Ékszerek 2.

 

Az ókori Egyiptomban mindenki viselt ékszert, mindegy, hogy szegény volt, vagy gazdag, királyi személy vagy isten. Igen, még az istenek is viseltek ékszereket és a templomi rítusok során gyönyörűen megmunkált darabokat ajánlottak fel számukra. A cikk első részében arról mesélek, hogy mi célból viseltek ékszereket az ókori egyiptomiak.

 

Az ékszer a ma emberéhez hasonlóan, az ókori egyiptomiak számára is az ember éke, dísze volt, de talán még ennél is fontosabb, hogy védelmező erőt tulajdonítottak neki rosszindulatú láthatatlan erőkkel szemben. Az ártó hatalmak megtestesülhettek veszélyes vagy mérges állatok képében, mint például a víziló, a krokodil, vagy a kígyó és a skorpió, de különböző természeti jelenségekben is, mint például a vihar és a villám, illetve betegség formájában is. Hogy ezektől az ártó hatalmaktól megvédjék magukat, az emberek köveket, medálokat kötöttek testük sebezhető pontjaira. Az ékszerek erejében nem csak formájuknak, hanem anyaguknak és színüknek is szerepe volt. Az amulettek változatos formában készültek, az egyiptomiak hite szerint az istenek, vagy a hozzájuk kapcsolható szimbólumok, állatok kisméretű figurái az adott isten védelme alá helyezték viselőjüket. Az írás kialakulása után, a hieroglif jelek is beépültek az ékszerekbe, mivel jelentésük miatt hatékony védelmezők lehettek. Viselték például a védelem szó hieroglif jelét[1] is amulettként, mely általánosan megóvta viselőjét bármilyen rossztól. Össze is kapcsolhattak több hieroglifát, egyfajta rövid jókívánsággá. Ennek szép példája az ún. mottó-kapocs, mely nem ritka a Középbirodalom hercegnőinek ékszerei között. A hercegnők és királynék az előkerült leletek alapján – a Középbirodalom idején biztosan – nem csak önmaguk szebbé tétele céljából viselték ékszereiket, hanem az uralkodó hatalmának megerősítésére is. Ezért feltűnnek rajtuk olyan motívumok, amelyek a királysággal kapcsolatos elképzeléseket és mítoszokat tükrözik. Az ékszer így természetfeletti hatalommal ruházta fel a királyi hölgyeket és lehetővé tette, hogy támogassák az uralkodót, mint az isteni rend fenntartóját a földön. Az ékszereikben rejlő mágikus hatalomból a király profitált. Ennek kiváló példája Szithatoriunet egyik pektorálja, melynek képét beillesztettem az írás végére. Központjában II. Szeszósztrisz fáraó trónneve: Kheperkaré. Az ezt közrefogó, napkorongot viselő sólymok a Napisten megtestesülései, akik életet adnak a királynak millió és milló éven át. A kartus alatt látható Heh isten a millió éveket  szimbolizálja. A sólymok alatt vízmotívum látható, ez egyszerre idézi fel az ősvizet, ezáltal a teremtés pillanatát, valamint az égi szférát. A sólymok, karmaik között egyik lábukban a sen-gyűrűt tartják, ez kifejezi a Napisten uralmát minden felett, amelyet útja során bejár, vagyis a világ felett. A napkorongokról lelógó kígyók a Két országrész Felső- és Alsó-Egyiptom megtestesítői, vagyis Nekhbet és Uadzset. A melldísz tehát egyúttal kifejezi a király uralmát Egyiptom felett.

Az ékszerek, amulettek mágikus előnyeit nem csak az élők, de a halottak is élvezhették a túlvilági élet során, az idő folyamán kialakult a temetkezési ékszerek csoportja, ennek egy részét alkotják a temetkezési amulettek, amelyekről külön szócikkben olvashatsz bővebben.

