Balzsamozás I.

 

A Neolitikus korban a holttesteket a termőterületeken kívül temették el, közvetlenül a homokba, általában magzati pozícióban, mindössze néhány edény, kés, gyöngy, és egyéb a minden napi életből vett tárgy kíséretében. Sok ilyen holttestből csak csontváz maradt, de némelyek tökéletesen kiszáradtak a forró homokban, így kiváló állapotban megőrződtek, természetes úton mumifikálódtak. Később, amikor már sírokba temetkeztek, szükségessé vált a holttest tartósítása. A mumifikálás kialakulásához tulajdonképpen az vezetett, hogy minél inkább megpróbálták elkülöníteni a holttestet a homoktól, mely természetesen mumifikálta a holttestet, az annál kevésbé maradt ép.

A balzsamozási technikák használatának gyökere az egyiptomiak túlvilág elképzeléseiben van. A halál egy átlényegülés, az üdvözült lélekké (ah[1]) válás folyamatának kezdete. Ennek egyik fontos feltétele a múmia, ókori egyiptomi nevén saH[2]. A múmia nem csak azt a célt szolgálta, hogy a testet egy örök statikus időtartamra megtartsa, hanem hogy a halott átlényegülését, túlvilági újjászületését előkészítse, hogy belőle születhessen újjá, majd az életciklus befejezése után visszatérhessen belé, ezt a folyamatot ismételve az örökkévalóságig. Ugyanakkor minden múmia Ozirisz bebalzsamozott holttestének mása volt. Ha a test megsemmisült, akkor egy pótfej[3] vagy egy szobor helyettesíthette.

A múmia szó arab eredetű, ahol aszfaltot, bitument jelent. Azért használták ezt a kifejezést a bebalzsamozott holttestre, mert a 20. századig az emberek úgy gondolták, hogy ez a múmiákat fedő fekete anyag.

Alfred Lucas (1867-1945) angol kémikus vizsgálatainak köszönhető, hogy az anyagot ma már inkább gyantaként azonosítják. Azonban az i.e. 1. és az i.sz. 2. századból vannak példák bitumen nyomait magukon viselő múmiákra. Habár általában a gyanta használata volt általános, a Középbirodalom idejéről ismert egy példa, ahol a testet és a combokat viasszal fedték.

 

Az elmúlt két évszázad ásatásainak és kutatásainak köszönhetően ma már viszonylag sokat tudunk a mumifikálás technikájának fejlődéséről a Predinasztikus kortól a Római korig.

Mielőtt azonban rátérünk arra, hogy a múmiák szakszerű, tudományos vizsgálata milyen fizikai bizonyítékokkal szolgált, előbb meg kell ismernünk azt, hogy milyen források maradtak fenn az ókorból és a klasszikus történetírók leírásában a témával kapcsolatban.

Az ókori Egyiptomból nem maradt fenn részletes leírás a mumifikálás folyamatáról. Az ábrázolások és szövegek főleg a bepólyálás rendjére és a balzsamozással kapcsolatos rituáléra vonatkoznak, ilyen a Rhind Mágikus Papirusz (kb. i.e. 200), a Boulaq III. és a Louvre 5.158 papirusz. A Wien 27 papiruszon az Ápisz-bikák balzsamozásának rítuskönyve maradt fenn. Egy Berlinben található papirusz arról szolgál információval, hogy melyik végtagot hogyan kell bepólyálni, mely amuletteket kell a bandázsba illeszteni, és milyen mondásokat kell elmondani közben.

 

Ennél részletesebb és világosabb leírást ad a görög történetíró Hérodotosz (i.e. 5. század) Történelem (Hisztoriai) című művében. A II. könyvben részletesen beszámol arról, hogy az ő idejében hogyan zajlott a mumifikálás folyamata. Ez és későbbi írók, mint a szintén görög Szicíliai Diodórosz (i.e. 1. század) és Porphyrios (3. század) leírásai szolgáltatták az alapot a mumifikálás technikájának tanulmányozásához.

