Dióhéjban az egyiptomi nyelvről és írásról

Számos leírásunkban találkozhattok ókori egyiptomi kifejezésekkel, szószedettel, ezért elengedhetetlen, hogy közelebbről megismerjétek a nyelvet.

A jeleket, melyekkel az egyiptomiak nyelvüket leírták, ma hieroglifáknak nevezzük, ez a szó görög eredetű és szent vésetet jelent, mivel a hieroglif feliratok szerves részét képezték az örökkévalóság számára készített, kőből emelt emlékművek díszítésének. Gyakran az ott szereplő képi ábrázolásokat kísérték vagy magyarázták, egy hieroglif jel ikonográfiai elemként is megjelenhetett a képeken. Az írás, a művészet és az építészet ily módon az emlékművek falain való találkozását monumentális diskurzusnak nevezzük. Az egyiptomiak medu netyjernek (mdw nTr - ), isteni szavaknak, vagy zes en medu netyer (zs n mdw nTr - ), az isteni szavak írásának nevezték, és Thot istentől származtatták őket. Ahogy már említettem, a napi életen felül álló mondanivaló megrökítésére használták, így leginkább templomok és sírok falain, obeliszkeken, szobrokon, szobortalapzatokon és sztéléken alkalmazták, emiatt jelentős esztétikai szerepük is volt.

A hieratikus írás rendszere azonos a hieroglif íráséval, koronként változó nyelvtannal, ugyanazokat a jeleket alkalmazza erősen leegyszerűsítve. Az írnokok a mindennapi életben használták, amikor nem volt idő a jelek gondos kirajzolására, jellemzően adminisztratív és üzleti szövegek, levelek lejegyzésére. Ebből következően a hieratikus feliratokon már a kézírás egyéni sajátosságai is megfigyelhetőek. A hieratikus („szent” vagy „papi” írás) elnevezést a Későkorban kapta, mikor már csak a papiruszokra írt szent szövegek írásakor alkalmazták.

A jelenleg ismert legkorábbi írásjeleket Abüdoszban az U-j sírban találták, pontos datálásuk nem lehetséges, de körülbelül i. e. 3150-ből származnak. Ez a Nagada III kori uralkodói sír nagy mennyiségben tartalmazott – körülbelül bélyeg nagyságú – csont-, elefántcsont és fa címkéket, melyeken a hieroglif írás korai formája látható. Ezek eredetileg ládákhoz vagy korsókhoz voltak erősítve és adminisztratív jellegű feliratok vannak rajtuk, valószínűleg azoknak a birtokoknak a neve, ahonnan a termék származott, vagy a tulajdonos, esetleg a tartalom neve.

Az első hosszabb feliratok a 3. dinasztia idejéről származnak és főként hivatalnokok címeinek felsorolása. A hieroglif írás egészen a keresztény korszakig fennmaradt, az ismert legkésőbbi hieroglifák Philaen találhatók, és i. sz. 394-re datálhatók. A legkorábbi és legkésőbbi feliratok között eltelt idő tehát majdnem egy 4000 éves periódust fed le, ennek során mind a nyelvtan mind a szókészlet jelentős változásokon ment keresztül. A beszélt nyelv gyorsabban változott, mint az írott, ez részben az egyiptomi írnokok hagyománytiszteletének is köszönhető.

Figyelembe véve, hogy az írott nyelv a különböző korszakok beszélt nyelvét csak korlátozott módon tükrözi, és hogy a kőbe vésett emlékművi feliratok mindig konzervatívabbak, mint a papiruszra vagy osztrakonra írt üzleti feljegyzések vagy levelek, durván az alábbi korszakait különböztetjük meg az ókori egyiptomi nyelvnek:

Az óegyiptomi az 1-8. dinasztia nyelve (kb. i. e. 3180-2240). Az első viszonylag hosszabb és összefüggő e nyelven írt feliratok i. e. 2600 körül jelennek meg, így innentől kezdve már a nyelv akkori állapotáról is árnyaltabb képet alkothatunk. A nyelv használatának időszaka magába foglalja a Piramisszövegeket, ezen felül ebből a korszakból főként hivatalnoki címek, halotti formulák és sírfeliratok, illetve néhány életrajzi szöveg maradt fenn.

Kisebb változtatásokkal követi a középegyiptomi, mely a 9-11. dinasztia nyelve (kb. i.e. 2240-1990), későbbi szakaszában népszerű elemekkel bővült. Az egyiptomiak klasszikus nyelvként tartották számon, és még a 19. dinasztia koráig használták az írásbeliség egyes területein. A késői formája emlékműveken és irodalmi művekben a Görög-római korig maradt fenn, míg korai formája vallási szövegekben hagyományozódott tovább.