Az ékszereket mágikus erejük kiterjesztésként felhasználhatták arra is, hogy növeljék viselőjük szexuális vonzerejét, ahogyan különböző ruhadarabokat és kozmetikumokat is alkalmaztak erre a célra. Ilyenkor az ékszer művészi aspektusa ugyanolyan fontos volt, mint amulett jellege. A porceláncsiga úgy tűnik, hogy termékenységi szimbólum volt, velük díszített öveket gyakran láthatunk a Középbirodalom és az Újbirodalom idején, elsősorban meztelen női figurák csípőjén, illetve ahogy az első részben láthattátok, a motívum megtalálható a Középbirodalom hercegnőinek ékszerei között is. Az öveken, a nemesfém porceláncsigák közé fűzött gyöngyök csábító, lágyan csilingelő hangot adtak ki, amikor a viselőjük megmozdította a csípőjét. A ravaszul tervezett bokaperecek és karkötők pedig kihangsúlyozhatták egy végtag karcsúságát, vagy elrejthették kövérségét.

 

Az ékszer kifejezhette egy személy gazdagságát, társadalmi státuszát, hatalmát és tekintélyét. Ipuwer intelmeiben az átmeneti kor zűrzavaros időszakáról mesél[2], többek között azon siránkozik, hogy a drága ékszereket a szolgálólányok viselik, míg a nemes hölgyek éheznek. Kákosy László fordításában az ide vonatkozó részlet így hangzik: „Bizony arany, lápisz lazuli, ezüst, malachit, karnalin, bronz, ibhtj-kő… van a szolganők nyakába [fű]zve. Az <előkelő hölgyek>[3] szerte az országban (bolyonganak?), s a házak úrnői így szólnak: Ó, bárcsak lenne mit ennünk!”[4]

Az uralkodó ékszereket ajándékozott kedvenc hivatalnokainak elismerésként. Szahuré halotti templomában maradt fenn ennek legkorábbi bizonyítéka, ahol a fáraó az „arany odaítélése” során nyakékeket, diadémokat és pecséteket ad udvaroncainak. Szabni, aki II. Pepi uralkodása idején élt, arról dicsekszik Asszuán közelében található sírjának felirataiban, hogy miután sikeres expedíciót vezetett Núbiába, Memphiszbe idézték, ahol elismerésként aranyat kapott. Az Újbirodalmat közvetlenül megelőző időszakban tűnik fel először az „arany légy”. Úgy tűnik, hogy katonai sikerekért osztotta ki az uralkodó, mivel Ahmoszepennekheb, aki a 18. dinasztia első királyai alatt harcolt, arról számol be, hogy nem kevesebb, mint hat legyet kapott I. Thotmesztől. Úgy tűnik, hogy asszonyok is megkaphatták, mivel Ahhotep királyné temetkezésében is találtak egy aranyláncot, amelyre három aranylégy volt felfűzve. De ő rendelkezett két kisebb elektrumból készült példánnyal is. III. Thotmesz feleségei között is volt legalább egy, akinek a nyakláncán apró légymedálok voltak. A Királyok völgyében előkerült, feltehetőleg Tauszert és II. Széthi leányához tartozó ékszerek között is találtak öt légy medált. Arany oroszlánok és karkötők is bekerültek az elismerésként kiosztott ékszerek közé.

Az Újbirodalom korában a „becsület aranya” új formát öltött. Állami ünnepségeken különösen nagy uralkodói kegyben részesült, aki megkapta az arany sebiu-nyakékből, két auau-karperecből és egy mesketu-karperecből álló szettet. Akik ilyen kitüntetésben, kitüntetésekben részesültek, azok annyira büszkék voltak rá, hogy sírábrázolásaikon úgy örökíttették meg magukat, hogy ezeket az ékszereket viselik, ahogyan azt például Théba egykori kormányzója Szennefer sírjában láthatjuk. Szennefer a 18. dinasztia idején, II. Amehotep uralkodása alatt élt, címei közé tartozott még az Amon gabona- és magtárainak felügyelője, illetve az Amon kertjeinek és csordáinak felügyelője. Olykor sírszobraikon is viselik ezeket az ékszereket, sőt, még az is előfordult, hogy az elhunyt szobrára aranyból készített miniatűr sebiu-nyakéket helyeztek. A legkorábbi tényleges sebiu a 17. dinasztia idejéről származik és egy nemeshölgy temetkezéséből került elő Théba Nyugati Partján. Ez a nyakék négy sor kicsi korong formájú aranygyöngyből áll. Az auau-karperecek ritkák, egy kör alakú merev karperecről van szó, amelynek a keresztmetszete négyzet alakú. III. Thotmesz feleségeinek sírjából egy fajansz sebiu-nyakék került elő és hozzá két szett ugyancsak egyitpomi kékből készült auau-karperec. Mesketu-karperecből összesen négyet ismerünk. Ez is karika alakú, két perem között egy domború rész emelkedik ki. Egy került elő Ahhotep királyné temetkezéséből, a másik három Leidenben van és Dzsehuti tábornokhoz köthető, aki III. Thotmesz uralkodási idején élt.

