Az egyiptomi csillaghit I. – Az égbolt

 

2004 szeptemberében Gime az iránt érdeklődött, mi volt a bolygók, a Nap, a Hold, és más égi objektumok óegyiptomi neve, s hogy mely forrásból tudna mélyebben tájékozódni az egyiptomi asztronómiáról, illetve asztrológiáról. Fél évvel a válaszadást követően Maatkara újabb információkkal egészítette ki a meglévőket, s most 10 év után ismét elérkezettnek láttam az időt arra, hogy az eddig közölt ismereteket kibővítsem és rendszerezzem, így nyújtva átfogóbb képet Kemet lakóinak csillaghitéről.

A téma összetettségét szem előtt tartva végül úgy döntöttem, több részre bontva kísérlem meg bemutatni a csillaghitet, hogy átláthatóbb legyen és tartalmasabban is kifejthessem. Elsőként az égboltra vonatkozó óegyiptomi hiedelmeket és az ezekhez kapcsolódó világképet tekintem át. A témára vonatkozó szakirodalmi forrásokat az eddig megszokottakhoz hasonlóan természetesen a leírásom végén találhatjátok majd meg.

 

Az egyiptomiak az eget petnek nevezték, melynek hieroglifája az eget egy lapos mennyboltként ábrázolja két lefelé néző peremmel, ahogy az ég látszólag leér a föld horizontjához. A hieroglifa tehát olyannak ábrázolja az eget, mint egy baldachintető. Ennek az elképzelésnek elég réginek kellett lennie ahhoz, hogy az írás kialakulásakor ez a hieroglifa váljon az égbolt megjelenítőjévé. A petnek ugyanakkor volt egy inverze is, az ún. „alsó ég”, melyet az írásban a pet hieroglifa fejjel lefelé fordított változata jelölt. Liptay Éva szerint a föld alatti alvilágot (Duat) határolja, úgy ahogy Nut, felső égként a Földet (Geb) borítja be. Az ókori egyiptomiak szerint tehát a föld alatt egy a mi világunkhoz hasonló szimmetrikus világ helyezkedik el, mely fordítottja a miénknek.

 

A jelet gyakran használták falak tetején, ajtókereteken és kapubejáratokon, az átívelő égboltot szimbolizálva, kifejezve azon törekvésüket, hogy a világegyetemet az építészeti elemekben is visszatükrözzék. A halotti sztélék tetejének íve – az ezt a területet gyakran díszítő pet hieroglifából és a szárnyas napkorongból következően – az égboltozatra is utal. A templomi reliefeken és sok más illusztrációban a hieroglifát keretként is használták, egyedi kompozíció köré helyezve, hogy szimbolikusan kozmikus környezetbe helyezzék a jelenetet. Ez esetben kiindulópontként a tA, azaz a föld írásjelét[1] helyezték el a kompozíció aljára, az ég hieroglifáját pedig a tetejére. A két írásjelet gyakran egy-egy uasz-jogarral[2] kötötték össze a széleken. Ezek a 4 kardinális pontot, vagy a heh isteneket jelenítették meg szimbolikusan, akik az ég négy sarkát tartják. Itt ugyanakkor számos esetben szembetalálkozunk a Richard H. Wilkinson által „számok kiterjesztése” néven emlegetett egyszerűsítő elvvel, mely a térbeli testek síkban történő ábrázolásának problémájára ad egy lehetséges megoldást, ugyanakkor abban az esetben is alkalmazható, amikor a sokaságot akarjuk kifejezni anélkül, hogy az egyes alakokat vagy tárgyakat számszerűen lerajzolnánk, időt és helyet is megtakarítva ezzel. A számok kiterjesztésének elve tehát azt jelenti, hogy amikor számszerűen lerajzolunk valamit, mint például két tárgyat vagy alakot, akkor előfordulhat, hogy négyet kell feltételeznünk, ha hármat ábrázolunk, akkor megeshet, hogy hatot vagy kilencet, és így tovább. Így egy adott szám egyszerre jelentheti önmagát és annak valahányszoros többszörösét, a jelenet szimbolikai hátterétől függően.

