Sünök és sül az ókori Egyiptomban

Ha az ókori Egyiptomra gondolunk, számos olyan állatot fel tudunk sorolni, amelyiknek meghatározó szerepe volt az ókori Egyiptomiak vallási elképzeléseiben. A sün első látásra nem tartozik ezek közé, ugyanakkor számos ábrázolás és tárgyi emlék tanúskodik arról, hogy ez az állat sem volt közömbös számukra.

Aki a sünök ókori egyiptomi szerepét szeretné tüzetesebben tanulmányozni, annak Vera von Droste monográfiáját ajánlom, amely a Hildesheimer Ägyptologische Beiträge 11. köteteként jelent meg „Der Igel im alten Ägypten” címmel. Sajnos ez jelenleg nem hozzáférhető a számomra, bár a többi forrásom hivatkozik, utal rá.

Angol nyelven elsősorban Julia Claire Francis Hamilton cikkére hívnám fel a figyelmet, mely szabadon hozzáférhető a neten, a címe „Hedgehogs and Hedgehog-Head Boats in Ancient Egyiptian Religion in the Late 3rd Millennium BCE”.

A sünök ókori egyiptomi szerepével egy magyar egyiptológus, Gaboda Péter is foglalkozott. A Szépművészeti Múzeum közleményei 73. számában olvasható „Sünskaraboid kriptografikus felirattal” című írása, amely szintén elérhető az interneten.

A sünfélék családja az emlősök osztályába és azon belül az Eulipotyphla rendjébe tartozik. Korábbi rendszertani besorolások szerint ugyanakkor a rovarevők rendjébe, majd egy rövid ideig a sünalakúak rendjébe tartozott. Az ókori Egyiptomban két sünféle volt őshonos a sivatagi sün (Paraechinus aethiopicus) és a füles sün (Hemiechinus auritus), mindkettő a tüskés sünök (Erinaceinae) alcsaládjába tartozik.

A sünfélék egyébként az emlősállatok egyik legősibb családját alkotják. A sünökről általánosságban elmondható, hogy éjszaki állatok, napközben üregben, odúban vagy bármilyen más rejtekhelyen alszanak. Szürkületkor indulnak zsákmányt szerezni. Táplálékukat rovarok, lárvák, csigák, skorpiók, gyíkok, kígyók, kisebb rágcsálók, például fiatal egerek, földön fészkelő madarak tojásai és fiókái, valamint gyümölcsök alkotják, de döghúst is fogyasztanak. Jó egér-, és csótányirtók, ezért jó, ha van a ház közelében sün.

Magányos állatok, a hímek csak a párosodás idején keresik a nőstények társaságát. A nőstény 5-6 heti vemhesség után mohával és száraz levelekkel bélelt vackában általában 5-7 kölyköt ellik. Egyedül neveli őket. A kicsinyek körülbelül 18-20 napig szopnak, a szemeik 14-18 napos korukban nyílnak ki. Nem sokkal ezután elhagyják a vackot. Egy ideig anyjukkal tartanak zsákmányszerző útjain, az önállóságukat körülbelül 45 napos korukban érik el. Nagyjából egy éves korukban válnak ivaréretté. A szabadban a sün 8–10 évig él. A mérgekkel szemben rendkívül ellenálló. A mi éghajlati övünkön téli álmot alszik, Droste említést tesz arról, hogy Egyiptomban a tartós szárazság kiválthat hasonló viselkedést a sünöknél a nyári időszakban.

A sünnek kevés természetes ellensége van, leginkább olyan ragadozó madarak vadásznak rájuk, mint az uhu, de nekik is kihívás a sünt elejteni. A sün ugyanis veszély esetén összegömbölyödik és felborzolja a tüskéit, hogy ellenségeit távol tartsa. Egy sünön körülbelül 16000 tüske található, az egyes tüskéken sötét és világos szalagok váltják egymást.

A sün legnagyobb ellensége az ember. A rómaiak nagy tömegben árulták a lenyúzott bőröket, a tüskéket például gerebenezésre használták fel. Európa egyes részein még ma is kedvelt ínyencfalatnak számít a sünpecsenye. Úgy készítik el, hogy a sün testét bevonják agyaggal és nyílt lángon megsütik. A megkeményedett agyag a széttöréskor magával viszi a tüskéket is. Modern világunkban a közúti forgalom nagy sok sün életét követeli.

