Templomok I.

A templom alapvető felépítése és szimbolikája

Fontosnak tartjuk, hogy mélyebben is megismertessük olvasóinkkal ezeket az egykor vallási jelentőségük miatt is oly fontos építményeket, melyek a piramisok mellett máig a legismertebb ókori egyiptomi műemlékek.

Számos ókori egyiptomi templomot volt szerencsém látni, de ezt az írást készítve tisztult le bennem igazán a róluk alkotott kép. Ahhoz, hogy megértsük szerepüket, fontos megismerünk alapvető szerkezetüket és szimbolikájukat, így ezzel kezdjük bemutatásukat. Manapság, ha ellátogatunk egy ókori egyiptomi templomba, sajnos már csak egyes részeit látjuk. A leírás segítségével talán mindenkinek képet adhatunk arról, milyenek is voltak ezek az építmények fénykorukban.

Egyiptom lakóinak jóléte az istenek jóindulatától függött, s annak érdekében, hogy ezt elnyerjék, templomokat építettek számukra, rendszeresen áldozatokat mutattak be nekik és ünnepségeket rendeztek a tiszteletükre.

Az Újbirodalom elején alakult ki az egyiptomi templom később hagyományossá váló szerkezete, amely még több mint ezer évvel később is mintájául szolgált az ilyen épületegyütteseknek. A leírás ezt a szerkezetet mutatja be.

Általánosságban elmondható, hogy az egyiptomi templom az isten lakhelye volt, ugyanakkor ennél sokkal több, Egyiptom és maga az univerzum modellje, a rend szigete a káosz kozmikus óceánjában. Dekorációja ezen felül kifejezi az uralkodó szerepét is az egyiptomiak világképében. Míg kívül az ellenségeket elpusztító fáraó – aki itt az isteneket képviseli az emberek felé – Egyiptom és a rend védelmezőjeként jelenik meg, kézben tartva a káosz erőit, addig a belsejében – aki itt az embereket képviseli az istenek felé – az istenekről gondoskodik a különböző szertartások elvégzésével. A templom építészeti programjában fizikai funkciója mellett szinte minden elem szimbolikus jelentéssel is rendelkezett.

Minden templom zónákra oszlott, amelyekben a szentség egyre növekedett, ahogy kívülről haladunk a templom belseje felé. A peremterületek, mint a kikötő, a processziós útvonalak és a körzet falain belül lévő egyes területek minden egyiptomi számára elérhetőek voltak. A következő zóna a templom pülonkapuja, és külső udvarai annak megfelelően, hogy melyek voltak hozzáférhetőek a papok, illetve néhány alkalommal a nép képviselői számára. A belső csarnokokba csak felszentelt papok léphettek, végül a szentélybe már csak a király és a legmagasabb rangot viselő papok.

Minden egyiptomi templom magja – a legbelső szentély – volt a legszentebb hely, az isten otthona, mely szinte mindig a templom fő tengelye mentén helyezkedett el.

Számos ókori egyiptomi teremtésmítosz az isteni erő első megnyilvánulását úgy írja le, hogy egy földhalom, egy domb emelkedett ki az ősvízből. Az isten különböző formákban és aspektusaiban – attól függően, hogy Egyiptom melyik központjáról beszélünk – jelent meg a dombon és teremtette meg az univerzumot és mindazt, ami benne van. Valószínű, hogy a templom központi szentélye szimbolizálta ezt a földhalmot, mert a fennmaradt templomok esetében egyértelműen megfigyelhető, hogy a szentély padlószintje magasabban helyezkedik el a többi részhez képest.

A szep-tepi[1], vagyis a teremtés analógiája azonban nem ér véget ennél a pontnál, valószínűleg az egész templomra úgy kell tekinteni, mint a világ teremtéskori ősállapotának kőből elkészített mására. Az ókori egyiptomiak ezt úgy képzelték el, hogy a Nun[2] hullámzó, örvénylő vizén állt a földhalom, melyet nád- és papiruszerdő vett körül. Az isten a szigeten egy fából, nádból, sásból, és iszaptéglából készült zárt épületben tartózkodott, erre utalnak az Archaikus korban emelt szentélyek, melyek ugyan romlékony építőanyaguk miatt nem maradtak fenn, de ábrázolásaikat ismerjük.

