A színek szimbolikája

A fekete és a vörös szín szimbolikáját érintettem már a koporsókat bemutató leírássorozatban, mások pedig a temetkezési amuletteknél vagy az istenekről szóló anyagokban kerülhettek említésre, ám mivel az ókori Egyiptomban bizonyos esetekben minden szín hordozott mögöttes jelentést, szükségét éreztem annak, hogy ezeket összefoglaljam.

Egy olyan országban, ahol kíméletlenül tűz a nap és a kiégett sivatagi táj dominál, az élénk színek fontos szerepet töltenek be. Élettel és egyéniséggel töltik meg az ábrázolást, ezért talán nem meglepő, hogy az ókori egyiptomiak felfogásában egy tárgy természetének, lényének részét képezte a színe is, ahogy az ember árnyéka is része volt az egyén teljes személyiségének. Ebben az értelemben a szín gyakorlatilag szinonimája az anyagnak.

A jwn (ejtsd: jun) szó, mely a szín fogalmát jelölte az egyiptomi nyelvben, nem csak úgy fordítható, hogy külső megjelenés, hanem úgy is, hogy természet, lény, jellem. Ez az egyik oka annak, hogy a színek használata gyakran szimbolikus jelentést hordozott, meghatározva az alapvető természetét annak, amit ábrázoltak, oly módon, hogy kiegészíti vagy bővíti az alapinformációt, amit a vonalak és a forma alkotnak.

Az ókori Egyiptomban a színek használata – legyen szó képi ábrázolásról vagy írott anyagról – végül is a természetes színeken alapult, de sematikus volt, annak jelzésére használták, hogy az adott tárgy melyik osztályba tartozik. Az építészetben például a padlót gyakran feketére (föld), a tetőt kékre (ég) festették, míg a pálmaoszlopokat vörösesbarnára, utalva arra, hogy ezek eredetileg fából készültek. Ugyanakkor jellemző, hogy az általában azonos színnel ábrázolt, de egymást kitakaró tárgyak, állatok vagy emberek esetében a sötét és a világos szín váltakozását alkalmazták, hogy elkülönítsék őket egymástól.

Az óegyiptomi nyelvben 4 alapkifejezés volt a színekre, ezek: a km (fekete), a HD (fehér), a dSr (vörös), és az wAD (zöld). A többi szó másodlagosan jelölt színt. A tarka vagy sokszínű (sAb) kifejezést állatok szőrére, madarak tollára és a kígyók bőrére alkalmazták.

A színek jelentősen változtak az Ó- és Újbirodalom között, és még tovább fejlődtek a Görög-római korban.

Az Óbirodalomban használt színek a fekete, a fehér, a vörös, a zöld, a sárga és a szürke. A vörös minden korszakban a barna felé hajlik, míg a sárga általában okker árnyalatú. A kék festéket i.e. 2550-től használták. Bár az Óbirodalomban még ritka, később ugyanúgy használták, mint a többi színt. A szürke, vagy szürkéskék festéket szintén az Óbirodalomtól alkalmazták, általában jelenetek háttereként szolgált. A libák szárnytollaiban is megjelenik a 4. dinasztia idején. Szintén e szín korai használatára adnak példát az I. Átmeneti kor szürke szamárábrázolásai.

A Középbirodalom idején a vörös jobban elkülönül és már több árnyalatát használják. Van például egészen sötét, ami már barnának mondható, sőt egészen halvány, rózsaszínnek tűnő árnyalata is.

Az Újbirodalomtól a színek használata gazdagabbá válik és még a korszakon belül is fejlődik. A rózsaszín már előfordul és nem csupán világosabb piros. A barna is gyakoribb lesz. A bővített színskála a következő: fekete, fehér, piros, zöld, sárga, sötétkék, világoskék, szürke, barna, illetve rózsaszín. A lilát és a narancssárgát nem használják, de a sárgának több árnyalatát igen, és ez gyakran narancsosba megy át.

A Görög-római kor jellegzetessége, hogy a színek pasztellesebbé válnak.

