Dióhéjban az egyiptomi nyelvről és írásról - 2. rész

A hieroglif írás sokkal több jelből állt, mint a mi nyelvünk. Az Újbirodalom idején mintegy 700 jelet számlált, a Ptolemaiosz-kor kezdetére viszont a hieroglifák száma ennek tízszeresére duzzadt, ami körülbelül 7000 hieroglifát jelent.[1] Egy hieroglif jel ókori egyiptomi neve tjt[2] (ejtsd: tjet) volt, ami jelet vagy képet jelent. Az egyiptomi hieroglifáknak nem volt meghatározott sorrendje a fáraókorban, a Római korból azonban ismerünk jellistákat, melyben az íbiszt ábrázoló hieroglifa nyitja meg a jelek sorát, mint például a Carlsberg VII Papiruszon, mely a Kr. u. 1. századból való. Ennek korabeli mitológiai magyarázata az, hogy Thot (azaz a görögöknél Hermész, a rómaiaknál pedig Mercurius) volt az írás feltalálója, így aztán magától értetődőnek vették, hogy a hieroglifák sorát a Thot istent jelképező íbisz írásjellel kell kezdeni. A római kori „Taniszi jel papirusz”[3] ugyanakkor a méhhel[4] kezdi a jelek magyarázatát.

Az előző részben említettük, hogy többféle irányba írták a hieroglif szövegeket, de szintén fontos, hogy az elrendezésben a négyzetszabályra törekedtek a szavakon, sőt akár egy mondaton belül is, vagyis a jeleket nem egyszerűen egymás mögé írták.

Forma szempontjából vannak:

-       Nagy jelek, amelyek a négyzetháló teljes egészét kitöltik, ilyenek például az embereket, isteneket és a madarakat megörökítő jelek: , , .

-       Széles, de keskeny jelek, amelyek csak a négyzet alsó, vagy felső részét, bizonyos esetben harmadát foglalják el, mint például az a hieroglifa  vagy az n .

-       Keskeny magas jelek, amelyek csak a négyzet jobb vagy bal oldalát, esetleg harmadát foglalják el, mint például a H hieroglifa: .

-       És vannak a keskeny és lapos jelek, melyek a négyzetnek csak a negyed részét foglalják el, ilyen például a t hieroglifa: .

Hogy jól látható legyen, miről van szó, mutatok néhány példát. Ré napisten nevét nem így írták le: , hanem így:

A lótuszvirágot pedig nem így: , hanem így:  és így tovább.

Az ideális hatás elérése érdekében előfordult, hogy egyes jeleket kihagytak a szóból, esetleg a szavakon belül megváltoztatták a jelek sorrendjét. Ezért is fordul elő az, hogy egy szónak többféle írásmódja van, sőt az is megesik, hogy egy szó egy írásváltozata mindössze egyetlen helyen fordul elő.

Az előző cikkben már megismerhetettek néhány kétmássalhangzós jelet, most tanuljunk meg még párat, a későbbiekben szükségünk lesz az ismeretükre.:

Az írás horodozójaként szinte minden szolgált, ami az ókori egyiptomiak életében és halálában szerepet játszott. A templomok oszlopain és falain nem csak jeleneteket látunk, hanem feliratokat is. Némelyik a jelenetet magyarázza meg, míg mások önálló szövegek. Ez vonatkozik a király, a nemesemberek és a kézművesek sírjaira is. Számos sírmelléklet is hordozhat szöveget, mindenekelőtt a szobrok, koporsók és kanópuszok, de például bútorok, különböző korsók és edények, még az anyagok és ékszerek is. A mindennapi életben használt tárgyakon is megjelenhetnek feliratok.