A világ keletkezésének és az első templom létrejöttének egy változatát az edfui templom falán lévő feliratokban mesélik el, beleértve azoknak a lényeknek a leírását, akik segédkeztek a teremtő Behdeti Hórusz istennek, valamint az épület méretét is, melyet szimbolikus számok sorozatával érzékeltettek. A mítosz tulajdonképpen a templom építésének története.

Ha a templom szentélye volt a teremtő lakhelye, akkor erről a helyről kitekintve a templom tengelye mentén a teljes teremtés látható. Erről a sötét és védett helyről az isten mindent láthatott, amit alkotott, ugyanakkor ő maga rejtve maradt a külső szemlélők számára.

Az átjárókon keresztül a szentély sötétje felé haladva az ember tulajdonképpen egy időutazást tehet a teremtés első pillanatához.

Ahogy már említettem, a teremtés után épített első szentélyt egyszerű nád és sár építménynek gondolták, ezért a kőből épült falak gyakran idéznek fel erre utaló motívumokat. Például ilyen az ajtók és a falak tetején látható cavetto perem[3]. Az ősi teremtéskori szentély falai talán gyékényből készültek, amelyet bevakoltak, hogy egy sima, erős és vízálló felületet kapjanak. A cavetto perem tulajdonképpen a fal tetején kiálló növényi, nádból vagy pálmalevekből álló párkányzat kőből készült megfelelője.

A falak oldalán, a homorú párkányzat alatt általában tórusz szegély[4], más néven hengertest fut körbe, amely szintén szerves anyagból és agyagból álló építményt idéz.

A templom falak felső részét színes frízek díszítik, melyek faliszőnyegekre, textilfüggönyökre emlékeztetnek. Néhány falon a felsőrész jellemző díszítőeleme a heker-fríz[5], melynek eredete feltehetőleg ugyancsak a nád vagy agyagépületekre vezethető vissza. A falak építéséhez használt nádköteg lehet, azaz a növény egyenesre vágott és csomókkal összekötött teteje, amely túllógott az agyaggal bevont részen (a hengertest felett). Fő funkciója a szemlélő informálása arról, hogy az a fal lezárása, teteje, építészeti értelemben pedig keretet biztosít a jelenetekkel díszített területeknek. A heker-frízt vörösre, sárgára, kékre, vagy zöldre festették, emellett olykor tovább díszítették ureusz-kígyók vagy királyi kartusok sorával, illetve egyéb szimbolikus motívumokkal.

Úgy gondolták, hogy a szentélynek eredetileg nem volt teteje, vagy ha mégis, akkor volt rajta egy nyílás az ég felé. Ezért alakult ki a naosz[6] készítésének szokása, ami teljesen elrejti, védelmezi a teremtőistent. Ezen túlmenően a templom belsejének mennyezetét általában ötágú aranysárga csillagok  borították a kékre festett háttéren, ezzel is az eget igyekeztek imitálni. Több templomban ezt a hatást még tovább fokozták azzal, hogy csillagászati jeleneteket festettek fel. Denderában például Nut istennőt látjuk, amint elnyeli, majd megszüli a napot, miközben dekánok[7] és csillagképek veszik körül. Egyes templomokban az égi hatást növelték még azzal is, hogy a kapuk áthidaló elemét és az oszlopok feletti keresztben fekvő kőtömbök – architrávok – alját szárnyukat kitáró sólymokkal, keselyűkkel (Nekhbet) és kobrákkal (Uadzset) dekorálták. Ezek között megjelenhettek a király kartusai is, talán, hogy jelezzék jelenlétét, vagy isteni mivoltát.

A szentélyt körülvevő kisebb kamrák a kisebb helyi istenek, illetve a különböző ünnepek alkalmával „látogatóba” érkező istenek kultuszát szolgálták, másrészt a szertartásokhoz szükséges ruhákat, ékszereket, egyéb tárgyakat tartották bennük.

A szentély előtt helyet kaphatott az Áldozatok terme, melybe oltárokat helyeztek el, és itt mutatták be a különböző áldozatokat az isten számára. E helyiség dekorációja a királyt mutatja, amint az istennek áldoz. Az istentől ezért viszonzásul mindent megkap, ami az uralkodásához szükséges.

Más esetben erre a célra egy kisebb oltárt helyeztek el magában a szentélyben.

