarán a Müncheni Kulturális Intézetek Házában tekinthetett meg. 1970-ben Müller egyesítette a müncheni gyűjteményeket, dokumentáltatta, restauráltatta és katalogizáltatta a tárgyakat. Később, 1970-ben a Müncheni Rezidenciába költözött a múzeum. 1795 és 1988 között az intézményigazgatója Dietrich Wildung volt, 1989 és 2021 között pedig Sylvia Schoske, jelenleg pedig Arnulf Schlüter vezeti. Az új, modern  épületben a kiállítás 2013. júniusában nyílt meg.

Különleges, hogy a 13 tematikus szekció a föld alatt található. A kiállítás egyébként két nagyobb részre oszlik. Az elsőben az egyiptomi szobrokkal ismerkedhetünk meg, ebbe a kiállítórészbe bejut a természetes fény, amely szépen kiemeli a szobrok részleteit. Három részre van tagolva, itt találhatók a "fényudvar", a "művészet és foma", valamint a "művészet és idő" elnevezésű installációk. Ennek a szakasznak a végét Titus Sextius 5,8 méteres obeliszkje zárja, amelyet Rómában találtak meg. Titus Sextius Afrika provincia római kormányzója volt. A gyűjtemény további része tematikus termeken át mutatja be az ókori Egyiptom 5000 éves művészetét. Ezek: a "fáraó", az "ötezer év", a "túlvilághit", a "vallás", az "Egyiptom Rómában", a "fáraók után", az "írás és szöveg", a "kézművesség" című részek. Ezeket követően a korabeli Egyiptommal szomszédos államokból származó tárgyakkal ismerkedhetünk meg a "Núbia és Szudán", illetve a "Közel-kelet" termekben. 2013-ban még nem volt kész az "ötezer év" nevű rész, de most már láthattam. Ez egy olyan terem, ahol egyetlen vitrinben időrendben láthatók az ókori Egyiptom különféle tárgyi emlékei, köztük némelyik bizony megérdemelné, hogy kiemelt helye legyen a gyűjteményben. Aki konkrétan kíváncsi egy-egy itt található darabra, az a digitális információs táblák segítségével kikeresheti a hozzá tartozó információt. A kézművesség nevű helyiségben a vakok és gyengénlátok letapogathatják, hogyan készült az ókori Egyiptomban egy mészkőszobor és bemutatásra kerülnek a különböző kőfajták is.

Az utóbbi időben a múzeum számos olyan videóelőadást tölt fel a youtube csatornájára, amelyekben megismerkedhetünk a kiállított tárgyak történetével, ennek elérhetőségét megtalálod a beszámoló végén.

Az ókori Egyiptom emlékei közül először megmutatom nektek a sólyomfejű isten szobrát, amit ahogyan említettem Rómában találtak meg és egyébként a 17. és 18. században az egyiptománia egyik ikonikus alakja volt. Akkoriban ez volt a leggyakrabban ábrázolt ókori egyiptomi emlékmű. A tudosók úgy gondolják, hogy eredetileg III. Amenhotep „millió évek templomában” állhatott Théba nyugati partján. Engem megfogott, mert annak ellenére, hogy egy emberből és sólyomból álló összetett lényt látunk, mégis olyan természetesnek tűnik a kompozíció, ez a III. Amenhotep idején készült Szakhmet szobrokra is jellemző egyébként, tudod, azokat nagyon kedvelem. Hórusz égisten és a fáraót az ő földi megtestesülésének tartották. Ré-Harakhty formában a Napistennel is azonos lényegűnek gondolták.

