Lélekformák

 

Még a honlap létrehozásának évében kérdezte egy kedves olvasóm, Cerebrum, hogy miért van háromféle lélek. Akkor röviden válaszoltam, de most eljött az ideje annak, hogy kicsit bővebben is körbejárjam a témát, annál is inkább, mert mi napjainkban léleknek fordítjuk ezeket a szavakat és lélekformaként tekintünk rájuk, ám valójában egyik sem azonosítható a mi lélekfogalmunkkal.

 

Az ókori Egyiptomban a lélekfogalom rendkívül differenciált volt, és lehetetlen a mi szavainkkal tökéletesen megfogalmazni, hogy miről is van szó. Az ókori egyiptomiak hite szerint a testnek különböző szellemi lényegei vannak, melyek nem foglalhatók össze, nem jelölhetők egy néven különböző viselkedésük, alakjuk és szerepkörük miatt. Az embernek öt testtelen természetű alkótóelemet tulajdonítottak, ezek a név, a bá, a ká, az akh, és az árnyék.

 

A [1] jelölheti az ember egyéniségét, szellemi hasonmását, de más összefüggésben úgy is lehetne fordítani, hogy jellem, természet, temperamentum. Mivel a karakter nagymértékben előrevetíti az egyén életét, a kA jelent végzetet vagy gondviselést is. A szó ilyen használata vezetett ahhoz, hogy a kát egyfajta egyetemes életerőként értelmezték. Ebből adódóan olykor a ká tanácsát is kérhették a nehéz időkben.

A régi időkben a ká jelölhette a férfi nemzőképességet, illetve minden korban használták az élet alkotó és fenntartó erejének kifejezésére. Erre utal a ká szó bika jelentése is, mely az egyiptomiak vallásos gondolkodásában a teremtő isten vagy a király nemzőképességének szimbóluma.

A ká biztosítja, vagy inkább kontrollálja az ember fizikai és mentális tevékenységét. Természetének e jellege több azonos szótőre visszavezethető szóban is kifejeződik, ilyen például a gondolat (kA.t), gondolni valamire (nkAj), beszélni (kAj), párosodni (nkj), megtermékenyíteni (nkjkj). Az olyan szavakban, mint a varázslat, varázsige (HqA[2], H.qaw), varázsló (HqAj) pedig a ká természetfeletti lényege tükröződik vissza.

A ká egyszerre születik az emberrel. Templomábrázolásokon megörökítették, amint a kosfejű Khnum isten egyszerre alkotja meg a királyt és annak káját fazekaskorongján. Az Óbirodalomban a piramistemplomokban, az Újbirodalom korában pedig a királysírokban és az istenek templomaiban a királyi ká gyakran látható a király kíséretében. Kétféleképpen ábrázolták, vagy emberi alakban, a személy hasonmásaként, fején a kA hieroglifával, vagy pedig úgy, mint egy emberi végtagokkal ellátott kA hieroglifa. A ká hieroglifa két kitárt, könyökben meghajlított, felfelé emelt kar, melyet egyesek úgy értelmeznek, hogy kája öleli és ezáltal védelmezi az embert, egy másik elképzelés szerint ez a kartartás a felajánlás gesztusa. A korábban említett jelenetekben a kA hieroglifa mintegy átöleli a király szerekhbe írt Hórusz nevét, egyik kezében strucctollat (a világrend, vagy Maat szimbólumát) és/vagy ankh jelet, a másikban egy hosszú botot tart, melynek vége a király fejét (mdw-Spsj) formázza. A királyi ká tehát kapcsolatban áll a Hórusz névvel, az égisten jelenlétét szimbolizálja a királyban. Ez jeleníti meg a király természetének kettősségét, mely isteni és emberi (halandó) összetevők kombinációja. Az isteni jelleg a kában valósul meg. Számos esetben (főként az Óbirodalom idején), a fejet formázó botvég úgy van kialakítva, hogy egymagasságban van a szerekhen álló sólyom fejével. Biztosan ismered Kephrén híres szobrát, mely az egyik legszebb példája ennek a szobortípusnak, és ami úgy örökíti meg az uralkodót, hogy a feje mögött jelenik meg a Hórusz-sólyom. Az előbb említett kompozíció erre hasonlít.