Most ismerkedjünk meg az Egyiptomban élő sünökkel.

A füles sün (Hemiechinus auritus) kisebb termetű, a füle arányát tekintve nagyobb, mint más sünféléké. Az Egyiptomban élő példányok testhossza 14-20 cm között változik, a farkuk 1,5-4 cm között, a fülük pedig 3,5-4,5 cm között van. Szőrzetük sárgásbarna és nem túl vastag, a hasuk fehér. Tüskéik vége fehér, barna szalag van rajtuk az aljuk is barnás. A füles sün élőhelye a kertek, fás ligetek, megművelt földek és a tengerparti sivatag növénnyel sűrűbben benőtt részei, valódi sivatagban nem él. Egyiptomban a Sínai-félsziget északi részén, a Keleti-sivatag északi részén, a Nílus-Deltában, a Nílus-völgyben, a Fajjumban, a Wadi el-Natrunban, valamint a Földközi-tenger partjának nyugati, sivatagos részén is előfordul.

A sivatagi sün három, Egyiptomban előforduló alfaját Osborn és Osbornová külön jellemzi, ezért én is így teszek. Mindegyik nagyobb testű, mint a füles sün.

A Paraechinus aethiopicus deserti esetében a tüskék hegye halvány színű, a rajtuk lévő szalag sötét, majdnem fekete, a tüskék alja fehéres, szürkés. A fülek és a lábak barnás színűek, a pofa és a torok fehér, a has is fehér, de barna foltok tarkítják. Testhosszuk 19-22 cm között változik, farkuk hossza 2-3 centiméter körüli, a fülük hossza pedig 4,5-5,8 cm. Élőhelyei a félsivatagos területek, a növényzettel borított tengerparti sivatag, ritkábban fordul elő kertekben. Egyiptomban a Nílus-Delta dél-nyugati határán, a Földközi-tenger partjának nyugati, sivatagos részén és a Siwa-oázisban találkozhatunk vele.

A Paraechinus aethiopicus aethiopicus tüskéinek vége világos barna, az alja barnás-fekete. Ennek az állatnak a homloka, a torka fehér, a hasa is fehér, de középen van egy barna folt. A pofája, a lábai sötétbarnák. A testhossza 17 és 22 centiméter között mozog, a farka körülbelül 1,5-2,2 cm, a füle pedig 4-4,5 centi körül van. A sziklás, növényzettel borított völgyeket és a sűrű növényzettel rendelkező tengerparti síkságokat kedveli. Egyiptomban a Keleti sivatag délkeleti részén fordul elő.

A Paraechinus aethiopicus dorsalis tüskéje feketés, ahogy a pofája, a hasa és a lábai is. A torkán van egy fehér folt. A Sínai-félsziget déli részén fordul elő. A teste 18-22 cm hosszú lehet, a farka rövid, 1,3-3 cm körül van, a füle 4,4-5,5 cm között változik.

Megjegyzendő, hogy a modern Egyiptomban a vegetációban bővelkedő területeken és az emberi települések közelében jobban elterjedt a füles sün, míg a sivatagi sün inkább a szárazabb térségeket kedveli. A sün több olyan tulajdonsággal rendelkezik, amihez az ókori egyiptomiak szimbolikus jelentést társíthattak. A sivatagban él és ehhez az élettérhez jól alkalmazkodik, a táplálékforrások elapadása esetén álomba merül, éjszaki életmódja van, jó a hallása és a szaglása, a testét tüskék védelmezik és képes összegömbölyödni, bizonyos fokú méregrezisztenciával rendelkezik, megtámadja és képes legyőzni a kígyót is. Az antik természettudományi munkákban folyton visszatérő toposz volt, hogy a sün képes megérezni a szélirányt, de azt nem tudjuk, hogy az ókori Egyiptomban is élt-e ez az elképzelés.

Bár az egyiptomiak az ábrázolásokon világosan különbséget tettek a sün és sül között, Gaboda Péter szerint elképzelhető, hogy néhány, a tarajos sülre (Hystrix eristata) jellemző különleges tulajdonságot átvittek a könnyebben megformálható sünre, ezért együtt tárgyalom őket. Az egyiptomi gondolkodásban egyébként nem ritka, hogy ami hasonló, azt azonosítják egymással.