Meglepő egy akkora méretű tárgyat, mint egy monumentális obeliszk épületen belül látni, nem hétköznapi. Afrika provincia kormányzója, Titus Sextius rózsaszín gránitból készíttette el ezt a példányt. Az ókori Egyiptomban az obeliszkeket általában a templombejáratok előtt állították fel párban, a Napisten tiszteletére. Karnakban azért találhatóak az obeliszkek a templom belsejében, mert mindig újabb és újabb pülonkapukat építettek a meglévők elé, így bővítették a későbbi uralkodók a templomkörzetet. A felállítás apropója lehetett koronázás vagy uralkodói jubileum. Ennek a darabnak érdekes életútja van. Az első egyiptomi obeliszkeket Augustus császár hozatta Rómába, győzelmi trófeaként és a Circus Maximuson állíttatta fel.  Később egyiptomi szentélyekben állították fel az Egyiptomból ideszállított obeliszkeket, majd amikor megszűnt az utánpótlás, akkor már Rómában is készítették őket. Nem tudjuk, hogy Titus Sextius eredetileg hol állíttatta fel obeliszkjét Rómában, de 1775 tájékán az Albani villába került. Közel hat méter magas és a súlya meghaladja a 3 tonnát. Paolo Cavaceppi szobrász „restaurálta”, az ókori középső részt alul és felül kiegészítette. Ez még a hieroglif írás megfejtése előtt történt, ezért a szobrász egyiptomi stílusú írásjeleket vésett fel rá. 1797-ben Napóleon vitte magával Párizsba olasz hadjáratának zsákmányaként, itt Desaix tábornok emlékművének a része lett. 1815-ben vásárolta meg Lajos koronaherceg, a későbbi I. Lajos  bajor király. 1830-tól a II. Világháborúig a Glyptothek egyiptomi termében állt. 1972 és 2007 között pedig a múzeum korábbi épülete, a Müncheni Rezidencia bejárata előtt köszöntötte a látogatókat a szabadban. Érdekesség, hogy 2024 nyara óta a SMAK[3] bejárata előtt, a lépcsőn látható ennek az obeliszknek a törött mása, amelyet a Pfanner cég készített el és a múzeum baráti köre finanszírozta. Célja, hogy felkeltse az emberek kíváncsiságát és kérdéseket ébresszen bennük. Még így darabokban is gyönyörű, különösen napfényben.

Nagyon megtetszett egy aprócska oroszlánszobor a gyűjteményben, amely Egyiptom egyik ellenségét tartja fogva mellső mancsai között. Az oroszlán az erő és a hatalom jelképe volt. Általában olyan harcias istenek és istennőknek kölcsönözte az alakját, mint Szakhmet, vagy Mihosz, az uralkodót is jelképezhette.

Bakenhonszu kockaszobra szintén különleges, mert a tudósok szerint eredetileg a 18. dinasztia idején készült. Bakenhonszu viszont a 19. dinasztia idején élt, és a szobron az ő életrajzi felirata szerepel. A neve azt jelenti Honszu isten szolgája. Honszu a thébai hármasság tagja, Amon és Mut fia, hold- és gyógyító isten. A felirat szerint Bakenhonszu négy évet töltött iskolában, majd I. Széthi uralkodása alatt egy ideig a király istállóiban dolgozott. Ezt követően csatlakozott a thébai Amon papsághoz. Egyszerű uab-papként kezdte. Az évek alatt egyre feljebb jutott a ranglétrán és végül "Amon első prófétája" lett. Ez a legmagasabb papi tisztség, amelyet ő 27 éven át töltött be. II. Ramszesz uralkodásának végén, körülbelül 90 éves korában hunyt el. A TT35-ös sírban temették el. Meretszegert, "Amon háremének felügyelőjét" vette feleségül. Számos gyermekük született, közülük kettő, Paszer és Amenmosze Théba kormányzója lett, több pedig Amon papként szolgált és második, harmadik vagy negyedik próféta lett.

Az Óbirodalom idejéről egy olyan családi szobrot mutatok nektek, amelyen viszonylag szépen megőrződtek a színek. A hagyományoknak megfelelően a férfit, Szabut vörös bőrrel örökítették meg, mellette ül a felesége Merititesz, akinek a bőre sárga. Közöttük egy fiúgyermek, Iszeb állt, akinek mára csak a lábacskái maradtak meg. A kortárs családi szobrok alapján azonban tudjuk, hogy a gyermeket mezítelenül, jobb mutatóujját a szájához tartva, gyermekhajfürttel kell elképzelnünk. A családi szobroknál vagy a páros szobroknál a férfi bal oldalán ülő nő általában a felesége, míg a jobb oldalán ülő az édesanyja. Később erre is mutatok példát.