A szentélyt megelőző helyiség lehetett a bárkaszentély is, ahol az isten hordozható processziós bárkáját tárolták. Ezek elég kisméretűek voltak ahhoz, hogy a papok a vállukon tudják vinni. Amikor viszont ténylegesen hajóval kellett utazni az isteni képmásnak, akkor ezt a bárkát feltették egy valódi hajóra. A bárkaszentély vagy megelőzte az isten szentélyét, vagy pedig azon belül helyezkedett el.

A templom belseje sötét volt, és csak a papok láthatták fáklyás vagy lámpás világítás mellett, mivel a szűk ablakréseken csak kevés fény szűrődött be. A rejtett dekoráció bizonyos részeit felfedhették rituálék, vagy fesztiválok alkalmával.

Elképelhető, hogy minden szertartás során fáklyákkal megvilágították a jeleneteket, amelyek ilyenkor mintha életre keltek volna, „elvégezték feladatukat”, majd ahogy a fáklyák továbbhaladtak, visszatértek a homályba, csakúgy, mint az istenek maguk; a megújulásra várván rejtettek, de mégis hatékonyak.

Ebből következik, hogy a fal szinte minden részét díszítették, hogy a kis fénysugarakból semmi se vesszen kárba. Annak érdekében, hogy a legtöbbet hozzanak ki a legkevesebb fényből is, a templomok belső falát az abból kiemelkedő magasrelieffel dekorálták, míg a külső falat, mely egész nap fürdött a fényben, a falba vésett mélyrelieffel. Denderában a keskeny lépcsős folyosók ablakait a nappal és sugaraival díszítették, felidézve azt, hogyan ömlött be rajtuk a fénytölcsér. Arra is van több példa, hogy a fényt tudatosan irányították a templomon belül, ezek közül a legismertebb, Abu-Szimbel. A Nagy templom legbelső szentélyében négy istenalak ül, jobbról balra haladva: Ré-Harakhty, Amon-Ré, II. Ramszesz és Ptah. Minden évben kétszer a nap bevilágít a szentélybe és fényárral borítja be az isteneket, kivéve Ptahot, aki túlvilági isten révén sötétben marad.

A szentélyhez a bárka útjának és a szertartásoknak megfelelő sorrendben csatlakoztak az oszlopcsarnokok és udvarok, melyek minél távolabb voltak a szentélytől, annál szélesebbek és magasabbak voltak.

Kifelé haladva a következő elem a hüposztil csarnok, melyből a legimpozánsabb Karnakban található. Az egy vagy több oszlopos csarnok azt a papiruszmocsarat képviseli, amelyik az ősdomb partjainál feküdt a teremtést követően. A falak alsó részén futó papirusz- és lótuszfrízek is ezt az organikus világot idézik és eredetileg zöldre, illetve kékre festették őket, így utalva a világ keletkezésének vizes közegére.

Ahogy már említettem, az ezekben a csarnokokban látható hatalmas oszlopok az ősdombot körülvevő papiruszrengeteget jelképezik, de a növényi oszlopfők nem csak papiruszernyőket és bimbókat, hanem lótuszvirágokat és pálmafa ligeteket is idéznek. A Ptolemaiosz-korban gyakoriak a kompozit oszlopfők, melyek több különböző növényt egyesítenek, mintha csokrok lennének. Különösen szép példái láthatók ezeknek az esznai templomban.

A papirusz oszlopfő, mely egyetlen szál növényt ábrázol, először Dzsószer piramiskomplexumában fordul elő, és innentől kezdve szórványosan bukkan fel, majd az Újbirodalom idején lesz rendkívül népszerű. A több szálat vagy csokrot ábrázoló oszlopok az 5. dinasztia idejétől fordulnak elő és ugyancsak az Újbirodalomban terjednek el nagyobb mértékben.

A nyílt virágú lótuszoszlopokat gyakran ábrázolták. Nagyon kevés maradt fenn belőlük, és úgy tűnik, inkább a lakóházak építészetére volt jellemző.

A lótusz bimbóban végződő oszlopok az Ó- és Középbirodalomban voltak elterjedtek, majd jelentőségük csökkent az Újbirodalom idején, de a Görög-római korban újra gyakorivá váltak.