A tarajos sül (Hystrix cristata) az emlősök osztályának rágcsálók rendjébe, ezen belül a gyalogsülfélék családjába tartozó faj. Nem áll rokonságban a sünnel. Észak-Afrikában a Szaharán kívül mindenütt előfordul, de úgy tűnik, hogy napjainkra Egyiptomból eltűnt. Valószínűleg az ókori rómaiaknak köszönhetően Olaszország déli területein és Szicíliában is megtalálható. Ha Magyarországon szeretnél tarajos süllel találkozni, akkor állatkertbe kell ellátogatnod. A budapestiben jelenleg nem tartanak, de többek között a Nyíregyházi Állatparkban, valamint a Veszprémi és a Pécsi Állatkertben is van.

Az olyan élőhelyeket kedveli, ahol megfelelő búvóhelyeket talál magának, így elsősorban bokrokkal borított sziklás lejtőkön, elvadult kertekben és régi mezőgazdasági területek szegélyein él. Mindenevő, tápláléka ezért változatos. Gumókat, gyökereket, gyümölcsöket, rovarokat, gyíkokat és békákat is fogyaszt. Csontokat is rágcsál és alkalmanként döghúst is fogyaszt. A sünhöz hasonlóan éjszakai életmódot folytat, de nem alszik téli álmot. A felnőtt állat körülbelül 13 kilogramm. Testének hossza 65-85 centiméter között mozog, míg a farka 12-17 cm közötti hosszúságot érhet el. A pofája lekerekített, a fülei és a lábai rövidek.

Testét fekete-fehér gyűrűs tüskék borítják, amelyeket védekezésre használ, ezek tulajdonképpen megkeményedett szőrszálak. Veszély esetén a tüskéket felmereszti, ezek ilyenkor az állat fején hosszú, tövises tarajt képeznek. A sül ezután hátrálva támad az ellenségre. A visszahajló horgokkal tűzdelt tüskék lazán ülnek az állat bőrében és azonnal leválnak, amint egy másik állat húsával érintkezésbe kerülnek. A tüskék fájdalmas és gyorsan elgennyesedő sebeket okoznak. A sül hátán található tüskék hossza 30-35 centiméter is lehet. Bizonyos mértékben képes összegömbölyödni, de ebben a tekintetben nem veheti fel a versenyt a sünnel. Az állat farkán lévő üreges tüskevégződések csörgő hangot keltenek, amely figyelmeztető jelzésként szolgál. Ha az állat csörögve, zörögve rázza tüskéit, a lazán álló tüskék kirepülhetnek, és eltalálhatják az ellenséget.

Magányos életet él, de néha párban jár. A természetben körülbelül 12-15 évig él. Afrikában évente kétszer-háromszor is fial, Európában csak egyszer, a tavaszi hónapokban. A vemhesség körülbelül 95-105 napig tart, a nőstény rendszerint 2-3 kölyköt ellik. A kicsik szeme azonnal nyitva van, testükön ilyenkor a tüskék még puhák. Körülbelül két hónapos korukban válnak önállóvá, az ivarérettséget pedig két éves korukban érik el. A sülnek nincs sok természetes ellensége. A régi időkben nagy becsben tartották az állatot, fogyasztották állítólag nagyon ízletes a húsát is, de tüskéiket is sokféleképpen hasznosították.

Mivel a jelenleg ismert sün és sül ábrázolások mellé egy esetben sem írták oda az állat ókori egyiptomi nevét, ezért nem tudjuk, hogy az orvosi receptekben előforduló tüskés jelentéssel bíró HntA[1] vagy Hntj[2] szó melyik állatot jelöli. Még az sem zárható ki, hogy ugyanaz a szó jelöli mindkét állatot.

Az ókori Egyiptomban a tarajos sül alig dokumentált. Csontjai előkerültek Nabta Playa Paleoltikus és Neolitikus rétegeiből. Sziklarajzokon eddig még nem azonosították. A tarajos sül korai ábrázolása megtalálható két a Nagada II korszakra datálható elefántcsont késnyélen. Ezek közül az egyik töredékes darabon egy oroszlán alakja alatt látható egy tüskéit felmeresztő sül. A nyél másik oldalán kígyónyakú állatok láthatók, amelyeknek a nyaka összefonódik.