 

Az ég hieroglifájára vonatkoztatva mindez azt jelenti, hogy a pet írásjelet alátámasztó két uasz-jogar valójában négyet jelent, mivel a térbeli égboltot alátámasztó tartópilléreket jelképezik. A négy tartópillérből azonban egy adott nézetből egyszerre csak kettőt láthatunk, ezért ábrázoltak négy helyett kettőt a síkbeli ábrázolásnál, így a két uasz-jogarral alátámasztott ég hieroglifáját az égbolt oldalnézetének is tekinthetjük, ahogy ebben a kompozícióban a föld hieroglifája is oldalnézetben értelmezhető. Ezt az elvet megerősíti az is, hogy néhány ábrázoláson valóban négy tartópillért jelenítenek meg kettő helyett, ami nem hagy kétséget afelől, hogy az egyiptomiak valóban így képzelték el a világot.

 

Ahogy Sir Alan Gardiner rámutatott, a két isten, akiket a királyi megtisztítási rítus során ábrázoltak – általában Hórusz és Thot – valójában az égbolt széleit jelentő négy kardinális pont isteneit képviselik: Hóruszt, Széthet, Thotot és Antit, akik erejük egy részét átadják a királynak, a világ négy sarkának isteneiként. A temetkezési megtisztítási rítus magánsírokban megjelenő ábrázolásai (melyek párhuzamba állíthatók az előbbi királyi rítussal) négy papot mutatnak a rítus végrehajtása közben, de a rituálé királyi ábrázolásakor majdnem mindig csak kettőt ábrázolnak az istenek közül, talán a szimmetria és a képi egyensúly miatt. Mindenesetre újra azt látjuk, hogy a két ábrázolt dolog valójában négyet képvisel és ezáltal a jelenet a számok kiterjesztésének másodlagos jelentését hordozza, habár a két istenség, Hórusz és Thot alkalmazása (ezzel párhuzamosan gyakran Hórusz és Széth alkalmazása) az egyiptomiak dualista felfogásából is fakadhat, és ez esetben Alsó- és Felső-Egyiptom kettősségét szimbolizálhatja.

 

Az Újbirodalom és a Későkor vallásos jeleneteiben a királyt is gyakran mutatják az ég hieroglifájának alátámasztójaként felemelt karjaival, jelképesen támogatva az eget és így a kozmikus rendet, illetve magukat az isteneket. Általában templomfalakon, szentélyeken és oltárokon találkozhatunk ezzel a motívummal, mint például Taharka oltára a gebel barkali Amon-templomából. Itt a király négy alakja tartja fenn a csillagokkal teletűzdelt égbolt hieroglifát. A fáraó alakjai a heh istenekre emlékeztetnek, akik Nutot tartják, de itt valószínűleg a kardinális pontokat képviselik. E téma variációi a királyokat úgy mutatják, hogy az ég jelét tartják a magasba, melyen egy isteni bárka, a napkorong vagy a nap néhány másik jelképe van elhelyezve. Néha, mint a Bosztoni Szépművészeti Múzeumban található Atlanersa bárkatartó állvány esetében (kb. i. e. 653-643), a királyt a szema-taui hieroglif jelen[3] állva ábrázolják, amint támasztja az eget. Ez egy összetett ikonográfiai kifejezésmódja annak az elvnek, mely átfogja a fáraó egész uralmát, mint aki uralkodik az emberek felett, és támogatja az isteneket.

 

Nem a fenti elképzelés volt viszont az egyetlen, ami az ég megjelenítésére vonatkozik. Az egyik legősibb hiedelem szerint az ég egy hatalmas tehénistennő, aki Ré napistennel a hátán emelkedik a magasba, hogy aztán égboltként tündököljön a föld felett. Su, a levegő istene ebben a kontextusban is megjelenik, aki az istennő hasát tartja a levegőben, míg a heh istenek az égi tehén négy lábának stabilizálásában segédkeznek, jelképezve az égbolt négy kardinális pontját. Testét gyönyhálószerű minta ékesíti, melyek a csillagokat imitálják, ugyanakkor a leopárd foltjaira is emlékeztetnek. Geraldine Pinch szerint így elképzelhető, hogy a Predinasztikus korban az eget egy hatalmas párducnak is képzelték, aki minden reggel felfalta a csillagokat.