Egyiptom uralkodóit viszonylag gyakran örökítették meg szfinxként. Az egyiptomi szfinxek oroszlántestű mitikus lények, a leggyakrabban emberfejűek, de előfordulnak kosfejes és sólyomfejes példányok is. Itt Münchenben egy olyan szfinx töredékét őrzik, amelyen az oroszlán sörénye is megjelenik és csupán az arc emberi. Ez a típus ritka, III. Amenemhatnak, Hatsepszutnak és a núbiai Taharkának ismertek ilyen szobraI. A szfinxeket általában templomokhoz vezető utak mentén, templomok bejárata előtt helyezték el azért, hogy elijesszék, távol tartsák a szent helytől az ártó szándékú lényeket. III. Amenemhat a 12. dinasztia egyik legjelentősebb uralkodója volt. Több mint 40 éven át volt Egyiptom királya, bár uralkodásának elején valószínűleg apjával, III. Szeszósztrisz együtt irányították az országot. Piramisa és az azzal egységet alkotó halotti temploma Hawarában áll. Utóbbit Hérodotosz Labirintusnak nevezte, Sztrabón pedig a világ egyik csodájának tartotta. Nem egyértelmű, hogy az őt követő IV. Amenemhat a fia volt-e, de az biztos, hogy a dinasztia utolsó uralkodója, Szobekneferuré a leánya volt.

A méltán híres Szenmutnak ebben a múzeumban van egy pompás szobra, amit dr. Wildung vásárolt meg az intézmény számára egy párizsi régiségkereskedésben a 1970-es évek végén. Ezen a szobron a nevét kivésték mindenhol, ahol szerepelt, bár a nyomai alapján kivehető, hogy kiről van szó. A szobron szereplő címek, amelyeket épen hagytak, szintén elárulják, hogy kiről van szó. Emellett Hatsepszut kartusba írt trónneve, a Maatkaré is szerepel a szobron. Az armanti származású Szenmut Hatsepszut egyik fő tanácsadója és bizalmasa volt, több egyiptológus szerint még ennél is több. Ő nevelte a trónörökös hercegnőt Nofrurét, akivel több szobron is együtt örökítették meg. Szenmut felügyelte a királynő építkezéseit is, például két karnaki obeliszk feállítását és a Deir el-Bahari templom építését. Többek között abban a királyi kegyben részesült, hogy templomokban szobrokat állíttathatott. Ez azt jelentette, hogy a túlvilági életében ő is részesült a templomokban az isteneknek felajánlott áldozatokból. Szenmutnak egyébként több ehhez nagyon hasonló, szisztrumot tartó szobra van, egy például a Kairói Egyiptomi Múzeumban. Úgy tűnik, hogy ő volt az első, aki ilyen formában megörökíttette magát.

1965 óta a müncheni múzeum tulajdonában volt egy előkelőt ábrázoló szobor töredéke, amiről sokáig úgy vélték, hogy tulajdonképpen egy írnok szobor felső része. 2001-ben megkeresték őket Párizsból, hogy van ott egy szobor alsó rész, ami lehet, hogy passzol ehhez a töredékhez. Kiderült, hogy valóban összeillő darabokról van szó. Az előzetes várakozással ellentétben azonban nem egy lábait keresztbe vető, kezében papirusztekercset tartó írnokszoborról van szó, hanem egy trónon ülő alakról. A múzeum még abban az évben megvásárolta a párizsi töredéket. Ma már restaurálva láthatjuk a szobrot az állandó kiállításon. A granodioritból faragott, 48,7 cm magas szobor egy Zesesen nevű orvost és varázslót ábrázol, aki a Középbirodalom idején élt. Egy olyan szobor ez, ami áldozat felajánlására és az áldozati formula elmondására szólítja fel az arra járókat, és biztosítja őket arról, hogy ők is jól fognak járni, ha így tesznek. A felirat tanúsága alapján a rawati templomban állt. Rawat egy Deltabeli település Avarisz közelében.

A múzeum gyűjteményében van egy rendkívül szép kivitelezésű szobortöredék, amely a Szépművészeti Múzeum újbirodalom korabeli férfifejére emlékeztett. Ez nem mészkőből, hanem granodioritból készült, szintén az Újbirodalom idején. Eredetileg egy szoboregyüttes része volt, mert a férfi jobb vállán ott látható a felesége keze. Valószínűleg az Amarna-kor végén készült. Figyeld meg milyen részletesen kidolgozták a parókát és a ruha redőit.