Az Óbirodalom korabeli sírokban eddig egyetlen ismert ábrázolása van. Az V. dinasztia korabeli Pehenuka sírjáról van szó, amely eredetileg Szakkarában található. A tarajos sült ebben az esetben a sivatag vadjai között örökítették meg. Egy macskafélével szemben áll, felmeresztett tüskékkel. A relieftöredék napjainkban a Neues Múzeumban van. Már többször jártam ott és mindig megállok ez előtt a mészkőfaragvány előtt, pedig nem ezidáig nem tudtam, hogy egyedülálló jelenetről van szó. Nagyon szeretem ezt a bájos relieftöredéket.

Sün csontok kerültek elő a Paleolitikus és Neolitikus korból a Nyugati Sivatagban található Nabta Playa környékéről, valamint a Nyugat Deltában található Merimde Beni-Salaméból.

A sünök a Predinasztikus kortól a Későkorig folyamatosan előfordulnak ábrázolásokon és különböző rendeltetésű tárgyak alakjában, sün sziklarajz egyelőre nem ismert. A legkorábbi ismert ábrázolása egy vörös alapszínű, fehér színnel dekorált agyagedényen van, ami Diospolis Parvából került elő és a Nagada II (kb. i. e. 3500-3200) időszakból maradt ránk. Sivatagi környezetben, hegyek között, barbár kecskék, vadászkutyák és egy nyúl társaságában örökítettek meg két sünt.

Osborn és Osbornová azt írja, hogy az állatot éjszaki életmódja miatt talán a Napistenhez kapcsolták, ez érdekes megállapításnak tűnhet, de tényleg vannak arra utaló jelek, hogy a sünt a Napistenhez társították. A Napbárkát is veszélyeztető kígyó ellen sikerrel felvett küzdelme, illetve sugaras gömbhöz hasonlítható alakja indokolhatja azt, hogy szoláris aspektussal rendelkezik. A sivatagi élettér, amiben a sün megjelenik ugyanakkor az újjászületéshez, a regenerációhoz kapcsolódott.

Óbirodalom korabeli sírokban a sünök általában a sivatag élővilágának részeként vadászat jelenetekben fordulnak elő, valamint láthatjuk őket kis ketrecekben áldozatvivők kezében, de ebben a korszakban két különleges ábrázolásuk is van. Az egyik Metjen 4. dinasztia korabeli gízai masztabájában található. A sírtulajdonos – talán, mint vadász – előtt jelenik meg öt állat egymás alatt, öt regiszterben, legfelül van a sün, alatta valószínűleg ichneumon és menyét, majd egy nyúl következik, legalul pedig talán egy sivatagi ugróegér látható. Ti 5. dinasztia korabeli szakkarai masztabájában pedig egy részben sérült vadászat jelenetben párosodó sünök láthatók.

A sivatagi vadászat jelenetekben inkább háttérszereplő, mint a sivatag lakóját odújában, vagy odúja közelében állva örökítették meg. Ptahhotep szakkarai masztabájában az egyik süni az odúja közelében áll, míg egy másik éppen kibújik az odújából, a szájában egy szöcske van. Olykor felnagyítva örökítették meg az állatot – ez azt jelenti, hogy valamilyen okból kifolyólag alakját hangsúlyozták. Ez a jelenség az Óbirodalomtól az Újbirodalom koráig előfordul, például a VI. dinasztia korabeli, Aba sírjában vagy a Középbirodalom korabeli, Thébában található Antefoker[3] sírban. Az Újbirodalom idején például Amenemhat sírjában figyelhető meg, mely Sheikh abd el-Gurnahban található és a 18. dinasztia idejéről maradt ránk. Itt azt látjuk, hogy a sír tulajdonos íjával és vadászkutyáival vadászik a hálóval bekerített sivatag vadjaira. Amenemhet alakja négy regiszter magas. Alulról a második regiszterben egy vadászkutya rókát üldöz, majd a nagyméretű sün következik. Alattuk még ebben a regiszterben vad bika és két tehén látható, a bikát éppen megtámadja egy vadászkutya.

