Szentélyek

 

A legtöbb hivatalos vallási rituálé fókuszában az isteni kultuszképmás állt, amely egy vagy több isten fizikai megnyilvánulása, általában (de nem mindig) egy szobor formájában. A különféle vallási létesítmények többnyire az isteni képmás elrejtésére szolgáltak, hogy megóvják a kaotikus – és ezért veszélyes – kinti világtól. Nem meglepő tehát, hogy az évezredek során e védelem ellátása érdekében meghatározott építészeti formák, építmények alakultak ki. Ezt a védelmi funkciót látták el többek között a szent képet vagy az isten kultuszszobrát közvetlenül körülvevő építmények, a szentélyek is. Az istenképmást megvédhették úgy is, hogy egy fa keretet helyeztek el az ábrázolás köré, melyre gyékény vagy textilfüggönyt feszítettek fel. Ezekre ma csak azokból a lyukakból következtethetünk, melyek bizonyos isteneket ábrázoló reliefeket vesznek körül.

 

Mélyreható tanulmány a szentélyek funkciójáról, építészetéről, ikonográfiájáról még nem született. A legátfogóbb múzeumi gyűjtemény Kairóban található. Elephantiné különlegessége pedig, hogy három kortárs naosz is épen maradt egy templomon belül, majdnem in situ[1]. A jellegzetes későkori naoszokkal kapcsolatban lásd Spencer művét,[2] Thiers pedig egy listát ad a királyi monolitikus naoszokról, minden korszakra vonatkozóan.[3]

 

Jelen tanulmány az önmagukban álló szentélyekkel foglalkozik, akár hordozhatóak, akár nem, és nem a templomokba integrált, annak építészetileg szerves részét képező templomi szentélyekkel. Utóbbiaktól azonban nem vonatkoztathatunk el teljesen, hiszen számos átfedés van ezek között, formájukat és funkciójukat tekintve egyaránt.

 

A legbelső szentély volt a templom legszentebb része, melyet általában a főtengely mentén, a bejárattól legtávolabb eső részben helyeztek el. Ebben állt az isten képmásának otthont adó szentély, mely jellemzően a két ősi szentélytípust (az alsó-egyiptomi per-nu[4] szentélyt és a felső-egyiptomi per-wer[5] szentélyből kifejlődött kAr-t[6]) mintázza. Különleges formájú szentélyek ugyanakkor több istennél is előfordulnak, mint például Minnél.

 

Szentélyeket az ókori Egyiptom történetének valamennyi korszakában használtak, de regionális és kronológiai variánsok is megfigyelhetők. Legkorábbi képi ábrázolásuk a késői Predinasztikus és az Archaikus kor pecséthengerein, buzogányfejein, palettáin és díszített kerámiáin jelenik meg, valamint kis modelleken, melyeket a korai templomokban és a körülöttük elhelyezkedő depozitokba temettek el. A pecséteken és buzogányokon stilizált templomépítmények láthatók, melyeket látszólag nád, gyékény, fa és talán textil keverékéből építettek. Az építménybe olykor alakokat rajzoltak, illetve a templomok felé tartató felvonulásokat is megörökítették. Elképzelhető, hogy némelyik hordozható szentélyt ábrázol. Ezen szentélyek közül néhánynak a formáját a 3. dinasztia elejére már standardizálták, amikor Dzsószer szakkarai piramiskomplexumában kőből újraalkották őket.

 

Alakjukat tekintve három alapvető szentélytípust különíthetünk el, melyek történetileg is jól nyomon követhetők.