A fontosabb festőszínek egy iskolai szövegben[1] maradtak fenn. Az ólom(szürke) festék neve dHt, a pirosé Twr, a sárgáé qnj, a kékre pedig a lazúrkő nevét használták. A zöld és a fekete esetében a festék neve megegyezik a színével.

A Kestner Múzeumban található festőpalettán a következő színek találhatók: világos szürkéskék, fekete, téglavörös, okkersárga, szürkéskék, világoskék, valamint még egy fekete és egy vörös. A mára üres és törött edénykében feltehetőleg zöld volt.

Az írnokpalettákon jellemzően csak fekete és vörös festék található.

A templomok reliefjei és a sírok jelenetei eredetileg mind színesek voltak. A jeleneteket először sárga majd piros színnel előfestették, ezután az alakok fekete körvonalat kaptak, végül színesre festették őket. A szobrokat is a színesség jellemzi, nem csak a mészkőből vagy fából készülteket festették, hanem a keményebb kőből pl.: gránitból faragottakat is. Emellett gyakoriak a színes berakások is, pl.: a szemek, ékszerek esetében.

Ahogy már említettem, csak bizonyos alapszíneket használtak, a vért, a karneolt, a fát, mind ugyanolyan vörösre, vörösesbarnára festették. Viszonylag tehát igazodtak a természetes színekhez, ugyanakkor a színek olykor felcserélhetők voltak. Hogy miért és milyen módon, arra később visszatérek.

A kem (km) a feketét jelöli és pigmentként már a történelem előtti időkben is használták. A szén különböző formáiból – például korom, faszén vagy megégett állati csontok – állították elő.

A fáraókorban úgy gondolták, hogy ez Egyiptom termékeny földje, ami egyben az ország egyik neve is: Kemet – Fekete föld. Ilyen módon olyan másodlagos jelentéstartalommal bírt, mint a termékenység, megújulás, újjászületés. Az Alvilág színe is ez, ahol a napisten minden éjjel megújult. Oziriszt, a Túlvilág urát néha úgy nevezik a szövegekben, hogy kmjj (A fekete), ami nem csak túlvilági szerepére utal, hanem arra is, hogy meggyilkolása után újjászületett. Néhány korszakban a koporsók alapszíne fekete volt így utalva a túlvilágra és Oziriszre, valamint a halott újjászületésére.

Anubisz és Upuaut, a két sakál alakú isten is fekete szőrszínnel jelenik meg, pedig a valóságban a sakálok színe homokszínű, a fekete szín ez esetben is a két isten túlvilági jellegét mutatja.

Olykor királyábrázolásokon is találkozunk fekete bőrszínnel, mely a király megújulását, túlvilági újjászületését és feltehetőleg Ozirisszel való azonosítását szimbolizálhatja. I. Mentuhotepnek (Nebhepetré) egy ilyen szobra került elő Deir el-Bahari-i halotti templomából. Egy sztélén, melyen Hathor tehén alakjában szoptatja, szintén fekete bőrrel jelenik meg, így elképzelhető, hogy az isteni tej okozza bőrszíne megváltozását, és egyfajta átalakulásra utal. II. Amenhotepnek is ismertek hasonló szobrai. Amikor a tehén még szoptatja, akkor vörösesbarna bőrrel ábrázolták a királyt, ám egy másikon, amikor a Hathor tehén álla alatt áll, az uralkodó bőre fekete, az átváltozása megtörtént.

Tutankhamon, és más király sírjából is ismerünk szobrokat, amelyeken az uralkodó fekete bőrszínnel jelenik meg.

Ahogy már említettem, a fekete a termékenységet is szimbolizálja, ezért Min és Amon-Ré-Kamutef is gyakran jelenik meg ilyen bőrszínnel, s a bikakultuszok szent állatai is jellemzően fekete színűek voltak. Úgy tűnik, különösen hatékony szimbolikus alkotóelemnek gondolták, mert szinte mindig ez volt az alapanyaga a Görög-római korra jellemző mágikus gyógyító szobroknak.

