Az egyiptomi csillaghit IV. – Az asztrális túlvilághit 3. befejező rész

Az asztrális túlvilághittel foglalkozó cikksorozatom, harmadik, egyben utolsó részében e túlvilág-elképzelés későkori és római kori továbbélését mutatom be.

Mint ahogy arról korábban már volt szó, az ókori Egyiptom történetének hajnalán kialakult és még az Óbirodalom századaiban is oly meghatározó asztrális túlvilághit az I. Átmeneti Korban, illetve a Középbirodalomban az oziriánus, ún. khtonikus túlvilághit elterjedése következtében háttérbe szorult, s a holtak birodalma az égből a föld alatti „alvilágba” került. A későbbi időkben is döntően ez a nézet volt az uralkodó, annak ellenére, hogy emellett az égbe szállás reménye sosem tűnt el. Ám az igazi fordulatot az asztrális túlvilághit újbóli fellendülésében a Későkor századaiban tapasztalhatjuk, amikor újult erővel elevenednek fel a régmúlt időkből származó azon tanítások, melyek a lélek csillagok világába jutásáról szólnak. Azonban a korábban már széles körűen elterjedt oziránus túlvilági nézetek joggal vetik fel azt a kérdést, hogy mégis hogy lehetséges ez, mikor Ozirisz túlvilágát mindig is a föld alatt képzelték el? Tekintve hogy az Oziriszhez kapcsolódó túlvilági elképzelések az egyiptomi vallás eltűnéséig döntően meghatározták Kemet lakóinak halálról és a halál utáni életről alkotott nézeteit, az asztrális túlvilághit is csak úgy nyerhette vissza régi fényét, ha Ozirisz birodalmának jellegében következett be változás. Ennek egyik korai látványos megnyilvánulása érhető tetten a kharga-oázisi Hibisz városában lévő hibiszi templomban, ami azért is érdekes, mert az i. e. I. évezred templomaiban kevés helyet kaptak a halál utáni léttel kapcsolatos szövegek, ábrázolások. A hibiszi templomban (mely kb. i. e. 500 körül épült) lépcsőn lehet feljutni egy kis kápolnába, melynek domborművei között a ravatalon fekvő Ozirisz is látható, egy másik képen pedig szent városa, Abüdosz jelvénye áll a középpontban. Kétségtelen tehát hogy e helyiség Ozirisz kultuszát szolgálta. A lépcsőt két szöveg kíséri az oldalfalakon, melyek közül az egyik kifejezetten a túlvilághitből származik, a Halottak Könyve 146. fejezetének egy részét tartalmazza. Itt azonban nem a túlvilágra érkező halott, hanem Hórusz szól a kapukhoz. A lépcső tehát Ozirisz birodalmába vezet fel. A templomnak vannak díszítetlen kriptahelyiségei is, így ha a papság a föld alatti túlvilág-elképzeléshez ragaszkodott volna, ezekben a föld alatti üregekben rendezte volna be a kápolnát. Hibisz távoli sivatagban élő papjai azonban nagyon is érzékenyen reagáltak a vallási életben végbemenő szellemi változásokra. A föld mélyében rejtőző alvilág képzete a mitológia egyik legkezdetlegesebb, de ugyanakkor mélyen gyökerező rétegéhez tartozik. A hibiszi papok óvatosan, de félreérthetetlenül elhatárolták magukat ettől a felfogástól.

Az i. e. I. évezred első felében tovább érlelődtek, fejlődtek azok az eszmék, képzetek, melyek a Közép- vagy Újbirodalom idején kezdtek formát ölteni, másrészt erősebben érezhetővé vált a szellemi élet múltba fordulása is. A vallás, a művészet és a nyelv archaizálásán kívül az asztronómiai ábrázolásoknál is ez a jelenség figyelhető meg, ám ez utóbbi esetben inkább az Újbirodalmat tekintették példaképnek, nem pedig az Ó- és Középbirodalmat mint más esetben általában. Ennek példáját láthatjuk Padi-Amon-Ipet hatalmas thébai sírjában is, ahol a koporsóteremben csillagképeket találunk a mennyezeten, mint ahogy például I. Széthi esetében is láthattuk. A képek azt a tradíciót követik, melynek első emléke Szenenmut sírja. Kisebb eltérések ugyan megfigyelhetők, egészében azonban annyira hűségesen ragaszkodtak a régi mintákhoz, hogy például a bolygók közül itt is csak négyet ábrázoltak. Az a tény, hogy a Víziló-istennő csillagkép hátára itt nem mászik fel a krokodil, valószínűleg a Széth ellenes valláspolitika jele, tekintve hogy a krokodil Szobek és más krokodilistenek mellett Széth megjelenési formája is lehet. A Széth-ellenességet egyébként több más részlet is tanúsítja a sírban. A dekánok Széth-alakjainak arca hiányzik, a Merkúr bolygó isteneként pedig fül nélkül ábrázolják Széthet.