A pálmaleveles oszlopfő az egyik legkorábbi oszloptípus, már az 5. dinasztiától előfordul, például Unisz piramis templomában. Egy Szahuré korában készült darabot láthattok majd a képek között. Úgy tűnik, hogy egy faoszlopot ábrázol, amelynek tetejére datolyapálma leveleket illesztettek kötél segítségével. Későbbi korokban ritkán alkalmazták ezt az oszloptípust, de a Görög-római korban ismét gyakorivá vált.

A növényi motívumos oszlopok mellett vannak egyéb típusok is. A Hathorhoz köthető templomok, illetve szentélyek oszlopai általában Hathor-fejben végződnek, a legkorábbi példái a Középbirodalom időszakára tehetők. A karnaki Amon-templomon belül található III. Thotmesz templomban pedig egy másik, érdekes oszloptípus figyelhető meg, ez a sátorrudat mintázó oszlop.

Az oszlopcsarnokokban két középső oszlopsor magasabb, a köztük és az alacsonyabb oszlopok közötti sávban egy sor rácsozott ablak kapott helyet, melyeken át a napfény megszakított fénynyalábok formájában jutott be a csarnokba, az árnyékok pedig mozgó hatást keltettek. Úgy tűnt, mintha az ember egy isteni méretű papiruszrengetegben járna, ahol a fény folyamatosan villog és változik.

Emellett ezeknek az oszlopoknak eget tartó funkciójuk is volt, III. Amenhotep például így beszél a Karnak templom hüposztil csarnokáról: „Oszlopai elérték az eget, úgy, mint ahogy az ég négy tartóoszlopa.”

 
A hüposztil csarnokot egy vagy több nyitott tetejű, oszlopos sétánnyal körülvett udvar követi. A Napisten, akinek fénye megvilágítja, uralja ezt a helyet. A Ptolemaiosz-korban a „Sokaság udvarának” nevezték ezt a területet. A rekhyt-madár[8], mely az egyiptomi népet szimbolizálja, gyakran díszíti az udvar falát és oszlopait. Egyes kutatók úgy vélik, ez azt mutatja, hogy ide bárki beléphetett, melyre bizonyos szöveges források is utalnak. A nép – vagy sokkal inkább annak egy kiváltságos, az elithez tartozó része – tehát itt találkozhatott a papsággal templomi ügyekben, és hogy adományokat hozzon. Néha itt alakították ki azt a területet, ahol a hívők segítségért fordulhattak az istenhez. A bizonyítékok azonban nem egyértelműek, ezért számos tudós úgy véli, hogy a templom, mint az isteni rend megtestesülése egy zárt rendszert alkotott, ahová a káoszt megtestesítő nép nem léphetett be.

A nyitott udvarok falait gyakran ünnepi menetek jelenetei díszítik az isteni bárkát hordozó papok alakjával. A processziót a király vezeti, ugyanakkor megjelennek az elitet képviselő hadsereg mellett az áldozatvivők, a feláldozandó állatok – jellemzően marha – a zenészek és a táncosok is. Medinet Habuban a Min-ünnep, a luxori templomban pedig az Opet-ünnep élettel teli jelenetei jól példázzák ezt.

A Középbirodalomtól a nyitott udvarba az uralkodóé mellett magánszemélyek szobrait is felállították. Ezek segítségével a szobor állíttatója állandóan szent területen, az isten közelében lehetett. Felirataik pedig gyakran szólítják fel az előttük elhaladókat arra, hogy olvassák fel az állíttató nevét és a rajtuk található áldozati formulát, így ezek a szobrok a túlvilági életében is szerepet játszottak. Ezt támasztja alá az is, hogy részesülhettek az áldozati körforgásból[9]. Olykor ezek a szobrok is funkcionálhattak közvetítőként az isteni szféra és az emberi világ között. Amenhotep, Hapu fiának egyik ilyen szobrán az alábbi felirat olvasható:

„Karnak népe, akik Amont akarjátok látni: Gyertek el hozzám és közvetítem kéréseteket”. Azonban a király szobraival ellentétben ennek feltétele volt, az, hogy az arra járó kimondja a szobor tulajdonosának nevét és felolvassa számára az áldozati formulát.