 

Hérodotosz három típusát írja le a balzsamozásnak.[4] Alább az ő leírásait olvashatjuk:

A legtökéletesebb eljárás során, mely Oziriszhez méltó, először az agyat az orrlyukon keresztül egy vashorog segítségével kiszedik, amit nem érnek el a horog segítségével, azt beöntött szerekkel mossák ki. Ezt követően a lágyékot kovakő késsel felnyitják és az összes belet eltávolítják, a hasüreget alaposan kimossák pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják. Megtöltik összetört mirhával, kassziával, és más illatos füstölőszerekkel – csak tömjénnel nem – és összevarrják. A testet bevonják nátronnal, úgy, hogy teljesen befedje, 70 napra, sohasem többre. Amikor ez az idő letelt, a testet megmossák és a fejétől a lábáig szalagokra vágott vásznakba csomagolják, bekenik gumival, melyet az egyiptomiak gyakran használtak enyv helyett. Ebben az állapotban a testet visszaadják a családnak, akik ember-formájú fakoporsóba helyezik. Ez a holttest balzsamozásának legdrágább módja.

Közepes árért a következő eljárásban részesül az elhunyt: Anélkül, hogy a testet felvágnák, és a gyomrot eltávolítanák, a holttest hasüregét a végbélnyíláson keresztül kitöltik cédrusolajjal. A nyílást bezárják, majd meghatározott számú napon át úgy hagyják, és végül az utolsó előtti napon kiengedik az olajat. Az olaj a zsigereket és a gyomrot feloldja, így azok is kiürülnek a testből. A testet közben nátronnal vonják be, amely annyira kiszárítja a testet, hogy csak csont és bőr marad. Ezek végeztével átadják a holttestet a családnak.

A harmadik módszer, melyet a legszegényebbeknél alkalmaznak: A hasüreget tisztító olajjal kimossák, a testet hetven napig sóban tartják, majd kiadják azoknak, akik megbízták őket.

Hérodotosz megjegyzi, hogy a rangos nők holttesteit a nekrofília elkerülése végett csak a halál után néhány nappal vitték a balzsamozókhoz. A történetíró által másodikként említett eljárás, tehát nem tartalmazta a test bepólyálását. Az általa guminak nevezett anyag valószínűleg növényi, általában fenyőből származó gyantát takar, melyet a Ptolemaiosz kortól nagy mennyiségben alkalmaztak a testek kitöltésére, a bőrszövet balzsamozására és a külső múmiapólyák összetartására. Ennek a késői szokásnak a tökéletes példája Hortesznaht múmiája a Szépművészeti Múzeumban.

 

A nátron[5] természetes állapotában előfordul Egyiptomban, leggyakoribb a Wadi Natrunban kb. 64 kilométerre észak-nyugatra Kairótól. Az egyiptomi szövegek nagyrészt egyetértenek Hérodotosszal abban, hogy a mumifikáció összesen 70 napig tartott, ebből azonban kb. 40 napot vett igénybe a szárítás, a többi időt a test bepólyálása és sírba helyezése tette ki. Dzsehuti thébai sírjában (TT110) egy szöveg így szól: „a jó temetés békében érkezik, a 70 napod teljessé vált balzsamozásod helyén”.[6]

Bizonyos esetekben azonban a balzsamozás és temetés ennél jóval tovább tartott, például III. Meresankh királynő (4. din.) esetében, akit gízai sírjának felirata szerint a halála után 272 nappal temették el. Ennek oka nem ismert, elképzelhető, hogy a sírja még nem készült el, esetleg politikai érdekek húzódtak meg a hátterében.

Egy másik személy a későkorból Paszeredenptah, memphiszi főpap, akinek a balzsamozása ismeretlen okokból 200 napig tartott.

A modern múmiakutatások Hérodotosz leírásának főbb pontjait alátámasztani látszanak, de például az általa másodiknak említett módszernél, úgy tűnik, hogy a befecskendezett olaj gyakrabban volt borókaolaj, mint cédrusolaj.