 

A király jubileuma alkalmával kapott új ékszerek udvaroncaitól. Surero és Kheruef sírjában is láthatóak olyan jelenetek, ahol pektorálokat adnak át III. Amenhotepnek (Újbirodalom, 18. dinasztia) ezen a jeles ünnepen.

 

Voltak olyan ékszerek is, melyeknek gyakorlati haszna volt. Az Ó- és Középbirodalom idején azok a magas rangú hivatalnok, akik a király nevében cselekedtek pecséthengereket kaptak. A pecséthengerek aranyból, vagy aranyba foglalt kemény kőből készületek. Az Újbirodalom idején ezeket pecsétgyűrű váltotta fel.

 

Az ékszereknek szerepe volt az istenek kultuszában is. A templomokban őrzött kultuszszobrok öltözetét és ékszereit is cserélték a napi rítus során. A templomi raktárakban ezért valószínűleg nagy mennyiségű ékszert tároltak egykor, erre utalnak a fennmaradt leltárak és templomábrázolások is. Amon karnaki templomában, a szentéllyel szomszédos kamra déli falán láthatóak a különböző nyakláncok, nyakékek és karkötők, amelyeket III. Thotmesz az isten szolgálatára adományozott a templomnak. A kultikus ékszerek közé tartozik a menat-nyakék, mely rázva csilingelő hangot adott, több isten és istennő kultuszában szerepet játszott, de elsősorban Hathorhoz köthető.

 

Az ókori egyiptomi ékszereket a szépség és az elegancia mellett az élénk színek jellemzik. A cikk második felében arra keresem a választ, hogy milyen alapanyagból készültek és mi volt ezen anyagok és színek szimbolikus jelentése?

A legkorábbi egyiptomi ékszerek természetes anyagokból készültek. Ezek a Badari kultúra (kb. i. e. 5500) temetkezési mellékletei közül kerültek elő Közép-Egyiptomban. Nem csak emlősök és madarak, hanem halak csontjaiból is csináltak karikagyűrűket és karpereceket, távtartó rudakat, gyöngyöket, medálokat és amuletteket. Egyszerű ékszerek szórványosan később is készültek belőlük az egész fáraókorban. A strucc tojásának héjából a Badari-kultúra korong alakú gyöngyöket, különböző medálokat és amuletteket állított elő. A korál két a Földközi-tengerben őshonos változata (Corallum nobile és Corallum rubrium) a Ptolemaiosz-korig nem fordul elő az ékszerkészítésben, viszont a Vörös-tengerben honos Tubipora musica már a Badari-kultúrában megjelenik gyöngyként.

A Predinasztikus korban népszerűek voltak a folyami és tengeri kagylók héjából és csigák házából előállított ékszerek. A kúpcsiga házát például karkötőnek fűzték fel és említettem már, hogy a porceláncsiga házából is készültek ékszerek. A ragadozó madarak karmainak, illetve a ragadozók agyarainak, is olyan mágikus erőt tulajdonítottak, amely előnyére válhatott viselőjének. A történelem előtti idők amulettjei gyakran tartoznak ebbe a típusba, de közülük, csak a madárkarom motívum tűnik fel a fáraókorban és az is csak a Középbirodalom végéig marad használatban. A borostyán a Későkor előtt nem fordult elő, azonban a libanoni cédrus gyantáját használták az ékszerkészítésben a Predinasztikus kortól kezdve. Általában gyöngyöket, alkalmanként skarabeuszokat és gyűrűket készítette belőle. Vízilóagyarból a Predinasztikus és Archaikus korban csináltak karpereceket, karikagyűrűket, gyöngyöket, medálokat és amuletteket. Szarvakból elsősorban karperecek és karikagyűrűk készültek a Predinasztikus és az Archaikus korban. Lenrostot gyakran használtak az ékszerek felfűzésére, a Predinasztikus és az Archaikus korban azonban erre a célra állatszőrt és nádat is alkalmaztak.