A templom alatt is kialakíthattak helyiségeket, olyan rejtett bejáratokkal, amelyek a padlóból vagy a falakból vezettek le oda. Ezek a sötét, földalatti termek a különböző rituális és kultikus tárgyak tárolására szolgáltak, de emellett rejtekhelyül is az orákulumot adó pap számára. A denderai templom feliratai utalnak e helyiségek khtonikus (alvilági) jellegére. A templom földalatti helyiségeinek dekorációja képet ad arról, milyen kultikus és rituális tárgyakat tartottak ott, és bepillantást enged abba is, hogy ezeket hogyan készítették.

Karnakban a vizilóistennő, Opet tiszteletére emelt templomban is van erre példa. Itt a falban és a föld alatt is található több rejtett helyiség, melyek egyrészt az itt Ozirisszel azonosított Amon szimbolikus sírjai voltak, másrészt itt tárolták azokat a tárgyakat és anyagokat, melyek szükségesek voltak az isten újjászületésének ünnepén.

A tetőt lépcsők segítségével lehet elérni, melyek gyakran a szentély előtt található Áldozatok terméből indulnak. Csillagászati megfigyelések, valamint különböző rítusok színhelye volt.

A csillagászattal foglalkozó papok itt végezték a Nappal és Holddal, valamint a csillagokkal és a bolygókkal kapcsolatos megfigyeléseiket, melyek fontosak voltak például a templomban végrehajtandó rítusok és ünnepek időzítéséhez.

A Ptolmeiosz-korban épült templomok egyik eleme a tetőn található uabet vagy wabet, mely egy nyitott udvarból és egy szentélyből állt. A nyitott udvar jelenetei és feliratai az események természetes menetének fenntartását biztosították. Ez alatt olyan jeleneteket és szöveget kell érteni, amelyek a napbárka zavartalan útját segítik elő, illetve amelyek megbékítik a tomboló istennőt, akinek a pusztító ereje az Újévet megelőző öt úgynevezett epagomenális napon hág a tetőfokára. Ez az istennő általában az oroszlánfejű Szakhmet, aki ebben az időszakban ereszti szabadon betegségdémonait. Ezeket a démonokat tartották felelősnek az év járványának terjesztéséért. Az emelt kápolna falán azok a jelenetek láthatóak, amelyek a kultuszszobrot felkészítik az Újév napján bekövetkező megújulásra. Az istenszobrot először a hordozható szentélyével együtt felvitték a kápolnába, a szentélyt felnyitották, ekkor megpillantották az istent. Megtisztító szertartást végeztek a szobron víz, füstölő és nátron segítségével. Vásznakba öltöztették, különböző olajokkal kenték be, és végül védelmező amulettekkel látták el. Ezen tevékenységek közben a nyitott udvaron bőséges étel és italáldozatot mutattak be. Az istenszobron ezután elvégezték a szájmegnyitás szertartását, majd úgy helyezték el, hogy a nap sugarai megvilágítsák. A nap sugarainak köszönhetően az istenszobor feltöltődött isteni energiával a következő évre. Denderában Hathor szobrán, és Edfuban a Behdeti Hórusz szobrán is végrehajtották ezt a szertartást. Denderában különösen jól dokumentált ez a szertartás, az itteni folyosón a rítus résztvevőit: a papokat, az isteneket és a királyt is ábrázolták, ahogyan a tető felé haladnak, majd onnan vissza.
Sok más templom processziójába beletartozott az isten képmásának (gyakran földalatti kamrákból) a tetőre való felvitele, és így a templom tényleges szintje szimbolikusan is bővült mind lefelé, mind felfelé, felölelve az isten tevékenységét az alvilágban, a földön, valamint az égben.

Ezzel elérkeztünk a templomkomplexum főépületének bejáratához, a pülonhoz[10], mely a Középbirodalomtól vált a templomépítészet rendszeres elemévé, habár ezeknek az akkor még agyagtéglából épült pülonoknak kevés régészeti bizonyítéka van. Később a pülon külsejét masszív szabályos kövekből építették, belsejüket pedig kisebb, szabálytalanabb, újrahasznosított kőtömbökkel töltötték fel. Korábbi uralkodók építményeit gyakran használták a pülonok belsejébe töltőanyagként. Innen került elő például Karnakban az azóta újra összeállított, úgynevezett Fehér kápolna, melyet Amon nagy templomának a kilencedik pülonjánál használtak fel az építéshez.