Különösen nagyszámú feliratos tárgyi emléket alkotnak a sztélék. Ezek faragott vagy vésett feliratokkal és gyakran ábrázolásokkal ellátott fa vagy gyakrabban kőtáblák. Különböző okokból készítették őket. Egy részük az elhunytat ábrázolja olykor családja körében és/vagy halotti istenek társaságában, a felirat egy fohász vagy ima Oziriszhez és/vagy Anubiszhoz, illetve a túlvilági életre vonatkozó kívánság. Néhány esetben a sztélé tulajdonosának életére és karrierjére vonatkozó adatokat is tartalmaznak. A másik csoportjukat alkotják azok a sztélék, amelyek egy isten dicsőítésére szolgálnak, vagy az uralkodó fáraó tetteit hirdetik. Ilyen például III. Amenhotep egyik sztéléje, mely egykor a Théba nyugati partján található, az uralkodó számára emelt millió évek templomában állt, és amely a király győzelmét hirdeti Egyiptom ellenségei felett. De ismertek például egy-egy terület határainak jelölésére szolgáló úgynevezett határkősztélék is.

A papírt az ókori Mediterráneumban nem ismerték. A kevésbé fontos dolgokat, mint a jegyzetek, iskolai gyakorló feladatok, elismervények agyagedény vagy mészkő töredékekre, úgy nevezett osztrakonokra írták fel.

A pergamen, vagyis a vékony kiszárított állatbőr, amelyet a szárítás során erősen kifeszítettek, ritka volt. Az ókori Egyiptomiak a papiruszsásból készítettek „papírt”[5], melyet papirusznak nevezünk. Bár a papirusz szó a görög nyelvből származik, de az ókori egyiptomi nyelvből kölcsönözték. Ott valahogy így hangzott: paperá (pA pr aA), ami annyit jelent „a fáraóé”. Az elnevezés mutatja, hogy a papirusz milyen fontos és értékes volt.

A növény a sásfélék közé tartozik, szárának átmérője körülbelöl 5 cm, magassága pedig elérheti az 5 métert is. A fáraókorban a papiruszsás nagy mennyiségben élt a Nílus partján az egész országban, de leginkább az ország északi részében. Mivel a papirusz előállításra nagy igény volt, ezért a természetes papiruszmezőket gondozták és a szaporításról is gondoskodtak. Már az i. e. II. évezredben eljutott a papirusz a Közel-Keletre, az i. e. I. évezred közepére pedig Egyiptom ellátta a Földközi-tenger vidékét és Közép-Európa egy részét is. A gabona mellett több évszázadon át a papirusz az ország egyik legfontosabb export cikke volt. Csak amikor körülbelül 900 évvel ezelőtt bevezették az enyvezett papír használatát, akkor vesztette el jelentőségét. Éghajlatváltozás következtében körülbelül 200 évvel ezelőtt a papiruszsás kihalt Egyiptomban és napjainkban csak Szudánban és a trópusi Afrikában él vadon. Manapság azonban újra nagy kiterjedésben telepítik Egyiptomban a papirusznövényt, hogy előállítsák belőle „a fáraók papírját”, amit aztán színes képekkel festenek ki és szuvenírként árulják a túristáknak.

A legkorábbi papirusztekercs az 1. dinasztia idejéről maradt ránk, egy magasrangú tisztviselő sírjából került elő, és nem volt rajta semmilyen írás. A papirusz előállításának leírása nem maradt fennt ókori egyiptomi forrásokban, de nagyjából sikerült rekonstruálni a római történetíró, Plinius, és a modern kutatások segítségével.

A nagy szárak learatása után lehántották őket és kb. 40 centiméter hosszú darabokra vágták. Ezeket aztán leheletvékonyra szeletelték és szorosan egymás mellé fektették, úgy hogy egy egységes felület keletkezett. Ezután erre egy második réteget terítettek merőleges irányban. Az így elkészült lapot préselték és kiszárították. A növényben található anyagoknak köszönhetően a darabok egy ívvé tapadtak össze. A papiruszlapokat ezután még simították, hogy minél egyenletesebb írófelületet kapjanak. Hosszabb szövegek írásához több ilyen lapot egymáshoz ragasztottak. Ezt aztán összetekerték és tokba helyezték, majd agyagkorsóba, vagy ládába helyezték. Az ókori egyiptomi könyv tehát nem összefűzött lapokból állt, mint napjainkban, hanem egy egymás mellé ragasztott papiruszlapokból álló csíkból, melyet tekerccsé göngyöltek össze. A leghosszabb egyiptomi papirusz az Újbirodalom korából származik, orvosi és kozmetikai recepteket tartalmaz, és 42 méter hosszú.