A per-nu az alsó-egyiptomi alaptípus, mely eredetileg minden bizonnyal az országrészt védelmező ősi kobraistennő, Uadzset szentélyét jelölte Peben[7]. Később Dep Vörös korona szentélyével olvadt össze, melyben Uadzset szentélye alkotta a fontosabb összetevőt. Ezt követően egész Alsó-Egyiptomban általános típussá vált. Hozzá tartozik az alsó-egyiptomi istenek kápolnasora is (iteret mehet), melyet csatornák menti pálmaligetek alatt ábrázoltak, s feltehetőleg azonos azzal a kápolnasorral, amely egykor Butó mellett állt. Egyes szentélyeit feltehetően egy-egy alsó-egyiptomi istennek szenteltek. Ennek megfelelő létesítményeket valószínűleg a palota közelében is felállítottak a király koronázásakor és a szed ünnepek alkalmával. Vitatják az ősi építési módjából való levezetését. Az építészeti forma későbbi átvétele más területekre arra engedne következtetni, hogy eredetileg égetett tégla és aprókő építmény volt, bár a nagyobb méretű archaikus kori boltíves mennyezet léte még kérdéses. A szentély hieroglif jelének mintái és zöld festése viszont arra utalnak, hogy egy fából vagy gyékényből készült szerkezetről van szó. Formáját a 3. dinasztiától kezdve szarkofágok is átveszik, majd később a kanópuszládák, és így tovább. Építészeti típusának másolatai fellelhetők Dzsószer piramiskomplexumában, ahol az ünnepi udvar nyugati oldalán álló 10 per-nu kápolnamaradvány talán az iteret mehet mása. Hentkávész királynő gízai és Szepszeszkaf király masztabája is ezt az építészeti formát képviseli, az azonban nem világos, hogy per-nut formáznak-e, vagy általánosan a butói építészeti formát.

 

A per-wer a felső-egyiptomi szentélytípus, mely eredetileg feltehetően az ezt az országrészt védelmező ősi keselyűistennő, Nekhbet szentélye volt Nekhebben (ma El-Kab). Később a hierakónpoliszi koronaszentéllyel (nTrj Smaj) összeolvadva vált ténylegesen Per-werré, Felső-Egyiptom birodalmi szentélyévé, majd idővel egyszerűbb formájában kAr szentéllyé. Sajnos egyetlen eredeti ilyen építmény sem maradt fenn, de a hieroglif írásmód révén következtethetünk az építészeti formájára. Eszerint egy felső-egyiptomi vezér sátrát mintázza egy szörnyeteg alakjában (elefánt vagy orrszarvú?), fából és gyékényből. Jellegzetessége a hajlott állathátat formázó tető, hátul farokkal, 3-4 agyar és a kettő, a homlokzat mellett magasba meredő rúd. Egy alacsony kerítés zárja körbe a szent terület határait. Későbbi ábrázolásokon a rudak és a kerítés alkalmanként hiányzik. A hajlított tető a felső-egyiptomi istenek szentélyeinek jellegzetessége, később azonban általánosan a szentélyek, valamint a trónkioszkok is ilyet kapnak és összekapcsolják a cavetto peremmel. Különleges alkalmakkor (mint például a koronázás vagy a szed-ünnep) a királyi rezidencia közelében is felállították, ahol a királyt előbb a fehér, majd később más koronákkal is megkoronázták. Végül pedig az uralkodó meglátogatta a megfelelő országrész isteneinek mellette felállított kápolnáit, melyek a Per-werrel együtt a felső-egyiptomi istenek kápolnasorát adják (iteret semat). Elképzelhető, hogy a Dzsószer ünnepi udvarának keleti oldalán található 12 kápolna az iteret semat mása.

 

A két országrész szentélytípusa az Archaikus kortól tűnik fel az ábrázolásokon. Egyiptomi megjelölésük, az északi és déli országrészekhez rendelésük, illetőleg kapcsolatuk Nekhbettel, valamint Uadzsettel Sznofrutól, illetve Uszerkaftól vagy Szahurétől bizonyítható. E szentélyek megkülönböztető elemei közül számos megtalálható a később templom- és temetkezési építészetben, különösen a per-nu sarok oszlopai és boltíves teteje, valamint a per-wer ívelt teteje.

 

A szah netjer homorú vagy cavetto párkánnyal ellátott szentélytípus, melyet olykor ureusz-fríz díszít, teteje lapos, vagy piramis alakú. A klasszikus szah netjer szentélyforma a 12. dinasztia idejétől fordul elő, ám hieroglifaként[8] már az Óbirodalomban megjelenik. Írásjelként a szentélytípus nevének, a zH-nTr szónak determinatívuma, mely azt jelenti isteni sátor. Gyakran van talapzata, dekorációjára pedig jellemző a heker-fríz, az és a szárnyas napkorong.