A fehérre a hedzs (HD) kifejezést használták és a feketéhez hasonlóan már a történelem előtti időktől alkalmazták pigmentként. Az Egyiptomban bőségesen elforduló krétából és gipszből (kalcium-szulfát) állították elő. Ezt a színt az ünneppel, a pompával, a tisztasággal és a szentséggel kapcsolták össze. Ezért látunk rituális tevékenységet végző embereken fehér ruhát, ahogy a sírokban megjelenő elhunytak is mint üdvözült, igazhangú emberek, fehér ruhát viselnek. Elképzelhető, hogy a fehér tisztasággal való asszociációja miatt készült a templomok padlója gyakran fehér kalcitból. Fehér alabástrom szolgált számos rituális tárgy alapanyagául a kisebb edényektől kezdve az Ápisz bikák balzsamozó asztaláig. A hedzs szó az ezüstöt is jelölte, ezért magában hordozhatja a fény, ragyogás jelentést is. Utóbbit támasztja alá, hogy használják olyan összefüggésben is, mint például: a nap „kifehéríti” a földet hajnalban. Szent állatok jellemző színe is lehet, mint például: a Heszat tehén (HsAt), Montu, a Fehér bika vagy a pávián alakú Nagy Fehér. Felső-Egyiptom színeként Nekhbethez, a keselyűistennőhöz kapcsolódik.

Az uadzs (wAD) jelölte a zöldet, de elképzelhető, hogy magában foglalta a „kék” jelentést is. Ugyanezt a szót használták a malachitra is, mely egy zöld színű ásvány. A zöldet vagy a kékhez hasonlóan paszta formájában állították elő, vagy a természetben előforduló malachitból. Mindkét esetben alapvető forrása az ásványi réz.

A feketéhez és a fehérhez hasonlóan, a zöld szín már a történelem előtti időkben ismert volt. A szót egy zöld papirusznövénnyel írták, másodlagos jelentéstartalma a zöld növényzet, frissesség, gyarapodás, életerő, regeneráció. Így az örök élettel, a fiatalsággal, a halott megifjodásával állt összefüggésben. A túlvilággal való kapcsolatára utal például, hogy a korai szövegekben azt „malachit mező”-nek is nevezik, illetve, hogy a Halottak könyve 77. fejezetében az elhunyt olyan sólyommá szeretne válni, amelynek szárnyai zöld kőből vannak. Oziriszt gyakran ábrázolták zöld bőrszínnel, jelölve, hogy újjászületett a túlvilágon. A 26. dinasztia koporsóin az arcot gyakran festették zöldre, ez az újjászületés biztosítéka volt, mivel az elhunytat Ozirisszel azonosította. Különböző istennők, mint például Hathor és Basztet gyakran tartanak a kezükben papirusz-jogart.

A Halottak könyve 159-160. fejezete előírja, hogy az elhunyt számára zöld földspátból wAD-amulettet készítsenek, és ezt kössék a nyakába. Ennek ellenére a fennmaradt amulettek azt bizonyítják, hogy számos más anyagból is készítették őket, melyek színe a zöldtől a világoskékig terjedt. Az ilyen amuletteket azért helyezték a sírba, hogy biztosítsa az elhunyt túlvilági újjászületését, megőrizze épségét és egészségét. A temetkezési amuletteknél bővebben olvashatsz róla.

Mint Alsó-Egyiptom színe, Uadzsethez, a királyt védelmező kobraistennőhöz kapcsolódik. A gyógyító és védelmező amulettek sokszor zöld színűek.

A legértékesebb zöld – valójában kékeszöld – kőnek a türkiz (mfkAt) számított, melyet a Sínai-félszigeten bányásztak. Hathor istennőhöz kapcsolták, akit a „Türkiz úrnőjének” is neveztek. Emellett a Napistennel, a nap reggeli felkelésével is összefüggésbe hozták, a napkorongot vagy sugarait olykor türkiznek írják le, és azt mondják róla, hogy napfelkeltekor „türkizzel árasztja el a földet”. Mivel ezt a színt a napisten újjászületésével kapcsolták össze, a türkiz színű fajansz tárgyak gyakran szolgáltak sírmellékletként.