A legdrágább balzsamozási eljárással kapcsolatban Szicíliai Diodórosz néhány dologgal kiegészítette Hérodotosz leírását. E szerint a testet aromatikus anyagokkal töltötték meg 30 napra, kiürítették, majd újra megtöltötték, mielőtt bepólyálták. Egyikük sem említi, hogy mi történt a belsőségekkel. Plutarkhosz (1-2. század) szerint a Nílusba dobták őket. Porphyrios az egyetlen, aki leírja, hogy a testből való eltávolításuk után (kanópusz) ládába helyezték őket.

 

Egyiptom történetének majdnem minden korszakából számos olyan depozit került elő, amely a balzsamozási folyamat maradványait, hulladékait tartalmazza. Ezek a letétek nagyon értékesek a mumifikálás technikájának kutatása szempontjából, hiszen sok, ha nem minden, a balzsamozáshoz használt anyagot tartalmaznak. Ilyenek a felcímkézett edények és korsók, melyek a múmia színezésére használt porokat tartalmaznak (pl: okker), gyanta, vászon párnácskák, vászonszalagok, nátron, viasz, különféle olajok, terpentinfa[7] gyanta, mint dezodoráló és illatszer, fűrészpor és pelyva. Lámpák, a temetkezési ünnepség maradványai, seprűk, melyeket arra használtak, hogy a sírból kilépő utolsó ember lábnyomát felsöpörjék szintén gyakran kerültek elő ezekből a depozitokból. Számos ilyen balzsamozási letét került elő Thébában és Szakkarában, beleértve Tutankhamonét is. Ez alapján elmondható, hogy a mumifikálás során alkalmazott dolgokat egyszer használták, majd ezután, mint a testet, eltemették.

 

Némelyik depozitban találtak balzsamozó asztalt is. Ezek jellemzője, hogy elég alacsonyak, hiszen a balzsamozási munkák nagy részét guggoló helyzetben végezték. Általában fából készültek és téglalap alakúak voltak, a szélességük kb. 1,28 méter, a hosszúságuk kb. 2,41 méter volt. Az a része, amelyre a holttestet helyezték 4 db keskeny egymás mellé fektetett falapból állt. Gyakran találhatók rajtuk olaj- és nátron foltok. Az asztal egyik végén sokszor oroszlánfejek láthatóak, az állat teste az oldalán van, lábai az asztal lábát alkotják. A lábrésze általában kb. 6 cm-rel lejjebb van fejrésznél, így biztosítva a víz és egyéb folyadékok lefolyását.

Valószínű, hogy a testből távozó folyadékokat felfogták egy edénybe és eltemették.

 

Egy másik bútordarab, ami a mumifikáláshoz kapcsolódik és gyakran összekeverik a balzsamozási asztallal, a balzsamozási ágy. Ezeket gyakran ábrázolták koporsókon,[8]  csakúgy, mint sírfestményeken, melyek azt mutatják, hogy Anubisz a balzsamozási ágyon fekvő holttest fölé hajol. A balzsamozási ágyak is általában fából készültek, vagy a múmia fektetésére használták, vagy pedig a holttest végső bepólyálását végezték rajta. Oroszlánt és más, félig mitikus lényeket mintáztak. Néhány esetben magát a koporsót helyezték el ilyen ágyon a sírban.

 

Keveset tudni a balzsamozókról, kivéve, hogy a bepólyálást papok végezték, akik közül az egyik Anubisz[9] maszkot viselt. Ő bandázsolta be a holttestet, a többiek segítettek neki, és elmondták a megfelelő mondásokat. Hérodotosz szerint, a balzsamozók egy speciális csoport voltak, akik különböző műhelyekhez tartoztak, a foglalkozás öröklődött. Diodórosz leírja, hogy megbecsült és elismert emberek voltak, kivéve a „hasító”, ő volt az, aki a hason a vágást ejtette. Diodórosz szerint neki a vágás megejtése után azonnal el kellett menekülnie, mert a többi balzsamozó és az, aki arra járt üldözőbe vette és kövekkel dobálta, valamint gyalázkodó kifejezésekkel illette, amiért „kárt tett” a holttestben.