 

Speciális, ámde korai szentélytípus a szeh-net (sh.nt), mely egy nagyon magas, csőszerű fallikus jellegű szentély, előtte általában Min áll, de gyakran tűnik fel előtte felállítva a bikaszarvas Min standard, melyet kának neveztek. Ezt a szerkezetet úgy írják le, mint „a sivatag egyszerű sátorszentélye”. Teteje kúp alakú volt, esetleg hegyes, és általában úgy ábrázolták, hogy az alsó felén egy kapuzat vagy pülon van, jelezve, hogy az épület sokszor embermagasságú volt. A szentély feltehetőleg egy bikának (ka) adott otthont, akit Minnek szenteltek. Számos dinasztikus korból származó jelenet ábrázolja e szentély felállítását, melyet olyan núbiai férfiak végeztek, akiknek haját toll ékesítette. Néhány jelenetben azt látjuk, hogy a Min standard kötele, amely a bikaszarvak között tekeredik, valójában a szeh-net hegyes tetejéhez van erősítve, csakúgy, mint ahogy a Vörös korona khabetje[9] emelkedik ki annak csúcsából. Más képeken a szeh-net teteje inkább kúposnak tűnik, mint hegyesnek, és néha a csúcsa dudorban végződik. Ebben az esetben erős hasonlóságot mutat a Fehér koronával. Mindez arra enged következtetni, hogy mind a Vörös korona, mind pedig a Fehér korona Min kultuszból ered és a szeh-net különböző formáit utánozzák. Sajnos legkorábbi ismert ábrázolása a 6. dinasztiára datálható az egyiptomi művészetben, és semmi a szeh-nethez hasonló nem maradt fenn a kőépítészetben. Nehéz elképzelni azonban, hogy egy ilyen jellegzetes szentélyt egyszerűen az Óbirodalom végén találjanak ki és vonjanak be egy kultuszba, amely már ekkor nagyon ősi volt. Feltételezhető, hogy a szeh-net mindvégig létezett, csak nem ábrázolták.

 

A szentélyek lehettek zártak, melyeket naosznak nevezünk és baldachinszerűen nyitottak. A naosz esetében az istenképmást minden oldalról fal vette körül, s csupán az egyik oldalon volt hozzáférhető, ott, ahol a kétszárnyú ajtó kapott helyet. A naoszokat olykor egy pódiumra helyezték, így lépcsőkön lehetett megközelíteni. Az nyitott típus esetében – melyet azokban a templomokban használtak, ahol nem volt külön bárkaszentély – a szentély két oldala nyitott volt, s így baldachinhoz vált hasonlatossá. Ebben állt az isten hordozható bárkája egy kis állványon, vagy lábazaton. Az isten képmását a bárka kabinjában tartották. Az ebbe a típusba tartozó szentélyeket nem helyezték emelvényre, talán azért, hogy az isten hordozható bárkájának emberi erővel történő elmozdítása könnyebb legyen.

 

Gyakran finoman megmunkált kemény kőből készítették őket, máskor még a jelentős templomokon belül is a fa szolgált a szentélyek alapanyagául. Ezeket néha díszesen festették, vagy üveg-, esetleg drágakőberakásokkal díszítették, néhányukat pedig fémlemezekkel (például arannyal) vonták be, vagy pedig bonyolult áttört fa, illetőleg fajansz oldalakkal látták el, mint például egy torinói papiruszon ábrázolt példányt.

 

A kő és fém, vagy tömör fa szerkezet használata lehetővé tette, hogy falaikat vésett vagy festett jelenetekkel lássák el, az archaikus szentélyeknél ez még nem volt lehetséges. Már Dzsószer 3. dinasztia kori héliopoliszi szentélyét vagy kápolnáját finoman faragott jelenetek díszítik, melyek isteneket ábrázolnak (Donadoni Roveri 1989: 200), de talán inkább jellemző az a dekoráció, mely I. Pepi elephantinéi gránit naoszán található. Itt a meglehetősen merev építészeti formát csak a király titulatúrája és jelzői díszítették (Ricke 1960:54, n 18. ábra 15).

