Kérdések és válaszok

2004. 09. 27 kiegészítve: 2005. 03. 24.

Gime kérdezte:
Aziránt érdeklődnék, hogy vajon mi lehetett a planéták (bolygók) neve kemetiül. Illetve nem csak a bolygóké, hanem a Napé (mint égitest, nem isten!), a Holdé stb. Tud valaki valami forrást? Netán esetleg olyat, ahol érdemleges írás van az egyiptomi asztronómiáról, valamint asztrológiáról?

Válasz:
A napot mint égitestet, az Egyiptomiak - ra-nak (ejtsd rá, vagy ré), és  - itn-nek (ejtsd: iten) nevezték.

A holdat  - jaH-nak (jah).

A Göncölszekeret - msxtyw-nak (Meszehtiu).

Az Oriont - sAH-nak (Szah).

A Szíriusz csillag óegyiptomi neve pedig   - spdt (Szopdet).

A Mars neve vörös Hórusz, azaz - Hr-dSr (Hór-deser) volt.

Angol-hieroglif szótár hiányában ennyit tudtam. Remélem ezzel is segítettem.

A csillaghitről dióhéjban:

Az Óbirodalom piramisépítőinek korában úgy tartották, hogy az elhuny fáraó lelke az égre jut fel, a cirkumpoláris csillagok régiójába, és csillaggá válva ragyog az égen. "Ez Merenré csillag, aki megvilágítja az eget." (Pyr 1455)
Később, egyre inkább tért hódított az a gondolat, hogy Ozirisz a holtak királya, és ő uralkodik a lelkek felett az alvilág mélységeiben, azonban az Ozirisz vallás is birtokba vette a mennybolt egy részét. Oziriszt az Orion csillagképpel azonosították, míg Széthet, a Göncölszekérrel. A Szíriusz csillagot, mely az Orion közelében ragyogott Ízisz istennővel is azonosították, de önálló istennő is volt.
Az uralkodó azonban a Középbirodalom idején is a csillagok közé vágyott, III. Amenemhat fáraó dashuri piramisának tetejére egy helyeztetett. Ez áll rajta: „Felső és Alsó-Egyiptom királyának, Ni-Maat-Rének (III. Amenemhat) a lelke magasabban van, mint az Orion magassága, mikor beköltözik a Duatba. (Orion) a csillagok élére helyezi Ré test szerinti fiát, Amenemhatot.”
Az Újbirodalom fáraóinak a Királyok Völgye sziklahegyeinek mélyében elnyúló, az alvilágot jelképező sírjaiban is több esetben megjelenik a mennyezeten az éjszakai égbolt ábrázolása. VI. Ramszesz sírjának hosszú folyosóin mindenütt égábrázolások, és csillagképek tekintenek le a látogatóra, I. Széthi sírjában a szarkofágterem mennyezetén az északi égbolt aranyszínben fénylő csillagképei jelennek meg. A mennyezetre festett csillag és Nap ábrázolások a sír mélyébe hozták a nappal ragyogását, és az éjszaka szelíd fényét, mivel úgy hitték, a képeknek nemcsak megjelenítő, hanem mégikus teremtő funkciójuk is van. IX. Ramszesz sírjában a király neveit az északi égbolt csillagaival azonosították, tehát még mindig élt a nagy piramisépítők észak felé tekintő csillaghite. Nemcsak az uralkodók reméltek megdicsőülést a csillagok körében: „Adatik néki az égnek egy csillaga” – olvasható a HK. 164. fejezetében.

Az idézetek Kákosy László, Az alexandriai időisten című könyvéből származnak.

Kákosy László Egyiptomi és Antik Csillaghit című könyve részletesen foglalkozik az ókori egyiptomi asztronómiával és asztrológiával.

wDA

Maatakré

2004. 10. 27.

Togró kérdezte:
Kik voltak az óra-papok?