Az utolsó alapszín a vörös, melyre a deser (dSr) szót használták, amit egy flamingóval írtak. Meleg szín, ami alapvetően pirosat, vöröset jelent, de magában foglalja a sárga és a narancs árnyalatokat is. Alapanyaga a vörös vasoxid és a vörös okker. A legrégebbi idők óta használt színek közé tartozik, mivel már a történelem előtti időkben is ismert volt. Nagyon hatékony színnek tartották, mely éget és veszélyes, ugyanakkor életet adó és védelmező is. Mind a vér, mind a tűz színe ez. Gyakran színezték a napkorongot vörösre, melynek napfelkeltekor és napnyugtakor van ilyen színe, és amelyiknek melege életet adó, ugyanakkor forrósága pusztító is lehet. A kmt kifejezéssel ellentétben, mely a termékeny földet jelölte, a dSrt – a Vörös földet, azaz a sivatagot, mely nem volt alkalmas mezőgazdasági tevékenységre és így az emberi életre. Széthnek, a káosz megtestesítőjének birodalma volt ez, aki fenyegette a világ rendjét, de ugyanakkor segített is azt fenntartani, azáltal, hogy védelmezte a Napistent, amikor éjszakai útja során az alvilágon haladt keresztül. Veszélyes, irányíthatatlan aspektusa a vörös színt a düh fogalmához kapcsolta, ez olyan kifejezésekben mutatkozik meg, mint például a dSr jb (vörös szívű) – mérges, dühös, a vörössé tenni, pedig azt jelenti megölni. Szövegekben a pirosat gyakran használták címek írására, de ilyen kontextusban is hordozhatott negatív mögöttes jelentést. A szerencsés és szerencsétlen napokat tartalmazó naptárakban például a szerencsés napokat fekete festékkel írták, a szerencsétleneket pedig pirossal. Az ellenség elpusztítását célzó mágikus szövegekben a piros festéket használták az ellenség neveinek leírására és ezek megrajzolására. Számos vallási és mágikus szövegben az olyan veszélyes lények nevét, mint Széth vagy Apophisz pirossal írták, ezzel ellentétben Ré neve feketével van írva.

A rózsaszín köveknek, az aranyszínű kvarcitnak és a vörösgránitnak szoláris jelentése volt, a napciklus megújító erejét szimbolizálják. Az ezekből készült uralkodót ábrázoló szobrok a királyság szoláris jellegét hangsúlyozzák. Ékszerkészítésben a két leggyakrabban használt vörös kő a vörösjáspis és a karneol volt. A Halottak könyve 156. fejezete egy vörösjáspis Tjet amulettre (Ízisz-csomó) vonatkozik: „Tied a te véred, Ízisz. Tied a te varázserőd, Ízisz.” – áll a szövegben, mely a vér, az erő (varázserő) és a piros szín kapcsolatát mutatja.

Használata előfordul a koporsó gyenge pontján is, ahol a fedél és az alj találkozik,, mivel a színnek védelmező, bajelhárító funkciója volt.

A piros amulett, ékszer potenciálisan veszélyes erejét viselője saját védelmére, előnyére akarta fordítani. A vörös színű marha és vadállatok feláldozása bár nem eredetileg, de Széth elpusztításának számítottak. A vörös edények összetörése a temetésen eredetileg nem volt szimbolikus tevékenység, később azonban Ozirisz ellenségeinek megsemmisítéseként értelmezték. Mivel az Apophiszon győzedelmeskedő, felkelő nap színe vörös, ezért ez a győzelem színe is.

