Tefnut

A héliopoliszi teológia szerint Tefnut Atum leánya és Su testvérfelesége volt. Ők hárman alkotják a Héliopoliszi Nagy Kilencség első generációját. A pára istennőjeként Tefnut nedvességgel való kapcsolatára számos alkalommal utalnak[1], de valódi szerepe ennél sokkal összetettebb.

Nevének pontos etimológiája és jelentése nem ismert. Egyes feltételezések szerint a tfn – felemelkedni igéből ered, de elképzelhető az is, hogy hangutánzó szóról van szó, és az istennő kiköpés általi teremtésével[2] áll kapcsolatban. Ursula Verhoeven szerint azonban az istennő neve „Változót” jelent, mely a Hold különböző fázisaira utalna. Tefnut holdfázisokkal való kapcsolatát igazolni látszik, hogy az istennő megjelenhet az ún. lunáris processziók[3] ábrázolásain, a héliopoliszi kilencség többi tagjával együtt.

Tefnut teremtéséről az Atumról szóló leírásban olvashatsz. Su és Tefnut születésének ugyanakkor ismert egy más verziója is, az Ebers papirusz szerint Ízisz adott nekik életet Khemmiszben.

Eredeti természetére talán a Piramisszövegek adhatnak magyarázatot, ahol többször utalnak rá úgy, mint „színtelen alak”. James P. Allen úgy véli, hogy míg Su az élők világának atmoszféráját jelképezi, addig Tefnut a Túlvilág atmoszféráját. A Piramisszövegek 1405. mondása szerint: „A föld (Geb) az ég (Nut) alatt a te karjaid által van felemelve, Tefnut.”[4]

Más, párjával egymást kiegészítő szerepe is van az istennőnek, míg Su a száraz levegőt szimbolizálja, addig Tefnut a párás levegőt. Ők azonban nem csak a kozmosz egyes részeinek megformálói, hanem mint Geb és Nut, a világegyetem két alapelemének szülei, a teremtés nélkülözhetetlen alkotóelemei. Ez utóbbit fejezik ki a Koporsószövegek egyes részei is (CT II. 396, III 383.), melyekben Su és Tefnut úgy jelennek meg, mint a kezdeti létet megalapozó „Két Dolog” (jp.tj-sn.tj), mely szó szerinti fordításban „Két Szám”-ot jelent, és a teremtés aktusa során végbemenő differenciálódásra utal[5], melynek az első istenpárként Su és Tefnut jelentik a kezdetét. Rendkívül szoros, egymást kiegészítő kapcsolatuk, alkalmassá tette őket arra, hogy olyan dualista képzeteket társítsanak hozzájuk, mint például a Két szem[6] (jr.tj), a nappali és az éjszakai bárka, a kelet és a nyugat. A két oroszlán (rw.tj) formájában, nem csak a tegnapot és a holnapot testesítik meg, de az örökkévalóság két formáját is, Su a neheh (örök megújulás), Tefnut a dzset (örök megmaradás).

A Középbirodalomra jellemző Koporsószövegekben az istennő szerepe fontos fejlődésen megy keresztül, azonosítják Maattal, a Világrend princípiumával. A Koporsószövegek 80. fejezetében (CT II. 32-33) Atum így beszél az istenpárról:

"Él az én leányom, Tefnut,

ő fivérével, Suval lesz.

Su neve Élet, Tefnut neve Maat.

Ikerpárommal élek, két ivadékommal élek.

Kettejük között vagyok,

egyik mögöttem, (másik) előttem.

Élet, és leányom, Maat alszanak,

egyik bennem, másik körülöttem.

Föléjük emelkedem,

két karjuk körülfon engem.”[7]

Már a Koporsószövegekben találkozhatunk az elképzeléssel és még a Görög-római korban is előfordul, mely szerint egy alkalommal Su és Tefnut elhagyták apjukat és hamarosan elvesztek a teremtőistent körülvevő sötétségben. Atum nagyon egyedül érezte magát ezért levette homlokáról az „egyetlen szemet” (wa.t) és elküldte azt, hogy hozza vissza eltévedt gyermekeit. A történet egyes változatai azt sugallják, hogy a testvérpár hosszú időn át volt távol.

A memphiszi tradíció Tefnutot Ptah nyelvével azonosította, ezáltal az isteni teremtés eszköze lett. Az istenpár Ptahhal való kapcsolata visszatükröződik a későkori Hibisz-templom egyik reliefjén is, ahol Ptah ülő alakja előtt két bá-madár látható, akiket a felirat Sunak és Tefnutnak nevez.

Mint a Napisten első leánya, ő is lehet az Isten keze. Nagyon gyakori jelzője a „Ré leánya”. Mint ilyen Napszem, aki azonosul az ureusszal. A „Láng Úrnője”, a Napisten homlokán, védelmezi és megsemmisíti ellenségeit.