 

Annak az ősi hiedelemnek, mely szerint az ég megtestesítője egy tehén, korunkban megfogható legkorábbi emléke a Gerzeh paletta, melyet „Hathor palettának” vagy „Tehénfej palettának” is szoktak nevezni, s a Nagada kultúra II. szakaszában (kb. i. e. 4. évezred közepe) készítették. A paletta egy tehénfej-vázlatot ábrázol. A tehénfej füleinek és befelé hajló szarvainak végén, illetve a fejtetőn egy-egy öt ágú csillagot – összesen 5-öt – láthatunk. Ez határozottan égi jelleget kölcsönöz az állatnak és az éjszakai égbolttal kapcsolja össze, hiszen a csillagok éjjel láthatóak a legtisztábban.

Ugyancsak ez a gondolkodásmód köszön vissza az 1. dinasztia idejéből származó úgynevezett „Hathor tálon”[4], mely Hierakónpoliszból került elő. A palettához hasonlóan itt is egy csillagokkal ékesített tehénfejet láthatunk, melyen a tehénfej alakja, valamint csillagok száma, formája és helyzete pontosan megegyezik a palettán lévővel. A különbség csupán annyi, hogy a tehénfejre egy szemből ábrázolt emberi arcot rajzoltak, fülei pedig sokkal kidolgozottabbak.

 

Az előző két ábrázoláshoz rendkívül hasonlót figyelhetünk meg a 0. dinasztia korabeli hierakónpoliszi Narmer paletta oldalainak tetején is, ám ez esetben a két-két tehénfejen nincsenek csillagok, csak a helyzetük utal az istennő égi jellegére, közöttük pedig egy vonal látható, ami feltehetően az égi szféra határát jelzi. A szemből ábrázolt emberi arc – melyen ezúttal már az orr is megjelenik – illetőleg a tehénfülek az eddigieknél sokkal precízebben vannak kifaragva a tálon látottakhoz képest, annak ellenére, hogy a tál később készült. Nyilvánvalóan a tálon lévő istenábrázolás nem a művész tehetségtelensége miatt kevésbé kidolgozott. Az előző két tehénfej-ábrázoláshoz rendkívül hasonlatossá teszi a fejforma és a befelé hajló tehénszarvak, ám ezek az előzőektől eltérően sokkal vastagabbak és nagyobb mértékben hajlanak befelé, szinte már szarvgyűrűket képezve. A fej háromszögletű alakja ugyanakkor megmaradt, csak a tehénfülekből kiinduló állvonal választja el a ráfaragott emberi arcvonásoktól, s ez arra enged következtetni, hogy ez esetben a nyakat jeleníti meg a háromszögletű forma arc alatti része. Lehetséges, hogy a Hathor tálon is ugyanerről van szó, ám ott még hiányzik az állvonal, így biztosan nem lehet eldönteni.

 

Sokan kézenfekvőnek gondolják, hogy Hathor istennő fejét láthatjuk viszont ezeken az ősi ábrázolásokon, ami egyrészt következhet az istennő hírnevéből, ikonográfiai hasonlóságokból (tehénfej, rajta a szemből mutatott emberi arccal), valamint a nevéből, melynek jelentését a Piramisszövegek 485. mondása szemlélteti talán a leginkább: „Emelkedjen Hórusz házába, amely az égben van.” Eszerint a Hathor név jelentése égbolt, melyet Plutarkhosz is igyekezett kifejezni, mikor az istennő nevét „Hórosz kozmikus háza”-ként fordította[5]. A befelé hajló tehénszarvak miatt azonban inkább a 7. felső-egyiptomi nomosz ősi tehénistennőjéről, Batról lehet szó, mivel az istennő nomoszának jelvényében is ilyen típusú szarvak köszönnek vissza az emberi arcú tehénfejen. A tehénfejek Battal való azonosságát erősíti még a „Hathor tálon” lévő, részben sérült, de felismerhető jabiru gólya hieroglifa is, melynek hangértéke bá, így töredékesen ugyan, de ez az írásjel jelenti az istennő nevének jelenleg ismert legkorábbi előfordulását.

