A víziló az ókori Egyiptomban 2.

Az előző részben szó volt a víziló viselkedéséről, hogy mikortól és milyen formában fordul elő ábrázolása az ókori Egyiptomban. Megvizsgáltuk, hogy a sírábrázolásokon milyen jelenetekben találkozunk vele és elkezdtük elemezni az állathoz társított ókori egyiptomi elképzeléseket, most ezt folytatjuk tovább.

Mivel a víziló a Nílushoz, a vízhez kötődött, amelyben az egyiptomiak az élet forrását látták, ezért az állatot az élethez, az újjászületéshez is kötötték. Elképzelhető, hogy a víziló víz felszínén való felbukkanása a teremtésre emlékeztette az egyiptomiakat, mert az állat kiemelkedő háta hasonlít a víz által körülvett szárazföldre, az ősdombra, mely a teremtés pillanatában emelkedett ki az ősvízből és amelyen először kelt fel a nap. A mítosz egy másik verziójában a napisten egy lótuszvirág tetején jelenik meg, tehát az ősvíz, az ősdomb és a vízililiom is a teremtéshez, az élethez, a megújuláshoz és az újjászületéshez kapcsolódik. Egy másik érdekes tulajdonsága a vízilovaknak, hogy napkeltekor és napnyugtakor üvöltenek. Az egyiptomiak ezt a viselkedést feltehetőleg a nap köszöntéséként és búcsúztatásaként értelmezték, valószínűleg ez is elősegítette, hogy az vízilovakat az élettel, a megújulással és az újjászületéssel kapcsolják össze, hiszen a nap utazására úgy tekintettek, mint a túlvilági újjászületés örök körforgása^[1], amelybe minden egyiptomi szeretett volna bekapcsolódni a halála után. Az anyaállat borját védelmező viselkedése hozzájárulhatott ahhoz, hogy a vízilóra védelmezőként tekintsenek.

Az egyik legelső, ismert vízilóformájú amulett a történelem előtti időkből maradt ránk. Kagylóhéjból faragták és 2 cm magas, el-Badari temetőjéből került elő, egy gyermek temetkezéséből és a Badarai kultúrára (kb. i. e. 5000-4000) datálható. Egyes kutatók úgy vélik, hogy megkötözött lábú vízilovat ábrázol. Elképzelhető, hogy bajelhárító szerepe volt, vagy arra volt hívatott, hogy az állat félelmetes erejével ruházza fel viselőjét. Ugyanebből az időszakból Mosztagedda lelőhelyről is ismert egy zöld jáspis víziló amulett az 1208-as sírból.

A víziló amulettek készülhettek elefántcsontból/vízilóagyarból, lazúrkőből, különösen az Óbirodalom végén, szórványosan az Újbirodalom koráig előfordulnak. A Középbirodalom idején féldrágakövekből készítették őket. Ismertek vízilófej formájú amulettek is. Az Újbirodalom idején pedig készítettek olyan pecsételőket, amelyeknek a tetején a gyakoribb skarabeusz helyett egy vagy akár két fekvő víziló van.

Amulettek képblokk

A Középbirodalom (kb. i. e. 2030-1650) idején és a II. Átmeneti korban (kb. i. e. 1650-1550) fajansz vízilovakat helyeztek el sírmellékletként. Nem egyértelmű számunkra, hogy ezt miért tették. Világszerte körülbelül száz darab van belőlük különböző múzeumokban. A figurák túlnyomó többsége esetében nem ismertek a pontos előkerülési körülmények, gyakran még a lelőhely sem. Különösen értékes ebből a szempontból a Metropolitan Múzeum egyik vízilófigurája, amelyről feljegyezték, hogy Reniszeneb^[2] múmiájának vásznai közül került elő, méghozzá a múmia hátáról. Ez egy kisebb, kék színű fajansz figura^[3], mely álló vízilovat örökít meg. A múmia mellkasán egy tükör^[4] volt a bandázsok közé helyezve, a nyakánál pedig egy nyakláncra^[5] és egy sen-amulettre^[6] bukkantak a régészek.