Ahogy említettem a sün másik rendszeres ábrázolása a sírokban az, amikor áldozatvivők, általában férfiak ketrecekben cipelik őket. Egy kivétel ismert, Ti vezír 5. dinasztia korabeli, szakkarai masztabájában, ahol egy halotti birtokot megszemélyesítő nőalak viszi ketrecben a sünt. A Középbirodalom idejéről csak egy olyan ábrázolás ismert, ahol áldozatvivő kezében jelenik meg a sün, ez Khnumhotep II örökhajléka Beni-Hasszánban, de két későkori példa is ismert.

Sethe azt feltételezte, hogy ezeket az állatokat esetleg elfogyasztották, ahogy a hiénát is, de a szokás kihalt. Az áldozatvivők által vezetett élő állatok némelyikét nyilvánvalóan halotti áldozatként levágták – mint például a gazellákat, szárnyasokat és nyulakat – a sünök viszont soha nem jelennek meg a felhalmozott áldozatok között és nem szerepelnek az áldozati listákban sem, így Sethe elméletére nincs bizonyíték. Wilsonban felmerült, hogy esetleg a kert kártevőinek – sáskák, csigák – féken tartása érdekében tartottak kertjeikben sünöket az ókori egyiptomiak. Mivel az ókori egyiptomiak a túlvilági életet a földi élet másának tartották, elképzelhető, hogy azért látjuk a sünöket az áldozatvivők kezében, hogy a túlvilági életben is betöltsék ezt a szerepüket. Egyes egyiptológusok úgy gondolják, hogy a sünök jelképes ajándékok a túlvilágra, amelyek elpusztítják az elhunytra veszélyt jelentő kígyókat, skorpiókat és rovarokat[4], illetve, távol tartják az ártó erőket. A sivatag és a termőterület határán volt a természetes élőhelye, amiről az egyiptomiak úgy gondolták, hogy az e-világ és a túlvilág határa. A mostoha természeti viszonyokat is tűrő életképessége miatt a sün regenerációs, újjászületési aspektusokkal is rendelkezett, amelyet tovább erősíthetett az, ha bizonyos időszakban hibernálódtak Egyiptomban is. A hibernációból – ebből a tetszhalott állapotból – ébredő sün olyan lehetett az egyiptomiak számára, mintha újra életre kelt volna a halálból. Tüskéi és összegömbölyödése miatt ugyanakkor apotropaikus, védelmező funkcióval is bírt.

Az Óbirodalom korabeli sírok falán megjelennek olyan hajók ábrázolásai, amelyeknek az orra visszaforduló sünfejet formáz és ebben a korszakban előkerültek ilyen formájú votív hajómodellek is.

Tenyérnyi méretű sündisznófejet formázó orral ellátott hajómodellek az Archaikus korból és az Óbirodalom idejéről előkerültek Elephantinéban, Abüdoszban, Észak-Szakkarában és Tell Ibrahim Awadban[5]. Néhányat ugyanakkor a dahsúri piramis völgy-templomának közelében találtak, a legutóbb pedig 2014-ben a Menkauré gízai piramisához kapcsolódó völgytemplomtól keletre került elő egy.

A legtöbb példány agyagból vagy fajanszból készült, és 5 és 8 cm közötti hosszúságú. A gízai példányt mészkőből faragták ki és lényegesen nagyobb – jelenlegi állapotában 13,9 cm hosszú, de eredetileg körülbelül 28 cm lehetett. A Dahshurból származó töredékes példányok is nagyobbak. Elképzelhető, hogy jelentősége van annak, hogy a legtöbb hajómodellt úgy készítették el, hogy kényelmesen elférjen a kézben. Esetleg fontos volt, hogy kézben tartsák a felajánlásukhoz kapcsolódó rituálé során, de erre vonatkozóan a rendelkezésre álló bizonyék túl kevés. A hajómodellek egy része valódi hajókat utánzó szerkezeti elemekkel rendelkezik, továbbá hajóként történő azonosításukat alátámasztja az is, hogy az Óbirodalom idején a sírok ábrázolásai között találunk sünfej orral ellátott hajókat. Magántemetkezési kontextusban ugyanakkor eddig még nem került elő egyetlen sünfejes hajómodell sem.