Természetesen a legkorábbi időktől kezdve készítettek koszorúkat és nyakékeket friss virágokból is, erről tanúskodnak a fáraókorból fennmaradt ábrázolások. Az ünnepségek résztvevőinek például lótuszvirágot, vagy -bimbót tűztek a hajába. Még a hajósok is csináltak maguknak virágfűzért vízinövényekből, hogy a hajukat ne fújja szét az erős északi szél. Múmiákról előkerült maradványokból tudjuk, hogy voltak olyan nyakékek, amelyeknek az alapját egy félkör, vagy majdnem teljes kör alakú papirusz vagy pálmalevél adja, erre varrtak virágszirmokat, leveleket, gyümölcsöket és terméseket. A virágokból készült ékszereket az ötvös mesterek hamarosan tartós anyagból, nemesfémből és féldrágakövekből is elkészítették, ahogyan azt az első részben Khnumit hercegnő diadémján láthattátok.

 

Az ókori Egyiptom természeti erőforrásokban gazdag volt. Az ékszerekhez szükséges ásványok és drágakövek nagy része elérhető volt. Az ókori egyiptomi ötvösök az alapanyagok nagy részét azért választották ki, mert színük rendelkezett valamilyen másodlagos szimbolikával. A temetkezési ékszereknél számos esetben konkrét előírások vonatkoztak arra, hogy milyen anyagból készüljön az adott amulett. A szín még hatékonyabbá tette az amulettet, növelte, kiegészítette mágikus erejét. Nagyjából az Óbirodalom idejére kialakult az udvari ékszerek színe, a jellemző fém az arany lett, a kövek színei pedig általában a piros, a kékeszöld és a sötétkék.

 

Az ókori egyiptomiak az aranyat az istenek húsának tartották, ugyanakkor visszatükrözte a Nap ragyogását is, ezért a Nap- és teremtőisten, Ré szimbóluma is volt. A használatban nem deformálódott el, rendkívül tartós ékszer alapanyag volt. A Keleti sivatagban és a Núbiai sivatagban bányászták, de a 19. dinasztia idejére a könnyebben hozzáférhető lelőhelyek kimerültek és I. Széthi, valamint II. Ramszesz kénytelen volt mélyebben a Keleti sivatagban bányákat nyitni. A 20. dinasztia idejéről maradt ránk az ókori Egyiptom eddig egyetlen ismert térképe, amelyen talán a Wadi Hammamatban található arany- és kőbányák láthatók. A papirusz ma a Torinói Egyiptomi Múzeumban van kiállítva. Az Újbirodalom idején az arany egy része éves adóként érkezett Núbiából. Már a Predinasztikus korban csináltak gyöngyöket úgy, hogy aranylemezzel, vagy aranyfóliával borítottak be egy más alapanyagból készült golyót. Pár évszázaddal később az egyiptomi ötvösök már változatos ékszereket készítettek belőle. A Halottak könyve bizonyos amulettek alapanyagaként határozza meg.

Az ezüstöt az egyiptomiak először úgy nevezték, hogy fehér arany (nbw HD), később egyszerűen csak fehérnek (HD), tehát csak színe alapján különböztették meg a két fémet. Az egyiptomi arany nagy része valóban tartalmaz bizonyos mennyiségű ezüstöt és a legújabb kutatások szerint a Középbirodalom előtti ezüst ékszerek és tárgyak valójában ezüstben gazdag aranyból készültek, amelyek az egyiptomi aranybányákból származnak. Ezüstbányák nem találhatóak Egyiptomban. Legalább a Középbirodalom idejétől kezdve importálták, valószínűleg Kis-Ázsiából és így az értéke is magasabb volt, mint az aranyé. Az aranytól eltérően az ezüst korrodálódik, elképzelhető, hogy ezért maradt fenn ennyire kevés ezüst ékszer az ókori Egyiptomból. A Predinasztikus kortól csináltak belőle ékszereket, bár ritkábban, mint aranyból. Az egyiptomiak úgy gondolták az ezüst az istenek csontja, emellett a Holddal társították, és a holdkorongot az ékszerekben gyakran ebből a fémből készítették el.