 

A kának a túlvilági élet során is fontos szerepe van, mivel halhatatlan, és a földi lét befejezése után is biztosítja az egyén számára az örök fennmaradáshoz szükséges életerőt, ugyanakkor ehhez szüksége van táplálékra, a sírba rendszeresen elhelyezett étel- és italáldozatokra. A ká némely szövegösszefüggésben egyenesen "táplálékot", "életben tartást" jelent. Végül magukra a felajánlásokra úgy kezdtek tekinteni, mint amit átitat a ká életereje, és a szó többes számát, a kaut az „ételáldozatok” értelemben használták.

Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy valaminek a képi ábrázolása önmagában elég annak a tárgynak, vagy fogalomnak a valóságossá tételéhez. A ká manifesztációi az elhunytat ábrázoló és az áldozatokat fogadó sírszobrok és később az őt megörökítő reliefek és falfestmények is. Ezt támasztja alá az n kA n XY vagyis az „XY kája számára” kifejezés is, mely szinte kötelező eleme azoknak az áldozati formuláknak, amelyek ezen szobrokon, illetve az ezen reliefek és ábrázolások közelében szerepelnek.

A királyi kával ellentétben az ember kája sohasem különült el önálló alakká, mert az ember bármely ábrázolása önmagáról a kájának ábrázolása. Ez megmagyarázza, hogy az egyiptomi művészek miért nem törekedtek az egyéni vonások megörökítésére. Ők nem egy ember portréját készítették el, hanem annak kájáét, mely örökké fiatal volt és tökéletes alakú.

Az Óbirodalomban a túlvilági élet, az ujjászületés szigorúan véve a király kiváltsága volt, a magánemberek ekkor még nem fértek hozzá a túlvilági szövegekhez, mint a későbbi korokban. Ugyanakkor a király lehetővé tette egy elit réteg számára a sírok építését, így valamilyen formában nekik is biztosítani kellett a túlvilági életet, ezt tette lehetővé a ká, mely arra kényszerült, hogy a holttest közelében maradjon, nem tudta elhagyni a sírt. Az óbirodalmi magánsírokban felvésett képek egy egész világot teremtettek a ká számára. Ez egy pontos, bár nem teljes másolata a földi világnak: csak azok az emberek, tárgyak és események vannak ábrázolva benne, melyek a tulajdonos számára alapvető fontosságúak voltak. Mint a mindennapi földi élet reprodukciója, ez a „világmásolat” meglepően valósághű; semmi természetfeletti (az isteneket is ideértve) nem szerepel bennük.[3] Minden sír egy önálló „világmásolat”, és teljességük nem olvad egybe egy egyesített túlvilágban. Az Óbirodalom után a túlvilághit demokratizálódásának hatására a kára épülő túlvilági élet fokozatosan veszített jelentőségéből, de a halotti áldozatok elsődleges kedvezményezettje mindvégig a ká maradt. A ká számára bizonyos korszakokban modell házak épültek túlvilági lakóhelyül.

A halotti kultuszban szolgáló papokat ká-szolgáknak (hemu-ka) nevezték.

 

A kát az istenek sem nélkülözhették, de míg a közönséges halandók esetében egyes kivételektől eltekinve a vallásos irodalom egy káról beszél, addig a királynak, és az isteneknek több kájuk is lehetett. A 18. dinasztiától kezdve úgy gondolták, hogy a fáraónak 14 kája van, akárcsak Rének. Felajánlott lélekforma. Noha adott személyben lakozott, a kát az átruházhatóság és a közösséghez tartozás jellemezte. A ká öröklődött, és minden ember esetében számtalan generáción át nyúlt vissza, egészen a teremtőistenig.

Ká amulettek csak a 18. dinasztia temetkezéseiben fordultak elő.