 

Néhány szentély mennyezetét keselyűk soraival díszítették, mely az égre utal. Számos ilyen klasszikus szentély az egyiptomi vallásos építészet „kivonata” vagy leképzése – gyakorlatilag miniatűr templomok. A szentélyeknél alkalmazott építészeti és dekorációs elemek a teremtéssel, a Napistennel, illetve a kozmikus újjászületéssel állnak kapcsolatban. Ugyanezek a témák jelen vannak azokban a napi templomi rituálékban, melyek a szentélyek köré koncentrálódnak.

 

Az épületfeliratok és a fennmaradt példányok tanúsága szerint a szentélyeket általában kétszárnyú, bronz- vagy aranylemezzel bevont fa ajtóval zárták el a külvilágtól, melyet esetleg egyéb értékes anyaggal, például drágakőberakással is díszítettek. Sok naosz ajtaja befelé nyíló volt, így nyilvánvaló, hogy az isteni képmás hátul foglalt helyet, gyakran egy kisebb belső fülkében. A szentélyek ajtaját agyagpecséttel és retesszel zárták le[10], egyrészt azért, hogy az isten képmása védve legyen a külvilág zűrzavarától, másrészt viszont azért, mert a kultuszképmás olyan isteni erők hordozója volt, amelytől tartottak. Úgy gondolták, meg is ölheti azokat, akik jogosulatlanul járultak színe elé. Éppen ezért az istenekkel való közvetlen érintkezést szigorúan szabályozták. Ennek része volt az is, hogy csak a király és az ő nevében eljáró legmagasabb rangú papok járulhatnak az istenképmáshoz, a megfelelő szövegeket recitálva a kápolna kinyitása közben.[11] Majd a naosz ajtajának feltárása után az istenek kultuszképmását megfelelően el kellett látniuk[12], illetve az áldozatok bemutatását is az előírások szerint kellett elvégezniük. A szentély megszentségtelenítése (például egy idegen sereg behatolása által) egyenértékű volt a templom egészének megszentségtelenítésével és szükségessé tette az egész építmény újra szentelését. Ez azt is jelenti, hogy a legmagasabb fokú megtisztulásra volt szüksége mindenkinek, aki belépett erre a területe – amely az egyiptomiak számára nem volt más, mint az isteni szféra egy darabja a földön, ahol a kultusz fókuszpontja, az isten képmása lakozik.

 

Az egyiptomiak számos kifejezést alkalmaztak a szentélyre, beleértve a leggyakoribb szah netjer, kar és khem szavakat, melyek kétség kívül bizonyos formabeli vagy funkcionális különbségekre utalnak, habár gyakran átfedések vannak a használatukat illetően. A szentély központi szerepe miatt ezeket a kifejezéseket nem ritkán a templom legbelső részeire is használták, sőt akár a templom egészére is. Egyedi szentélyeknek saját nevet is adtak, mint „Az isten kedvence” vagy „Az isten szentséges szentélye”.

 

Észak-Szakkara szentállat-temetőjének tárolói bepillantást engednek abba, hogy milyen különböző méretű és minőségű szentélyek léteztek. Ezek közül a legtöbb arra volt hivatott, hogy otthont adjon egy rézötvözetből készült szobroknak. Magánszemélyek ajánlották fel őket, tehát nem kifejezetten kultuszszobrokról van szó. Nyilvánvalóan több kultuszszobrot szétszerelt állapotban helyzetek  a szentélyébe, mivel néhányuk alapállapotában túl magas volt ahhoz, hogy egészében beférjen. A Harris I. papirusz szerint egy Memphiszben felállított szentély Ptah, Szakhmet és Nofertum szobrát tartalmazta, kétoldalt pedig „az úr szobrai” (király rituális pozícióban) helyezkedtek el, amint áldozatot mutat be az isteneknek. Egyetlen szentélyben egyidejűleg tehát több kultuszszobor is lehetett.