Elephantinén, Szatet templomából összesen 47 darab teljes vagy részleges sünfejes felajánlási hajómodell került elő. A feltáró Günter Dreyer ezért azt feltételezte, hogy talán létezett itt valamiféle sünkultusz, de ezt napjainkra elvetik. Nem került elő Elephantinéről olyan felirat vagy felajánlási tárgy, ami a sün és Szatet vagy a sün és Khnum vagy a sün és Elephantiné kapcsolatára utalna. Talán olyan matrózok ajánlották fel ezeket a hajómodelleket, akik Elephantinén éltek, vagy itt hajóztak át. A felajánló esetleg azt remélte, hogy hajóútja biztonságban telik majd.

Sírábrázolásokon Gíza, Szakkara és Abuszír Óbirodalom korabeli elit temetkezéseiben tűnik fel a sünfejes orrkiképzésű hajó. A többi állatfejben végződő hajó esetében az állatfej kifelé néz, míg ez esetben befelé, a hajótest felé, ez arra utal, hogy az állatot védekező pozícióban, összegömbölyödve örökíti meg. Egy kivételtől eltekintve ezek a hajóábrázolások magánsírokban fordulnak elő. A kivétel Meresankh III királyné gízai sírja, amelyben a legkorábbi ismert ilyen jellegű ábrázolás található. Áldozati táblákon a sünfejes orrkiképzésű hajó két előfordulása ismert, az egyik Gízából, a másik Abüdoszból került elő. El-Kab közelében pedig a közelmúltban sziklarajz formájában is azonosították.

Minden sünfejes orrkiképzésű hajóábrázolás a 4-6. dinasztia időszakára tehető, a legtöbb az 5. dinasztiára. Ötféle kontextusokban jelenik meg[6]:

1. Sünfejes orrkiképzésű hajót készítenek a hajógyárban, ilyet láthatunk például az 5. dinasztia korabeli Nefer és Kahay szakkarai sírjában.

2. Sünfejes orrkiképzésű hajó halad a vízen felvont vitorlával, ilyen ábrázolás szintén található Nefer és Kahay sírjában, vagy például a 6. dinasztia idejére datálható Papiankh Heri-ib sírban, amely Meirben található, illetve ebben a formában jelenik meg a hajó a Wadi Hilalban található sziklarajzon is.

3. Sünfejes orrkiképzésű hajó halad a vízen evezősök által hajtva, ilyen formában örökítették meg például Ankhudzsasz áldozati tábláján, melyet napjainkban a Louvreban őriznek[7]. Gízában találták meg és az 5-6. dinasztia idejéről maradt ránk.

4. A sírtulajdonos sünfejes orrkiképzésű csónakban a papirusz-rengetegben vízilóra vadászik, például Khnumhotep szakkarai sírjában[8].

5. Sünfejes orrkiképzésű hajó, mint szállítóhajó, például az 5. dinasztia korabeli Ti masztabában, Szakkarában.

A különböző kontextusokban megjelenő hajók között mind méretben, mind formában eltérések vannak és ez akár egy síron belül is megfigyelhető. Ahol a hajót megnevezik, ott a Hnt[9] szót használják rá. Valószínűleg tényleg voltak ilyen típusú hajók az ókori Egyiptomban, elképzelhető, hogy eredetileg pásztorok közlekedtek ilyen hajóval a Delta mocsaraiban és kisebb csatornákon.

Úgy tűnik, hogy a sírábrázolások egy része túlvilági, rituális hajóutat örökít meg. A sünfejes orrkiképzésű hajó konvojban halad egy másik hajóval együtt a Delta papirusz-rengetegébe. A hajóút célja ilyenkor a „papirusz megcsörgetése Hathor számára” rituálé végrehajtása, majd az onnan való visszatérés. Ilyen látható például Szeneb gízai sírjában (4-5. dinasztia), az álajtó, amelyen a relief található, jelenleg a Kairói Múzeumban található (JE 51297). Az út célja, hogy a sírtulajdonos megfiatalodjon, megújuljon a túlvilágon. Elképzelhető, hogy ezekben az esetekben sünfejes orrkiképzésű hajó szimbolikusan a Napisten éjszakai, míg a másik a nappali bárkájának megfelelője. A sírábrázolások másik része talán a sírtulajdonos életében megtett hajóútnak állít emléket. Khnumhotep és Niankhknum szakkarai masztabájában például azt látjuk, hogy egy hat fős legénységgel ellátott sünfejes orrkiképzésű hajó Szaiszba szállít egy naoszt.

Nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni, hogy az ókori Egyiptomiak miért képezték ki bizonyos hajók orrát sünfej formájúra, miben látták az állat és a víz, a hajózás kapcsolatát. A vadon élő sündisznók estében egyébként megfigyelhető, hogy rövid távolságokat képesek megtenni a vízen olyan módon, hogy félig összegömbölyödve a hátukon lebegnek. Droste az antik szerzők által említett hagyományban látja a hajózás és a sünök kapcsolatát, miszerint az állat képes megérezni a szélirányt, de nem bizonyítható, hogy az ókori Egyiptomban is élt-e ez az elképzelés.

A sünfejnek valószínűleg apotropaikus funkicót tulajdonítottak. Elképzelhető, hogy szerették volna, ha hajótest olyan szilárd, mint a sündisznó tüskéi, vagy úgy gondolták a sün a tüskéivel távol tartja a gonosz erőket, megvédi a hajót és utasait a homokpadoktól, a krokodiloktól és az egyéb rájuk leselkedő veszélytől. Wilson a sünfejet formázó hajóorrt konkrét fizikai védelemnek képzeli el, mint például a mai autókon a lökhárító.

Az Óbirodalom időszakát követően már nem jelennek meg ábrázolásokon sünfejes orrkiképzésű hajók és votív hajómodellek formájában sem fordul elő, talán a hajózást, a hajósokat védő mágia más formái léptek a helyükre.

A Középbirodalom idején fajansz sün szobrokat is elhelyeztek a sírokba. Ezek állva, ülve és fekve is megörökítik az állatot. A testük néha sima, de általában fekete festett pöttyökkel, vagy bevésett pöttyökkel, vonalakkal, esetleg egymást keresztező vonalakkal jelezték a tüskéket. A tárgytípus legszebb darabját Berlinben őrzik, a nyilvántartási száma: ÄM 10250. A fajansz zöldeskék színe a regenerációra és bőségre utal. Azt feltételezik, hogy ezek a szobrok egyrészt védelmező funkcióval bírtak, másrészt elősegítették az elhunyt túlvilági újjászületését.

A 18. dinasztia idején és a Későkorban bronzból is elkészítették az állat szobrait.

Szintén a Középbirodalom idején fordulnak elő sírmellékletként a sünformájú csörgők. Elképzelhető, hogy ezek sün formájú kiképzése annak köszönhető, hogy a sül farka kereplőként működhet ellenségei elriasztására, nem pedig a sün éjjeli portyáján kibocsátott hangjának, az erős fújtatásnak és a mozgását kísérő zörgésnek, ahogyan azt Droste vélte. A sül, ha támadás éri, akkor képes kilőni tüskéjét. Ezzel a sajátosságával az egyiptomiak akár éppen kutyás hajtóvadászataik során, kutyáik orrába fúródott tüskék képében is találkozhattak. Ez a jelenség, amennyiben azt a sünre transzponálták, egyszerre lehetett kiindulópont a sünnek tulajdonított szoláris és regenerációs aspektusokhoz is. A stj szó, ugyanis egyszerre jelenti azt, hogy „lőni, nyilazni”, azt, hogy sugározni (stw.t – „Napsugarak”), illetve azt, hogy „magot kibocsátani, nemzeni".

Edények az Archaikus kortól a Görög-római korig készülhettek sün alakjában. Az Ashmolean Múzeumban őriznek egy olyan gömb alakú edényt, amely egy labdává gömbölyödött sünt ábrázol, legalábbis formáját tekintve, az állat azonban a négy lábán áll. Ez az edény Abüdoszból került elő és a 18. dinasztia idejére datálható.

A Görög-római korban fordulnak elő sünt formázó, aryballoi[10] néven ismert kozmetikai edények főként Naukratiszban. Ezekben valószínűleg a sün olaját vagy zsírját tárolták.

Az orvosi papiruszokon receptekben szerepel a sün, ezek közül a legkorábbi a II. Átmeneti korra datálható (kb. i. e. 1650 – 1550). Az Ebers papiruszban a nssq-betegség okozta foltos kopaszság gyógyítására használt receptben szerepel. A HntA vagy Hntj nevű állat. Bőrét el kellett égetni olajban, vagy zsírban majd ezzel a keverékkel négy napot át be kellett kenni a fejet. Elképzelhető, hogy a sündisznó tüskéinek erejét igyekeztek átvinni az érintett rész hajszálaiba.