 

A ká jelentésének széles skálája felelős a hieroglifjel sokrétű használatáért. A ká hieroglifa például néha áldozati asztalokon tűnik fel a tényleges áldozatok helyett (ott ahol ételeket és italos korsókat kéne látnunk). Az alapjelentésében, mint „életerő”, feltűnthet az életet jelentő ankh vagy más jelek mellett – mint ahogy egy kora dinasztikus palapalettán is, mely jelenleg a Metropolitan Museum of Artban található. Előfordult, hogy amikor a jel lényeges volt a kompozíció szimbolikus tartalma szempontjából, az egyiptomi művészek úgy helyezték el egy-egy jelenetben a karokat, hogy azok ká jelet formázzanak. A koronázási jelenetekben láthatunk például ilyet, amikor annak az istenségnek az átfedő karjai formázzák meg a jelet, aki megkoronázza a királyt – így biztosítva azt, hogy ahogy a korona átadása megtörténik, úgy ezzel egy időben szimbolikusan az életerő átadására is sor kerüljön. Ennek alkalmazása látható például Hatsepszut beiktatásánál a karnaki obeliszkjén.

 

A [5] szintén egy rendkívül összetett fogalom. Bár ma ezt is léleknek fordítjuk, bizonyos szempontból úgy tűnik, hogy a bá, azt a hatást személyesíti meg, amit az egyén a többi emberre, a körülötte lévő világra gyakorol. Ez az aspektusa testesül meg a szó töbesszámában. A bAw hatalmat (fizikai jellemvonások és indítékok erkölcsi hatóereje), hatást, vagy akár jó hírnevet jelent, tehát tulajdonképpen aktív erőfogalom, ami azonban emberfeletti, hiszen isteneknél és fáraóknál említik a szövegek. Merikaré intelmeiben ezekkel a szavakkal foglalják össze azt, hogy milyen a megfelelő uralkodás: “Egy férfinak olyan dolgokat kell cselekednie, amelyek hatékonyak bauja számára”[6] – vagyis amelyek javítják róla a képet mások és az istenek szemében. Hasonlóképpen a király Egyiptom ellenségei ellen irányuló tetteit nevezhetik a király baujának, az istenek beavatkozását az emberi ügyekbe pedig az adott isten baujának. A bá szó etimológiailag a kos szóval is kapcsolatba hozható, ezért a nemzőerő fogalma is kapcsolódik hozzá.

 

A lélekhez hasonlóan a bá alapvetően nem fizikai, azonban tekinthetünk rá úgy, mint tulajdonosának egy különálló fizikai létére. Minden olyan jelenség, melyben egy isten jelenléte (például a természetben megjelenő manifesztációja), vagy tette mutatható ki, az lehet annak az istennek a bája. A főnixmadár például Ré napisten bája, a szél pedig Su levegőistené. A Későkorban a szent szövegeket gyakran nevezik Ré báinak. Olyan szövegekben ahol különböző istenek egymáshoz való viszonyáról, azonosításáról van szó, gyakran olvashatjuk, hogy X isten Y istennek a bája. Ez különösen igaz Rére és Oziriszre, akik minden éjjel a Duat (túlvilág) mélységeiben egyesültek, az egyesülés során Ré megkapta az újjászületéshez szükséges erőt, Ozirisz pedig Rében született újjá; az egyesült istent alkalmanként úgy nevezték “Ő, aki két bával rendelkezik”. Ahogy az istenek, úgy a király is jelen lehetett a létezés egy másik módján, báként: az Óbirodalom piramisait gyakran hívták tulajdonosaik bájának (például „Neferirkaré bája”), a hivatalnokok pedig néha olyan neveket viseltek, melyek a király bájaként azonosították őket, mint az „Iszeszi bája” (egy 5. dinasztia korabeli fáraó való utalás).

 

A bák lehetnek alacsonyabb rangú isteni lények is. Egyes városokban, mint Hierakónpolisz (Nekhen), Butó (Pe) és Héliopolisz (Junu), bá csoportokat tiszteltek, és ezeket valószínűleg azonosnak gondolták az ősi királyok lelkeivel. Nekhen lelkeit az ábrázolásokon általában sólyomfejjel jelenítik meg, míg Pe lelkeit sakálfejjel.

