Koporsószövegek

A Koporsószövegek gyűjteménye az I. Átmeneti korban felváltotta a Piramisszövegeket, de a Középbirodalom idején vált általánossá. Legkorábbi megjelenése a balati nekropoliszban van az el-Kharga oázisban, ha annak Óbirodalom végére történő datálása helytálló.

Fő forrását Közép-Egyiptom nomarkhoszainak[1] sírjai teszik ki, elsősorban a 12. dinasztia idejéről. Alsó-Egyiptomi lelőhelyek: Abuszír, Dashur, Kom el-Hisn, el-Qatta és Szakkara. Közép-egyiptomi lelőhelyek: Assziut, Beni-Hasszán, Deir el-Bersha, el-Lisht, Meir, Qau el-Kebir, Riqqeh és Sedment. Felső-egyiptomi lelőhelyek: Abüdosz, Akhmim, Asszuán, Dendera, Gebelein, Mo’alla, Théba és Tod.

Köztük kiemelkedően jelentős volt Deir el-Bersha, az ókori Hermpolisz, Thot isten kultuszközpontjának temetője, ahonnan a legtöbb mondás származik.

Használata a Középbirodalom végén befejeződik és átalakul egy új korpusszá a 17. dinasztia idején, ez a Halottak könyve, bár szórványosan előfordul az Újbirodalomban, mint például Minnakht (TT 87) sírkamrájában, majd később a 25-26. dinasztia idején, amikor a 151., 607., és 625. fejezetek voltak népszerűek.

A Középbirodalom idején főként koporsókra írják ezeket a mondásokat, de emellett feltűnnek sírfalakon, sztéléken, kanópuszládákon, múmiamaszkokon és papiruszokon is.

- Legkorábban, Berlinben található koporsók feliratait publikálta C.R. Lepsius 1867-ben.

- A teljes szöveget Adrian de Buck tette közzé hét kötetes munkájában, 1935 és 1961 között. A mondások felosztása ezen a kiadáson alapul, bár az anyag azóta új leletekkel egészült ki. De Buck a szöveg teljes, kommentárokkal ellátott fordítást halála előtt nem tudta befejezni.

- Az első angol nyelvű kiadás Raymond O. Faulkner nevéhez fűződik (1973-1978).

A Két út könyve teljes fordítását angol nyelven 1972-ben L. H. Lesko (The Ancient Egyptian Book of Two Ways) és 1974-ben A. Piankoff (Wanderings of the Soul) publikálta, német nyelven pedig E. Hermsen 1991-ben (Die zwei Wege des Jenseits).

A Koporsószövegeknek a Piramisszövegekkel való kapcsolata nem tisztázott. Számos olyan fejezettel és elképzeléssel találkozunk, amelyek már a Piramisszövegekben is megtalálhatók, de megjelennek új elképzelések is. Több olyan koporsót ismerünk, melyen a Koporsószövegek mellet a Piramisszövegek egyes mondásai is helyet kaptak. Az egyiptológiai kutatás két – időben is elkülönülő – önálló gyűjteményként tartja számon a két korpuszt, de az sem zárható ki, hogy szorosabb kapcsolatban állnak egymással.

A Koporsószövegek 1185 mondásra való felosztása de Buck kötetein alapul. A Koporsószövegek mondásait függőleges sorokban írták a koporsókra kurzív hieroglif, vagy korai hieratikus írással. Előfordul benne kriptografikus írás is. A mondások néha szövegmagyarázatokkal vannak ellátva, illetve szórványosan ún. „másik verzió”-val. A mondás címe általában az elején található, de néhány esetben a végén. A felosztásra vörös tinta utal, a különösen fontos mondásokat pedig, mint például a 1087-es, teljes egészében pirossal írták. A mondások általában a mondás (r), vagy a könyv (mDAt) kifejezéssel kezdődnek. Néha képi illusztrációk is kísérik a szövegeket, sőt olykor részletes térképekkel is találkozhatunk, mint a Két út könyve és az Áldozatok Mezeje (464-es mondás) esetében. Előfordul, hogy egyes szövegeket előszeretettel írnak a koporsó meghatározott részére, így például a 335.-ket általában a fedél belső oldalára, még a Két út könyvét a törzs belsejének aljába.

Bizonyos esetekben, mint például a 472. mondásnál, a szöveg végén olyan tárgyak leírása található, melyek erősítik a szöveg mágikus hatékonyságát.

A szöveget a héliopoliszi és a hermopoliszi papság nagymértékben befolyásolta.