Mivel a papiruszra írt akták, levelek és jegyzőkönyvek készítésekor nem csak az esztétika számított, hanem sokkal inkább a gyorsaság, ezért a papiruszokra írt szövegek nagy része az ún. hieratikus írással íródott, melynek külalakja jelentősen különbözik a hieroglif szövegétől. Bár alapvetően azonos jelekből állnak, a hieratikust sokkal nehezebb olvasni, mivel erősen kézírás jellege van.

A papiruszra írt szövegek igen változatosak. Megtalálhatók köztük irodalmi alkotások, mint a „Szinuhe története”, vagy a „Két testvér meséje” és az intelemirodalomba tartozó szövegek is. Különböző adminisztrációs jellegű szövegek melyekből például ismerjük a papság struktúráját, vagy az építési projekteken dolgozó munkások szervezetét. Néhány időszakból pedig ismerjük az adók mértékét is. Állami archívumokban őrizték azokat a papirusztekercseket, amelyekre kronológiai sorrendben feljegyezték az uralkodókat és az uralkodásuk alatt bekövetkezett fontosabb eseményeket. Különösen érdekesek a bírósági eljárások, hiszen nem csak az ókori Egyiptom jogrendszerébe engednek bepillantást, hanem olyan eseményekről is beszámolnak, amelyekről a hivatalos szövegek egyébként hallgatnak, ilyenek például a király elleni összeesküvések és a sírrablások.

A papiruszsásból a papiruszon kívül számos más dolgot is előállítottak, így például egyszerű hajókat, köteleket, kosarakat, szőnyegeket és még szandálokat is, a szár alsó része pedig táplálékként szolgált. A virágzó szárakból előszeretettel készítettek ünnepi és áldozati csokrokat.

A növény ókori egyiptomi neve, az uadzs a zöld színt is jelölte és olyan értelemben is használták, mint frissnek lenni, fiatalnak lenni, gyarapodni. Ennek oka egyrészt magának a növénynek a vitalitásában keresendő, másrészt abban, hogy a papiruszrengeteg számtalan állat számára biztosított életteret, különösen gazdag volt a madárvilága. Az egyiptomiak szívesen fogyasztották az itt elejtett vagy elfogott madarakat.

Az írástudó emberek alkották az egyiptomi társadalom elitjét. Az írnok szakma nagyra becsült foglalkozásnak számított és az intelemirodalomban kifejezetten ajánlották a fiataloknak, hogy erre a pályára lépjenek. Ezekben úgy írják le az írnokot, mint aki jól keres, és fontos szerepet tölt be a társadalomban. A középbirodalmi eredetű, de újbirodalmi másolatok révén fennmaradt Kheti intelmeiben az apa ekképpen bátorítja fiát, hogy írnoknak tanuljon:

„Ha szíved az írás felé fordítod,

arra tekintesz, ami megszabadít a robotmunkától[6].

Lám, nincs, mi fölülmúlná az írást!

Olyan az, min hajó(?) a vízen.

Olvasd a Kemit végét!

Ezt a mondást találod ott:

»A Székhely egyetlen helyének írnoka sem szűkölködik.[7]«”[8]

Az írástudók az Óbirodalom idején kb. a népesség 1%-át tették ki, az Újbirodalom végére ez a szám elérte az 5%-ot, de ezután újra visszaesett.

A legfontosabb írófelszerelést megörökíti a zS hieroglifa. Egy henger alakú tartóból áll, amelyben a nádtollak kaptak helyet és egy téglalap alakú palettából, amelyen két bemélyedés található a festékek számára. Középen egy kis bőrzsák lóg, amelyben a festéktömböket és rongyokat tárolták. Írószerszámként nádszár szolgált. Ennek egyik végét rágással ecsetszerűvé rojtozták. A szövegek nagy részét fekete tintával írták, ezt koromból és gumiarábikumból állították elő. A címeket piros tintával emelték ki, ez főként okkerből állt.