A méretük a bennük tárolt kultuszszobrok nagyságától függött, azonban ritkán érték el az 50-60 cm-es magasságot. E kivételes magasságú naoszra Tutankhamonnál, a megistenült király kultuszszobrainak szentélyénél láthatunk példát.

Egyes szentélyek nyilvánvalóan hordozhatóak voltak, leginkább körmenetekkel egybekötött templomi fesztiválok alkalmával használták őket. A thébai ünnepekhez kapcsolódó kiterjedt képi bizonyítékok közé tartozik Amon nagyméretű szent bárkájának ábrázolása is, melynek fedélzetébe ágyazva egy vagy akár több szentély is lehetett. A szent bárka körmenetét más istenek mellett a királyi család és hivatalnokok sora kísérte. Bizonyos ábrázolásokon a szentély nyitottnak tűnik, melyen mindössze egy textil függönnyel fedték el az isteni képmást (pl.: Abüdoszban).

A Keleti-Sivatag egyik kőfejtőjében megtalálták egy olyan szentély kezdeményeit, melynek kifaragását nem fejezték be és így sosem szállították el a végleges helyére. Fennmaradtak a naoszok arányos rajzai is, különösen a fa szentélyeké. A végleges dekoráció többnyire mesterséges világítás mellett, a templom legbelső szentélyének rejtekében készült el, ahol a naoszt felállították.

 

A három alaptípus alakját szinte a kezdetektől más, általában szakrális természetű tárgyak is átveszik. A 12. dinasztia idejére a szentélyek klasszikus formái már széleskörűen elfogadott részét képezték a hivatalos vallási ikonográfiának.

Jól bizonyított a király személyéhez kötődő szentélyek létezése is, melyeket a királyi ünnepeken állítottak fel (mint például a heb-szed), ábrázolásaik alapján az építészeti formájuk hasonló azokhoz, amelyeket az istenek számára készítettek[13]. A fennmaradt példányaik ritkák, de az egyik ilyen I. Szeszósztrisz Karnakban talált naosza, melyet áldozati jelenetek díszítenek. A másik ilyen pedig az a fából készült dashuri szentély, melyben Hór (13. dinasztia) király ká szobra állt. Azt, hogy a király a szed ünnepén kívül szentélyben ül a trónján, ritkán ábrázolják az Ó-birodalom és a Középbirodalom idején. Antefoker thébai sírjában például találhatunk ilyen ábrázolást (TT60, 12. dinasztia), azonban gyakrabban csak az Újbirodalom magánsírjaiban fordul elő, ahol gyakran kettő vagy három egymásban lévő szentélyt látunk.

A Középbirodalomtól olyan szentélyek esetében is azonos építészeti formákat használtak, melyek magánemberek szobrait tartalmazták. Közülük néhányat felvonulási utak mentén állítottak fel, például Abüdoszban. Az Újbirodalomtól fordulnak elő a szentélytípusok különböző kombinációi, valamint az egymásba ágyazódó (kettő vagy több) szentélyek.

 

Istenképmásoknak otthont adó szentélyek az Archaikus kortól a Ptolemaiosz korig jelennek meg az ábrázolásokon – ezek gyakran a per wer típusba tartoznak – de az Ó- és Középbirodalomban ritkák. Az Újbirodalomtól Ré a bárkájában, Ozirisz és Ptah gyakran, Amon pedig különösen a koronázási jeleneteknél jelenik meg szentélyben ábrázolva. Más istenek a 18. dinasztiától alkalmanként, a Ramesszida kortól pedig gyakran jelennek meg szentélyben. A kettős és hármas egymásba-ágyazott isteni szentélyek a Ramesszida-kortól mutathatók ki. Istenképmás számára állított hajón lévő szentély először I. Mentuhotep idején jelenik meg és a per-wer típusba tartozik. Hordozható felvonulási bárkák kettős istenképmás szentéllyel I. Amenhotep korától ismertek.