A Nílus-völgy két oldalán a tájat, különösen Felső-Egyiptomban, a sivatag határait szegélyező hegyek uralják. Függetlenül attól, hogy ezek magas, egyedülálló hegyek, mint például Thébában, Amarnában, vagy Asszuánban, vagy a sivatag meredek szélei, mint Gízában és Szakkarában, ezek alkotják a Fekete és a Vörös föld határát, a teremtett világ határát, amelyet már nem tud elárasztani a Nílus életet adó vízével és iszapjával. A templom bejáratának pülonjai szinte felülmúlják ezeket a hegyeket, és közöttük a kapuval, egy hatalmas hieroglifát jelenítenek meg, mely az akhet[11], azaz a horizont, fényhegy szót jelöli. Az ókori egyiptomiak ezt egy konkrét helynek képzelték el az égbolt keleti és nyugati határán, ahol a nap akkor tartózkodott felkelése és lenyugvása előtt, amikor még vagy már nem volt látható, de még vagy már világosság volt.

Az akhetet formázó pülonok miatt úgy tűnhetett, mintha a nap teremtőereje a templomból sugározna, és ott lakozna, ugyanakkor a nap mindennapi felkelése a teremtés megismétlése is. Ezt az elképzelést támasztja alá az edfui templom pülonjának neve is, mely így hangzik: „Ízisz és Nephthüsz, akik felemelik a Napistent, aki a horizonton ragyog.” Mivel a nap látszólag itt emelkedett ki, a pülonkapu képezte fizikailag a horizontot a külső világ és a templom rejtett, szent területe között.

A pülon  hatására létrejön a templom központi tengelye, ez lehet kelet-nyugati irányú, mely a nap mindennap megtett útját szimbolizálja, illetve észak-déli irányú, mely – a Nílus párhuzamaként – egy folyót jelképez, amely a földi világ elsődleges tengelye, ami ebben az esetben a templomba és az ősdombhoz vezet.

A pülonok nem csak fizikai védelmül szolgáltak a betolakodók ellen, hanem bajelhárító funkciójuk is volt, védelmezték a templomot a káosz erőivel szemben. A 18. dinasztiától a  bekhenetnek nevezik őket, mely az „ébernek lenni” igéből származik. Dekorációja is utal erre a szerepére, ugyanakkor a maat káosz feletti győzelmét is kifejezi. Az Újbirodalomtól ennek megfelelően jelenetei az uralkodót ábrázolják, amint megkapja egy istentől a csatakardot és ellenségeket semmisít meg, vagy vadállatokra vadászik.

Az új templomok építésén kívül minden uralkodó kötelességének tartotta a már meglévő szentélyek helyreállítását és kibővítését. Ezek hátulról előre haladtak, vagyis a régi homlokzat elé építettek egy még magasabb oszlopcsarnokot, szélesebb udvart, nagyobb pülont. A tengelyre felfűzött építkezés tehát úgy tette lehetővé a bővítést, hogy a kompozíció nem változott meg. A legfiatalabb épületrész így a legelső homlokzati pülon.

Az ajtószárnyak általában fából készültek, de gyakran fémlemezzel vonták be őket, melyen dekoráció és feliratok kaptak helyet. Elképzelhető, hogy a kisebb méretű ajtók, mint például a szentélyek ajtajai teljesen fémből készültek. A feliratokban gyakran említenek rézzel, de olykor bronzzal, elektrummal és arannyal bevont ajtókat is.

Ezeknek a kapuknak nevet is adtak. Szimbolikusan is küszöböt, határt, akadályt képeztek, elrejtették, védelmezték a mögöttük található területet. Mint egy másik világ határai gyakran jelennek meg ábrázolásokon, főleg amikor istenek szentélyeit örökítették meg, ezeknek az ajtóknak a kinyitása szimbolikusan az ég kapuinak kinyitását jelentette. A templomokban látható álajtók is az isteni világ küszöbét jelölik.

Az Újbirodalom templomai között számosban találunk álajtót, amely az Óbirodalom piramistemplomaiban és magánsírjaiban is megtalálható. Megnevezése kissé félrevezető, hiszen az ókori egyiptomiak felfogásában ez egy működőképes ajtó volt, amelyen keresztül az elhunyt lelke kiléphetett, hogy fogadja az áldozatokat. Az istenek számára emelt templomokban gyakran az úgynevezett „halló” kápolnával, vagy a „halló fül” kápolnával együtt azoknak az embereknek biztosította az összeköttetést az istennel, akik nem léphettek be a templomba. Ugyanakkor ez az elem utal a túlvilágra és így arra az elképzelésre is, hogy a templom egyben az isten sírja is.