Bár a sárga szín, mint pigment már a történelem előtti időkben előfordul, mégsem volt rá alapszó az óegyiptomi nyelvben. Alkotóeleme a vöröshöz hasonlóan a természetben előforduló okker vagy oxid. Az Újbirodalom végétől egy másik ásványt, a szintén a természetben megtalálható arzén triszulfidot, más néven orpimentet is használták előállítására. Csakúgy, mint a vöröst, a sárgát is alkalmazták a napkorong festésére, így szoláris jelentést hordoz, de emellett a holdkorongra és a fénytermészetre is utalhat, ugyanakkor magában hordozza az örökkévalóság jelentést is. A művészetben az arany (nbw) megjelenítésére gyakran használták, ami szorosan kapcsolódott a Napistenhez, akit olykor úgy jellemeztek, hogy „aki aranyból van”. Az aranyat emellett az istenek húsának is tekintették. Réről azt tartják, hogy a csontjai ezüstből vannak, a húsa aranyból, a haja pedig valódi lazúrkő. A Hajótörött történetében szereplő isteni kígyó testét szintén arany borítja, szemöldöke pedig lápisz lazuli. A kultuszszobrok leírásából tudjuk, hogy ezek néha tömör ezüstből készültek, melyeket arannyal vontak be, a hajat pedig lazúrkő berakással készítették. Erről a három anyagról úgy vélték, hogy megszilárdult égi fény. Bár az istenek festett ábrázolásai esetében, templomreliefeken vagy sírfestményeken gyakran jelennek meg kék hajjal, de a bőrük ritkán idézi az arany színét. A legtöbb istent vörösesbarna bőrszínnel örökítették meg, a legtöbb istennőé pedig sárga színű, ahogy az emberek esetében is. A koporsók arcát bizonyos korszakokban aranysárgára vagy aranyszínűre festették, ilyenkor a koporsó tulajdonosát sikeresen átalakult isteni lénynek látjuk, ugyanakkor a szín az elhunytat a Napistenhez is köti, akinek végtelen ciklusába szeretett volna bekapcsolódni.

A kék színt kb. i.e. 2550-től használták, és úgy állították elő, hogy összetörték, morzsolták a lápisz lazulit, ezt a mélykék ásványt, melyet aranyszennyeződések tesznek erezetté[2]. Wilkinson szerint rezet és vasoxidot kombináltak szilíciummal és kalciummal. Ez elég instabil pigmentet alkot, mely az évek során sok esetben besötétedett, vagy megváltozott. A legértékesebb festőszín volt, részben ritkaságának köszönhetően. A lazúrkövet importálni kellett és így igen drága alapanyag volt, ezért vált nagyra becsültté a művészetben.

Az óegyiptomi nyelvben a lazúrkövet a kheszbedzs (xsbD) szó jelölte és másodlagosan a kék színre is használták. A követ és élénk kék színét az éjszakai égbolttal – gyakran ábrázolták kék színnel, amin sárga csillagok vannak – és az ősvízzel hozták összefüggésbe, amelyből a Napisten minden éjjel újjászületett. A felkelő napot néha a „lápisz lazuli gyermekének” nevezték. A kék fajanszból készült sírmellékletek a Napistenhez kapcsolták az elhunytat, és a szín megújító erejét próbálták hasznosítani.

Az Újbirodalomtól Amon-Rét[3] gyakran ábrázolták kék bőrrel, utalva mind levegő természetére, mind teremtő isten jellegére, mind pedig arra, hogy éjjelente regenerálódik, amikor áthalad az ősvízen. De ebben szerepet játszhat az is, hogy az Istenek királyaként Amon-Ré a legértékesebb ásvány színét kapja. Az is elképzelhető, hogy valamikor létezett lazúrkőből készült kultuszszobra is.

A levegőt megszemélyesítő Su, valamint a Nílus áradó vízét megtestesítő Hápi szintén megjelenhet kék testszínnel.

A 18. dinasztia idején előfordult, hogy az uralkodót kék bőrrel jelenítették meg, ez a szín Amon-Rével való kapcsolatára utal, és az összeolvadását mutatja vele.

Khnum, a Nílushoz kapcsolódó teremtőisten bőrszíne is gyakran kék, csakúgy, mint az égisten Hóruszé.