Az újegyiptomi a 18.-24. dinasztia nyelve (kb. i.e. 1573-715). Főként üzleti dokumentumokban és levelekben találkozhatunk vele, de néhány irodalmi szöveg is ezen a nyelven íródott, illetve a 19. dinasztiától kezdve néhány kivételtől eltekintve a hivatalos emlékműveken is ezt alkalmazták, azonban egyes szövegek ebben az időszakban is a korábbi középegyiptomi nyelven íródtak. Egészen a Harmadik Átmeneti kor végéig használatban volt.

Az i. e. 7. században egy új egyiptomi nyelv, a démotikus jelent meg, melyhez egy önálló írásrendszer, a démotikus írás kapcsolódott. A 25. dinasztia idejétől fordul elő, s bár az igazgatási és a szépirodalmi szövegek nyelveként vált ismertté, fokozatosan átvette a hieratikus írás szerepének nagy részét, s mire az ókori görög történetírók és filozófusok mélyebben megismerkedtek a későkori Egyiptommal, ez az írásrendszer már olyan általánosan elterjedt volt, hogy démotikus, azaz „népi” írásnak nevezték. Egészen a Kr. u. 5. század közepéig élt[1], bár a dinasztikus kor után a görög nyelvvel és írással párhuzamosan használták.

Az ókori egyiptomi nyelv legkésőbbi formája a Kr. u. 2. században megjelenő kopt[2], melyet azért neveznek így, mert az ókori Egyiptomiak keresztény leszármazottai beszélték. Templomaikban sokáig ez volt a vallási liturgia nyelve, s alkalmanként még ma is használják e célból. Ez az egyetlen olyan nyelvfázisa az egyiptomi nyelvnek, amelyben a magánhangzókat is jelölték, így a szavak kiejtésének pontos ismeretén túl a koptológia jelenlegi állása szerint hat különböző dialektust különíthetünk el, ezek: a szahidi, a bohairi, a fajjúmi, az akhmimi, a lykopoliszi vagy szubakhmimi és a közép-egyiptomi. Az újegyiptomihoz hasonlóan a kopt szövegek a valódi köznyelvet írták le, ebben a tekintetben eltér a későkori démotikus nyelvtől, amely sokkal inkább egy merev nyelvi hagyományokra épülő, mesterségesen éltetett írott nyelv volt, ezért nagyon távol állhatott a beszélt köznyelvtől. Az arab hódítás után (640) a kopt nyelv fokozatosan visszaszorult és a 16. században kihalt, mint beszélt nyelv. A koptot a görög ábécé betűivel írták, melyet dialektustól függően 6-7 démotikus jel egészít ki, ezek azon hangok jelölésére szolgálnak, melyekre a görög nyelvben nincs írásjel.

Az ókori egyiptomi feliratokat sokáig nem tudták olvasni, mígnem Jean-Francois Champolionnak 1822-ben elsősorban a Rosettei kő alapján sikerült megfejtenie. A hieroglif írás képszerű jeleket alkalmazó mássalhangzós írás.

A hiroglif jeleknek több fajtája van.

A hangjelek (fonogrammák) olyan jelek, melyek hangokat jelölnek. Lehetnek egy vagy több mássalhangzósak. Az egymássalangzós jelekből 24 darab van, ezek az alaphieroglifák, melyeket kicsit lejjebb táblázatban közlök.

A szójel (logogramma) olyan írásjel, ami egy teljes szót jelöl, ilyen pédául a  - nTr –isten.

Az ortogrammák a kettős és többesszámot jelölő írásjelek, illetve a vonás, amit azt jelöli, hogy az előtte álló jel szójel. Lássunk egy példát: - mdw – bot. A kettősszám jele két vonás a szó végén, például így .

A fonetikus komplementum a jel olvasását segíti úgy, hogy megerősíti annak utolsó hangját.

Az úgy nevezett determinatívumok (taxogrammák), vagy magyarázó jelek a szavak végén állnak és az értelmezés megkönnyítését szolgálják, arra a fogalomkörre utalnak, amelybe a szó tartozik, külön nem olvassuk őket. A kezét a szájához emelő ülő ember képe például általában az evés-ivással, illetve a hangok kiadásával kapcsolatos szavak végén áll.  A mdw szó botot, „sétapálcát” jelent, ha ezt látjuk  , azonban ha a jel mögött papirusztekercs , vagy kezét a szájához emelő ülő ember áll , akkor a jelentése szó, beszéd. Lássunk még egy példát:

 - iAw (ejtsd: iau) – öreg

 - iAw (ejtsd: iau) – hódolat, dicsőítés

Egyes gyakran használt szavak után viszont nem mindig áll determinatívum, de arra is találhatunk példát, hogy a szó több determinatívumot kap[3]. Ezutóbbi esetben a szó jelentését pontosítják az által, hogy a tágabb vagy szűkebb fogalomkörét is megjelölik. Szerepük azonban nem csak azért lényeges, mert az egyes szavak értelmezését segítik, hanem rávilágítanak a sajátos egyiptomi gondolkodásra is, hiszen a determinatívumok révén képet alkothatunk a fogalmi gondolkodásukról. Ennek egyik érdekes példája a különféle nemesfémek hieroglif írásmódjából kiválóan érzékelhető. A nebu (arany), a hedzs (ezüst, fehérarany vagy elektron) és a dzsam (finom arany) anyagneveit leíró ideogramok után ugyanis soha nem a fémekre jellemző fémlemez hieroglifa áll, hanem a három homokszemcse, vagy egy homokszemcse a többes számra utaló három függőleges vonallal, melyek az anyagnevekre jellemzőek. Ez például arra utal, hogy az egyiptomiak a nemesfémeket – melyekből ékszerek, jelvények, valamint szakrális és dísztárgyak készülnek – nem tekintették valódi fémeknek, mivel a fémlemez determinatívum inkább azon fémek után áll a hieroglif szövegekben, amelyekből köznapi dolgok és használati tárgyak készültek.

Van azonban a determinatívumoknak még egy fontos tulajdonsága. A fekvő papirusztekercs determinatívumként az elvont értelmű szavakra utal, de ugyanúgy ott találjuk minden írással és írásbeliséggel kapcsolatos szó után is. A ház hieroglifája determinatívumként pedig egyrészt megtalálható minden épületekkel, lakóházakkal kapcsolatos szó után (pl. a zesed – ablak szó után is magyarázójelként áll), másrészt viszont minden helyként értelmezhető kifejezés osztályozó jele is. Így azt is megállapíthatjuk, hogy a determinatívumok ugyan osztályozó jelekként valóban absztrakt fogalmakat helyettesítő, kategóriákat jelző szimbólumok, viszont önmagukat is jelenthetik, azokra a konkrét dolgokra is vonatkozhatnak, melyek képi alapjelentésükből is adódnak. Mindez arra utal, hogy a régi egyiptomi gondolkodásban az elvont dolgok, valamint a konkrét, praktikus és mindennapi élettel összefüggő dolgok szoros egységet alkottak, egymástól nem választották őket teljesen szét.

Alaphieroglifák:

Két mássalhangzós jelek például:

Három mássalhangzós jelek például:

Az egyiptomi szövegekben nincsenek magánhangzók, ezért a szavak pontos kiejtését a legtöbb esetben nem ismerjük. Bizonyos szavak kiejtését azonban a kopt nyelv, illetve egyes egyiptomi szavak ékírásos vagy görög átírása segítségével megközelítőleg rekonstruálni tudják. Az aleph, jodh és waw eredetileg gyenge mássalhangzók. Annak érdekében, hogy a mássalhangzó-torlódásokat ki lehessen ejteni, az egyiptológusok a gyenge mássalhangókat általában magánhangzóknak ejtik és írják, illeve megegyzésszerűen e betűt iktatnak a mássalhangzók közé.

Íráskor a hieroglifákat sorokba és oszlopokba is rendezhették. A szabványos jelformák megkönnyítették a szövegolvasást, melyek az egyszerűsített jelformákat alkalmazó hieratikus és a démotikus írásnál különösen fontosak voltak.

A jelek írásmódja az olvasás irányát is meghatározta, azaz a szövegekben lévő élőlényeket megjelenítő hieroglifák mindig az olvasási iránnyal szembe néznek. Oszlopos elrendezés esetén felülről lefelé kell haladunk, ám mivel ilyenkor is többnyire tömbösítve írták a jeleket, ezért a soros elrendezés olvasási irányára vonatkozó szabály ez esetben is érvényes. A jeleket általában jobbra tekintve rajzolták, így legtöbbször ennek megfelelően kellett őket olvasni, de előfordul ennek ellenkezője is. Az alfabetikus íráshoz hasonlóan jelcsoportonként olvasták a szavakat, azaz nem bontották elemeire őket felolvasáskor.

Az alábbi példákon a nyilak jelölik az olvasási irányt:

Végezetül engedjétek meg, hogy ajánljak egy az interneten megtalálható magyar nyelvű alapfokú hieroglif nyelvtanfolyamot a Kemet oldalán, melyet a Nyelv és írás menüre kattintva értek el:

http://www.kemet.hu/magyar/index.html

Képek:

Készítette: Nehebkau és Maatkara

Felhasznált irodalom:

Baines-Malek: Az ókori Egyiptom atlasza (Helikon Kiadó, Budapest, 1992)

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia – Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban (Typotex Kiadó, Budapest, 2003)

Gabriele Wnzel: Hieroglyphen – Schreiben und lesen wie die Pharaonen (Nymphenburger, 2001)

Gulyás András & Kóthay Katalin Anna: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)

Hasznos Andrea: Kopt nyelv és irodalom (Ókor folyóirat, IV. évfolyam 1-2. szám, 2005)

Mark Collier, Bill Manley: Hyieroglyphs – How to read egyptian (The British Museum Press, 1998)

Sir A. H. Gardiner – Egyptian Grammar (Griffith Institute, 1957)

Aidan Dodson - The hieroglyphs of ancient Egypt (New Holland, 2001)