 

Hétköznapi emberek estében a szövegek ritkán utalnak annak bájára életében. A Koporsószövegek és a Halottak könyve alapján úgy tűnhet, a bá a halál pillanatában keletkezik. Ezt sokan úgy értelmezték, hogy a hétköznapi emberek nem rendelkeztek bával a haláluk előtt, de egy a Középbirodalomra datálható irodalmi szöveg, melyet „Az életunt beszélgetése lelkével” címen ismerünk, ellentmond ennek. Ebben az egyedi történetben egy férfi, aki nehéz időkben él, vitatkozik, párbeszédet folytat a bájával életről és halálról. A szöveg úgy foglalja össze a bá tanácsát “Szeress itt engem, tedd félre a Nyugatot! De, ha kívánatos, hogy elérd a Nyugatot, és tested találkozik a földdel, én leszállok, midőn te elfáradsz, és együtt alkotunk egy lakóhelyet.”[7]. Ez a szöveg azt mutatja, az egyén bája már élete során létezik, és azt az elképzelést tükrözi, hogy a létezés egy külön módjának tartották – ebben az esetben egy alteregónak, akivel tulajdonosa párbeszédet tudott folytatni. Úgy tűnik, az élet során ez az erő elsősorban a testen keresztül nyilvánul meg, a halál után pedig az elhunyt személy egyéniségének megtestesítője.

 

A bá leggyakrabban a halál utáni léttel foglalkozó szövegekben fordul elő. Ezekben mindkét aspektusában előfordul, mint az elhunyt új létformája és mint az elhunyt egyik összetevője.

A bá magába foglalja az átváltozóképességet is, erre az emberfeletti tulajdonságra a ba-lélek képes a halotti szövegek szerint és segítségével. A bá madáralakja világosan mutatja, hogy a túlvilági (égi) út bejáráshoz szükséges mobilitás, a sírból való ki- és bejutás, valamint a napbárkára való felkerülés nagyon fontos összetevője ennek a lélekformának. Az Óbirodalom Piramisszövegeiben, melyben először említik a bá fogalmát, tájékoztatják az isteneket, hogy az elhunyt “egy bá közöttetek” és biztosítják az elhunytat, hogy “bád benned van”. A I. Átmeneti kor és a Középbirodalom Koporsószövegeiben az elhunyt több isten bájaként tűnik fel, de saját bájaként is, egy élő test minden fizikai tulajdonságával, vagyis lélegzik, lát, mozog stb. Az utóbbi nézet tükröződik abból a sorsleírásból, mely Paheri elkabi sírjában található (19. dinasztia): “Élő bává válni, kontrollálni a kenyeret, a vizet és a levegőt.”[8]

 

A bá a Halottak könyve vinyettáin, részt vesz síron kívüli tevékenységekben is, például láthatjuk amint be- vagy kirepül a sírba. Néha a sír közelében egy fán ülve fogadja a faistennő étel és italáldozatait, vagy egy a temetkezési épületegyüttes részét képező tavacska szélén ül, melynek az volt a szerepe, hogy frissességet, felüdülést hozzon, de leggyakrabban az elhunyt múmiája felett lebeg. Paheri feliratában azt is leszögezik, hogy “a bád nem fogja elhagyni testedet” visszhangozva a Koporsószövegek egyik mondását: “ a bát nem tarthatják vissza holttestemtől”. A Halottak könyve 89. fejezete is a bá visszatérését célozza, a címe: „Mondás, hogy a bá egyesüljön a holttesttel a nekropoliszban.” A bának tehát időnként vissza kell térnie a testhez. Ez a túlvilág-elképzelés, mely már megjelent korábban a Piramisszövegekben is, a Nap naponta ismétlődő ciklusára épül. Mint a Nap, a bá is minden éjjel egyesül Ozirisszel – melyet ebben az esetben a múmia testesít meg – és ezen az egyesülésen keresztül lehetősége van az újjászületésre minden reggel a létezés egy új, nem testi formájában.