 

A balzsamozáshoz szükséges legfontosabb anyagok a következők:

- Tömjén, mely amellett, hogy az istenek számára az egyik leggyakrabban bemutatott áldozat volt, a múmia számára is bemutatott áldozat volt. A holttest füstölésére használták és fontos szerepe volt a szájmegnyitás szertartás során.

- Nátron a holttest kiszárításához. A keresztény korszakban erre a célra sót használták.

- Fűrészport, pelyvát, homokot, vászonrongyokat, vászon párnácskákat és apróra vágott szalmát használtak fel a testüreg kitöltésére, a 21. dinasztia idején pedig egyes testrészek kitömésére is. Fűrészport a testre is szórtak, hogy elősegítse a kiszáradást.

- Mirha és fenyőtömjén, ezek illatos gyanták, apró sárgás-piros tömbökben. Ezeket Egyiptomon kívülről szerezték be, Szomáliából és Arábia déli részéről. Az Újbirodalomban használták a test megtöltésére és bedörzsölésére. A holttest illatosítását szolgálták.

- Többféle gyantát használtak a balzsamozás során, ez legfőképp fenyők törzsén választódik ki. Olvasztott állapotban használták, hogy megtöltsék a koponyát, a testüreget, és hogy bekenjék vele a koporsót. Csökkenti a kellemetlen szagot és megelőzi a bakteriális fertőzést, emellett édes illata van. Néha tévesen szuroknak és bitumennek gondolták. Utóbbi a Holt-tenger térségéből származik és mindkettőt használták alkalmanként a Késő- és Görög-római korban.

- Különböző olajok: Az ókori történetírók a cédrus olajat nevezik meg, mint a legfontosabb mumifikáláshoz használt olaj. Tesztek azonban azt bizonyítják, hogy ez gyakrabban volt borókaolaj. Mindkét tűlevelű fafajta megtalálható a Szíria-Libanon régióban, a boróka azonban gyakoribb. Gyakran egy kevésbé drága olajba kevertek boróka olajat, így adva neki az illatot. Erős illatú olajokkal dörzsölték be a testet, és a mumifikálás után gyakran alkalmazták a már bepólyált testen is. Tutankhamon múmiáját például olyan vastagon borították az olajok és a gyanta, hogy forró késekkel kellett kivágni a koporsóból, mielőtt megkezdhették a kicsomagolását.

- A pálmabor volt az egyik legsterilebb alkoholtartalmú anyag az akkori időkben. A klasszikus írok szerint arra használták, hogy kimossák a testüreget, azonban mivel nem hagy kimutatható nyomot, ezt tudományos vizsgálatokkal még nem tudták alátámasztani.

- Kasszia[10] és fahéj[11]: A klasszikus írók felsorolják a balzsamozáshoz használt anyagok között, de eddig még nem sikerül kielégítően igazolni a múmián és a múmiában. A holttest illatosítására használhatták őket.

- Alkalmanként méhviasz fedte az ajkakat, illetve az orrlyukakat és egyéb testnyílásokat, főleg újbirodalmi és későkori múmiákon, de előfordulnak rá példák már a Középbirodalom idejéről is.

- Hagyma: Az Újbirodalomtól a III. Átmeneti korig a testüregekben találhatók, a láb közelében és a szemek helyén. Fertőtlenítő hatása miatt az orvosi receptekben is nagy szerepet kap.

- Zuzmó[12]: a testüregek megtöltésére használták különösen az Újbirodalomban.

 

Általánosságban érdemes elmondani, hogy bár adott mumifikálási módszerek elterjedtek lehettek bizonyos időszakokban, nem használtak kizárólagosan egy-egy módszert. Az eltérő technikák alkalmazásának gazdasági okai lehetettek, vagy pusztán a divat.

A mumifikálás tehát egy tág fogalom, mely a holttest kezelésének koronként és vagyoni helyzettől függően eltérő módozatait fogja egybe.