Az újbirodalmi szentélyekről bőséges ábrázolásos bizonyíték maradt fenn a korabeli templomokban. I. Széthi abüdoszi templomának domborműi például egész sor típust mutatnak be, beleértve a beágyazott szentélyek összetett csoportjait is.

Szokatlan formájú szentélyek is épültek, mint például azok a II. Ramszesz állíttatta per-ramszeszi alacsony kápolnák, melyek szobrok számára készültek.

Végül a felvonulási bárkák számára készült jellegzetes kápolnákra utalok az ábrázoltak közül, melyek mindkét végükön nyitottak és sűrűn díszítették rituális, illetve processziós jelenetekkel. Ezek gyakorlatilag átmeneti szentélyek, ahol az ünnepi felvonulás során az isten megpihenhetett,

Eredeti szentélyeket például Tutankhamon sírjában (KV 62) találtak.

 

A Későkorból nagyszámú, jellemzően kemény kőből – mint a gránit – készült monolitikus szentély maradt fenn. Ezek egy ikonográfiai sémát követnek, mely úgy tűnik a Deltában található kultuszközpontokban fejlődött ki. Ez jelzi a váltást ezen emlékművek funkciójában, mely kiegészíti a fő funkciót, ami az isteni képmás háza. Ez a komplex ikonográfia isteni képmások regiszterbe rendezett soraiból áll és kozmogóniai elbeszéléseket örökít meg, úgy kell rá tekinteni, mint a mindennapi újrateremtés elősegítőjére. A Későkor más monolitikus szentélyei összetett mitológiai elbeszéléseket, a templomok belsejéből származó jeleneteket, sőt akár csillagászati adatokat is tartalmazhatnak. E szentélyek mérete, védelmező szerepüket hangsúlyozva meglehetősen impozáns: Néhány közülük több mint 3 méter magas, de Mendészben elérik a 7 métert is, Amaszisz Neith szaiszi templomában található naosza pedig 10,5 méter magas. Erre a szentélytípusra a kAr megnevezést használták. Néhány esetben a szentély arányai azt sugallják, hogy egy több különböző istent magába foglaló kultuszszobor-együttesnek adott otthont.

 

Bubasztiszban legalább 12 monolitikus naoszt állítottak fel egyedül Nakhthórheb megbízásából, sajnos azonban az épület megsemmisülése megfosztott minket attól a lehetőségtől, hogy világosan lássuk eredeti elrendezésüket. Azt feltételezik, hogy az egyik ilyen szentély a koronázási szertartással állt összefüggésben. Ellentétben ezzel, a mendészi szentélyeket csak minimális dekorációval látták el. Egymással szemben álltak egy nyitott udvaron, és ez igazán megkövetelte az isten védelmét a deltabeli klímától. Monolit naoszokat folyamatosan készítettek a Ptolemaiosz és a Római korban. Az Elephantinéi emelvényen három olyan szentély állt, amelyben sztéléket őriztek. A fáraókori szentélyépítészet jellegzetességei jelen voltak a meroéi templomokban is.

 

A szentélytípusok nem csak az építészetben jelennek meg, hanem az egyiptomi művészet más aspektusaiban is. Ilyenek például a naophor (szentélyt tartó) szobrok, de olykor a halotti szféra tárgyai – különösen bizonyos koporsók, szarkofágok, usébti tartók, kanópuszládák és az állati koporsók – is felveszik a formájukat. A sztélék és álajtók pedig az Óbirodalomtól egészen a Ptolemaiosz-korig felvehették a szah netjer formáját.

Ábrázolásokon a Középbirodalomtól látunk olyan szentélyeket, melyek szarkofágok, kanópuszok, szobrok számára készültek (azokat helyeztek bele). Tényleges szarkofágszentélyek csak a 18. dinasztia királysírjaiban maradtak fenn, nevezetesen a KV 55-ben és a KV 62-ben. Szentélyalakú szarkofágok az Archaikus kortól a Ptomeaiosz korig készültek. Kanópuszok számár készült szentélyek csak Tutankhamon temetkezéséből ismertek. Szentély alakú kanópusztartó-ládák viszont a Középbirodalomtól a Későkorig előfordulnak.