 

Az égi tehén speciális formájában, az E4 Gardiner jelű hieroglifaként[6] is feltűnik, Heszat vagy Mehet-weret istennőt jelenítve meg, aki az „első alkalom”[7] égi teheneként emelkedett ki az ősvízből. Szemét gyakran udzsat-szemként festik meg; és a Halottak Könyve 17. fejezetében, illetve a mitológiai történetekben kifejezetten „Ré szemének” nevezik. Néhány halotti papiruszon és Irynefer 19. dinasztiabeli thébai sírjában a tehénistennő alakját a Halottak könyve 71. fejezetének illusztrálásához használták fel, mely a halott túlvilági újászületését vetíti elő, olyan formában, ahogy Mehet-weret jött elő az ősvízből, amikor még nem volt élet. Az égi tehén túlvilág-elképzelésekkel való kapcsolatát fejezi ki az is, amikor Hathor tehénalakban a thébai nekropoliszt jelképező Nyugat hegyéből lép elő, valamint az a tény, hogy a Heszat-tehenet Anubisz és a szent Ápisz bika anyjának tartották. A szakkarai Ízeumban található azon tehenek temetkezési helye, akik az Ápisz bikákat szülték. Irynefer sírjában jellegzetes formájában örökítették meg. Az istennő egy lepelben fekszik, melyet stilizált gyöngyháló motívum díszít, és látszólag a hátából áll ki a királyi légycsapó. Nyakában nyakéket és menatot visel. Ahogy az gyakran előfordul, így itt is, a Heszat-tehén egy medence vagy tó ábrája felett ül, mely az ősvizet jelképezi, szarvai között pedig a napkorongot viseli, mellyel ugyancsak kapcsolatba hozták.

 

Mivel a tehenet összekapcsolták a nagy anyaistennőkkel (mint például Hathor, Ízisz, Nut, Heszat, vagy Mehet-weret), ezért korlátozott mértékben ugyan, de fontos szerepet játszott a királyi ikonográfiában is. A nagy tehén jelképesen a király anyja volt, a királyt pedig ezzel összefüggésben a kamutef, azaz „anyja bikája” jelzővel illették. A tehénistennő anyai minőségében a fiatal király szoptató dajkájaként is megjelenik. Ennek egyik példája egy 18. dinasztia idejében készült szobor, mely a II. Amenhotepet tehén alakjában tápláló Hathor istennőt ábrázolja. A szobor az istennő deir el-bahari-i szentélyéből került elő, de később, a Görög-római korban ugyanezzel a motívummal találkozhatunk a denderai Hathor-templom egyik reliefjében is.

 

Egy másik igen régi népi elképzelés szerint az ég egy „nagy szita”[8], melyről úgy gondolhatták, hogy a „szita lyukain” keresztül jut át a csillagok fénye, s ezen keresztül esik az eső is a földre. E gondolat később Arisztophanész Felhők című művében is megtalálható, de e hiedelem valószínűleg nem egyiptomi hatásra jelent meg Hellászban.

 

Végül egy harmadik ősi égre vonatkozó vélekedésre szeretnék utalni, mely Dzset király (1. dinasztia) uralkodása idején készült csontfésű révén maradt ránk. Ezen az ég két hatalmas sólyomszárnyként jelenik meg, mely felett egy sólyomisten utazik bárkáján. Valószínűleg Hórusz égisteni mivolta tükröződik vissza az ég sólyomszárnyakként való értelmezésében, talán úgy hitték, hogy betakarja a Földet szárnyaival, s így lesz szárnyaiból maga az ég.

 

A legelterjedtebb, Héliopoliszból származó felfogás szerint az égboltot Nut istennő testesítette meg, aki emberi alakban hajolt fekvő fivére és férje, Geb, valamint apja, Su fölé, épp úgy, ahogyan a pet hieroglifát is gyakran ábrázolják. Az istennő karjaival és lábaival támasztja magát, melyek leérnek a horizonthoz. Nut ugyanakkor az égi tehén képzetéhez is kapcsolódik, mivel égistennői minőségében gyakran tehén alakjában is megjelenítették. Úgy hitték, éjszaka jelennek meg testén a csillagok, melyek aztán nappal eltűnnek. Emiatt az „ezerlelkű istennő”-nek is nevezték. Testhelyzetének megtartásában apja, Su, a levegőt megszemélyesítő isten segítette, aki felemelt karjaival tartotta lánya testét fia felett. E feladatában segítségére vannak a heh lények. Ők Su első teremtményei és segítői, akik négyen vagy nyolcan vannak, s az ég négy sarkán támasztják alá az eget. A Koporsószövegek 80. fejezete így ír erről:

 