 

Az eltérő vagyoni és társadalmi helyzetből fakadó különbözőségek ellenére a mumifikálásnak alapvetően két egymásra épülő állomása volt: a test megtisztítása és újraformázása. A balzsamozás a nekropoliszban vagy annak közelében zajlott és egy ibw-nak nevezett helyen kezdődőtt, ez egy sátorszerű szerkezet volt általában víz közelben, ahol a testet megmosták. Ezután a testet a a balzsamozó csarnokba (pr-nfr) vitték, itt került sor a szervek eltávolítására és a dehidratálásra. Az agyat kampós végű eszköz segítségével, általában a rostacsont eltörésével az orrlyukon keresztül távolították el. A lágyék bal oldalán ejtettek egy kisebb vágást, és a belső szerveket egy éles hajlított eszköz segítségével eltávolították. Nem vették ki a szívet, mert az értelem és érzelem központjának tartották. A nehezen hozzáférhető helyen található veséket ritkán távolították el. A testüreget átmosták, és ideiglenesen nátront, illatos gyantákat és fűszereket tartalmazó vászon-párnácskákkal tömték ki. A 21. dinasztiáig a belső szerveket megtisztították, négy részre osztották, bepólyálták és kanópusz-edényekbe helyezték. A kanópusz-edényeket a Hórusz-fiúk védelmezték: Amszet a májat, Hápi a tüdőket, Duamutef a gyomrot és Kebehszenuef a beleket. A testet körülbelül 40 napra nátronba ágyazták, hogy a bőrt és a szöveti állományt megszabadítsák nedvességtartalmától. Ezt követte a test újraformázása, mely a Purifikáció házában (wabt wat) zajlott. A királyi temetkezések zH nTr-e talán azonos volt az uabet-tel. A testet lemosták, a koponyaüreget gyantával töltötték meg, az orrüregbe tömés, az orcák mögé párnácskák kerültek, a szemhéjak alá általában apró vászonlabdacsokat helyeztek. A testüreget gyantával, vagy gyantával átitatott vászon-párnákkal tömték ki, a lágyéki sebet összehúzták és vagy fémlemezzel, vagy méhviasszal fedték le, más esetben összevarrták. A testet olajokkal kenték, mirhával dörzsölték be, és különböző illatos anyagokkal, végül forró gyantával vonták be. Ezután a testet több réteg vászoncsíkba pólyálták, s a rétegek közé védelmező amuletteket rejtettek. A holtestet koporsóba helyezték és a sírjához vitték, ahol a temetés részeként különböző rítusokat hajtottak végre, például itt zajlott a szájmegnyitás szertartása. Ezután a megfelelő sírmellékletekkel ellátva a túlvilági otthonukként elképzelt sírba helyezték, a temetés után pedig rendszeres halotti áldozatok révén biztosították túlvilági fennmaradásukat.

Néhány sír bejáratánál a régészek ideiglenes építményeket találtak vályogtéglából, feltehetőleg ezekben zajlott a holttest mumifikálása. Ilyen építményeket találtak például Nefer és Kai sírjainál Gízában.

 

Úgy tűnik, hogy az egyiptomi temetkezési szokásokról alkotott elképzeléseinket módosítanunk kell egy 1997-ben Herakónpoliszban kezdődött ásatás fényében, mely során előkerült egy hatalmas Predinasztikus temető. A testeket itt sekély gödrökben temették a sivatag homokjába, oldalt feküdtek zsugorított testartásban, a fejük keletre, arcuk délre nézett. A test konzerválásának egyértelmű szándékáról tanúskodnak, gyantával kenték be őket, majd a tagokat szorosan, szintén gyantával átitatott vászonpólyákba tekerték, ezek alá vászonpárnákat tettek, hogy újraformázzák a testet. Nem mutatták bizonyítékát a kizsigerelésnek és még tesztelni kell őket nátron maradványokra. Halotti lepel fedte őket és némelyik még vászon vagy bőrruhát is viselt. A sírokban talált edények alapján a temető a Nagada II-re datálható.