Hasonlóan finom faragású a felolvasó papot ábrázoló mészkőszobor töredék, ez azonban körülbelül 800 évvel később készült, a Későkorban. Akhmimban találták meg. Hivataláról a vállán átvetett vászonszalag árulkodik. A hátoldalán hieroglif szöveg töredéke olvasható, de sajnos a pap neve nem derül ki számunkra.

Neje és édesanyja, Mutnofret szoboregyüttesét a bútorok szócikk harmadik részében ismerhettétek meg, nem olyan régen. Nem követi teljesen az ókori egyiptomi ábrázolási hagyományokat, ugyanis a hölgy bőrét is vörösesbarnára festették. Abban a tekintetben viszont megfelel a hagyományoknak, hogy az anya a fia jobb oldalán ül. A Thébában előkerült szobor kidolgozása szemetgyönyörködtető. Neje és Mutnofret az Újbirodalom idejére jellemző bonyolult parókákat viselnek. Az édesanya hosszú rakott ruhában van, míg fia hosszú rakott kötényt hord. Ékszereiket aranyozták.

Amon az egyiptomi istenvilág egyik leguniverzálisabb istene, a Későkorban róla is számos bronzszobor készült, Münchenben egy viszonylag nagyobb, majdnem 45 cm magas példány van. A szobor stílusa a 25. dinasztia idejére jellemző, amikor Egyiptomban a délről érkező kushita királyok uralkodtak, a felirata ugyanakkor a 26. dinasztia idejére teszi a készítését, egészen konkrétan II. Nékó neve szerepel benne. Az ikonográfiai részletek pontossága és aprólékossága minden bizonnyal hozzájárul az isten békés, nyugalmat sugárzó megjelenéséhez. A kettős tollak finom belső díszítése, a szakáll fonott mintázata, a szűk szabású kötény redői rendkívül finoman vésettek. Amon jelentősége a Középbirodalom idején nőtt meg, az Újbirodalom korában pedig a hélipoliszi Napistennel összeolvadva, Amon-Ré formában ő vált a legfőbb birodalmi istenné. Az istenek királya és teremtőisten. Kultuszközpontjában, Thébában istenhármasság feje volt, hitvese Mut, gyermekük pedig Honszu. Leggyakrabban emberalakban örökítették meg, fején magas kettős tollkoronával, melyet napkorong is kiegészíthet. Szent állata és egyik megjelenési formája a kos, de a ludat is társították hozzá.

A 25. dinasztia későkori bronzai közé tartozik a Mut istennőt ábrázoló darab. Mut, Amon hitvese volt. Önálló templom-körzettel rendelkezett Thébában. Anyaistennő. Általában nőalakban, vagy oroszlánfejű nőként örökítették meg. A 32,7 cm magas bronzszobron Kettős koronát és keselyű-fejéket viselő nő, aki lábszárközépig érő testhezálló ruhát hord. A korona ureusz-kígyókból álló frízzel egészül ki, a keselyű fejék is kobrafejben végződik. Az istennő nyakában uzeht-gallér van.

Mindenképp meg szerettem volna mutatni még a sólyomfejű isten 22 cm magas, bronzból készült szobrát is. Egy különleges fejéket visel, a Hemhem-koronát. A homlokán ureusz-kígyó van, a parókája felett, ha jól megfigyeled még egy bikaszarv is látható, mely sajnos részben letört. Jobb kezében hajlított kardot tart, mely az uralkodás jelképévé vált. A nyele papirusznövényt formáz, a hegyét pedig napkorongot viselő sólyom ékesíti. Az olyan relief ábrázolások alapján, amelyeket felirat kísér, ez az istenalak Hentehtai, akinek fő kultuszközpontja a Deltában található Athribisz volt. A Napisten egyik kísérője, az egyik olyan isten, aki a napbárka orrában állva elűzi, elpusztítja a Napisten ellenségeit.