A korpusz egymástól független, sokszor különböző hagyományokból táplálkozó elképzeléseket tartalmaz. A himnuszok, fohászok, túlvilág leírások, a felemelkedést segítő és átváltoztató mondások, a kígyók elleni mondások és az áldozati listák a halott túlvilági vágyainak teljesülését biztosítják, vagy eszközül szolgálnak számára a túlvilági veszedelmek legyőzéséhez. A gyűjtemény számos mítoszt, illetve az azt megjelenítő rituálét is megőrzött. A világ, az istenek, illetve az emberek teremtésével és végső sorsával kapcsolatos szövegek is előfordulnak benne.

A Koporsószövegeken belül egybefüggő szövegrészt tesz ki az Áldozatok Mezeje és a Két út könyve. Utóbbit Paul Barguet 4, míg Leonard H. Lesko és E. Hermsen 9 részre osztott fel. Ebből a könyvből, melynek eredeti címe talán „Útmutató Roszetau útjaihoz”, és melyről úgy tartják, hogy Thot szárnyai alatt fedezték fel, létezik egy hosszú (1029-1130 mondás), és egy rövid (1131-1185, az 513. és az 577. mondással együtt) verzió, ezen felül viszont több változatuk is ismert.

A Koporsószövegek létrejöttével megszűnt a király túlvilági üdvének kizárólagossága, mely a Piramisszövegek használata idején általános gyakorlat volt. A szöveg minden egyiptomi rendelkezésére állt, ezáltal a túlvilági lét mindenki számára elérhetővé vált; most minden elhunyt személy Ozirisz XY volt. A szövegek legfőbb felhasználói az időszámításunk előtti második évezred elejének nomarkhoszai és azok családjai voltak. A Piramisszövegekből megismert tartalom nagy része folytatódott, különösen a túlvilági javak biztosítása, védelem az ártó lények és más veszélyek ellen, és a Nap ciklikus útjába való bekapcsolódásról szól. Az átváltoztató mondások, melyek segítségével az elhunyt azonosulhatott egy istennel, vagy átváltozhatott például tűzzé, levegővé, gabonává, gyermekké, vagy krokodillá. Valójában ennek a korszaknak a legkedveltebb amulettje a skarabeusz bogár volt, mely az „átváltozás” hieroglifikus szimbóluma.

Megtalálható a család újra megpillantásának kívánsága, mert az elhunyt szeretett volna találkozni a családjával a túlvilágon.

Új elem például a túlvilági munka alóli mentesség elérése. Bár a Koporsószövegekben az elhunytat Rével és Ozirisszal is azonosítják, nem mindig ilyen szerencsés a helyzete. A Koporsószövegek több fejezete is bizonyítja, hogy a túlvilágon a halottnak dolgoznia kellett, igaz, ez alól különféle módokon mentesülhetett. Az egyik erre szolgáló eszköz a sabti (vagy usébti), egy múmiaformájú szobrocska, mely az elhunytat testesíti meg, A Középbirodalomban jelent meg a sírmellékletek között. Eleinte nem hordozott feliratot, legfeljebb a tulajdonos neve szerepelt rajta, később a Koporsószövegek 472. fejezetét írták rá. Ebben felszólítják a sabtit, hogy álljon a halott helyébe, ha munkára soroznák be a túlvilágon.

[…] Ha XY-t besorozzák gát elbontására, földterületek kiigazítására, partmenti földek öntözésére, a hivatalában lévő király új földjeinek feltörésére: „Íme itt vagyok.” – válaszoljátok helyette bármely megbízottnak, aki XY-ért jön! Fogjátok kezetekbe ásótokat, kapátokat, teherszállító rudatokat és kosaratokat, ahogyan bármely férfi teszi ura számára!

Ó, sabtik, melyeket XY számára készítettek! Ha XY-t besorozzák feladatára, s XY nem tudja azt (teljesíteni), miként egy feladatát ellátó férfi: »Íme, itt vagyunk«. – válaszoljátok! [...]”[2]

„(Mondják a) mondás(t) az úrnak egy tamariszkuszból és krisztustövisből készült szobra fölött, mely (úgy ábrázolja) öt, amilyen a földön volt, s amelyet az akh szentélyébe helyeztek!”

Szintén új elem Apophisz, a Napisten ellenségének alakja. Egy gigantikus kígyó, akit le kellett győzni annak érdekében, hogy a napbárka akadálytalanul haladhasson tovább az útján.

Fontos elem a Túlvilági bíróság jelenete, amely mindenki számára kötelező volt.