A kultuszzászlók tartórúdjukra erősítve már a korai időkben a templomok és szentélyek előtt álltak, és kétségkívül belőlük ered az a hieroglif jel, amellyel az isten[12] szót írták. Sajnos egyetlen egy sem maradt épen, de ábrázolások alapján azt feltételezik, hogy közülük számos elérte az akár 60 méteres magasságot is. A templom előtt álló zászlórudakat, melyek a pülonok falfülkéiben kaptak helyet, úgy nevezik „az ég támaszai” – tehát jelképes feladatuk, hogy megtartsák az eget. Emellett lehetőséget biztosítottak arra, hogy a templomba be nem jutó hívők kapcsolatba léphessenek az istenekkel.

A templom pülonkapuja elé különösen az Újbirodalom idején gyakran állítottak fel obeliszket párokban, és ezek csak akkor kerültek a templom falán belülre, amikor a körzet nőtt és új pülonokat emeltek, olykor viszont egyedül álló obeliszket helyeztek el néhány templom központi tengelyén. Ezeket a király állítatta az istennek való ajándékként, s fontos királyi jubileumokról, győzelmekről és egyéb jelentős eseményekről emlékeznek meg. Az állításukkal kapcsolatos jelenet gyakran szerepel a templom falán is. Az egyiptomiak az obeliszkekre úgy tekintettek, mint a héliopoliszi benben kő absztrakt ábrázolására, vagy mint kőből megformált napsugarakra. Piramis alakú végződésük az ősdomb szinonimája, így az örökké megismétlődő teremtés szimbólumai is. Magasságuk olykor a templomfal fölé emelkedett, oldalukat felirat borítja, tetejüket feltehetőleg arannyal vonták be, melyek visszatükrözték a felkelő és lenyugvó nap első, illetve utolsó sugarait. Jellemzőjük, hogy egy többnyire vörösgránit tömbből faragták őket.

Az Óbirodalomtól már bizonyíthatóan elhelyezték az uralkodó hatalmas, egy kőtömbből faragott szobrát a templomokban és szentélyekben. A templom bejárata előtt, illetve az ide vezető főbb felvonulási útvonalak közelében állóknak védelmező funkciója volt, ugyanakkor mutatták a király és az istenek szoros kapcsolatát is, kifejezve, hogy a király mennyire közel áll az isteni szférához. Az uralkodó megtestesüléseinek számítottak és akár egyéni névvel is rendelkezhettek, mint például: Amenhotep az uralkodók Napja, vagy Ramszesz-Montu a Két Országban. Az emberek közvetlenül is tisztelhették mint istent, ugyanakkor közvetítőként is funkcionáltak az istenek és az emberek között. A legnagyobb kolosszusokat az Újbirodalomban emelték, főként III. Amenhotep és II. Ramszesz uralkodása idején.

Sok templom leghátsó részén, közvetlenül a szentély mögött, a külső falban volt a „halló fül” kápolna. Ezek olykor elég összetettek, de általában mindössze egy kis falba vájt fülkéből álltak, amelyben a templom főistenének szobra állt  vagy egyszerűen az isten egy pár fülét vésték a falba akihez, vagy amihez a közemberek intézhették imáikat. Nem tudni biztosan, hogy mikor alakult ki e kápolna építésének szokása, de számos Újbirodalom korabeli templomban megtalálható és ez a szokás a Görög-római korban is folytatódott. Karnakban, a Nagy Amon templom mögött III. Thotmesz úgynevezett ellentemplom építtetett. Ez a legkorábbi fennmaradt ilyen jellegű épÍtmény. A király, valamint Amon alabástrom szobrai állnak benne.[13] Ide is azért jöhettek az emberek, hogy az istenekhez intézhessék kéréseiket. II. Ramszesz kissé közelebb az ókori városhoz egy egészen kisméretű „halló fül” templomot építetett, mely ugyanezt a funkciót töltötte be.

Bár a legkülönbözőbb problémákkal fordultak az istenekhez ezekben a kápolnákban, leggyakrabban egészségügyi állapotukban reméltek javulást az isten közbenjárására.