Az elkövetkező évszázadok alatt a mumifikálás technikája folyamatosan fejlődött.

Az Archaikus korban a vászontekercseket feltételezhetőleg nátronba és folyékony gyantába mártották, de az ebből a korszakból származó holttesteket még nem vetették alapos vizsgálat alá. James Quibell 1911-ben Szakkarában folyatott ásatásokat, az ekkor előkerült női múmiát 16 réteg vászonpólyába tekerték, minden végtagot külön pólyáltak. Külön hangsúlyt fektettek a nemi szervre, bandázsból megformázták. A testet feltehetőleg nátronnal kezelték.

 

Az Óbirodalomra is jellemző a gondos bepólyálás, ehhez gyantával átitatott vászonszalagokat használtak. Vékony gipszréteggel vonták be a testet, ezt festették, így a múmia egészen szoborszerűvé vált. A vászon vagy gipszréteg alól sokszor átsejlettek az arcvonások. Előfordult az a módszer is, hogy a testről az összes húst eltávolították és a csontokat tekerték be vászonba. A múmia gyakran feküdt az oldalán.

A 4. dinasztia idejére tehető a kizsigerelés legkorábbi bizonyítéka, Hetepherész királynő temetkezésében. Bár a királynő holtteste eltűnt, megtalálták a kanópusz-ládáját.

Az 5. dinasztia idejéből az egyik leghíresebb példa Ranefer múmiája, melyet Médumban találtak a 9-es sírban. Ranefer a bal oldalán feküdt, fejével északra, arca keletre. A testét fedő vászonpólyát vékony gipszréteggel vonták be, melyet festettek, a hajat feketére, a szemeket és a szemöldököt zöldre, a szájat vöröses-barnára. A nemi szervét is megformázták. Agya a helyén volt, de a belső szerveket eltávolították. A múmiát Nagy-Britanniába szállították, a Királyi Sebészeti Főiskolára került, ott vizsgálatnak is alá vetették. Sajnálatos módon a II. Világháború alatt megsemmisült egy bombázásban.

Egy másik különleges temetkezés az 5. dinasztia korából Gízából származik, a G 2220-as masztaba, mely tartalmazott egy cédrusfa koporsót, benne egy apró női múmiával. Minden végtagot külön bandázsoltak, összesen 37 réteg vászonpólyába, melybe még kis vászon párnácskákat is tömtek, hogy életszerűbb kinézete legyen. A mellet is megformázták keskeny keresztbe futó bandázsokból és gyantából, apró vatta segítségével alakították ki a mellbimbókat. Az ő belső szerveit nem távolították el. Ezt a múmiát egy vádli-középig érő, V nyak-kivágásos tunika fedte.

Elmondható, hogy a legtöbb Óbirodalom korabeli múmiának még nem távolították el az agyát, de az 5. dinasztia idejétől már akadnak rá példák, ilyen a meidumi 17-es Masztabában talált múmia. Az Óbirodalom végétől már elterjedt az agy orron keresztüli eltávolítása.

 

Az I. Átmeneti korban a testet nátronnal kezelik, kizsigerelik és bepólyázzák, a belsőségeket hasonlóan kezelték és kanópusz-ládákba helyezték. Az a szokás, hogy a testet szoborszerűen megformázzák a 6. dinasztia végén, a 7. dinasztia elején befejeződik. Egyetlen szokatlan példa került elő eddig a 11. dinasztia korából, Dzsehutinakht múmiája deir el-bershai sírjából, akinek a fejét az Óbirodalomra jellemző módon csinálták meg. Az arcát vászonból megformázták és szemöldököket festettek rá. A 9. dinasztia idejére datálható Pepiszeneb múmiája, mely Seikh Faragból került elő. Az ő esetében is kiszárították a testet, és eltávolították a belsőségeket, agya a helyén maradt. Rengeteg vászonpólyát használtak fel a bandázsolásához, arcát és mellkasát pedig egy kartonázsmaszk fedte.