Az elektrum az arany és az ezüst természetes ötvözete. Az ókori egyiptomiak azonban ötvözték is az aranyat és az ezüstöt, melynek színe a két fém arányától függően a sárgától a sárgás-fehérig változott. Az egyiptomi ábrázolásokon megjelenhet sárga vagy fehér színnel, sőt vörösre festve is. Rekhmiré sírjában a punti ajándékok között és a núbiai adók részeként is látható, az aranyhoz hasonlóan karikák, illetve bőrzsákokba csomagolva aranyrögök és por formájában. Keményebb az aranynál, ezért még jobban ellenáll a mindennapi viselés okozta kopásnak. Az Archaikus kortól kezdve amuletteket, gyöngyöket, karpereceket készítettek belőle, illetve berakásokat is.

Az olyan modern nemesfémek, mint a platina, a ródium és a palládium ismeretlenek voltak az ókori világban.

A réz volt az első fém, amit az Egyiptomiak megismertek, és már a Badari-kultúra idején csináltak belőle gyöngyöt, a Predinasztikus korban pedig karperecek és gyűrűk alapanyaga volt, később még többféle ékszeré, de soha sem volt annyira népszerű, mint a nemesfémek. Az ón és a réz ötvözete a bronz, mely nem csak keményebb, és ellenállóbb, mint a réz, de alacsonyabb hőfokon is olvad. Az ékszerkészítésben a rézhez hasonlóan a bronz kevésbé jelentős, mert inkább szerszámokat, fegyvereket, edényeket, rituális tárgyakat és szobrokat állítottak elő belőle. A Középbirodalomtól alkalmanként karperecek, pecsétgyűrűk illetve köves gyűrűk foglalataként használták az bronzot. Az Újbirodalom idején a réz és a bronz nagy részét Szíriából, Ciprusról és Kis-Ázsiából exportálták, korábban a rezet a Sínai-félszigeten és a Keleti sivatagban bányászták.

 

A lazúrkő egy átlátszatlan sötétkék ásvány gyakran fehér csíkozással és foltokban arany szennyeződésekkel. Színe az ősvízet, a teremtés helyét idézi meg, de ugyanakkor a mindent körülölelő éjszakai ég kékjét is. Az egyiptomiak nagyon értékesnek tartották, a féldrágakövek közül a legértékesebbnek. Gyakran helyettesítették fajansszal és később üvegpasztával, ezért a kő neve után a mAa – valódi kifejezést írták, míg az olcsóbb változat után az iryt - készített vagy wdH - mesterséges jelző állt. A Predinasztikus kortól használták, először gyöngyöket és medálokat, később amulettek, skarabeuszokat és berakásokat készítettek belőle. A Későkorig népszerű maradt, annak ellenére, hogy importálni kellett, feltehetőleg észak-kelet Afganisztán vidékéről. A lazúrkő egyébként szerepel a külföldről, például Asszíriából, Babilóniából, a Hettita Birodalomból és Núbiából érkező adók, valamint Punt ajándékai között is. A Későkorban a lazúrkő egyiptomi nevét az öröm és gyönyörűség szinonimájaként használták.

A zöld árnyalatok a burjánzó növényeket, a növekedést, a bőséget, a termékenységet, a fiatalságot, az újjászületést és az örök életet jelképezték. Az üdeség, frissesség írására szolgáló, papirusz-oszlop hieroglifa (wAD) egyben a smaragdzöld színű malachit egyik egyiptomi neve is volt. Elsődlegesen ebből állították elő a zöld festéket és a zöld szemhéjfestéket is. A malachit selymesfényű, puha, átlátszatlan sötét és világoszöld csíkozású, réz tartalmú karbonátásvány. Réz közelében fordul elő, Egyiptomban a Sínai-félszigeten Sherabit el-Khadimban és a Wadi Maghrában, a Keleti sivatagban és Núbiában is. A Predinasztikus korban gyöngyöket csináltak belőle, alkalmanként amulettek és berakások készültek belőle az Újbirodalom végéig.

Az ékszerek készítéséhez használt legértékesebbnek tartott zöld színű kő azonban a türkiz volt, mely szintén szimbolizálhatja az eget és a Nílust is. A türkiz egy átlátszatlan égkék vagy kékeszöld réztartalmú alumíniumfoszfát, amit a réz mellett a Sínai-félszigeten bányásztak Wadi Maghrában és Serabit el-Khadimban. Az türkiz megnevezésére szolgáló ókori egyiptomi szót a Későkorban az öröm és boldogság szavak szinonimájaként használták. A Badari-kultúrában már előfordul, kezdetben gyöngyöket és medálokat, majd amuletteket és később, különösen a Középbirodalom idején berakásokat készítettek belőle. Gyakran helyettesítették fajansszal, később üvegpasztával, ezért a valódi kő után odaírták a mAa, valódi jelzőt. Berakásként néhány ékszerben előfordult Tutankhamon kincsében és a Taniszi kincsekben is, még akkor is, amikor más zöld berakások esetében üvegpasztát alkalmaztak.