Théba kormányzója, Montuemhat ugyancsak csillagképekkel, listákkal díszítette sírját. A kompozíció nagyrészt itt is Szenenmut sírjának hagyományát követi. Széthnek dekánként itt még nagyobb csonkítást kellett elszenvednie, mivel fej nélkül ábrázolták.

Ez a két sír az i. e. 7. század konzervatív arculatát példázza, ami jól beleilleszthető az i. e. I. évezredben zajló múltba révedő tendenciába. Théba tudósai gondosan őrizték a 18. dinasztia tradícióit, mely az ő szemükben az asztronómia nagy korszakát jelentette, a valóban tudományos vizsgálatok kezdetét.

A fenti sírokon túl Halottak Könyve későkori változatában is találkozhatunk asztrális túlvilághitre vonatkozó utalásokat, melyek közül az egyik így hangzik: „Istenivé lesz ő az istenek között a másvilágon, nem fogják feltartóztatni az örökkévalóságig. Húsa az égben marad, csontjai olyanok (lesznek), mint azé, aki nem halt meg. Inni fog a folyómenti ivóhelyen. Szántóföldeket fog kapni a Sásföldön. Adatik neki az égnek egy csillaga.”[1] Ez az idézet már annak az irányzatnak egyik megnyilvánulása, mely az asztrális túlvilág-elképzelések újabb elterjedéséhez vezetett.

Az asztrális túlvilághit görög-római kori továbbéléséről tanúskodik egy athribiszi testvérpár sírja, akiknek a horoszkópját a nyughelyük mennyezetére festették, melyből megállapítható, hogy a sír a Római korból, pontosabban az i. sz. 2. századból való. A sírban lévő mennyezeti ábrázolások szerint az elhunyt testvérpár bái a csillagok között pihennek, az égnek azon a részén, ahol Szóthisz és Orion uralkodik. Szóthisz ősi tehénformájában fekszik egy bárkában, míg Orion álló, karját felfelé tartó férfiként jelenik meg, fején a Felső-Egyiptomot szimbolizáló Fehér koronával. A túlvilág-irodalom asztrális elemei itt döntő hangsúlyt kaptak. „Nyugodj mint isten Ozirisz mellett”[2] – mondja a szöveg, mely itt Oriont tekinti Ozirisznak. Három névtelen bá Orion lábainál megerősíti, hogy a sír tulajdonosainak báin kívül mindenki másé is ide jut, a csillagos ég a lelkek végső hona. Azt pedig hogy a három bá minden halott ember bájára vonatkozik, onnan tudjuk, hogy valaminek a háromszoros leírása vagy lerajzolása Egyiptomban a többes szám általános jele is, így nem egyszerűen három báról van szó, hanem sok ember bájáról. Névtelenségük ugyancsak azt sugallja, hogy általánosságban értelmezendők, hiszen ha névvel ellátottak lennének, mind egy-egy konkrét elhunythoz tartoznának. A csillagok közé vágyódást és a szabad mozgást tételesen is kifejezik a következő sorok: „Kijön az ő lelke az éjszakában, az isteni kilencség fejét ezen csillagok közé helyezi, s ő utazhat, amerre csak kíván.”[3] Orionnal kifejezetten azonosulhat is az elhunyt: „Szülessék újjá a te lelked az örökkévalóság számára Orionként az Ég méhében.”[4] Mindez annak az ősi túlvilághitnek az újjáéledését tükrözi, melyet legtisztább, legegyszerűbb formában az óbirodalmi Piramisszövegek őriztek meg. Új gondolatokat is kifejez azonban a kompozíció. Az athribiszi mennyezet egy olyan korszak alkotása, amikor a hellenisztikus-egyiptomi asztrológia már a tudatvilágot döntően meghatározó tényező volt. A két testvér lelke születési horoszkópjuk konstellációjába tér vissza. A csillagok helyzete ezúttal viszont nem a földi sorsot jelzi számukra, hanem az örökkévaló lét kezdetét, az újjászületést.