A halott túlvilági vágyai közé tartozik a különböző istenekkel, köztük a teremtőistennel való azonosulás. Az azonosulásokat biztosító szövegek rituálisan felidézték, és ezzel megismételték az adott isten mitikus szerepét, s a halott számára lehetővé tették a sorsukban való osztozást. A teremtés felidézése a teremtő istennel való azonosulást biztosította a halott számára, s ezzel azt a lehetőséget, hogy bekapcsolódjon a világ ciklikus megújulásába, ez pedig a halál utáni újjászületést, pontosabb újjászületések sorozatát, az örökkévaló létezést jelentette. Mondások sora foglalkozik a teremtőisten és gyermekei, Su és Tefnut kapcsolatával, akik folytatták a teremtés folyamatát.

A túlvilág sokkal konkrétabban fogalmazódik meg, mint a Piramisszövegekben. Ozirisz és birodalma kiemelkedő szerepet kap, mivel a halott néha Oziriszként, néha pedig a Túlvilág Urának segítőjeként, támogatójaként jelenik meg, ugyanakkor gyakran odaadó fiaként, Hóruszként, aki apja segítségére siet, például a 312-es mondásban.

Az Ozirsszal való azonosulás jut kifejezésre a 269-es mondásban is, melyben az elhunyt gabonává válik. Ozirisz szoros kapcsolatban állt a ciklikusan újjászülető természettel, a gabona is az attribútumai közé tartozott. Azáltal, hogy az elhunyt gabonává válik, Ozirisz testeként, vagy Ozirisz testéből sarjadva biztosított számára az újjászületés.

mely élteti az embereket, megisteníti az isteneket, átlényegíti az akhokat,

A Koporsószövegekben Nut istennőnek is jelentős szerepe van. Megtestesíti az éjszakai égboltot, amikor Ré az istennő testében halad át, és a sírt – vagy konkrétabban a koporsót/anyaméhet – melyből Ozirisz újjászületik.

A Két út könyve az ókori egyiptomiak kozmográfiájának[4] legkorábbi példája, bár még hiányzik az a világos elrendezés, ami a későbbi túlvilágkönyvekre jellemző. A szöveget kísérő vázlatos térképek, melyek célja az volt, hogy segítsék az elhunyt tájékozódását, az első igazi túlvilági vezetővé teszik a könyvet. A két út között található Tűz Tó kettős természetű, emésztő tüze regenerációs célokat is szolgál.

Mind a 18 publikált, és 4 nem publikált koporsó, melyen megtalálható a teljes Két út könyve, el-Bershéból származik, a Nyúl nomosz fővárosának, Hermopolisznak a nekropoliszából. Más térségekből származó koporsókon csak töredékei fordulnak elő. A szöveg Hans Schack-Schakenburgtól kapta a nevét, aki 1903-ban publikált fotókat és fakszimiléket[5] egy Berlinben található koporsóról[6].

A mondások végén található záradékokból – különösen a 1031-es mondás végén lévőből – egyértelművé válik, hogy az ókori egyiptomiak is összefüggő szövegként tekintettek a Két út könyvére.

Ré és Ozirisz mellett a szövegben Thotnak – akit éjszaka az elhunytak csillagokként kísérnek, és Hórusznak – nem csak Ozirisz fiának, hanem Ré fiának, az Idősebb Hórusznak, aki kitárt szárnyaival az egész eget képviseli, szemei a Nap és a Hold – is kiemelkedő szerep jut. Az Idősebb Hórusz Holdat jelképező szeme megsérül a Széthtel folytatott küzdelemben. Széth azonban a könyv végén már a napbárkában tűnik fel, a Napisten Apophisz elleni segítőjeként.

Ennek a vezetőnek a fő célja, hogy különböző célok elérésében segítse az elhunytat, azonban a szöveg egyik változatában teljesen más a végcél, mint a többi változatban. A 1131. mondás, mely ennek a bevezetője, egyértelművé teszi, hogy az elhunyt ebben a változatban Oziriszt kívánja megpillantani, az ő társaságban szeretne élni a túlvilágon. A Két út könyvének második fejezete, mely az ehhez szükséges ismereteket tartalmazza, csak ebben a változatban fordul elő. Célja elérésében, hogy Ozirisz hajlékát elérje, különböző akadályokat kell legyőznie, ilyenek például a tűzfalak, a lángoló ajtók és az ajtókat őrző démonok, akiknek ismernie kell a nevét. Az út során az elhunyt a napbárka kormányosa, de utazásának célja Ozirisz hajléka. A többi változatban az elhunyt célja a Réhez való csatlakozás.

A Koporsószövegek 1065. és 1099. mondása, mely nem része az előző változatnak, a Nap éjszakai és nappali útját írja le, és kihangsúlyozza Ré hatalmát a mindenség felett.

Az első fejezet, mely a hosszabb változat elején található, Ré keleti horizonton való megjelenésével kezdődik, a Napisten bárkájának szentélyében van, az elhunyt megszólítja őt. Ebben a fejezetben az elhunyt szeretne bekerülni a napbárkába.