Egy az ókori egyiptomi művészet hajnaláról származó aranyos edényt is beválogattam az élménybeszámolómba. Ez a víziló formájú kerámiaedény ugyanis még a fáraókort megelőző időszakból maradt ránk. A papiruszmocsár egyik legfélelmetesebb és legerősebb állata a víziló. Az ókori egyiptomiak félték és tisztelték, de vadásztak is rá. Napjainkban ez állat már nem él Egyiptom területén. A víziló az egyik olyan állat, amelynek az alakját Széth –  az egyiptomi pantheon rosszfiúja – felvehette. A Görög-római kori templomok falán gyakran látható jelenet, hogy a sólyomfejű Hórusz szigonnyal ledöf egy kisméretű vízilovat, vagyis legyőzi Széthet, elpusztítja apja ellenségét. Az állat alakú edények később is divatban maradtak, ahogy azt majd látni fogod.

Szatdzsehuti királyné koporsótöredéke ragyog akár a Nap. A múzeum egy ikonikus darabjáról van szó, egy szikomorfából készült koporsó töredékéről, amit stukkóval vontak be, majd aranyoztak. A szemek  berakással készültek márványból és obszidiánból. Szintén berakással készült, de fából az orr és a fülek. A fedél belső oldalán felirat szerepel, ebből többek között kiderülnek a címei, hogy a királynét Szatibunak becézték, illetve, hogy az édesanyját Tetisherinek hívták. A szöveg egyébként az Újbirodalom egyik túlvilági vezetőjének, a Halottak könyvének néhány mondása, például a 83-as, amely lehetővé teszi, hogy az elhunyt benu madárrá változhasson. Bár egy igen előkelő személyről van szó, mégsem cédrusból faragták a koporsót, hogy ez miért így történt, arra a korszak ad magyarázatot, amelyben járunk, ez a II. Átmeneti kor vége. Ekkoriban Egyiptom északi része hükszósz uralom alatt állt, és így a déli, thébai uralkodó család nem jutott hozzá az értékes libanoni cédrushoz. Az illesztéshez használt tiplik szintén helyi fából, tamariszkuszból készültek. A koporsó az úgynevezett rishi vagyis tollas típusba tartozik. Szatdzsehuti neve azt jelenti Thot isten leánya. Annak a híres családnak a tagja, amelyiknek sikerült véget vetnie a hükszószok egyiptomi uralmának, és amelyik újra egyesítette Egyiptomot. Bátyja, Szekenenré-Taa (17. dinasztia) felesége volt, aki a hükszószokkal folytatott kűzdelemben vesztette életét. Egy leányukról tudunk, akit Ahmoszenak hívtak. Szatdzehuti sírját valamikor 1820-ban fedezhették fel, koporsótöredéke mellett ismert még múmiamaszkja, melyet a British Múzeumban őriznek, egy szívskarabeusza és a múmialepel, amit unokahúga Jahmesz-Nefertari ajándékozott neki. A 18. dinasztia, egyben egy új korszak, az Újbirodalom megalapítója I. Jahmesz Szatdzsehuti unokaöccse volt.

Maradok még egy kicsit a koporsóknál. Az egyik legszebb általam látott Középbirodalom korabeli koporsót mutatom most meg nektek. Érdekessége, hogy egy olyan hölgyé volt, aki adminiszratív feladatokkal is együtt járó hivatalt töltött be, mégpedig a raktárak felügyelője volt. A neve Henut volt, ami annyit tesz úrnő. A koporsója Assziutban került elő. A Középbirodalom láda alakú koporsói közül, ez az úgynevezett déli típusba tartozik, amelynek az a jellegzetessége, hogy a külső dekorációra fektették a hangsúlyt, ellentétben az északi típussal, amelyiket inkább belül díszítettek. Ezen a koporsón rizalitos palotaholokzat motívumok vannak. Ha valaki járt már Egyiptomban a Dzsószer piramiskörzetben, akkor ott ilyen a kőből épült kerítőfal. A koporsó festése megidézi azokat a geometriai motívumokkal díszített szőtteseket is, amelyekkel úgy tűnik, hogy a falakat díszítették a korábbi időkben. Heszi vagy Hesziré (3. dinasztia) sírjának falfestésén is megfigyelhető ez a motívum és ott jól látható, hogy falakon lógó szőttesekről van szó.