Az ékszerkészítéshez használt leggyakoribb zöld kövek a türkizen kívül a zöld jáspis, a zöld földpát vagy amazonit, a prázem, a krizopráz az olivin és szerpentin volt, a Görög-római kortól előfordul a berill és a peridot is. A földpát vagy amazonit egy zöldes, vagy zöldeskék ásvány. Elsősorban a Keleti sivatagban fordult elő a Gebel Migif régióban. A líbiai hegyekben is van lelőhelye, de nem tudjuk, hogy innen származik-e az ókori egyiptomi ékszerek földpátja. A legértékesebbnek tartott kövek egyike volt. A Predinasztikus korban gyöngyöket készítettek belőle, később amuletteket és berakásokat. A Középbirodalom idején különösen népszerű volt. A Halottak könyve 159. és 160. fejezete a papirusz amulett alapanyagának írja elő, és néha szívskarabeuszokat is készítettek belőle. A zöld jáspisról később lesz szó.

A piros szín a vért és ezáltal az életet szimbolizálta, de mivel a tűz színe is, a Napisten erejét is megidézheti, védelmező szín. Más kontextusban összekapcsolhatták a sivataggal, a viharokkal és a káosszal illetve ezek istenével Széthtel is. Érdekes, hogy míg a vörös jáspis egyiptomi neve a gyönyörködtetni (xnm) igéből eredeztethető, addig a narancspiros árnyalatú karneolt veszélyes, vészjósló kőnek tartották és a Későkorban az ókori egyiptomi neve szomorúságot is jelentetett.

A karneol a kalcedon egy formája, melynek színe a vörösesbarnától, a narancson át a pirossal csíkozottig terjed. A Keleti sivatagban bőven előfordul és Núbiában is, mégis elég értékesnek számított. Antefoker vezír I. Amenemhat és I. Szeszósztrisz uralkodása alatt (Középbirodalom, 12. dinasztia) töltötte be hivatalát. Hölgy rokonának[5] thébai sírjában felírták azokat az értékes ajándékokat, amelyeket a vezír újévi ajándékként kapott. Ezek között az ezüst, a lazúrkő és a türkiz mellett a karneol is szerepel. A Predinasztikus kortól kezdve a fáraókor végéig használták ékszerkészítéshez: gyöngyöket, amuletteket, gyűrűket és fülbevalókat készítettek belőle. Gyakran alkalmazták berakásokhoz is, még az Újbirodalom idején is, amikor általában üvegpaszta-berakással helyettesítették a legtöbb féldrágakövet.

A jáspis egy kemény, átlátszatlan, általában vörös, zöld, vagy sárga színű kvarc. A vörös változata több helyen előfordul a Keleti sivatagban. A zöld és a sárga jáspis a vörös közelében vagy annak rétegeiben található meg. A vörös jáspis megjelenik Rekhmiré sírjában a punti ajándékok között, illetve kortársa Iamunedzseh thébai sírjában a núbiai adók között. Már a Predinasztikus korban készítettek belőle gyöngyöket, később amuletteket, skarabeuszokat és berakásokat, illetve az Újbirodalom idején karika fülbevalókat. Sárga változatát a Római korig nem használták ékszerek készítéséhez, de még akkor is csak szórványosan. A zöld jáspis viszont már a Badari-kultúrában megtalálható, gyöngyöket, amuletteket, gyűrűket, és különösen skarabeuszokat csináltak belőle. Az ókori egyiptomi neve bizonytalan.

 

Terjedelmi korlátok miatt nem tudok írni az az ókori egyiptomi ékszerekben előforduló összes kőről, de még néhányat szeretnék említeni. Az ametiszt színe a sötétlilától a lilásan áttetsző között változik. A Középbirodalom idején fő lelőhelye a Wadi el-Hudi volt, mely Asszuántól 30 kilométerre van, dél-keleti irányban, korábban Abu-Szimbeltől 25 kilométerre, észak-nyugatra is bányászták. Bár már a történelem előtti időkben is kimutatható néhány gyöngyszem erejéig, a Középbirodalomban idején örvendett nagy népszerűségnek. Az Újbirodalomtól kezdve viszont ritkán használják ékszerek készítésére, de szórványosan előfordul a Római-korig, amikor valószínűleg a Vörös-tenger partján bányászták.