Az eddig ismert legkorábbi ábrázolás az írnok alapvető felszereléséről a 3. dinasztia idejéről származik és Hesziré szakkarai sírjában található. A 4. dinasztiától részletesebben megörökítették ezeket a sírreliefeken. Az írnokok felszerelését alkották tehát: szalmakosarak vagy faládák, amelyekben a papirusz, bőr vagy vászontekercseket tárolták; összetekert papirusztekercsek zsinórral összekötve; vizes edények; apró rongydarabok a tisztításra; egy kő a papirusz előkészítéséhez; és egy kis kalapács a simításához. Egy szinte teljes írófelszerelést talált Howard Carter egy az Újbirodalom kezdetére datálható sírban, mely Hatsepszut templomának feljárója közelében helyezkedik el. A korábban említett tárgyak még kiegészülnek egy páviánt formázó agyagfigurával, ez Thot, az írnokok patrónusának képmása.

A társadalmi ranglétrán való előrelépés fő motorja az írnokképzés volt. Az iskolákból kerültek ki az állami és templomi hivatalnokok és a hadsereg adminisztratív rétege. Az előrelépés érdem alapján is történhetett, de a családi és szociális kapcsolatok is fontosak voltak. A nagy intézményeken kívül az írnokok magas rangú tisztségviselők alkalmazásában is állhattak, lehettek birtokaik intézői, vagy elláthattak hivatalt a halotti kultuszukban. Az egyiptológusok feltételezik, hogy voltak független írnokok is, akiket az átlag polgárok bérelhettek fel levelek megírására és jogi dokumentumok elkészítésére, habár kevés bizonyíték van olyan írnokokról, akik nem kapcsolódtak semmilyen intézményhez sem.

Nem rendelkezünk egyértelmű bizonyítékokkal az írnok iskolák szervezetésre, tanterveire és tanítási módszereire vonatkozóan. Az i. e. 3. évezredben elsősorban apa tanította fiát, vagy mester a tanítványát, mivel ábrázolásokon alkalmanként láthatunk egy felnőtt írnokot, akit egy szintén írnokfelszerelést magánál hordó ifjú követ. A hercegeket és a kiváltságos fiatalokat az udvarnál képezték ki, ahogy azt Ptahsepszesz sztéléje tanúsítja, aki az 5. dinasztia idején élt.

A Középbirodalom idején már bizonyíthatók az iskolák, melyek a fővárosban, a királyi udvar közelében helyezkedtek el.

Az Újbirodalom idején tudjuk, hogy iskola működött a Deir el-Bahari-i templom közelében, a Ramesszeumban és a Karnak templomon belül a Mut körzetben, valamint a kézművesek falujában, Deir el-Medinában. Szenmut (TT 71) sírjának előudvarában található nagy mennyiségű írnok és festő gyakorlat arra enged következtetni, hogy a képzés ott helyben történt, mialatt kiásták és dekorálták a sírt.

Az egyiptomi szó az iskolára az at-sbAyt, mely szó szerint azt jelenti „Az utasítások terme”. A különböző tudásszinten álló diákokat valószínűleg egy osztályban tanították. A diákokat gyakorlott írnokok tanították, akiknek címei között szerepel a tanár (sbA), közülük néhányan a „tanárok elöljárója” (imy-r sbAw) címet is viselték. A speciális címek ellenére, ezeknek az embereknek azonban nem ez volt a fő foglalkozása.

A fiúk tanulmányaikat 6-7 éves korban kezdték és az alapképzés legalább 4 évig tartott. Az alapképzés részei voltak a földrajzi, számtani és geometriai alapismeretek is. Ezt egy hosszú ideig tartó gyakornokság követte az adminisztrációba való bekerülést megelőzően, ahogy arról Bakenhoszu felirata beszámol. Bakenhonszu Amon főpapja volt II. Ramszesz uralkodása idején. Mester és tanítványa között olykor családias kapcsolat alakult ki, de arra is van példa, hogy apák tanították a fiaikat, vagy nagyapák unokáikat.

Idegen nyelv tanulására is volt lehetőség, bár ez valószínűleg csak kevesek számára volt elérhető, Maradtak fenn kétnyelvű szövegek különösen az Újbirodalom idejéről, amikor a diplomácia nyelve az akkád volt.