Hasonlóan gyönyörű Amonemuia múmaialakú koporsójának fedele. A pap neve azt jelenti, hogy Amon a bárkában, a foglalkozását tekintve pedig Amon bárkájának őre volt. Amonemuia háromosztatú parókát visel fejpánttal, amit úgy dolgoztak ki, mintha díszes vászonszalag lenne. A sárga alapú koporsón számos isten és istennő megfigyelhető. Például a szárnyait kitáró keselyű, Nekhbet rögtön a paróka alatt és a kezek felett helyezkedik el. Az uzeht-gallér széles és azt a hatást kelti, mintha növényi szirmokból, levelekből és viziliomokból lenne. A napisten kosfejes szárnyas alakban, és skarabeusz formájában is megjelenik. Alattuk ott látjuk Nut istennő szárnyait kitáró alakát is. A regiszterekre osztott részen többek Oziriszt és a sólyomfejű, trónon ülő Napistent látjuk. A lábrészen pedig Ízisz is Nephtüsz istennő szerepel a siratás gesztusában. Az információs tábla alapján nem tartozik egybe az előbb említett koporsófedél és az Ízisz istennő alakjával dekorált alsó rész, amely valamivel korábbi. 

A múzeum egyik legszebb darabja egy sólyomisten ezüstből és elektrumból készült szobra. Elsősorban értékes anyaga miatt kultuszszobornak vélik, amely egykor egy sólyomisten – talán Hórusz – egyik templomának szentélyében állt. A 22 cm magas, részletesen kidolgozott sólyom ureusszal kiegészülő Kettős koronát visel. A Későkorra, azon belül a 27. dinasztia idejére datálják. Ezt a darabot a múzeum a Bayerischen Landesbanktól kapta kölcsön. Ugyancsak Hóruszt ábrázolhatja hematitból és aranyból készült amulett. Az ékszer felfüggesztője letörött,. Az istent felhúzott lábakkal ülő sólyomfejű férfiként örökítették meg háromosztatú parólával és Kettős koronával a fején.

Gyönyörű a karneolból készült udzsat-szem amulett, amit keselyű alakja díszít. Az udzsat-szem az épség, a tökéletesség szimbóluma, erős védelmező. Amulettként már az Óbirodalomban megjelenik. Két mítosz kapcsolódik hozzá. Az egyikben, Hórusz szeme (bal szem) megsérült a Széthtel vívott harcban. Thot gyógyította meg – tette éppé, udzsattá. A Napistenhez köthető mítoszban a Napszem (jobb szem) – ami ezen az amuletten megjelenik – megharagudott atyjára és oroszlán alakban messze délre, Núbiába vándorolt. A Napisten Thotot küldte el érte. Neki sikerült az istennő haragját lecsillapítania és visszavezetnie Egyiptomba. A Napisten ezután a homlokára ültette a kobrává vált istennőt, hiszen az ő szeme időközben meggyógyult. A keselyűalakú Nekhbet Felső-Egyiptom védőistennője, úgy gondolhatták, hogy jelenléte fokozza az amulett védelmező erejét.