A Görög-római korban a Fehér és Vörös koronának is ismert kék színű ábrázolása, mely talán a festék magas presztízsére és/vagy az értékes lazúrkővel való azonosítására vezethető vissza.

Ahogy fentebb már említettem, bizonyos színek felcserélhetők voltak. Például a fekete és a sötétkék, melynek egyik példája Tutankhamon egyik pektorálja (4. ajánlott link), ahol Kék koronát visel az uralkodó, amikor Ptah és Szakhmet előtt megjelenik. A korona fekete berakással készült, annak ellenére, hogy Szakhmet parókája sötétkék.

A világoskék szimbolikus szempontból zöldként is funkcionálhatott. Az általában zöld bőrrel megjelenő Ptah például ugyanezen a pektorálon kék bőrszínnel jelenik meg.

A színek felcserélésének magyarázata talán abban rejlik, hogy a nappali kék és az éjszakai fekete égbolt végül is ugyanaz az égbolt, a kék és a zöld árnyalatai megtalálhatók együtt a folyók és mocsarak vízének színében, csakúgy, mint a türkizben. Ilyenformán a vörös és a sárga előfordulnak a tűz színeiben, ugyanakkor a mindkettő lehet a nap színe is. A fehér és a sárga felcserélhetőségének oka pedig talán az, hogy változó körülmények között mindkét szín érzékelhető a nap sugaraiban.

Az egyiptomiak felfogása szerint az ég színe – melyet ők vizes közegnek képzeltek el – fekete vagy kék lehetett. Az utóbbit gyakrabban alkalmazták erre a célra. A Nap és a csillagok színe sárga vagy arany, de nagyon ritkán ez a szín is jelölhette az eget.

A föld színei a vörös és a fekete. Előbbi a sivatagot jelölte – a homokot halványpirosra színezték, benne fekete, piros és fehér pontokkal, amelyek utaltak a különböző féle kőszemcsékre – és a veszélyesnek tartott idegen országokat. A fekete pedig a Nílus-völgy termékeny földjét, így a fekete szimbolizálta Egyiptom természetes szféráját, de a zöld szintén jelölhette a föld fogalmát, csakúgy, mint a tengert, melyet az egyiptomiak Nagy Zöldnek neveztek. A föld szimbolikus színei tekintetében tehát előfordulhat a fekete és a zöld szín felcserélése.

Az alvilág megjelenítése során a feketét vagy a kéket alkalmazták, ahogy az égbolt esetében. Horemheb és I. Ramszesz szürkéskék háttérszínt adtak sírjuknak, mely a fáraó belépését szimbolizálja a túlvilágra, vagy pedig az égbe. Ugyanakkor a temetkezési kamra – melyet Aranyból való háznak neveztek – alapszíne sárga volt. A fekete és a zöld felcserélését eredményezheti ebben az esetben is az a tény, hogy utóbbi is szimbolizálhatta az alvilágot, mivel a területre néhány szövegben úgy utalnak, mint „malachit mezők”. A túlvilág főbb színeit tehát az ég és a föld színei adják, melyek mitikusan jelen vannak a túlvilág természetében is.

Az istenek valódi színe az ókori egyiptomiak szerint megismerhetetlen, mert lényük túl volt az emberi érzékelés és megismerés határain, ez megerősíti azt az elképzelést, hogy számukra a tárgy vagy élőlény színe szinonimája volt az alapvető természetének.

Egy a Napistenhez szóló himnuszban a következőképpen írják őt le: „Pompád az ég pompája, színed fényesebb, mint az ég színei.” Ahogy már említettem mitológiailag az istenek húsát aranynak gondolták, és olykor ilyen színűnek is ábrázolták, azonban, ahogy fentebb is kitűnik, ennél sokkal gyakrabban kaptak ettől eltérő bőrszínt, annak megfelelően, hogy lényük és funkciójuk révén milyen szerepet töltöttek be kozmoszban.

Emellett az istenek megjelenhettek az emberekre is jellemző bőrszínnel, az istennők világosabb, sárgás, míg a férfi istenek vörösbarna bőrrel.