Ezeket a fajansz vízilovakat gyakran folyami növények díszítik, például vízililiomok, papirusz és békaszőlő, valamint felülnézetből ábrázolt virágok. Ezen kívül más a vízhez, a Nílushoz köthető élőlény is megjelenhet rajtuk, például, békák, szitakötők, pillangók és madarak. Ezeknek a fajansz vízilovaknak a díszítése az állatok természetes élőhelyét adja vissza, de emellett ezek a növények és állatok kapcsolódhattak a gyarapodáshoz, az élet bőségéhez, a megújuláshoz. A vízililiom a megújulás és az újjászületés különösen kedvelt szimbóluma volt, mivel a virág reggel, amikor megjelenik a Nap, kinyílik, este amikor a Nap lemegy, akkor pedig bezáródik és ahogy említettem, szorosan kapcsolódott a teremtéshez is.

A vízilovak egy része álló vízilovat ábrázol, de ismertek ülő, üvöltő és fekvő példányok is. Mivel ezek a figurák több szempontból is kapcsolódnak a regenerációhoz és az újjászületéshez, ezért az egyiptológusok nagy része úgy gondolja, hogy a sírba helyezve az volt a feladatuk, hogy az elhunytat regeneratív erővel ruházza fel és biztosítsa túlvilági újjászületését.

Számos szobrocska lába letörött. Kérdés, hogy véletlenül törtek-e le, a fajansz sérülékenysége miatt, vagy esetleg szándékosan törték le őket, úgymond ártalmatlanná téve ezt a veszélyes állatot, hogy az ne tehessen kárt az elhunytban. Arra valóban van korabeli példa, hogy a veszélyes állatokat ábrázoló hieroglifákat szándékosan megcsonkították. Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy a reliefek valósággá válhatnak, a szobrok életre kelhetnek és a veszélyes teremtmények esetében ezt az ábrázolás csonkításával próbálták megakadályozni. Ha viszont ezeknek a szobroknak jótékony szerepe van, akkor vajon úgy gondolták az egyiptomiak, hogy ezek a tárgyak csonka állapotukban is képesek voltak kifejteni jótékony hatásukat, míg az ártót nem? Vagy inkább az a valószínű, hogy ez esetben nem szándékos rongálásról van szó? Ez megint egy olyan kérdés, amire nem tudunk egyértelmű választ adni.

Houlihan véleménye szerint az álló kék fajansz vízilovak, azért kerültek a sírokba, hogy az elhunytat védelmezzék, hogy távol tartsák tőle az ártó erőket. A vízilóagyarból faragott mágikus kések, varázsbotok vagy apotropaionok is védelmező funkciót töltöttek be, az ezeken megjelenő bajelhárító lények között megtaláljuk a vízilóistennőket is.

Van olyan elképzelés is, hogy ezek a vízilófigurák – különösen az ülő, üvöltő példányok – a vízilóvadászatra utalnak és azért kerültek a sírokba, hogy megmutassák az elhunyt képes féken tartani a káosz erőit. Ez utóbbi részben annak tudható be, hogy a hátukon látható keresztszalagokat – nem minden szobrocskán van ilyen – kötélábrázolásként értelmezték. Ebben a korszakban nem minden sír volt dekorált, így elképzelhető, hogy azért kerültek a vízilovak szobrok formájában a sírokba, mert a korábbi sírábrázolásokat és azok funkcióját idézték fel, de megjegyzendő, hogy dekorált sírokból is kerültek elő vízilószobrocskák.

Európai egyiptomi gyűjteményekben járva számos Középbirodalom korabeli kék fajansz vízilovat láttam és fotóztam le, ezeket látjátok az alábbi galériában. A kis gyűjteményt kiegészítettem három olyan darabbal is, amelyek múzeumok online katalógusából valók.