„A bá egységet alkotott a fizikai lénnyel, mint test és lélek, és egyikük sem boldogulhatott a másik akaratától függetlenül. Az élő ember természetes vágya és akarata volt, hogy bája a halál után, őt reprezentálva kijöjjön a napvilágra, a bának pedig el kellett kísérnie emberét a halálba, a temetőbe, a sírkamrába, ahol gyakran ábrázolták a múmia közelében. Ez a tradíció olyan mélyen gyökerezett az egyiptomi túlvilághitben és a lélekformák szerepéről kialakult elképzelésekben, hogy ettől még a pesszimista szövegek sem kívántak eltérni. E hagyomány betartása ugyanis a halotti rítusokkal összhangban az örök élet elnyerésének egyik alapvető feltételét jelentette. Ha a bá nem kíséri el testét a túlvilágra, akkor azzal éppúgy a végleges megsemmisülésbe taszítja magát az embert és önmagát, mintha a múmiája pusztult volna el. Az Életunt dialógusában nem csak az a botrány, hogy a főszereplő férfi meg akarja ölni magát, hanem az is, hogy a bá ellentmond neki, nem akarja elkísérni olyan halálba, mely eltér a hagyományos folyamattól, a természetes elmúlás végpontjától. A bá örök pusztulással fenyegeti meg tulajdonosát, mely a legszörnyűbb átok volt: az egyszeri és végleges megsemmisülés. Az egyiptomi hagyományos halál ugyanis szelíd és ünnepélyes átmenetet jelentett a földi létből a túlvilági, örök létezésbe, míg a szabályokat megszegve, a világban működő igazságeszmétől eltérve (a szívmérlegeléskor a szív és az igazság egyensúlya volt az üdvözülés feltétele), az egyént elnyelte a pusztító végzetet jelképező szörnyeteg. Ettől a szerencsétlenségtől minden egyiptomi rettegett, ezt a pusztulást az Életunt hőse is el akarta kerülni, s ezért hívta lelkét segítségül.”[9] – írja Varga Edith.

 

Ennek a lélekformának a legkorábbi biztosan azonosított ábrázolása az Újbirodalomra tehető, habár néhány halotti szobrot az Óbirodalom korából úgy értelmeznek, mint a bá megjelenítése teljesen emberi alakban. Nagyon valószínű, hogy kezdetben a jabiru-gólya szolgált a jelölésére, de az első biztosan azonosított ábrázolásai a Halottak könyvében tűnnek fel, ahol viszont emberfejű madár, alkalmanként emberi kezekkel. A madártest általában sólyomé. Ez a megjelenés mind emberi természetét, mind mozgásképességét szimbolizálja. Isteni jellegére vall az alul felkunkorodó szakáll is, melyet általában az istenek szoktak viselni. A Meroé kultúrában is megjelenik ez az elképzelés, az elhunytról készült emberalakú, de madárszárnyakkal rendelkező szobrok formájában.

 

A kopt szövegek a görög pszihé szót alkalmazták a bára, ez is bizonyítja, hogy lényeges különbség van a keresztény lélek és a bá fogalma között. Amulett formájában a legkorábban Tutankhamon tetemetkezéséből került elő egy kiterjesztett szárnyakkal megörökített emberfejű, madártestű bá. A külső leplen helyezték el a kezek alatt. Aranyból készült és a fej balra fordul, a karmai között mindkét lábával sen-gyűrűt tart. A madár testét és szárnyait üvegberakással készítették el, így jelenik meg rajta a tollmintázat. Mivel egy király bájáról van szó, ezért az emberi fej homlokán ureusz-kígyó látható. Taniszban Hornakht herceg temetkezésében is találtak egy arany, kitárt szárnyú bá amulettet. Udzsabauendzsed tábornokot négy aranylemezből készült bá amulettel helyezték örök nyugalomra. A Szaiszi- és a Későkor nem királyi temetkezéseiből is kerültek elő aranyból készült és féldrágkőberakással díszített kiterjesztett szárnyú példányok. Ugyanennek a korszaknak a másik típusa állva örökíti meg a bát, összezárt szárnyakkal. Ezek készülhettek aranylemezből, fajanszból, lazúrkőből vagy lapos hátuljú öntött üvegből. Mindkét típus szerepel a MacGregor papirusz[10] amulettlistáján, ahol úgy nevezik őket: „emberarcú keselyűk”. Általában a múmia mellkasára helyezték ezeket az amuletteket, és valószínűleg helyettesítőként szolgáltak arra az esetre, ha a bá nem térne vissza.

Csak a III. Átmeneti kor temetkezéseire jellemző egy olyan típus, amely két egymás mellett álló bá-madarat örökít meg, amelyek feje tetején gyakran napkorong van. Fajanszból készítették őket és minden oldalukat kidolgozzák. Elképzelhető, hogy Ré és Ozirisz lelkét örökítik meg, amelyekre a Halottak könyve 17. fejezetében történik utalás, és akikkel a halott azonosulni szeretett volna.