A harmadik és negyedik fejezetben az ég és az alvilág vízi és szárazföldi útjait ábrázolják. Ez a kozmológiai térkép megnevezi és ábrázolja azokat a démonokat, akikkel a napbárka kormányosának találkoznia kell nappali és éjszakai útja során, de megtalálható benne Thot éjszakai útja is, mely során bárkájában, azon a vízi úton halad, amelyen a Napisten nappali útja során. Ezen a térképen az Oziriszhez tartozó Áldozatok Mezeje a nyugati égbolton található. Az elhunyt itt birtokot kap, ha ide eljut, nem hal végleges halált, és minden nap láthatja Oziriszt illetve Thotot. Az Áldozatok Mezejének leírásából (1047-1052. mondások) kiderül, hogy itt az elhunytnak különböző munkákat kell elvégeznie Ozirisz számára. A Koporsószövegeken belül az Áldozatok (Htp) mezeje címet viselő szövegcsoport sokkal kívánatosabbnak írja le ezt a zöld mezőkben és buja gyümölcsösökben gazdag, bő vízellátottságú térséget.

Az ötödik fejezetben Roszetau útjain folytatódik az utazás, szárazföldön és vízen egyaránt. A szöveg szerint, aki ismeri a démonok nevét, az megpillanthatja Oziriszt, és örökké élni fog. A Roszetau régió, az ég határán fekszik és Ozirisz holttestét rejti, bár a területet tűz veszi körül, itt örök sötétség uralkodik.

A hatodik fejezet a hosszabb verzióban egy olyan túlvilág elképzelést mutat be, amelyben az elhunyt célja a Thot égi lakhelyére való eljutás és a holdistenhez való csatlakozás.

A hetedik fejezetben a 1099. mondás a teljes leírása a halott napbárkában megtett útjának, ezúttal tehát a Réhez való csatlakozás kerül előtérbe. Feltehetőleg a negyedik fejezetben található 1065. mondás ennek a fejezetnek a kezdete lenne, de rossz helyre került a Két út könyvében. Erre abból lehet következtetni, hogy mindkettő a napbárka útját írja le, és a Halottak könyve egy fejezetében élnek tovább.

A nyolcadik fejezetben hét kaput és kapuőrt kell ismernie az elhunytnak, hogy az Idősebb Hórusz napbárkáját elkormányozhassa mellettük.

A kilencedik fejezet a záró szöveg, mely összeköti az előzőekben felsorolt elképzeléseket. Először a holdhoz kapcsolódó hagyományt idézik fel, a szöveg szerint az elhunyt, aki ismeri a mondást, Thothoz csatlakozik csillagként az égen.

A következő néhány mondás ismerete az Oziriszhez való csatlakozást teszi lehetővé, utalnak Ozirisz hajlékára, bárkájára és lepecsételt helyére.

Végezetül, ha az elhunyt az összes mondást ismeri, akkor a teremtőistenhez, Réhez csatlakozhat. A teremtő Napisten Mindenség Ura néven a 1130. mondásban mondja el záró monológját. Beszámol a világ létrejöttéről, az istenek és emberek teremtéséről, a fény és sötétség (ég és alvilág) szétválasztásáról, utal az embernek a teremtő isten akaratával való szembefordulására, aki az emberek fölötti bíróként jelenik meg, beszél továbbá a világ végéről az ég és az alvilág (Ré és Ozirisz) egyesüléséről. A második részben az alvilág uraként jelenik meg, aki éjszakai utazása során az életet jelképező fényt viszi el a halottak birodalmába.

Összefoglalva: a Koporsószövegekben az alvilág és uralkodója Ozirisz nagyobb hangsúlyt kap, bár a Piramisszövegek égi túlvilága tovább él, például az assziuti koporsók fedelének asztronómiai ábrázolásaiban[7], Nut istennő személyében, valamint a Két út könyvében.

Erik Hornung – The Ancient Egyptian Books of the Afterlife (translated from the German by David Lorton) Cornell University Press, 1997

Kóthay Katalin Anna – Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr.e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, 2007)

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 3. (The American University in Cairo Press, 2001)

[1] A nomosz (kerület) vezetője.

[2] Kóthay Katalin Anna – Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr.e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, 2007) 117. oldal

[3] Kóthay Katalin Anna – Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr.e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, 2007) 118. oldal

[4] Világleirás; a világegyetem látható részeinek leirása.

[5] Betű szerinti másolat.

[6] Das Buch von den Zwei Wegen des seligen Toten (Leipzig, 1903)

[7] Az északi égbolt régióinak dekánjai és csillagai jelennek meg rajtuk.