Sajnos nem sikerült a legjobban a fotóm a mészkőtöredékről, amiről mesélni szeretnék nektek, de piciben ideteszem a képét. Egy fiatal fiú felső része szerepel rajta, de vajon ki lehet ő? Dr. Dietrich Wildung, a múzeum korábbi igazgatója mesélte el a tárgy történetét egy videóelőadásban, amit a közelmúltban láttam. Ha figyelmesen megnézitek, balra egy király töredékes alakja van. Ez alapján a professzor úr arra a következtetésre jutott, hogy egy herceg az, aki az áldozat bemutatása során balzsamos edénnyel a kezében követi a királyt. Az arc és a szem formája, a telt ajkak alapján a 18. dinasztia idejére és azon belül III. Amenhotep korára datálta a darabot. Hogy hercegről van szó, arról az ifjúságfürt is árulkodik, hogy pap volt, arról pedig a lepárdbőr, amit a vállán átvetve visel. A következő nyom, a hieroglif szöveg maradványa, ami a töredék tetején figyelhető meg. Az utolsó két oszlop legalsó hieroglifáiból a következő derül ki: sm, vagyis a szem-pap funkció és ms s, ez pedig a herceg nevének a vége. Aidan Dodson, amerikai egyiptológus volt az, akinek ismerős volt együtt ez a cím és névtöredék mégpedig Auguste Mariette a Szerápeum feltárásáról szóló publikácójából. Ebben szerepel egy relief, amely egy herceget ábrázol, a felirat szerint ő "a király fia, a szem-pap, Dzsehutimesz", vagyis görögös formában Thotmesz. Ez a relief egy olyan kápolnában volt, amelyet egy Ápisz-bika temetkezése fölé építettek, a Szerápeum közelében. Akkor még nem katakombában, hanem különálló sírokban temették el ezeket az állatokat, az elsőket éppen III. Amenhotep uralkodása alatt. Így a müncheni reliefen nagy valószínűséggel III. Amenhotep első szülött fia, Thotmesz herceg szerepel, aki legalább egy Ápisz-bikát eltemettetett Szakkarában. A herceg még apja uralkodása alatt, fiatalon meghalt, ennek következtében aztán öccse, IV. Amenhotep vagyis Ekhnaton lépett a trónra III. Amenhotepet követően. Vajon metgtörtént volna az Amarna reform akkor is, ha ez nem így adódik? Ezt már sohasem tudjuk meg, de az tény, hogy a reform gyökerei III. Amenhotep uralkodására vezethetők vissza, így az is elképzelhető, hogy hasonlóan zajlottak volna az események, akkor is, ha Thotmesz herceg kerül a trónra.

Most pedig lássunk egy állatalakú kerámiaedényt, mely szintén 18. dinasztia korabeli, vagyis az egyiptomi művészet egyik csúcspontján készült. Egy rendkívül kecses, kőszáli kecskét (Capra ibex nubiana) ábrázoló edényről van szó. Az egyiptomiak erre az állatra is vadásztak, az Óbirodalom korabeli sivatagi vadászat jeleneteinek, szinte állandó szereplője. Szarvait is hasznosították, például fésűket és íjakat készítettek belőle.

A kis lótuszvirág alakú kehely arról híres, hogy legkorábbi biztosan datálható üvegedények közé tartozik. III. Thotmesz fáraó trónneve, a Menkheperré olvasható rajta kartusba írva. Ő a 18. dinasztia hatodik uralkodója, aki Hatsepszutot követte a trónon. Az üvegkészítés technológiáját csak nem sokkal előtte fejlesztették ki a Közel-keleten. Valószínű, hogy a hódító fáraó egy a Mitanni Birodalom ellen folytatott hadjáratáról hozta magával a kelyhet. Világoskék üvegből készítették, amelybe sötétkék és sárga üvegszálakat és cseppeket olvasztottak. Az edényben talált fekete maradványok alapján, ezt az értékes kelyhet nem ivásra használták, hanem valószíűleg fekete szemfesték tárolására. A fedele viszont mára elveszett. Az újnak számító anyagot küldönösen kedvelték a királyi udvarban, ahogy ezt üvegből készített ékszerek, amulettek és a király nevével ellátott kis üvegedények tanusítják. Az edényről ismert legkorábbi ábrázolás 1834-ből származik és Ippolito Rosellini nevéhez fűződik, aki Champollionnal együtt vezette a francia-toszkán expedíciót Egyiptomban. A müncheni múzeum számára I. Lajos szerezte meg.