Az Újbirodalom időszakában, a 18. dinasztia egyik uralkodója volt Tutankhamon, akinek örökhajléka sírmellékletekkel együtt került elő 1922-ben. Halotti ágyai közül az egyiket tátott szájú vízilófejek díszítik, melyeknek valószínűleg védelmező szerepe volt. Fennmaradt egy Újbirodalom korabeli osztrakon, amely egy fa lombjában álló vízilovat ábrázol. A fához támasztott létrán egy madár sétál fel hozzá. Ezt az egyiptológusok egy része szatíraként értelmezi, de van, aki elképzelhetőnek tartja, hogy valamelyik vízilóalakú istennőhöz kötődik.

A Görög-Római korban, Edfu és Philae mammiszijeiben, valamint Dendera római kori mammiszijében megörökítettek olyan frízt, amely a gyermekistent védelmező, Khemmisz papiruszbozótjában álló isteneket ábrázol. Ezek között van egy magas emelvényen álló víziló is, akit Duatnak (dwAt) neveznek, ennek jelentése bizonytalan, talán azt jelenti, hogy a „megemelt”. Az állat háta mögött az emelvényen egy papiruszoszlopköteg, vagy nádköteg látható.

Most nézzük meg, hogy az ókori Egyiptomban mely istennőkhöz és istenekhez kapcsolódott ez az állat.

Teljes víziló alakjában ábrázolták Hedzset^[7] istennőt. Neve talán azt jelenti „Fehér”, de ez vitatott, mert ábrázolásain vörös festék nyomait találták, elképzelhető, hogy a neve azt jelenti „Dühös”. Egy tavat kapcsoltak hozzá, amely 1000 iteru hosszú, a szélessége nem ismert, és nem él benne sem hal sem kígyó. Később a Fajjúmhoz is kötődött, ahol úgy gondolták, hogy az „Élő isten” tavában él, hogy annak fiát védelmezze. Atfih úrnőjének nevezik. Több jelenet örökíti meg a „fehér” víziló évenkénti ünnepét, azonban szövegek sajnos nem magyarázzák el az eseményt.

A Ptolemaiosz-korból ismert egy festett, szikomorfából faragott koporsó, mely Hawarából került elő és Ankhrui nevű egyéné volt, aki Shedet^[8] kormányzója volt valamint Neith, Szobek és Hathor papja volt. A koporsó belső oldalán megjelenik Hedzset víziló alakban. Lemészárolja az elhunyt számára az ellenségeket.

Taweret istennő ikonográfiájában is jelentős szerepet kap a víziló, ő az otthonok, a szülő nők és a gyermekek védelmezője. Gyakran hátsó lábain álló terhes vízilóként ábrázolták, oroszlán mancsokkal, aki egyik mellső mancsával sokszor a sA – védelem hieroglifára támaszkodik. Tarhat a mancsában kést is. A hátán krokodilbőrt, vagy krokodilt visel. Vele külön cikk foglalkozik az istenek szekcióban, melynek linkjét megtalálod az írás végén.

Hasonló vízilóalakú védelmező istennők voltak Ipet és Reret is.

Ipet^[9] (vagy Ipy^[10]) jóindulatú védelmező istennő és isteni dajka. A Piramisszövegekben (PT381-82) a király azért fohászkodik, hogy az istennő a melléből táplálja őt, hogy soha ne legyen se szomjas, se éhes túlvilági élete során. Későbbi temetkezési papiruszokon úgy nevezik, hogy a „mágikus védelem úrnője”. Nevének jelentése dajka vagy hárem^[11]. Nagy Ipetként (Ipet-weret) bizonyos mértékben összeolvad Taweret istennővel. Szoros kapcsolat fűzi a thébai régióhoz, és elképzelhető, hogy az istennő a várost személyesítette meg. A thébai teológiai elképzelésekben Ozirisz és így az elhunyt anyjaként tekintettek rá, ezért a túlvilághoz is kötődött, feltűnik a temetkezési szövegekben. Ipet a Halottak könyve 137-es fejezetének vinyettáján – például Nebszeni papiruszán^[12] – a kezében fáklyát tart, hogy tömjén kúpokat gyújtson meg, így biztosítva fényt és meleget az elhunyt számára. Ipet keveréklény, de ikonográfiájában a víziló dominál. Általában oroszlán mancsokon álló lógó női mellekkel rendelkező, terhes vízilóként örökítették meg, aki hátán krokodilbőrt, vagy krokodilt visel. Ipet-weretként ez a megjelenési forma viselheti a Hathor-koronát kettős tollkoronával kombinálva, valamint az Atef-koronát. Ipet-weretként megjelenhet nőalakban is, a fején jellemzően Hathor-koronával és emberfejű vízilótestű lényként is. Kultuszát tekintve úgy tűnik, hogy a thébai régióhoz kötődött, helyi elképzelések szerint itt hozta a világra gyermekét, Oziriszt, ugyanakkor az istennő születési helyének a Görög-római korban Kom-Ombo számított. Védelmezőként szerepel az alakja egy thébai 17. dinasztia korabeli uralkodó szobrának hátoldalán. Itt építettek Ipet-weret számára templomot is, az Amon-körzeten belül, a Honszu-templom mellett, bár ennek építését csak a Későkorban kezdték meg és a Ptolemaiosz korban fejezték be. Több istennővel azonosították, úgy, mint Taweret, Ízisz, Hathor, Nepththüsz, Reret, Nut és Tjenenet-Iunit.