Királyok temetkezési szobrainak készült szentély került elő például Hór sírjából (Középbirodalom) és Tutakhamon sírjából (Újbirodalom).

 

A későkori pektorálok és szisztrumok szintén magukba foglalhatnak szentélyformákat. A kőből, réz ötvözetből és egyéb anyagokból készült miniatűr szentélyek is hűen tükrözik a klasszikus szentélyek legfontosabb építészeti elemeit. Azokat a kicsi felfüggesztő hurokkal ellátott szentélyeket, melyek túl nehezek ahhoz, hogy amulettként a nyakban viseljék őket, valószínűleg a falhoz csatlakoztatták templomokban vagy házakban. A kisebb szentélyeket valószínűleg egyetlen kézműves készítette, de a nagyobb, díszített naoszok elkészítéséhez bizonyosan a kézművesek egy képzett csapatára volt szükség.

 

Az ismertetőben bemutatott szentélyek hieroglif írása:

Hieroglif

Átírás
(MDC-ben)

Ejtsd

Jelentése

kAr

kar

szentély, naosz

xm

khem

szentély

sHDt

szehedzset

szentély

(istenképmás számára)

pr-nw

per nu

láng háza

pr-nzr

per neszer

alsó-egyiptomi szentély, eredetileg a butói szentély neve

jtrt-mHt

iteret mehet

alsó-egyiptomi kápolnasor

zH-nTr

szah netjer

isteni sátor

pr-wr

per uer

nagy ház

jtrt-Smat

iteret semat

felső-egyiptomi kápolnasor

pr wab

per uab

szentély

(szó szerint: tiszta hely)

aAwj-pt

aaui pet

szentély

(szó szerint: az ég ajtószárnyai)

 

 

Ajánlott linkek:

Egy Anubisz-fétisnek otthont adó, fából készült szentély a Középbirodalomból (12. dinasztia, II. Amenemhat uralkodása, kb. i.e. 1919-1885). Egy előkelő személy, Imhotep sírjából került elő, Lishtből. Az egyszerű kAr típusba tartozik, nem díszíti a hieroglifában látható homorú cavetto perem.

http://www.metmuseum.org/collections/search-the-collections/545546?rpp=20&pg=1&ao=on&ft=shrine&where=Egypt&img=1

 

Ani Halottak könyve papiruszának részlete (Újbirodalom, 19. dinasztia, kb. i.e. 1250). Szokariszt láthajuk per-nu szentélyben, melynek tetejét ureusz-fríz és fekvő sólyom díszíti. A szentély oldalai nyitottak, az isteni képmást egy textil függöny rejtené el a kíváncsi tekintetek elől.

http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/collection_object_details/collection_image_gallery.aspx?partid=1&assetid=686317&objectid=114905

 

Egy bronz amulett-együttes a III. Átmeneti kor végéről. A kAr típusú szentély oldalát istenek és istennők díszítik, a bejáratot kígyók őrzik, a cavetto perem felett ureusz-fríz látható. Alján hieroglif szöveg olvasható, mely szerint egy egyben pecsételőként is funkcionált. Az oldalakon futó feliratokból pedig kiderül, hogy a szentélyt Amon-Rének dedikálta Tutemhat király. A naosz az isten kivehető szobrát rejtette.

http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/collection_object_details/collection_image_gallery.aspx?assetId=975724&objectId=129855&partId=1

 

Hordozható, fából készült, festett, aranyozott szah-netjer formájú szentély a Ptomemaiosz korból (kb. i.e. 305-30).

http://www.asia.si.edu/collections/zoomObject.cfm?ObjectId=3218

 

A templomokat bemutató cikkek is érintik a szentélyeket, emellett ide vágó képek is találhatók bennük:

http://maatkara.extra.hu/tortenelem/templomok1.htm

http://maatkara.extra.hu/tortenelem/templomok_2.htm

 

 

Képek

I. Szeszósztisz (Középbirodalom, 12. dinasztia) szah netjer típusú szed ünnepi kápolnája.

 

Ozirisz díszes szah netjerben. Nebked Halottak könyvének részlete, 18. dinasztia, III. Amenhotep uralkodása. A fotó a Louvreban készült.