Kom Ombóban a halló fül kápolna egy kis fülke, mely a kultuszszobor és az isten fülének reliefábrázolása mellett egy pár szemet is bevéstek a falba, melyen keresztül az isten kinézhetett a szentélyből a hozzá imádkozókhoz, és amely egyúttal az egészség szimbóluma is volt, amelyre vágytak.

Gyakran kisebb üregeket alakítottak ki a templomon belül, a halló kápolna mögött a papok számára, amelynek segítségével azok meghallgatták az emberek kéréseit, és olykor orákulumot is adhattak az isten nevében.

Bár ritkán esett az eső, már az Ó- és Középbirodalom piramistemplomait is ellátták vízelvezető csatornákkal és csurgókkal. Ezek hosszú kőből készült ereszcsatornák, amelyek keresztmetszete U alakú. Niuszerré uralkodásától (Óbirodalom, 5. dinasztia) az ereszcsatornát általában egy oroszlán két mancsa közt vezették ki. Az oroszlán testének körülbelül egyharmadát formázták meg, és a csatorna, valamint azon keresztül a víz tulajdonképpen a mellkasa alatt folyt keresztül. Az állat fő funkciója az volt, hogy védelmezze a templomfalon lévő lyukat. Ilyenekkel találkozhatunk Niuszerré naptemplomában és piramiskomplexumában, I. Szeszósztrisz Fehér kápolnáján, Medinet Habuban, és Karnakban, a Honszu-templomban. A Ptolemaiosz-kori templomokban ezek a vízkifolyók hatalmas párkányokon nyugszanak, amelyeken bajelhárító feliratok és ábrázolások kaptak helyet, szintén azért, hogy védelmezzék a nyílást a templomon.

A templom formája, dekorációja és kivitelezése a legtágabb értelemben véve tehát egy valós kozmikus eseménybe épült bele. Még a templom kövei és azok dekorációja is olyan erőket testesítenek meg, melyek az isteneket támogatják. Építésük anyagát jellemzően földrajzi helyzetük határozta meg, így Núbiában a templom fő alkotóeleme a durvább homokkő, Abüdoszban a mészkő, Thébában, Edfuban, Esznában és Denderában többnyire finomabb homokkő. A kapuk, obeliszkek, szobrok és oszlopok sokszor keményebb kőből készültek, fizikai keménységük építészeti szempontból is előnyös volt, ugyanakkor szimbolikus értelemben is.

A vörös gránitról és az ortokvarcitról – melyek színtartománya a barnától a narancssárgán és vörösön keresztül a rózsaszínig terjedt – úgy gondolták, hogy a nap ereje rejlik bennük. A szürke gránit és a Wadi Hammamatból származó bekhen-kő, valamint a bazalt a föld termékenységét szimbolizálta. Az arannyal vagy elektrummal kiemelt részek, akár az obeliszk tetején, vagy szobrokon, visszaverték a fényt, és fókuszálták a nap erejét.

Manapság, amikor ellátogatunk egy egyiptomi templomba, a legszembetűnőbb annak főbejárata, a pülonkapu, azonban ezek az ókorban már az isten birodalmának belsejében voltak, a templom valódi bejáratai jóval kijjebb helyezkedtek el. A főépülethez vezető utak, a kikötő, a bárkaszentélyek, az egyéb épületek, a kapuk és a felvonulási útvonalak már a szent körzethez tartoztak. Ezekről azonban majd a leírás következő részében lesz szó.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2014. szeptember 9.

Utoljára szerkesztve: 2022.01.27.

Felhasznált irodalom:

Alan B. Lloyd – A companion to Ancient Egypt (Wiley-Blackwell, 2010)

Richard H. Wilkinson – The complete temples of Ancient Egypt (Thames and Hudson,2000)

Richard H. Wilkinson – Symbol and Magic in Egyptian Art (Thames and Hudson, 1994)

Czellár Katalin – Élők, holtak, istenek háza (Filum Kiadó)

Dieter Arnold, The Monuments of Egypt – An a-z companion to ancient egyptian architecture (I.B. Tauris, 2009)

LÄ Band VI. 1155-1156

dr. Filip Coppens - In Preparation for the regeneration, the wabet in temples of the Ptolemaic and Roman Period (The Heritage of Egypt, May 2009)