Reret^[13] a Koca vagy Reret-weret a Nagy Koca vízilóistennő egy az északi pólus közelében található csillagképet testesített meg. Ebben a szerepben hívhatták Nebet-akhetnek, vagyis a „Horizont úrnőjének”^[14]. Ez az a csillagkép, amelyet ma Sárkányként ismerünk, itt található a kékes színű Thuban csillag. A Thuban történelmi jelentőségű, mivel az i. e. 4. és 2. évezred között északi sarkcsillag volt. Úgy gondolták, hogy a víziló csillagkép tartja helyben a körülötte keringő „soha el nem pusztuló” cirkumpoláris csillagokat. Ez a régió az ókori egyiptomiak túlvilágelképzeléseiben játszott fontos szerepet, az Óbirodalom korában úgy tartották, hogy az elhuny fáraó lelke az égbe jut fel, a cirkumpoláris csillagok régiójába, és csillaggá válva ragyog az égen. Reret-weretet Nuttal és Hathorral azonosították, és a Napisten védelmezőjének tartották. A Későkorban a király egyik védelmezője. A Görög-római korban az istengyermek születésénél megörökítették egy istencsoport tagjaként az ágy alatt állva. Megjelenése hasonló az előzőekben említett két istennőéhez. Egyik mancsa nyugodhat a sA – védelem hieroglifán, tarthat kést is a mancsaiban. Csillagászati kontextusban ugyanakkor van néhány sajátos jellemzője. Az olyan éjszakai égbolt ábrázolásokon, mint ami például I. Széthi sírjában is található, a vízilóistennő elülső mancsai egy kikötőcölöpön nyugszanak, vagy az egyik mancsa kikötőcölöpön, a másik pedig egy függőlegesen ábrázolt krokodilon. A kovakő cölöphöz elektrum kötéllel vagy lánccal hozzá van kötve ökör vagy marhalábszár formájában a Meszehtiu csillagkép, ezért nem távolodhat el az északi pólustól, soha nem nyugszik le, cirkumpoláris csillagkép, a mi Göncölszekerünkkel azonosítható. Más variációkban a vízilóistennő kötéllel rögzíti a Meszehtiu csillagképet. Az istennő hátán gyakran látható krokodil, a mellkasán vagy karján található csillag talán a Thubant jelöli ezeken az ábrázolásokon. A dekánok között is volt egy kikötőcölöpös Reret, a dékánövben, vagy annak közelében, mely az ekliptikától délre és annak közelében helyezkedett el. Nuttal és Hathorral azonosították.

Az Újbirodalomtól kezdve a vízilót Széth istennel is kapcsolatba hozták, aki felvehette az állat alakját. Széth kettős természetű isten. Lehet Felső-Egyiptom megtestesítője és a Napisten védelmezője. Érdekesség, hogy Qau el-Kebirben, ahol az isten kultusza népszerű volt, Középbirodalom korabeli sírokba az Újbirodalom korában nagy mennyiségben helyeztek el vászonba tekert ősvíziló csontokat. Egyes elképzelések szerint az egyiptomiak talán Széthhez köthették ezeket, akiről azt tartották, hogy csontjai vasból vannak. Qau el-Kebirban az istent megörökítették vízilóalakban.