A fiatal egyiptomi írnokok képzéséről származó információnk nagy része abból a bőséges mennyiségű hieratikus nyelven íródott anyagból származik, mely Deir el-Medinából került elő. A növendékek először a hieratikus írást tanulták meg. Az egyes szavakat egyben memorizálták, anélkül, hogy jelről jelre betűzték volna őket. A hallgató megtanulta, hogy a jelek egy csoportja – köztük néhány fonetikus jel – majd egy vagy több determinatívum alkot egy egységet, mely megfelel egy adott kiejtett szónak. Az Újbirodalom idején elsősorban „Kemit könyvéből”[9] tanultak, mely levélszerű formában íródott és az ideális életrajzra vonatkozó megállapításokat is magában foglal. Ezt a szöveget függőleges oszlopokba írták. Ezt követően a diák a „Kheti intelmeivel” ismerkedett, melyet vízszintesen jobbról balra írtak. Mindkét szöveg a Középbirodalom idején keletkezett. Az intelmeket egyébként előszeretettel használták az írnokok képzése során, egy másik ilyen mű az „Egy férfi intelme fiához”. Gyakorláshoz az írnoktanítványok úgynevezett onomasztikonokat is használtak, melyek enciklopédiaszerű, terjedelmes szójegyzékek voltak. A tudomány és az élet területén előforduló fogalmakkal, például állatok, növények és helyiségek neveivel ismertették meg az írnokot. Ilyeneket i. e. 2040-től a Görög-római korig ismerünk. A tanuló később megismerkedett a késő egyiptomi nyelvvel, valamint a hieroglif írással is.

Azt nem tudjuk, hogy az Óbirodalomban is előbb tanulták-e a hieratikus írást, amikor az írnokokat gyakornoki alapon képezték és a képzés központja a memphiszi palota volt, ahová a vidéki kormányzók fiait is elküldték, hogy a hercegekkel együtt tanuljanak. A két Óbirodalomból származó írótáblán azonban hieroglif felirat szerepel. Közülük az egyik Meszdzseru és felesége Hotepneferet gízai sírjából került elő és az 5. dinasztia végére, 6. dinasztia elejére datálható. Csiszolt cédrusfa tábla, melyet fehér gipszréteggel vontak be. Eredeti méretét nem ismerjük. Oszlopokba írva piros, zöld és fekete tintával királynevek, istennevek, városnevek, áldozati maradak és áldozati halak listái olvashatók rajta.

A fiatalok számos tárgyra specializálódhattak, mint az adminisztráció, az orvoslás vagy teológia és olyan intézményeket látogattak, amelyek a királyi palotához vagy más intézményekhez kapcsolódtak. A templomok közelében helyezkedtek el az „Élet házai”, amelyeket ismerünk például Memphiszből, Abüdoszból, Amarnából, Akhmimból, Koptoszból, Esznából és Edfuból. Itt írták a vallási és orvosi szövegeket. Bár a fiatal írnoktanítványok látogathatták őket, de mégse olyan intézmények voltak, mint a mai Egyetemek. Néhány templom könyvtárral is rendelkezett ahol nem csak vallásos, hanem orvosi, asztronómiai és irodalmi szövegeket is őriztek.

Most ismerkedjünk meg néhány fontos determinatívummal:

Mindegyikhez találtok példát az alábbi táblázatban. Az előző cikk és a ma megismert kétássalhangzós jelek segítségével olvassátok el ezeket a szavakat.

Ajánlott link:

Egy 22 cm magas és 8,5 cm széles írnoktábla az I. Átmeneti korból (11. dinasztia). Ezeket az írnoktáblákat újra és újra használhatták, úgy hogy lekaparták, vagy letörölték a tintát és egy új fehér gipszréteget vittek fel rá.

http://www.metmuseum.org/art/collection/search/545112

Képek:

Készítette: Maatkara és Nehebkau

Felhasznált irodalom:

Gabrielle Wenzel: Hieroglyphen – Schreiben und lesen wie die Pharaonen (nymphenburger, 2001)

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press, 2001)

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia – Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban (Typotex Kiadó, Budapest, 2003)

Kákosy László: Az alexandriai időisten – Válogatott tanulmányok (1957-1998), Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből. (Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007)