„Ó, ti nyolc heh, ősi hehek,
kik karjaitokkal átölelitek az eget,
kik összetartjátok az eget és a földet, Gebet!
Su szült benneteket az áradatban és az ősvízben,
a hományban és a sötétségben,[9]
s Gebhez és Nuthoz rendelt titeket…”[10]

 

Nut testén túl a rendezetlen ősvízet találjuk, így az istennő teste egyúttal határvonalat is képez a rendezetlen ősanyag és a teremtett, rendezett világ között, megakadályozva Nun kaotikus vizeinek átszivárgását a mi világunkba. Komoly veszélynek érezték ugyanakkor az ég esetleges leszakadását, mely tulajdonképpen magát a világ végét jelentené, akárcsak Nun vizeinek átszivárgása az égen keresztül. Hórusz és Széth történetében is találkozhatunk az ég leszakadásának veszélyével, mellyel Neith istennő fenyegeti meg a Kilencséget:

 

„Adjátok Ozirisz hivatalát fiának, Hórusznak. Ne szolgáltassatok ilyen nagy példákat az igazságtalanságra, ami nem helyénvaló! Vagy pedig meg fogok haragudni, és az ég találkozni fog a földdel!”[11]

 

Az ég leszakadásának képzete ugyanakkor a varázslásban is gyakran megjelenik. Az egyiptomiak ugyanis hittek abban, hogy a varázsigék erejével az isteneket is megfélemlíthetik, többnyire azzal, hogy kozmikus katasztrófákat helyeznek kilátásba, melyekkel felborítják a világ megszokott működését. A Piramisszövegekben például a király úgy gondolja magáról, hogy képes Su karjait kiütni Nut alól,[12] ami természetesen az ég Földre zuhanásával járna.

 

Most, hogy áttekintettük, milyennek gondolták az eget, rátérhetünk az általánosabb kérdésekre, nevezetesen arra, hogy az egyiptomiak szerint mikor és hogyan keletkezett az ég, milyen anyagúnak vélték, illetve hogy egy vagy több rétegűnek gondolták-e.

Az ég létrejöttéről alapvetően két mítosz maradt fenn. A héliopoliszi elképzelés szerint az ég (Nut) és testvérférje, a Föld (Geb) a harmadik istennemzedékbe tartoznak, szüleik, a Levegő (Su), valamint a Pára (Tefnut) pedig tulajdonképpen az ég és a Föld létezéséhez szükséges teret testesítik meg, azaz a differenciálódás, mely az egyiptomiak felfogása szerint a teremtés feltétele, eszerint fokozatosan ment végbe. Epikusabb formában az Égi tehén mítosza meséli el ugyanezt. Eszerint a világ teremtése utáni időkben az istenek együtt éltek az emberekkel, azaz Ré „egy dologként” uralkodott felettük. A világ differenciálódása tehát ebben az időben még nem következett be, noha már egyértelműen elkülönült a rendezetlen ősvíztől. A Ptolemaiosz-kori templomfeliratok a következőképpen írják le Ré uralkodásának időszakát: „Bőségesen volt táplálék a nép gyomrában, nem volt bűn a földön, nem rabolt a krokodilus, nem harapott a kígyó az ősistenek[13] korában.”[14] Vagy: „… A föld bőségben volt, a gyomrok tele voltak, nem volt ínséges esztendő a Két Országban. Fal nem omlott össze, tövis nem szúrt az ősistenek idejében.”[15] Ebben az aranykori állapotban tehát bőséges volt az élelem, az ember még harmóniában élt a természettel, nem voltak háborúk, veszélyek, félelmek, sem társadalmi és vagyoni különbségek, ahogy kizsákmányolás, elnyomás és erőszak sem. Ré azonban idővel megöregedett, csontjai ezüstté, teste arannyá, haja valódi lazúrkővé változott. Már nem volt a régi, ezért az emberek kétségbe vonták Ré uralmának jogosságát. Erről tudomást szerezve a Napisten összehívta az ősisteneket és a héliopoliszi Kilencséget, akik azt tanácsolták, hogy szemét, a Szakhmetté változott Hathor istennőt küldje le a lázadás elfojtására. Az istennő azonban a kelleténél nagyobb hévvel vetette bele magát a munkába, s egy idő után már nem tett különbséget bűnös és ártatlan között. Ezért aztán Ré 7000 korsó vörösre festett sört készítetett, melyet kiöntetett azon a vidéken, ahol másnap az istennő folytatni kívánta mészárlását. Amikor az istennő másnap kora hajnalban megjelent, a földet elárasztva találta, s mikor meglátta magát a vörös sörben, megkóstolta azt, ami annyira kedvére való volt, hogy végül teljesen lerészegedett a sok sörtől, és már az embereket sem ismerete fel.