 

Az akh[11] kifejezés rendszeresen előfordul az ókori Egyiptom világi és vallási szövegeiben. Nagyon nehezen meghatározható fogalom, alapvető jelentése “hatékonyság” az evilágon és a túlvilágon egyaránt.

Írásban jelölésére a tarvarjú hieroglifa szolgál, de nincs köze a lélekmadárhoz. Sokszor jelenítették meg múmiapólyába tekert usébtiként is.

A túlvilági szférában az akh azt az elhunytat jelöli, aki a mumifikálás, a temetkezési-rítusok szabályos végrehajtása és az áldozatok rendszeres bemutatása révén elnyere az öröklét legkedvezőbb formáját, "üdvözült". Akadálytalan mozgásra és teljes fizikai aktivitásra képes hatékony lénnyé vált. Az akhhá válást célzó halotti rítus ókori egyiptomi neve sAx, melyet már a kora dinasztikus időtől kezdve végrehajtott a szekhen-akh (sxn-Ax) vagyis az ankh kereső pap. Az akhhá alakulás isteni forrása láthatatlan, rejtett természete részét képezi erejének.

Etimológiája szerint az akh a lélek ragyogási képességét, fénytermészetét fejezte ki, ugyanakkor a szó néha határozottabb formát is öltött, halotti szellem, kísértet értelemben is szerepelt. Ezekre a későbbiekben visszatérek. Olykor az üdvözült halott varázserejének szinonimájaként is használták az akh szót, mely azt a mágikus hatalmat jelölte, mely a túlvilági akadályok legyőzésében segít.

Az élők szférájában az akh általában a király, hivatalnokok és városvezetők hatékonyságára utalt, akik isteneik, királyaik, vagy egymás nevében jártak el. A társadalom bármely szintjén álló ember lehetett akh-hatékony vagy hajthatott végre akhu-hatékony tetteket, amelyek nem egyszerűen dicső vagy hasznos tettek, ahogy azt gyakran fordítják, hanem az örökkévalóságra hatást gyakorló konkrét cselekedetek. I. Szeszósztrisz király (12. din.), az ő Hórusz-fiú szerepében isteni atyja számára építtetett emlékművet és áldozatokkal látta el azt, ezzel olyat tett, ami „akhu-hatékony”. I. Szethi fáraó (19. din.), Abüdoszban emeltetett kápolnát elhunyt földi atyjának, erről a tettéről így beszélt egy feliratban: „Akhut (értsd: ami akh) hajtottam végre számodra, [mivel] építtettem neked egy templomot, a kád számára.”[12] A 27. dinasztia idején egy nem királyi személy, Udzsahorresznet akhu-tetteket hajtott végre városának lakói érdekében, oltalmazta a gyengéket, megmentette a rettegőket, és megtett minden akhu-tettet a számukra, amit egy apa tesz egy fiú számára. Az akhu-tettek természete tehát szoros összefüggésben van a maat (igazságosság) fenntartásával.

A vallási és világi szövegek tanúsága szerint gyakorlatilag az ókori Egyiptom minden korszakában az akh kölcsönös kapcsolatban működött az isten és a király, az apa és a fiú között. A Piramisszövegekben a király, mint Hórusz apja Ozirisz által vált akhhá, ahogy Ozirisz Hóruszon keresztül vált akhhá. A Koporsószövegek szerint a fiú az apa által vált akhhá, míg az apa a fiú által. Egy Ekhnatonról szóló felirat így szól: „Az örökkévalóság fia, aki [atyjából] Atonból jött elő, akh a számára, aki pedig akh az ő számára.”[13]

A fény erejének kozmikus, ősi fogalma szintén kapcsolatban állt az akhhal. Gertie Englund úgy vélte, hogy az akh a fény születéséhez kapcsolódó ősi teremtőerő egy formája. És az akh valóban gyakran jelölte a hatékony fény különböző formáit, mint például a cirkumpoláris csillagokat (különösen a Piramisszövegekben), a napszemet, a napsugarakat – ezek mind intenzív formái az égi hatékonyságnak; a napfény különösképp hatékony, mivel a halotti szövegek szerint minden nap világos lesz, a fény (a Nap fénye) ismétli, ezáltal fenntartja a teremtést. A Koporsószövegek szerint Atum az akhu-erejével teremtette Sut és Tefnutot.