Az Egyiptomból elvándorló dühöngő szem mítosza az Újbirodalomtól megfogható, ám a teljes történet elbeszélő formában mindössze egyetlen egyetlen, feltehetőleg a 2. század fordulójáról származó, démotikus papiruszon szerepel. Német nyelven 1917-ben jelent meg a publikációja, melyet Wilhelm Spiegelberg készített el, címe: Der Ägyptische Mythus vom Sonnenauge - der Papyrus der Tierfabeln, Kufi - Nach dem Leidener demotischen Papyrus I 384.

A Napszem-mítosz röviden összefoglalva így hangzik:

Az ősidőkben, amikor még Ré napisten uralkodott Egyiptom felett, lánya, Tefnut Bugem földjén tartózkodott, egy sivatagos vidéken a Nílustól keletre, Felső-Núbiában. Elhagyta Egyiptomot, miután összeveszett az apjával, és dühösen, vad oroszlánként vándorolt a sivatagban. A Napistennek nagyon hiányzik szeretett lánya, a Napszem, akinek ereje oly sokszor megvédte őt ellenségeitől, ezért elküldi érte testvérét, Sut, valamint  a böcsesség istenét, Thotot[8], hogy keressék meg és hozzák vissza. A két isten majommá változott, és elindult, hogy megkeresse a dühöngő istennőt. Csak állatmesék és ígéretek segítségével tudtak honvágyat kelteni az istennőben és meggyőzni őt, hogy térjen vissza Egyiptomba az apjához. Amint az istennő Egyiptomba ér, mindenhol ujjongva üdvözlik. Átváltozik a szép és barátságos Hathor istennővé, akit azonban folyamatosan ki kell engesztelni borral, zenével és tánccal, ételként pedig sivatagi állatokat kell felszolgálni neki annak érdekében, hogy ne változzon vissza dühöngő Tefnuttá. A történet a leideni papiruszon fennmaradt változatában csak egy követ megy az istennőért, Thot.

A mítosz részletei a legtöbb kései templom falán megtalálhatók Egyiptomban és Núbiában. Az oroszlánistennőt mindig különböző helyi istennővel helyettesítik be, mint például Pakhet, Hathor, Menhit, Nekhbet, Mehit. Tefnut Dakkában és más Núbiai templomokban szerepel. Az istennő kísérőiként is különböző istenek tűnhetnek fel, mint Onurisz, Su és Khnum.

A horizont oroszlánjaiként a Halottak könyvében Sut és Tefnutot egymásnak háttal ülő oroszlánként jelenítették meg, a hátukon a Napisten, korong formájában a horizont hieroglifán. Az ábrázolás hármuk szoros kapcsolatára és a testvérpár különleges aspektusára utal. Az istenpár minden reggel világra segíti a Napot, aki őket teremtette. Su és Tefnut azok, akik a teret biztosítják a napsugarak terjedéséhez, így ők hárman egymástól elválaszthatatlanok. Su és Tefnut csak azért létezik, mert a Napisten megalkotta őket, a Napisten viszont csak úgy létezhet, ha gyermekei lehetővé teszik számára, hogy megnyilvánuljon.

Tefnutot leggyakrabban oroszlánfejű nő és oroszlán alakjában ábrázolták, ritkán teljesen emberi formában is megjelenítették. Emberi, vagy félemberi formában, fején általában hosszú parókát, napkorongot és ureuszt visel. Mint más oroszlánalakú istennők, Tefnut is gyakran jelenik meg kultikus égiszeken és nyakláncellensúlyokon, néha férjével, Suval együtt.

Mint Ré és a fáraó védelmezője, a Napszemet megtestesítő istennő, megjelenítették tisztán ureusz kígyó formájában is.

A III. Átmeneti kortól fordulnak elő az álló, vagy ülő oroszlánfejű nőt ábrázoló amulettek. Ezek megjeleníthették Szakhmetet, Tefnutot, Mehitet, Pakhetet, Basztetet, sőt Uadzsetet is. Csak a felirattal ellátott példányok azonosíthatók biztosan. A legtöbbjük zöld, vagy kék fajanszból készült, de akadnak féldrágakőből, bronzból, vagy nemesfémből készült darabok is.

Tefnut fő kultuszközpontjai Héliopolisz és Leontopolisz voltak. Gyakran szerepel templomábrázolásokon, kozmikus istennőként szinte mindegyikben megtalálható.

Most lássunk néhányat az istennő jelzői közül. Szerepéből kifolyólag nagyon gyakran nevezik "Ré szemének", de ez már Szakhmetnél szerepel, ezért egy másikat választottunk Nehebkauval.

Az utolsó jelző a testvér- és házaspárra, Sura és Tefnutra utal.

Készítette:

Közzétéve: 2007.12.01.

Utoljára szerkesztve: 2026.01.15.-én Maatkara és Nehebkau által

Kákosy László: Ré fiai (Gondolat, 1979)

Richard H. Wilkinson, The Complete Gods and Godesses of Ancient Egypt, (The American University in Cairo Press, 2003)

George Hart, The Routledge Dictionary of Egyptian Gods and Goddesses (Routledge, 2005)

Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

Carol Andrews, Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

LÄ Band 6. 296-304

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia – Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban (Typotex Kiadó, Budapest, 2003)