A szteatit egy puha, könnyen faragható magnézium-szilikát, amelynek jellemzője, hogy csúszós tapintású, ezért szappankőnek is nevezik. A színe a fehértől vagy szürkétől a feketéig terjed. A Keleti sivatagban több helyen is előfordul, különösen Asszuán közelében. Nagy mennyiségben bányászták. A Badari-kultúrában már készítettek belőle általában zöld mázzal bevont gyöngyöket. Az egész fáraókorra jellemző volt az, hogy a szteatitot kék vagy zöld mázzal vonták be, különösen skarabeuszok esetében. Gyakorisága ellenére nem sikerült még azonosítani ókori egyiptomi elnevezését.

A gránát egy vöröses vas- vagy magnézium-alumínium szilikát, lilás vagy barnás árnyalattal. Bőségesen előfordul Egyiptomban Asszuán közelében, a Keleti sivatagban és a Sínai-félszigeten. Már a Badari-kultúrában megtalálhatóak gyöngyei, és az Újbirodalom végéig előfordul, de nem gyakori, talán a kövek apró mérete miatt. A legnépszerűbb a Középbirodalomban volt, amikor berakásokat is készítettek belőle. Luxor nyugati partján, Rekhmiré[6] sírjában úgy tűnik, szerepel a Núbiától kapott adók ábrázolása között.

A hematit egy fémes csillogású fekete, vagy szürkésfekete vasoxid. A Későkorban a Keleti sivatagban bányászták, korábban talán Asszuán közelében, vagy a Sínai-félszigeten. A Predinasztikus kortól kezdve csináltak belőle gyöngyöket, majd később amuletteket. Előszeretettel használták a fejtámasz, a mérőón és a szögmérő amulettek alapanyagaként.

 

Az egyiptomiak a legkorábbi időktől kezdve megpróbálták a kedvenc színeiket a nemesfémnél és féldrágaköveknél olcsóbb alapanyagból előállítani. Nagyon korán, már a Badari-kultúrában megtanulták, hogyan vonjanak be különböző anyagokat, például a szteatitot kék és zöld mázakkal. Később felfedezték hogyan lehet kiégetni a porított kvarcot, ami bármilyen alakúra formázható. Végül ezt az anyagot, amelyet fajansznak nevezünk, nem csak kék és zöld, hanem az Óbirodalomtól kezdve szórványosan fekete, fehér és lila mázzal is bevonták. A 18. dinasztiától fordul elő a piros és sárga máz. A fajansz ókori egyiptomi neve szó szerint azt jelenti „ami fénylik”, ez jól leírja az anyag fényes, üvegszerű megjelenését. A Badari-kultúra idején már gyöngyök készültek belőle, az Óbirodalom végére pedig már amulettek és többszínű medálok is. A fáraókor végéig a legkülönfélébb ékszereket készítettek belőle és berakásokhoz is alkalmazták.

Az Újbirodalom korára az ókori egyiptomiak üvegpasztát is elő tudtak állítani, és gyakran azzal helyettesítették a türkizt, a lazúrkövet és a karneolt. Az egyiptomiak az üveget nem fújták, ez a technika csak a Római kortól terjedt el. Az ékszerkészítésben az olvasztott anyagot például nyitott vagy zárt formába öntötték, gyöngyök esetében pedig egy központi rúd körül forgatták, amit később kihúztak.

 

Az említett ékszeralapanyagok egy részét az alábbi táblázatban foglaltam össze a Hannig szótár alapján:

Hieroglif	Átírás (MDC-ben)	Ejtsd	Jelentés
vagy	Xkr, sab	heker, szab	ékszer
	nbw	nub	arany
	Damw	dzsamu	elektrum
	HD	hedzs	ezüst
vagy	jwHw, Hmtj	juhu, hemti	réz
	Hsmn	heszmen	bronz
	xsbd	kheszbed	lazúrkő
	wAD	uadzs	malachit
	mfkAt	mefkat	türkiz
	nSmt	nesmet	földpát vagy amazonit
vagy	xnmt vagy mxnmt	khenemet	vörös jáspis
	Hrst	hereszet	karneol
	Hsmn	heszmen	ametiszt
	THnt	tyehenet	fajansz
	Hmq	hemaq	gránát
	bjA	bia	hematit

 

A következő részben a különböző ékszertípusokról lesz szó.