Az akh fénnyel való kapcsolatának megértése az üdvözült halott fogalmának megértésében rejlik, aki fénnyé alakul. A Koporsószövegekben az elhunyt így szól: „Ré végrehajt [különböző tetteket] a számomra, akhja bennem van” és „minden akh aki ismeri a ragyogó nap nevét, az ismeri a saját nevét.”[14] A Halottak könyve szerint Ré úgy tekint erre az akhra, mint saját magára, tehát az üdvözült halottra tekinthetünk úgy, mint a nap sugarára. Az akh tehát Ré és annak kisugárzott fénye is, teremtő és teremtmény egyszerre. Az istenek teremtő beszéde is lehet akh-erő sőt Hathor teje is tele lehet akhuval, amelyet tehén alakjában ad át lányának, Hatsepszutnak, amikor szoptatja őt.

Annak hogy az elhunyt akhként létezhessen a túlvilágon egyik feltétele volt, hogy megkapja a szükséges anyagi táplálékot (ételáldozat). Archaikus kori pecséthengereken az elhunytat egy olyan akh-madár jelöli a hieroglifírásban, amelyiknek a feje egy áldozati ételekkel teli asztal felé fordul. Gízában 4. és 5. dinasztia korabeli sírokban találhatók olyan ábrázolások, ahol a sír tulajdonosát (valószínűleg annak szobrát) megörökítették a halotti kultusz egy rítusa közben, amelynek a neve: „az akh táplálása (snmt Ax). Ennek során áldozatokat kapott a papoktól, beleértve a balzsamozó papokat is. Az „akh táplálása” rítusban az a nézet tükröződik, hogy az elhunyt átváltozás és testi átalakulás nélkül is akh, és ez kifejezésre jut olyan önéletrajzi sírfeliratokban is, amelyeket óbirodalmi sírokba véstek fel. A tulajdonos azt állítja ezekben, hogy ő „kiváló akh” vagy „ellátott akh”. A hatékony és ellátott állapot alapja a megfelelő sírmellékletek, a megfelelő mágikus szövegek ismerete és az ételáldozatok.

Az Óbirodalom és az I. Átmeneti kor idején a halottakhoz szóló leveleket gyakran áldozati edényekre írták, néha az akhnak vagy a kiváló akhnak címezték és az áldozati táblán hagyták. Ez az üdvözült halottról ismét egy olyan képet tükröz, amely nélkülözi a fénytermészet felhangját. Ezek az akh lények, bár meghaltak, képesek hatást gyakorolni az élőkre.

Az Újbirodalom idején a sztélék egy csoportját olyan elhunytaknak szentelték akik „Ré kiváló akhjai” (Ax iqr n Ra). Széken ülő egyénekként örökítették meg őket, (valószínűleg ez esetben is szobrokról van szó) és a sztélé állíttatójának nemrég elhunyt ősei voltak. A Ré kiváló akhja halottak feladata az volt, hogy közbenjárjanak a sztélé állíttatója nevében. Ős- vagy elődbüsztöket néha együtt találták meg ilyen akh iker en Ré sztélékkel és a hozzájuk kapcsolódó áldozati asztalokkal. Elképzelhető tehát, hogy az Újbirodalom előd tiszteletének keretében ezek a büsztök akhokat örökítenek meg.

 

 

Ajánlott link:

Ahogy említettem a sírban elhelyezett szobor a ká fizikai megtestesítőjévé vált. Az egyik legszebb ilyen Hór-auibré király 170 cm magas, fából faragott szobra, mely Dashúrból, III. Amenemhat (13. dinasztia) sírkerületéből került elő. A szemek hegyikristály, kvarc és bronzberakással készültek.

https://www.flickr.com/photos/gballardice/23730821405/in/photostream/lightbox/

 

A 18. végéről, 19. dinasztia elejéről származik ez az érdekes mészkő kompozíció, az elhunyt múmiáját látjuk halotti ágyon. Az ágy alatti teret is dekorálták, az egyik oldalon a temetési rítus, a másik oldalán a szájmegnyitás szertartás látható. Az ágy mellett usébtik állnak. A múmián egy madáralak látható, amelyiknek sajnos letört a feje, de valószínűleg az elhunyt bája az. Azt a pillanatot látjuk tehát, amikor a holttest és a bá egyesülnek.