Ré bár megkímélte az embereket, már nem akart tovább köztük élni, így aztán a tehénné változott Nut istennő hátán visszatért az égbe. A teremtett világ harmóniája ezzel felbomlott, és kezdetét vette a ma is ismert gyötrelmes élet. Az ősvilág rendjének felbomlása ugyanakkor a teremtett kozmosz differenciálódását is magával hozta; az addig egységes mindenség égre, földre és túlvilágra tagolódott szét, ezáltal az emberek korábbi halhatatlansága is megszűnt, szembe kellett nézniük az elmúlással is.

 

Ám ha már a kozmosz differenciálódása szóba került, fontosnak tartom megemlíteni, hogy élt az egyiptomiakban olyan elképzelés is, mely az eget több rétegűnek, szférikusnak gondolja.[16] Az abban való hit, hogy több ég borul a föld fölé, a világ valamennyi vallása közül az óegyiptomiban mutatható ki először.[17] Már az óbirodalmi Piramisszövegekben is van rá utalás[18]. Ez az elképzelés tovább él a középbirodalmi Koporsószövegekben[19] is, melynek összetettségét mutatja az a része, ahol egy eget „Az összes egek úrnőjének” neveznek[20]. De ez a gondolat csak a késői korokban válik igazán jelentőssé. Ennek szemléletes ábrázolása látható a dendarai Hathor-templom tetején lévő nyugati Ozirisz-kápolna egyik mennyezetén, ahol három különböző nagyságú Nut áll ugyanazon a talajszinten, testük pedig egymás felett helyezkedik el. Nem szabad ugyanakkor feltétlenül azt gondolnunk, hogy ez esetben az eget három rétegűnek vélték, hiszen a háromszori ismétlés a többes szám jele az egyiptomi hieroglif írásban, így inkább arról lehet szó, hogy itt csak az ég általában vett többrétegűségét akarták kifejezni, nem pedig azt, hogy mennyiségileg ez mennyit jelent. A szférikus égbolt föld fölé hajló Nut istennőkként való megjelenítése mindemellett azt is jól példázza, mennyire ragaszkodtak a régi mitikus képekhez. Az alapvetően konzervatív életszemléletük ugyanis nem kedvezett az új nézetek, illetve kifejezésmódok terjedésének. Csak a hagyományos mitikus képzetek és ábrázolásmód segítségével, áttételesen lehetett új gondolatokat kifejezni, ami ugyan kreativitásra sarkall, ám magában hordozza azt a veszélyt is, hogy a korábban jól bevált eszmék és ábrázolásmódok egy idő után sablonossá és merevvé teszik az egyén gondolkodását, megnehezítve ezzel a változásokhoz való alkalmazkodást. Ugyanezen okból jelent nehézséget a filozófiai/teológiai fejlődés nyomon követése is. A londoni Leiden-papirusz római kori démotikus mágikus szövege a dendarai Nut ábrázolásokkal ellentétben már számszerűleg is pontosít arra vonatkozóan, hány rétegűnek vélték az eget Egyiptomban. Eszerint 7 ég van, melyről a szöveg kora miatt úgy gondolhatnánk, hogy idegen hatásra terjedt el a 7 rétegűség elve, ám az egyiptomi eredet ez esetben is kimutatható, hiszen a Halottak könyve 144. és 147. fejezete szerint is a túlvilág 7 részből áll.

Az ég többrétegűségének gondolatáig valószínűleg úgy jutottak el, hogy az égitestek mozgásának egymáshoz való viszonya alapján rájöttek, hogy például a bolygók távolabb vannak a Holdnál, miként ennek ismeretét Arisztotelész is feljegyezte az egyiptomiakról. Ennek felismerésében az is közrejátszhatott, hogy délen az eget jobban meg lehetett figyelni, mint a felhősebb, ködösebb északon. Lassanként kiderült, hogy egyes égitestek közelebb vannak másoknál, például abból, hogy a Hold a mozgása folytán néha eltakart bizonyos csillagokat, ennélfogva idővel bebizonyosodott, hogy a Hold közelebb van, mint azok a csillagok, amelyeket eltakar. Kezdetben az égbolt magasságát fejezték ki a többrétegűség gondolatával, majd a bolygópályák esetében az antik csillagászat eljutott a szférák gondolatáig. Az első hét szféra a bolygóké, beleértve a Napot és a Holdat is, ezen túl, a nyolcadik pedig az állócsillagoké.