Válasz:
Az óra-, vagy unut-papok olyan templomi személyzet voltak, akik csak bizonyos időközönként léptek templomi szolgálatba 1-1 hónapra.
wDA
Maatkaré

2004. 09. 20.

Cerebrum kérdezte:
Miért van háromféle lélek?

Válasz:
Az ókori Egyiptomban a lélek-fogalom rendkívül differeciált volt, és talán lehetetlen is a mi szavainkkal tökéletesen megfogalmazni, hogy miről is van szó.
Az ókori egyiptomaik hite szerint a testnek különböző szellemi lényegei vannak, melyek nem foglalhatók össze, nem jelölhetők egy néven különböző viselkedésük, alakjuk és szerepkörük miatt. Öt testtelen természetű alkótóelemet tulajdonítottak az embernek, ezek a név, a bá, a ká, az ah, és az árnyék.

A ká életerő. Az ember kivetülése, szellemi hasonmása.
Ábrázolásban a személy hasonmásaként jelenítik meg, fején viseli hieroglif jelét a két könyökben meghajlított, feltartott kart ( - kA). Egyszerre születik az emberrel. A templomábrázolások szerink, a kosfejű Khnum isten egyszerre alkotja meg az embert és ká-ját fazekaskorongján. A ká hallhatatlan, és a földi lét befejezése után is biztosítja az egyén számára az örök fennmaradáshoz szükséges életerőt. Fogadja a sírban elhelyezett étel- és italáldozatokat. A ká némely szövegösszefüggésben egyenesen "táplálékot", "életben tartást" jelent. Az istenek sem nélkülözhetik, de míg a közönséges halandók esetében egyes kivételektől eltekinve a vallásos irodalom egy ká-ról beszél, addig a királynak, és az isteneknek több ká-juk is lehet. Felajánlott lélekforma. Noha adott személyben lakozott, a ká-t az átruházhatóság és a közösséghez tartozás jellemezte. A ká öröklődött, és minden ember esetében számtalan generáción át nyúlt vissza, egészen a teremtőistenig.
A sírban elhelyezett szobor a ká fizikai megtestesítőjévé vált. Az egyik legszebb ilyen szobor Hor-Auibré fáraó (13. dinasztia) fából készült, 170 cm magas ká-szobra (forrás: www.eternalegypt.org), mely Dashúrból, III. Amenemhat sírkerületéből került elő. A szemek hegyikristály, kvarc és bronzberakással készültek. A király káját képi ábrolásokon is megjeleníthették, ennek egyik példája Ay kája , Királyok Völgyi sírjában (A kép R.H. Wilkinson, The complete gods and godesses of Ancient Egypt című könyvéből származik, az I. Ramszesz fáraó sírjából származó kép is.).

A bá ( - bA) rendkívül összetett fogalom. A szó töbesszáma (bAw) hatalmat (fizikai jellemvonások + indítékok erkölcsi hatóereje) jelent, tehát tulajdonképpen aktív erő-fogalom, ami azonban emberfeletti, hiszen isteneknél és fáraóknál említik a szövegek. Ez a hatalom tartalmazza az átváltozóképességet, erre az emberfeletti tulajdonságra a ba-lélek képes a halotti szövegek szerint és segítségével. Az élet során ez az erő elsősorban a testen keresztül nyilvánul meg. A bá madáralakja világosan mutatja, hogy a túlvilági (égi) út bejáráshoz szükséges mobilitás, a sírból való ki- és bejutás, valamint a napbárkára való felkerülés nagyon fontos összetevője ennek a lélekformának. Néha a sír közelében egy fán ülve mutatják az ábrázolások. Kezdetben madárként (jabiru-gólya), majd az újbirodalomtól emberfejű madárként ábrozolják emberi karokkal. Isteni jellegére vall az alul felkunkorodó szakáll is, melyet általában az istenek szoktak viselni. A bá szó etimológiailag a kos szóval is kapcsolatba hozható, ezért a nemzőerő fogalma is kapcsolódik hozzá. Egy egy isten megjelenési formáját, illetve természetben megjelenő manifesztációját is jelölheti. A főnixmadár például Ré napistem bá-ja, a szél pedig Su levegőistené. Olyan szövegekben ahol különböző istenek egymáshoz való viszonyáról, azonosításáról van szó, gyakran olvashatjuk, hogy X isten Y istennek a bá-ja.
A bá-k lehetnek alsóbb rangú isteni lények is. Egyes városokban, mint Hierakónpolisz (Nekhen), Butó (Pe) és Héliopolisz, ba-csoportokat tiszteltek, és ezeket valószínűleg aznosnak gondolták az ősi királyok lelkeivel.
Nekhen lelkeit az ábrázolásokon általában sólyomfejjel jelenítik meg, míg Pe lelkeit sakálfejjel:
- A lelkek I. Ramszesz fáraó sírjának (KV16) falán.
- Karperec Ahhotep királynő sírjából, Dra Abu El-Naga, 18. dinasztia