Fakhry írt arról, hogy a sün tüskés bőrét meg kell égetni, majd ezt meg kell szagolnia a lázzal sújtott betegnek, zsírja pedig jó a fülfájásra. Szárított sün bőrt ma is lehet kapni a Kairói piacokon, hogy a fejfájós, megfázással és lázzal küzdő emberek megszagolhassák. A Rushdy által a 20. század elején Egyiptomban gyűjtött gyógymódok között több olyan is van, amelyben a sün epéje vagy végtagja szerepel frissen és szárítva egyaránt.

Az állatnak tulajdonított védelmező funkcióról tanúskodnak a sünamulettek. A legkorábbi ismert példány egy Matmarban található, a Nagada II időszakból ránk maradt sírból került elő. A kalcitból kifaragott sün egy gyöngy bokaláncra volt erősítve. New Yorkban őriznek egy ametisztból készült példányt is.

Nagy száman készültek skarabeusz alakú sünamulettek, olyan skarabeusz amulettek, amelyek hátoldalába sünt véstek, illetve sün formájú skarabeusz pecsételők[11] is. Az utóbbiak különösen az Újbirodalom korában voltak népszerűek. Érdekes módon a sünskaraboidok alján található jelképek és feliratok alapján sem vonható le egyértelmű következtés arra vonatkozóan, hogy melyik istenhez kötötték az állatot, de mint születési amulett valószínűleg kapcsolódott Muthoz és Bészhez. A sünskaraboidok alján néha skorpiók és kígyók láthatók, egy ilyen amulett tulajdonosa valószínűleg azt remélte, hogy a tárgy megvédi őt a skorpió vagy akár a tutajpoloska csípésétől és a kígyómarástól.

Az állattemetőkben, ahol az isteneknek szánt votív állatmúmiákat helyezték el, nem találtak mumifikált sünt. Az állat egyiptomi istenekkel vagy istennőkkel való kapcsolata csak a Későkorban, azon belül a 26. dinasztia (kb. i. e. 664 – 525) idején dokumentált. Abaszet istennő keselyűs fejdíszének tetején sün-attribútum jelenik meg két, a Nyugati sivatagban található sírban. Az egyik Banentiu sírja a Bahariya Oázisban, a másik sír Famában[12] található és a tulajdonosa ismeretlen. Szoláris jellegű istenek mögött áll. Amikor Ré-Harakhti párjaként látjuk, akkor a következő állandó jelzőkkel illették: „az ég úrnője", „isteni hitves" (hm.t ntr).

Nem tudjuk, miért társították az állatot Abaszethez, semmilyen szöveg, sem az istennő jelzői nem adnak erre magyarázatot. Bár elképzelhető, hogy a sün éjszakai életmódja miatt tekintettek rá a Napisten éjszakai társaként. A Kargha Oázisban található, szintén későkori Hibisz-templom szentélyének északi falán szerepel egy érdekes ábrázolás, egy a fején Napkorongot viselő mumifikált sünről van szó. Úgy tűnik, hogy Atum, vagy Ozirisz-Atum megjelenési formája, így ez is az állat és a Nap éjszakai formája közötti kapcsolatra utal.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2022.07.03.

Felhasznált irodalom:

Helck – Otto: Lexikon der Ägyptologie Band III. 124

Dale J. Osborn with Jana Osbornová: The mammals of Ancient Egypt – The natural history of Egypt Vol. IV. (Aris & Phillips Ltd, Warminster, England)

Magda van Ryneveld – Hedgehogs in ancient Egyptian art (Ancient Egypt Magazin, 2006. szeptember)

Hilary Wilson – Hunting Hedgehogs (Ancient Egypt Magazin, 2019. július)

Julia Claire Francis Hamilton - Hedgehogs and Hedgehog-Head Boats in Ancient Egyiptian Religion in the Late 3rd Millennium BCE

https://www.mdpi.com/2076-0752/11/1/31

Gaboda Péter – Sünskaraboid kriptografikus felirattal (Szépművészeti Múzeum közleményei 73., 85 – 92. oldal)

https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_SZEP_Kozl_073/?pg=86&layout=s

Patrick F. Houlihan – Animal World of the Pharaohs (Thames and Hudson, 1997)

Carol Andrews – Amulets of Ancient Egypt (British Museum Press)