https://goo.gl/photos/zHrYWNr26NRFGSzk7

 

Feltehetőleg egy szakkarai, későkori sírból került elő ez a mészkő oszlopfő, amit a bécsi KHM-ben őriznek. A tájékoztató szerint az oszlop mind a 4 oldalán dzsed-oszlop állna. Két oldalon Atef-korona ékesíti a tetejét, a másik két oldalon pedig két-két bá-madár. Ezek mindkét oldalon ugyanúgy néznek ki, nagy napkorong van a fejükön, az állukon pedig istenszakáll. A felirat mellettük az egyik oldalon: „Ptah, az ég ura”. A másik oldalon: „Ptah, Széparcú, akinek nagy a hatalma”. Ptah teremtőisten jogarának egyik eleme a dzsed-oszlop, és két bá-maradat is összekapcsolnak vele, a nevük Su és Tefnut.

https://goo.gl/photos/Aj2Dm9vcYx2u22Wi6

 

 

Képek:

Ez a Hatsepszut kivésett alakja mögött álló, emberalakban megörökített ká egyik kezében az igazság tollát és az élet jelét tartja, míg a másikban fáraófejet formázó botot. A jelenet Hatsepszut Deir el-Bahariban található templomából származik.

Ebben a különösen érdekes, befejezetlen jelenetben Kákat és Hemszutokat[4] látunk gyerekkel a karjaikban. Ők védőistenek, akiket Amon-Ré utasított, hogy táplálják Hatsepszut királynő káit. Ezeket a védőisteneket a memphiszi teológia szerint Ptah alkotta meg azért, hogy táplálékot teremtsenek. Szintén a Deir el-Bahari-i templomban készítettem a felvételt.

Hatsepszut Karnakban található kidőlt obeliszkjén a koronázási jelenet, amelyben Amon-Ré karja kiadja a ká jelet.

I. Széthinek Luxorban a Nyugati Parton is áll egy templomba, sajnos kevesen látogatnak el ide, pedig igazán gyönyörű. Innen szeretnék mutatni egy jelenetet, amelyben a trónon ülő uralkodó mögött ezúttal nem a királyi ká, hanem a templom megszemélyesített kája áll, mint egy istennő.

III. Ramszeszt látjuk ezen a felvételen, amint a medinet habui templomának pülonján lesújt Egyiptom ellenségeire. Mögötte ott áll a királyi ká, végtagokkal ellátott ká-hieroglifa formájában. Jól látható, hogy a fáraófejet formázó botvég egy vonalban van a szerekhen álló Hórusszal.

Bá-lélek fából faragott, festett szobra a Szépművészeti Múzeumban. Későkor vagy Ptolemaiosz-kor

Fajanszból készült bá-amulettek a Louvreból.

Dzsehutihotep birtokfelügyelő festett fa usbéti tartója, Újbirodalom (i.e. 1450-1350). Az elhunyt a faistennő étel- és italáldozatát fogadja, a széke alatt látható az egy apró medence mellett ülő bája, aki szintén részesül az áldozatból.

A Szépműszeti Múzeum ősbüsztje. Mészkőből készült és festés nyomait mutatja. Az Újbirodalomban, azon belül a 19. dinasztia idején készült.

 

 

Készítette: Maatkara

 

 

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

1. kötet, 47-48. oldal – akh

1. kötet, 161-162. oldal – bá

2. kötet, 215-217. oldal – ká

Carol Andrews - Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Richard H. Wilkinson: Reading Egyptian Art – A Hieroglyphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture (Thames and Hudson)

Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)

Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám)

  


 

[1] - kA

[2] Egyben a varázslat istenének a neve is.

[3] Megjegyezném, hogy olykor fantasztikus állatokat (pl. griff) megörökítettek bennük.

[4] Ebben az összefüggésben a Kák női megfelelői.

[5] - bA

[6] Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

[7] Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám), 527. oldal

[8] Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

[9] Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám), 522. oldal

[10] A Ptolemaiosz-kori MacGregor temetkezési papirusz hátoldalán fennmaradt egy részletes lista a temetkezési amulettekről, mind az amulettek képe, mind nevük szerepel rajta.

[11] - Ax

[12] Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

[13] Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

[14] Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)