A zodiákus egyiptomi túlvilághitbe való bekerülését igazolja az athribiszi testvérpár sírján túl egy görög neveket viselő előkelő thébai család sírja is, melynek tagjai az asztrális túlvilághit egyiptomi formáját tették magukévá. A család egyik tagja Szótér, aki Théba archónja[5] volt Traianus római császár uralkodása alatt. A görög-egyiptomi névhasználat nyitva hagyja a kérdést, hogy a család tagjai az egyiptomi vallást elfogadó, arra áttérő görög származású emberek voltak-e, vagy részben elgörögiesedett őslakók. Kákosy László szerint valószínűbb, hogy görög származásúak voltak. A család körébe tartozó valamennyi asztronómiai koporsón a zodiákus található. A hagyománytisztelet jele, hogy középen Nut istennő foglalja el a fő helyet, az ég nő alakja azonban természetesen csak jelkép. Petamanóphisz koporsóján a Bakot kiemelték a zodiákusból, és Nut feje felett helyezték el, valószínűleg azért, mivel születéskor a Nap a zodiákusnak ebben a részében volt. E koporsókon Nut istennő mellett kiemelkedő helyet juttatnak a Rák képének. A Szóthisz heliakus (közvetlenül napfelkelte előtti) felkelése ugyanis a Rák és az Oroszlán határára esett minden 1461. egyiptomi mozgóévben, ami a mi naptárunk szerint nagyjából július 19-ére esett. Ezt az időpontot azonban nem tekinthetjük etalonnak, mivel Szóthisz csillag heliakus felkelésének észlelését befolyásolja a megfigyelés helye és az időjárás is, ami miatt az észlelés időpontja eltérhet ettől a klasszikusnak tekinthető időponttól. A kései korok egyiptomi asztrológusai egyébként a fentebbi ok miatt a Rákot tekintették a világ horoszkópjában az aszcendensnek. A család egy másik tagja, Kleopátra koporsóján a lélekmadár egy fekvő tehén mellett van. Oly sok halotti szöveg után, ahol Szóthisz a lélek védője, itt képszerűen mutatták be az asztrális túlvilághitnek ezt a tanítását.

Heter koporsója, mely i. sz. 125-ből származik, közel áll az előbbihez, de azoktól eltérően, az asztronómiai képeket feliratok is kísérik. Ozirisz országának égre helyezésében annyira következetes a kép készítője, hogy a Halottak Könyve 125. fejezetéből ismert „Halottfalót”, azt a szörnyet, mely az ítéletnél bűnösnek bizonyult lelkeket elpusztítja, szintén az égen képzeli el, a Két Teknősbéka dekán közelében. Külön sávban ábrázolják az öt bolygót a következő sorrendben: Jupiter, Merkúr, Szaturnusz, Mars, Vénusz. A Jupiter után következő sólyom azonosítására nincs közelebbi támpont, ezért Kákosy felvetette, hogy esetleg a Jupiter közelében egy másik bolygó létét tételezték fel. A régi hagyományoknak megfelelően Orion és Szóthisz is bárkában látható, és újra feltűnnek az északi égbolt csillagképei is. A halottat 24 nőalak, az éjszaka és a nappal órái köszöntik, akiket a két szélső sorban jelenítettek meg.

A korabeli templomokhoz hasonlóan ezen a koporsón négy fantasztikus külsejű lény is feltűnik, a négy szél. Az északi szél négyszárnyú, a déli négyfejű és négyszárnyú kos, a keleti szél szkarabeusz négy kosfejjel, a nyugati pedig juhfejű madár. A négy kozmikus szél már a régi időkben is szerepel az egyiptomi túlvilághitben. Ismerünk olyan szöveget, mely szerint a halott a négy széllé akar átváltozni a másvilágon[6], egy másik szerint pedig parancsolhat a szeleknek.[7] A Halottak Könyve 161. fejezete a legszigorúbb titokként közöl egy varázsigét, mely révén a halott elérheti, hogy négy nyílás támadjon számára az égen, s ezeken keresztül hatoljon orrába a négy szél. A négy szelet istenekkel is azonosítják: az északi Ozirisz, a déli Ré, a nyugati Ízisz, a keleti Nephthüsz. Az előírás szerint az ábrát a koporsóra kellett rajzolni vagy vésni, akkor következett be a varázslat. A szelek elősegíthették a lélek égbeszállását is. Az esznai templom egyik felirata arról tudósít, hogy a déli szél emeli fel az istenek báját az égbe. Nyilvánvaló, hogy a császárkorban a szélistenek azonos szimbolikus tartalommal bírnak az egyiptomi koporsókon és a római sírkőplasztikában: a halott lelkét fújják a túlvilágra. A British Múzeum egy elefántcsont faragványán a szélistenségek is segítik a császárt, hogy elérhessen a zodiákushoz és az istenekhez. A római sírköveken általában fejek ábrázolják a szeleket.