 

Képek:

Niuinetyer szakkarai sírjából származik ez a relief, melyen halotti tor részletét látjuk. Középen a sír tulajdonosának leánya és kisunokája látható, mellettük énekesek, akiknek a fején lótuszvirág koszorú van. Óbirodalom, 6. dinasztia. A fotót a KHM-ben, Bécsben készítettem.	Ezen a felvételen Szathathoriunet egyik mottó-kapcsa látható.  Aranyból, karneol és fajansz berakásokkal készült ez az ékszerkapocs, melyet el is lehet olvasni: minden védelem és élet. Középbirodalom, 12. dinasztia. © The MET	Szathathoriunet pektorálja, melynek központi eleme II. Szeszósztrisz fáraó trónneve: Kheperkaré. Aranyból készült és féldrágakő berakások ékesítik. A nyaklánc amire felfűzték féldrágakő- és aranygyöngyökből van. A csepp gyöngyök karneolból, aranyból, födpátból és lazúrkőből vannak, a golyók között ametisztek is vannak. Közép-birodalom, 12. dinasztia. © The MET
Dzsehuti aranyba foglalt, zöld jáspis szívskarabeusza. Újbirodalom, 18. dinasztia. A szívskarabeusz mágikusan hallgatásra kötelezte az elhunyt szívét a mérlegelésnél - csak az üdvözülhetett, akinek szíve egyensúlyban volt Maat (az igazság) tollával - ugyanakkor védelmezte az elhunyt szívét és helyettesítőjeként szolgált, arra az esetre, ha az eredeti szerv megsemmisül. Általában a Halottak könyve 30B fejezete szerepel rajtuk. A felvételt Leidenben készítettem.	Dzsehuti tábornok arany karperecei, melyeket királyától, III. Thotmesztől kapott ajándékba. Balra lent két auau-karperec van, körülütte pedig három mesketu-karperec. A bal oldali felső oldalnézetből, míg  a jobb oldali kettő felülnézetből látható a vitrinben.  A felsőn a következő felirat van olvasható: "A Tökéletes Isten Menheperuré (III. Thotmesz trónneve), adassék neki élet." Ezt a fotót is Leidenben készítettem.	Rendkívül jó állapotban megőrződött ez a virágos nyakék Tutankhamon balzsamozási raktárából (KV54).  1907-ben került elő. A majdnem kör alakú papirusz alapot vörösre festett vászon szegélyezi a nyakat körülfogó részen. Az alapra virágszirmokat, perzeafa leveleket, olíva leveleket, nadragulya bogyókat, és kék fajansz gyöngyöket varrtak fel. Más, ugyanebből a rejtekhelyből származó növényi nyakékben búzavirágot és pipacsot is azonosítottak. © The MET
Horemheb tábornok, a későbbi fáraó, nyakában  jelentős mennyiségű dicsőség aranyával. A relief szakkarai sírjából származik és napjainkban Leidenben látható. A homlokára egyébként trónra kerülése után rákerült az ureusz-kígyó.  Újbirodalom, 18. dinasztia.	Abüdoszban, I. Széthi templombábn van ez a jelenet, amelyben az uralkodó a napi rítus során ékszereket - pektorálos nyakéket és uzeht-gallért - ad Ízisz istennőnek.  Újbirodalom, 19. dinasztia.	Ez a térkép a deir el-medinai írnok, Amonnakht tulajdonában volt, akiről úgy gondolják, hogy ő is készítette. A tudósok szerint a Wadi Hammat bányái láthatók rajta. Újbirodalom, 20. dinasztia.

 

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2018.07.30.

Utoljára szerkesztve: 2018.12.25.

 

 

Felhasznált irodalom:

Cyril Aldred – Jewels of the Pharaohs (Thames and Hudson)

Carol Andrews - Ancient Egyptian Jewelry (Abrams, 1991)

LÄ Band V. 668-670

Lisa Sabbahy – Divine Colours (RAWI's ISSUE 7, 2015)