Az Újbirodalmat követő időkben egyre inkább Széth negatív oldala került előtérbe. Ozirisz gyilkosaként a káoszt képviselte, akit a király isteni patrónusa, Hórusz legyőz; ezzel megbosszulja apját és Egyiptom trónjára lép. A Görög-római korban az edfui Hórusz templom falán megörökítették Hórusz és Széth küzdelmét, olyan formában, hogy a sólyomfejű férfiként ábrázolt Hórusz, gyakran az uralkodóval együtt Széthez köthető állatokat győz le. Ezek között az állatok között megtalálható a víziló is. Széth pozitív szerepe sem merült azonban feledésbe, a Ptolemaiosz-korban is megjelenik a templomokban, mint a Napisten ellenségének legyőzője. A Görög-római korból maradt ránk egy álomküldő varázslat leírása, mely így hangzik:

„Álomküldés: Csinálj vöröses viaszból egy üreges vízilovat, és tegyél a hasába aranyat, ezüstöt és vasat^[15], öltöztesd fel a figurát tiszta vászonba, tedd tiszta ablak elé; vegyél egy hieratikus papiruszt és írd rá mirha tintával és egy kutyafejű majom vérével az álmot, amit el akarsz küldeni, csavard egy kanóc köré, majd a kanócot tedd egy új és tiszta lámpába; tedd a víziló lábát a lámpára, mondd ki a nevet^[16], és elküldi az álmot.^[17]

A víziló az egyiptomiakra a túlvilágon különösen nagy veszélyt jelentő természetfeletti lény Ammit, a Halottfaló ikonográfiájában is megtalálható. Ammit egy víziló, oroszlán és krokodil testrészeiből összerakott szörnyeteg, aki általában a Halottak könyve 125. fejezetében, a szív mérlegelésénél jelenik meg. Ha megállapításra kerül, hogy az elhunyt nem élt a maatnak megfelelő erkölcsös, és a törvényeknek megfelelő igaz életet, akkor ez a lény felfalja a szívét és az illető megszűnik létezni.

Ajánlott linkek:

http://maatkara.extra.hu/enciklopedia/varazsbot.htm

http://maatkara.extra.hu/01istenek/taweret.htm

http://maatkara.extra.hu/01istenek/szeth2.htm

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2024.06.01.

Felhasznált irodalom:

Patrick F. Houlihan – The Animal World of the Pharaohs (Thames and Hudson, 1996)

Stünkel, Isabel. “Hippopotami in Ancient Egypt.” In Heilbrunn Timeline of Art History. New York: The Metropolitan Museum of Art, 2000.

http://www.metmuseum.org/toah/hd/hipi/hd_hipi.htm

Dale J. Osborn with Jana Osbornová: The mammals of Ancient Egypt – The natural history of Egypt Vol. IV. (Aris & Phillips Ltd, Warminster, England)

Linda Evans – Animal Behaviour in Egyptian Art: Representations of the Natural World in Memphiste Tomb scenes (Oxford, Aris & Phillips, 2010)

Aleid de Jong – Hippopotamus (The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt Vol 2., 2001; 100-101. oldal)

Carol Andrews – Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Säve-Söderberg, Torgny. On Egyptian Representations of Hippopotamus Hunting as a Religious Motive. Uppsala: Appelbergs Boktryckeri AB, 1953.

Richard H. Wilkinson – The Complete Gods and Goddesses of Ancient Egypt

Leitz – Lexikon der ägyptischen Götter und Götterbezeichnungen (OLA) 2002, I. kötet 218. oldal; IV. kötet 694. oldalán, V. kötet, 609. oldal

Almuth Behrmann, Das Nilpferd in der Vorstellungswelt der Alten Ägypter, Teil I-II.