Az ah szó egyes vallásos szövegben a halottaknak azt a külön csoportját jelöli, akik a mumifikálás, a sír-rítusok szabályos végrehajtása és az áldozatok rendszeres bemutatása révén elnyerték az öröklét legkedvezőbb formáját, "üdvözültek". Hieroglif írásban madáralak, a tarajos íbisz jelöli (- Ax), de nincs köze a lélekmadárhoz. Sokszor jelenítették meg múmiába pólyált usébtiként is. Etimológiája szerint a lélek ragyogási képességét, fény természetét fejezte ki, ami adódhat abból is, hogy az üdvözült a nap közelébe jut, de abból is, hogy ott a naphoz hasonlóvá válik. Az ah szó néha határozottabb formát is öltött, halotti szellem, kísértet értelemben is szerepelt.
wDA
Maatkaré

2004. 09. 10.

Cerebrum kérdezte:
A napbárka viszi a lelket a túlvilágra?

Válasz:
Az egyiptomiak a túlvilágot legyen az égi, vagy föld alatti a Nílus-völgyhöz hasonlónak képzelték. Úgy tartották, hogy Ré, a napisten bárkájában utazik az "égi Níluson", nappal az égen halad, éjjel pedig az alvilágon kel át. Este elnyeli Nut az ég istennője, és reggel megszüli. Ebbe az örök körforgásba, szeretettek volna bekapcsolódni az egyiptomiak haláluk után.

Az egyiptomi túlvilághitben már a legkorábbi időktől fogva jelen volt a szoláris (égben elképzelt) és a chthonikus (föld alatt elképzelt) túlvilág. Az egyik szerint a lélek az égbe jut fel a Naphoz, illetve a csillagokhoz, amik az elhunytak lelkei. Az égbe jutáshoz kellett a madár alak, vagyis a repülés képessége. A Piramisszövegekben még egyértelműen az égbolt volt a cél, bár már az oziriszi elképzelések is megjelentek. Ozirisz és köre a Középbirodalom táján jut az addiginál sokkal jelentősebb szerephez. Eszerint a túlvilág-elképzelés szerint a lélek egy föld alatti "alvilágba" jut, ahol számtalan veszély közepette (ellenséges démonok, kapuőrök, stb.) kell eljutnia az ítélőszék elé, ahol földi élete alapján részesülhet az örök életben Ozirisz mellett vagy sem. A Nap alvilági útjának részletes tárgyalása az újbirodami túlvilágkönyvekben (Amduat, Kapuk Könyve, Barlangok Könyve) éppen ezt a kettősséget próbálta összebékíteni. Eszerint éjjel a Nap bejárja az alvilág régióit és ott találkozik Ozirisszal. A 21. dinasztiára (tulajdonképpen már a Ramesszida-korban) megszületett a szintézis: Ozirisz a napisten alvilági formájával azonosul. Vagyis így egyszerre van jelen a szoláris és chthonikus túlvilág ugyanabban a rendszerben.

wDA
Maatkaré