 

Anyagát tekintve az eget elsősorban vizes közegnek gondolták, hiszen olykor innen esik az eső, s az égen keresztül hajózik végig Ré égi bárkáján, minden nap. Mások szerint fém volt az ég alapanyaga, hiszen a meteorvas is az égből hullott alá, melyet „égi fém”-nek neveztek. Nyilvánvalóan úgy vélték, hogy a mennyboltozatról töredeztek le olykor kisebb darabok, s ezek hullottak alá a földre. Voltak viszont olyan emberek is, akik kéksége miatt úgy vélekedtek, hogy lazúrkőből van. Mindebből arra következtethetünk, hogy az ég légnemű mivoltát az egyiptomiak nem ismerték fel, s a héliopoliszi mitikus világképből kiindulva úgy tűnik, hogy a levegőt az égtől független anyagnak gondolták, így nem jöttek rá, hogy a Földfelszínre boruló ég maga is a légkörhöz tartozik, emiatt pedig a levegőtől nem különíthető el.

 

 

Hieroglif

Átírás

(MDC-ben)

Ejtsd

Jelentés

tm

tem

mindenség, univerzum

pt

pet

ég

Art

aret

ég

nnt

nenet

ellenég

njwt

niut

ellenég vagy alsó ég

 

 

Képek:

Taperet (22. dinasztia, kb. i. e. 9-10. század) sztéléjének tetején az ég hieroglifa látható félkörívesen. A hölgy Ré-Harakhty előtt hódol.

A felvételt a Louvre-ban Maatkara készítette.

Irethórru sztéléje a 25. dinasztia korából (i. e. 715-656). A sztélé tulajdonosa Ozirisz, Ízisz és a Hórusz-fiúk előtt hódol.  sztélé felső regiszterét a szárnyas napkorong formájában ábrázolt Behdeti Hórusz tölti ki.

A fotót a Louvre-ban Maatkara készítette.

Nut istennő a denderai Hathor-templom hüposztil csarnokának mennyezetén. Testét a víz hieroglifáját alkotó cikk-cakk vonalak díszítik, idézve azt az elképzelést, mely szerint az ég vizes közeg.

© Maatkara

 

 

Írta: Nehebkau

 

 

Ajánlott link:

A Gerzeh palettáról és az ún. Hathor tálról találtok képet a linkre kattintva:

http://xoomer.virgilio.it/francescoraf/hesyra/palettes/gerzeh.htm

 

Hathor istennő Deir el-Bahariból előkerült 18. dinasztiabeli szobrát láthatjátok az alábbi linkre kattintva, mely tehén alakjában ábrázolja az istennőt, amint II. Amenhotepet védelmezi és táplálja.

http://egyptopia.com/Statue+of+Hathor+with+Amenhotep+Ii+The+Egyptian+Museum_30_382_117_en.html

 

Honszu-mesz halotti papiruszának részlete, Théba, III. Átmeneti kor, 21. dinasztia. A 7 égi tehén a bikával az elhunytnak táplálékot biztosít.

https://lh3.googleusercontent.com/-xUL7G6FwFZo/UNMJ-cgYzrI/AAAAAAAAAas/4d5bApuTo-U/s720-Ic42/IMG_0106.jpg

 

Atlanersa király napata kori (i. e. 653-643) bárkatartó állványát láthatjátok az alábbi linkre kattintva, mely gránit gneiszből készült. 1916-ban, Szudánban, Gebel Barkalban találta a Harvard-Boston expedíció, jelenleg a Bosztoni Szépművészeti Múzeumban van. A bárkatartó állvány aktuális oldalán ábrázolt jelenetében Atlanersa királyt láthatjuk, amint a szema-taui hieroglifán állva támasztja alá kitárt karjaival a pet hieroglifát, mely fölött az ugyancsak eget szimbolizáló szárnyas napkorong látható. A király mellett Hórusz és Thot végzik Alsó- és Felső-Egyiptom rituális egyesítését.