Az, hogy az isteneknek szimbolikus bőrszínt adtak, azt sugallja, hogy a férfiak és nők első ránézésre természetesnek tűnő bőrszíne szintén hordozhat szimbolikus jelentést, de az is elképzelhető, hogy ez is pusztán sematikus ábrázolás mód, mivel a valóságban egy déli asszonynak sötétebb bőre kellett legyen, mint egy északinak. Talán arról van szó, hogy a férfiak sötétbarna, a nők sárga színű bőre egy az elithez kapcsolódó szépségideált fejez ki, mely azon alapul, hogy a nőket feladatuk inkább a házon belül tartotta, így kevesebb időt töltöttek a napon, mint a férfiak. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a két szín mélyebb jelentéssel bír, amely a férfiak és nők az egyiptomi világszemléletben egy általunk még ismeretlen alapvető különbségére vezethető vissza. Az Újbirodalomtól a nők olykor rózsaszín, vörösbarna és világosbarna bőrszínnel is megjelenhetnek.

Néha az idős emberek testszíne is sárga, feltehetőleg azért, mert ők is többet tartózkodtak a házban, és főleg ülőtevékenységet végeztek.

A külföldiek esetében a núbiaiakat, beleértve a 26. dinasztia kusita királyait, fekete bőrrel ábrázolták, a líbiaiakat, beduinokat, szíriaiakat és a hettitákat mind világossárga színnel jelölték, utóbbi csoportokat rájuk jellemző ruháik és hajviseletük alapján lehet megkülönböztetni.

A színek és festékek hieroglif írásmódját az alábbi táblázatban foglalom össze:

Ajánlott linkek:

1. Merer, az isteni áldozatok írnoka fából faragott, gesszóval bevont, majd festett, 35,3 cm magas szobra, mely Assziutból került elő. A Középbirodalom korszakából származik, azon belül a 10-11. dinasztia idejére datálható (kb. i.e. 1981 – 1802). Kötényére Koporsószövegeket írtak fel.

http://www.metmuseum.org/Collections/search-the-collections/100000420?rpp=20&pg=5&ao=on&ft=*&where=Egypt&what=Sculpture&pos=94

2. Kosarában húst vivő, kezében élő kacsát tartó nő 112 cm magas, fából faragott, gesszóval bevont, majd festett szobra a Középbirodalom korából (12. din., I. Amenemhat uralkodása, kb. i.e. 1981 – 1975), mely Asszaszifból, Meketré sírjából került elő:

http://www.metmuseum.org/Collections/search-the-collections/100000427?rpp=20&pg=6&ao=on&ft=*&where=Egypt&what=Sculpture&pos=101

3. Ozirisz-figura Anhai sírjából, az Újbirodalom végéről (kb. i.e. 1090), Akhmimból. A szobrocska talapzata üreges, ebben találták meg Anhai halotti papiruszát.

http://www.britishmuseum.org/images/k88712_l.jpg

4. Tutankhamon pektorálja:

http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Tutankhamun_pendant.jpg

5. Sólyomfejű isten kultuszszobra a Miho Múzeumból (Japán). A datálása bizonytalan, de feltehetőleg a 19. dinasztia idején készülhetett. Magassága 41,9 cm a súlya csaknem 17 kg. Anyaga ezüst, arany, lazúrkő, hegyi kristály és kék pigment:

http://www.miho.or.jp/booth/html/imgbig/00000707e.htm

Képek:

Készítette: Maatkara

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 1. (The American University in Cairo Press, 2001)

Helck, W. – Otto, E. Westendorf, W.: Lexikon der Ägyptologie. (Wiesbaden, 1975-1989, Otto Harrassowitz) Band II 117-128

John Baines – Visual and written culture in Ancient Egypt (Oxford University Press, 2007)

Kákosy László, Varázlás az ókori Egyiptomban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969

Richard H. Wilkinson – Symbol and Magic in Egyptian Art (Thames and Hudson, 1994)