Ta-Amon per-nu alakú usébti tartó ládája, festett, stukkóval bevont fából, Későkor (i.e. 7. század). KHM, Bécs.

A szeh-net (Min-szentély) I. Széthi abüdoszi templomában.

Harold felvétele.

Egy nagyon szép példája az egymásba ágyazott szentélyeknek szintén Abüdoszból, a külső per-nu típusú, míg a belső kAr.

Harold fotója.

Egymásba ágyazott szentélyeket látunk, melyek egy talapzaton állnak. A külsőn ott vannak rudak, melyek a szállítást segítették, ez tehát egy hordozható szentély.

A felvételt Harold készítette, ugyancsak I. Széthi abüdoszi templomában.

 

 

Készítette: Nehebkau

 

 

Felhasznált irodalom:

Dieter Arnold: The Monuments of Egypt – An a-z companion to ancient egyptian architecture (I.B. Tauris, 2009)

Gulyás András és Kóthay Katalin Anna: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, Miskolc 2007)

Lexikon der Ägyptologie (IV. kötet 341-342, 932-936 [per-nu és per-wer], V. kötet 709-712).

Neal Spencer: Shrine (UCLA Encyclopedia of Egyptology, 2010)

(Permalink: http://escholarship.org/uc/item/5t48n007)

Richard H. Wilkinson: Reading Egyptian Art (Thames and Hudson)

Richard H. Wilkinson: The complete temples of Ancient Egypt (Thames and Hudson,2000)

Timothy Kendall: Genesis of the Pharaohs: Genesis of the ’Ka’ and Crowns?

(Permalink: http://wysinger.homestead.com/crown.html)


 

[1] Eredeti helyzetében.

[2] Neal Spencer – A naos of Nekhthorheb from Bubastis: Religious iconography and temple building in the 30th Dynasty (British Museum Research Publication 156. London, British Museum, 2006 – With a contribution by Daniela Rosenow)

[3] Christophe Thiers – Un naos de Ptolémée II Philadelphe consacré à Sokar (Bulletin de l'Institut français d'archéologie orientale, 1997, pp. 253 - 268.)

[4]

[5]

[6]

[7] Butó, azaz óegyiptomi nevén Per-Uadzset, mely 95 km keletre található Alexandriától, két város összeolvadásából jött létre: az egyik Pe, a másik Dep volt. Mai neve Tell el-Faráín.

[8]

[9] A Vörös korona –  – felkunkorodó része.

[10] Az agyagpecsét feltörését és retesz széthúzását a Mut-rituálé írja le, egy ehhez hasonló rítus képi ábrázolása pedig I. Széthi abüdoszi templomában maradt fenn.

[11] A kápolna kinyitásakor a következőket kellett elmondani: „Elmondandó szavak: Ki van húzva Széth ujja Hórusz szeméből: ez kellemes! El van oldva Széth ujja Hórusz szeméből: ez kellemes! El van oldva a bőrdarab az isten mögül.” E sorok a szentély ajtajának felnyitását mitikus jelentéssel ruházzák fel, melyek Hórusz szemének Széth általi kikaparását idézik. A mondás alapján úgy tűnik, hogy a kétszárnyú szentélyajtón a retesz széthúzható részét Széth ujjával, a retesz hüvelyrészét pedig Hórusz szemével azonosították.

[12] Ezalatt elsősorban a kultuszképmások reggelente himnuszokkal történő köszöntését, megtisztítását, felöltözetését és „megetetését” kell érteni. Mindezt naponta meg kellett ismételni, mivel az egyiptomiak meg voltak győződve arról, hogy az istenszobrok bármikor életre kelhetnek, s így az istenek ténylegesen élő képmásai voltak számukra, akikkel éppúgy kell bánni, mint az „igazi” élőlényekkel.

[13] Narmer korától egészen a későkorig kimutathatóak. Általában per-wer alakúak, olykor viszont – például Niuszerrénél – a szah netjer típusba tartoznak.