http://www.mfa.org/collections/object/boat-stand-of-king-atlanersa-145116

 

Felhasznált irodalom:

Francesco Raffaele: Corpus of Egyptian Late Predynastic Palettes – Gerzeh palette (’Hathor’, Cow-head palette) & ’Hathor bowl’ from Hierakonpolis

Geraldine Pinch: Handbook of Egyptian Mythology (ABC-CLIO, 2002)

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris Kiadó, Budapest 2005)

Kákosy László: Egyiptomi és antik csillaghit (Akadémiai Kiadó, Budapest 1978)

Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, Miskolc 2007)

Liptay Éva: Átváltozás istenné – Koporsók és koporsótöredékek a Kr. e. 10-8. századból (Szépművészeti Múzeum, Budapest 2011)

Richard H. Wilkinson: Reading Egyptian Art: A Hieroglyphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture (Thames and Hudson, 1994)

Richard H. Wilkinson – Symbol and Magic in Egyptian Art (Thames and Hudson, 1994)

Rudolf Drössler: Amikor a csillagok istenek voltak (Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1986)

 

 


 

[1]  Betűkódja a Gardiner jellistában: N16.

[2]  Betűkódja a Gardiner jellistában: S40, jelentése pedig hatalom.

[3]  A Két Ország egyesítése hieroglifa, melynek betűkódja a Gardiner jellistában F36.

[4] Michael Brass: Tracing the Origins of the Ancient Egyptian Cattle Cult, 106. oldal

[5] Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz (Európa könyvkiadó, Budapest 1986), 58. oldal

[6]

[7] A teremtés egyiptomi megnevezése.

[8] Pyr. 638, 838, 842. mondás

[9] E két fogalompár a teremtés előtti világ 2-2 összetartozó elemére utal, a víz és a sötétség két-két aspektusára. A „homály”-ként fordított egyiptomi szó, a tenemu tévelygésként is fordítható. Mind az áradat/ősvíz, mind pedig a homály/tévelygés képzete a világ létrejöttét megelőző állapotok differenciálatlan voltával hozható kapcsolatba, az ősvilág rendezetlensége az egymással ellentétes potenciálok folyamatos együttlétének következménye.

[10] Kóthay Katalin Anna & Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr. e. 3-2. évezredből (Bíbor kiadó, Miskolc 2007), 36-37. oldal

[11] Kákosy László: A paraszt panaszai – Óegyiptomi novellák (Magyar Helikon, 1963), 78. oldal

[12] Pyr. 299. mondás

[13] Több változat is élt a köztudatban az aranykorról. Az eredeti és legnépszerűbb nézet szerint Ré volt Egyiptom első isteni uralkodója, és volt, aki szerint nem is volt több. Mások szerint több isteni uralkodó is volt, személyük általában a héliopoliszi nagy isteni kilencségből kerültek ki, de az is előfordult, hogy több istent is hozzátoldottak még a Kilencekhez. Manethón szerint Ptah-Tatjenen volt az első istenkirály Egyiptomban, illetőleg olyan nézet is létezett, amely Oziriszt tette az első helyre. Ré elsőbbsége azonban mindvégig a legnépszerűbb elképzelés maradt.

[14] Urkunden des ägyptischen Altertums VIII. 81.

[15] Urkunden des ägyptischen Altertums VIII. 76.

[16] Ez a vélekedés ugyanakkor nem áll távol a valóságtól, hiszen a tudomány az égnek (légkör) ma is több rétegét különíti el. Főbb szintjei alulról felfelé haladva a következők: Troposzféra, Sztratoszféra, Mezoszféra, Termoszféra és Exoszféra.

[17] E nézet a Római császárkorban igen népszerűvé váló iráni Mithras-kultuszban is megjelenik, melyben hét létrafok jelképezte az ég egyes rétegeit. Mezopotámiában ugyancsak feltűnik ez az elképzelés, Egyiptomtól függetlenül. A sámánisztikus kultúrák világképében mindemellett a világfa lombkoronájának egymás feletti ágai jelképezik az ég egyes szféráit.

[18] Pyr. 514. mondás

[19] Pl.: CT VI. 390. mondás

[20] CT VII. 455b mondás