 

A Középbirodalom idején nem történt jelentős változás, már előfordul a Hérodotosz által másodikként leírt mumifikálási technika is. Például a II. Mentuhotephez (11. dinasztia) kapcsolódó  női temetkezések esetében.[13] A hercegnők királyukéval szomszédos sziklába vájt sírokban nyugodtak, a testek nagy része jó állapotban maradt fenn. Nátronnal szárították ki őket, legtöbbjük bőrének felszínét gyanta borítja. Nincs rajtuk hasi vágás, de néhányuknak feloldással, a végbélen keresztül eltávolították a belsőségeit. Feltehetőleg ez a módszer ekkor még nem volt olcsóbb, mint a hason ejtett vágás általi eltávolítás. Az agy mindüknél a helyén volt.

Általánosságban elmondható, hogy egyre jellemzőbbé vált a belső szervek eltávolítása, az agyat azonban nem minden esetben távolították el.

Szenebtiszi (12. dinasztia, III. Amenmesz uralkodása) egész temetkezése épen került elő Lishtből. A múmia a bal oldalán feküdt, a feje északra, arca keletre nézett. A karokat és a lábakat külön pólyálták. Az agyat a koponyában hagyták, a belső szerveket egy hasi vágáson keresztül távolították el, melyet gyantával és gyantába áztatott anyaggal zártak le. A szívet bepólyálták és visszahelyezték a testbe. A testüreget vászonnal, fűrészporral, és gyantába áztatott bandázsokkal töltötték meg. A múmiát a koporsóba helyezés után bőségesen leöntötték félig folyós szurokkal.

 

 

Felhasznált irodalom:

Salima Ikram, Aidan Dodson - The Mummy in Ancient Egypt (Thames & Hudson, 1998)

W. Helck/ E. Otto/ W. Westendorf, Lexikon der Ägyptologie (Wiesbaden 1975 - 1989.)

Múmiák testközelben – Szépművészeti Múzeum, Budapest 2011 (Szerkesztő: Petrik Máté)

 

Ajánlott linkek:

Egy Óbirodalom korabeli múmia (6. dinasztia) és története:

http://esciencecommons.blogspot.com/2011/09/rare-mummy-gets-new-lease-on-afterlife.html

Itt egy videó arról, hogyan nézett ki a restauráció előtt és után:

http://www.youtube.com/watch?v=GE2qbjHRvJw&feature=youtu.be

 

Dzsehutinakht múmiájának feje, Középbirodalom, 11. dinasztia vége – 12. dinasztia eleje (kb. i.e. 2010-1961), Museum of Fine Arts, Boston.

http://arttattler.com/Images/NorthAmerica/Massachusetts/Boston/Museum%20of%20Fine%20Arts/Secrets%20of%20Tomb%2010a/02_Djehutynakht.jpg

 


 

[1]  - Ax

[2]  vagy

[3] Ez a lelettípus a 4. dinasztiára, azon belül is főleg Kheopsz idejére jellemző.

[4] A görög-perzsa háború, II. 86-88.

[5] Több szavuk volt a nátronra, ezek a Hsmn () és a nTrj ().

[6] Angolból fordítva: Salima Ikram, Aidan Dodson - The Mummy in Ancient Egypt (Thames & Hudson, 1998) 104. oldal

[7] Pistacia terebinthus, egy a földözi tenger vidékéről származó fa.

[8] Különösen a III. Átmeneti korban és később.

[9] A balzsamozás istene.

[10] Cinnamomum cassia, más néven kínai fahéj. A valódi fahéj közeli rokona, Kínában és Dél-Kelet Ázsiában honos. Ez egy sötét, vörösesbarna változat, melynek erõsebb és kissé keserédes az íze. örökzöld fafajta, kb 15 méter magasra nő.

[11] Cinnamomum zeylanicum.

[12] Parmelia furfuracea.

[13] Szadhe, Henhenet, Kauit, Kemszit, Mait és Asaiet, valamint néhány szolgálójuk sírját Herbert Winlock és Edouard Naville találta meg Deir el-Bahariban.