Amanishakheto királynő emlékeivel veszek búcsút a múzeumtól. Amanishakheto a Meroé Birodalom egyik királynője volt, uralkodásának kezdete az i. e. 20-as évekre tehető. Feltételezik, hogy ő volt az a királynő, aki i. e. 22-ben békét kötött a római birodalommal Szamosz szigetén. Ez egy kulturális virágkor kezdetét jelentette a Meroé királyság számára. dr. Dietrich Wildung a mai Szudán területén található Nagában folytat ásatásokat évek óta és ennek eredményeként látható a müncheni múzeumban olyan meroéi sztélé, amelyet tartós kölcsönbe kaptak meg a Karthum Nemzeti Múzeumtól. Ezt a sztélét Nagában, az Amon-templom szentélyében találták meg, és a királynő szerepel rajta egy templombejáratban a trónon ülő Apedemak előtt. Az oroszlánfejű isten tisztelete jelentős volt Naga térségében. Az istenség megérinti a királynő könyökét, kiválasztja őt. Amanishakheto háta mögött, megéirntve a másik könyökét és a koronáját egy Ameszemi nevű istennő áll. Őt Apedemak feleségének tartották és a fején sólyomot viselő nőként ábrázolták. Amanishakheto anyakirálynő volt. Itt is élt az elképzelés, hogy a királynő és Amon isten nászából születik meg a trón örököse. A királynőknek ezért kiemelkedő szerepe volt a Meroé Királyságban, Ízisz istennővel azonosították. A király és a királynő együtt uralkodtak. Amanichakheto piramisa a meroéi Északi temetőben áll és a 6-os számot viseli.  A meroéi piramisokat eleinte helyi homokkőből, később agyagtéglából is építették, a magasságuk 10 és 30 méter között változik. A halotti templom, vagy kápolna közvetlenül előtte áll, benne az elhunytat túlvilági kontextusban, istenek társaságában láthatjuk. Általában a templomból lehetett lejutni a tömör piramis alatt találtható sírkamrába. Egy olasz kalandor Giuseppe Ferlini bukkant rá Amenishaketo fantasztikus ékszerleletére 1832-ben. Az egyiptomi motívumokat felvonultató arany és drágakő nyakláncok, karperecek, fülbevalók és gyűrűk a meroitikus aranyművesség remekművei. Ferlini a kincseket több európai múzeumnak és gyűjtőnek adta el, a legnagyobb része ide Münchenbe került. Mára a piramist szinte teljesen széthordták a kincsvadászok, Ferlinivel kezdve. Az ékszereket bemutató teremben kint van egy archív felvétel a királynő piramisáról, amelyet a következő képblokkban megmutatok.

2013-ban körülbelül két és fél óra alatt jártuk be az egyiptomi múzeumot, a mostani utunk során ezt még egy órával túlteljesítettük. 2013-ban a Glyphtotek gyűjteményét is megnéztük. Ez München legrégebbi nyilvános múzeuma, amit kizárólag az ókori szobrászatnak szenteltek. Gyönyörű, főként görög és római márványszobrokat csodálhatunk meg a napfényes termekben. Ezt követően elköltöttük az otthonról hozott szendvicsből álló vacsoránkat egy szép és nyugalmas parkban. Ez a kis pihenés elég is volt ahhoz, hogy felfrissüljünk a városnézéshez.

2025-ben sikerült megtekintenünk a Rezidenciát, és voltunk az itt található Antiquariumban, ahol egykor a múzeum több tárgya ki volt állítva. Jártam a Nymphenburg kastélyban is, amely egy barokk stílusú épületegyüttes. A Wittelsbachok nyári rezidenciája volt egykor. A kastélyt egy hatalmas park veszi körül, amelyben több tó is van. Ha valaki nyáron, nagy melegben látogat ide, még akkor is kellemes felüdülést talál itt, az őszi időjárás pedig testközelbe hozza az állat, különösen a madárvilágot. A városban van egy modern kori obeliszk. Karolinenplatzi obeliszknek nevezik a tér után, ahol áll. 29 méter magas és azoknak a bajor katonáknak az emlékére állították, akik Napóleon 1812-es oroszországi hadjáratában estek el. A német udvari építész, Leo von Klenze tervezte 1818-ban, de csak később, 1833-ban I. Ludwig király idején valósították meg, egyszerűbb kivitelben. A külsejét bronz lemezek borítják, amelyeket francia, orosz és osztrák ágyúkból öntöttek. A talapzat mind a négy oldalán felirat olvasható, ezek így hangzanak:

„A harmincezer bajorért, akik meghaltak az orosz háborúban.

Az anyagország felszabadításáért is életüket adták.

I. Ludwig bajor király építtette.

Elkészült: 1833. október 18.”

Ajánlott linkek:

A SMAK youtube csatornája sok német nyelvű videóelőadással:

https://www.youtube.com/channel/UCU4Pp-LqwAgUY17Rz2Vle4A

Írta: Maatkara

Közzétéve: 2021.06.01.

Utoljára szerkesztve: 2025.11.07.