Heter pap koporsója és az előbbi koporsók is az éjszakai eget ábrázolják, de nem mondanak le arról sem, hogy a Nap áldásos hatását biztosítsák az elhunyt részére. Nut feje fölé a sugarait ontó Napkorongot rajzolták, így a csillagok fénye mellett a halottak időnként a napvilágot is élvezhették.

Bár Heter koporsójának lelőhelye nem ismeretes, a hasonló darabok alapján a thébai eredet majdnem biztos. Théba az egyiptomi asztronómiai tudomány és asztrológia középpontja volt az Újbirodalom kezdete óta, s papjai, tudósai a politikai vezetőszerep elvesztése után is folytatták elődeik munkáját. Tekintélyük magyarázza a görög tudománynak azt a vélekedését, miszerint Thébában találták fel a csillagászatot.[8] A thébai Héphaistión működése egészen a császárkor végéig bizonyította az itteni csillagászati tradíció továbbélését.

Az Újbirodalom kapcsán már emlegetett dekánok is előtérbe kerülnek a késői túlvilághitben. A balzsamozási rituáléban a következőképpen írják le az elhunyt égi utazását: „… nem akadályozzák utad az égbe. Átváltozol isteni sólyommá, felemelkedsz az égbe, mint egy pompás skarabeus… Felső- és Alsó-Egyiptom isteneinek amulettjei eljöttek hozzád a 36 kerületből. Mint kiváló ba utazol ezek birtokában, s azt teszel az égben, amit kívánsz. Együtt vagy a csillagokkal. Bá-d a 36 csillaghoz csatlakozik, amelyekké te is át tudsz alakulni, ha így kívánod.”[9] A rituálé szövegében tehát a bá-lélek csillagok közé utazásának ősi igénye fejeződik ki, melyet a megboldogult lelke sólyommá válással igyekszik elérni. A 36-os szám itt a dekánok számára utal, mivel ők is ugyanennyien vannak, szimbolizálva, hogy az év maga is 36 dekádból (10 napos időszakból) áll. Az istenamulettek is minden bizonnyal rájuk utalnak, tekintve hogy ekkorra már nem pusztán az éjszakai órák kezdetének jelzőcsillagai, csillagképei voltak, hanem isteni hatalmak, akik közé az elhunyt bája is kerül halála után, mi több, a halott bája maga is át tud változni a 36 dekán egyikévé e rituális szöveg szerint, tovább hangsúlyozva ezzel azt, hogy az elhunyt is közéjük tartozik. A balzsamozási rituálé szövegének egy másik részlete is kapcsolatba hozható a fentebbi idézettel, melyben különböző növényeket említenek. Ezekből 36 csomót kell kötni, és rátenni a múmia bal kezére. „Mert 36 isten van, akikkel együtt ba-ja az égbe megy, és 36 kerület van, ahol Ozirisz számára a rítusokat végrehajtják, a kerületek korábbi szokása szerint.”[10]

A balzsamozási rítus szövege Kákosy László professzor véleménye szerint segít a múmialepleken lévő, emberi lábakkal ellátott kígyók értelmezéséhez. Szenszaosz leplén (Leiden) és egy publikálatlan kairói darabon láthatóak e kígyók, az előbbin a halott feje mellett kétoldalt, az utóbbin Ozirisz koronája mellett a jobb és bal oldalon. Figyelembe véve a dekánok balzsamozásnál játszott kiemelkedő szerepét, főként pedig azt, hogy az i. sz. 2. századi Thébában – ahonnét Szenszaosz leple származik –, milyen sok asztrális elem van a koporsókon, biztosra vehetjük, hogy itt a kígyók már dekánok.

Írta: Nehebkau

Ajánlott linkek:

Szótér koporsójának asztronómiai fedele:

http://blavatskyarchives.com/mackeysd/mackeysd_images/soter.png

Heter koporsójának asztronómiai fedele:

http://blavatskyarchives.com/mackeysd/mackeysd_images/heter.png

http://blavatskyarchives.com/mackeysd/mackeysd_images/heter2.gif

Felhasznált irodalom:

Kákosy László: Az alexandriai időisten – Válogatott tanulmányok 1957-1998 (Osiris Kiadó, Budapest 2001)

Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit (Akadémiai Kiadó, Budapest 1978)