Sólyomfélék

 

A sólyomfélék már a dinasztikus kort megelőzően fontos szerepet játszottak Egyiptomban, a legkorábbi sólyomábrázolások a Predinasztikus kor végéről származnak, amikor a maradat standardok tetején látjuk palettákon és buzogányfejeken, de ismertek kőből készült sólyomszobrocskák is. Az uralkodóval való elválaszthatatlan kapcsolata és a számos sólyomalakú isten miatt talán az egyik leggyakrabban megörökített madár az ókori Egyiptom története során. A sólyomféléket napjainkban és valószínűleg az ókori Egyiptomban is kiképezték vadászatra.

 

A sólyomfélék (latinul falconidae) külön családot alkotnak a sólyomalakúak (falconiformes) rendjén belül. Közös, jellegzetes ismertetőjegyük a hosszú, hegyes, sarlóformájú szárnyuk, amely alapján rövid gyakorlás után a hozzá nem értők is könnyen felismerhetik őket az égen. Legörbülő, hegyes csőrük és erőteljes, hegyes karmuk van. A látásuk kitűnő. Tollazatuk színével általában beleolvadnak a környezetbe. A hím és a tojó tollazata között általában nincs jelentős különbség, ám a tojók majdnem mindig nagyobbak a hímeknél. Nappal és hangtalanul vadásznak, csak veszély esetén vagy dürgés idején hallható a magas, levágott, gyors egymásutánban kibocsátott kiáltásuk. Gyakran lebegnek (szitálnak) egy helyben a zsákmányt kémlelve, hogy aztán zuhanórepüléssel rávetődjenek.

 

Az egyiptomi ábrázolásokon a Hórusz-sólyom jellegzetességei a fekete fogazatú és erősen hajlott felső csőr, a szem mögötti sötét, sarló alakú ív és a szem alatt egyenesen lefelé futó vastag sötét csík. Háta és szárnya sötét, sapkája még sötétebb, hasa világos, sötétebb pöttyökkel. Több olyan sólyomféle fordul elő Egyiptomban, amelyekre az előbb felsorolt jellemzők illenek, ezek az Eleonóra-sólyom (Falco eleonorae), a kabasólyom (Falco subbuteo), a Feldegg-sólyom (Falco biarmicus tanypterus) és a vándorsólyom (Falco peregrinus). Christian Dereser cikkében ezeken kívül a hamvas sólyom (Falco concolor) is szerepel. A sólymfélék családjából két vércse fajt is meg kell említeni, melyek az előbbiekhez hasonló megjelenésűek és előfordulnak Egyiptomban: a fehérkarmú vércsét (Falco naumanni) és a vörös vércsét (Falco tinnunculus). A mumifikált sólyomfélék között az eddig említetteken kívül megtalálható még a kis sólyom (Falco columbarius), a kerecsensólyom (Falco cherrug) és a kék vércse (Falco vespertinus) is.

 

Először szeretném röviden bemutatni az előbb említett madarakat. A hamvas sólyom szinte egész Egyiptomban előfordul a Földközi-tenger partját kivéve. Kékesszürke színű madár. A sivatagban, sziklákon költ, a testhossza körülbelül 32-35 cm.

A Feldegg-sólyom rendszeresen fészkel a Nílus-vögyben, a Deltavidéken és a Keleti- valamint a Nyugati-sivatag egyes részein, de napjainkban sajnos ritka. Háta és szárnya barna, a testhossza 43-50 centiméter, szárnyfesztávolsága 95-105 centiméter. Fán, sziklákon és romokban is fészkel, végszükség esetén, a sivatagban akár a csupasz földön is.

A vándorsólyom állandó fészkelő a Nílus-völgyeben, Luxortól északra, a Deltában és a Fajjumban. A vándorsólyom háta és szárnya kékesszürke. A legnagyobb testű az Egyiptomban előforduló sólyomfélék között, a testhossza 34-58 centiméter, a szárnyfesztávolsága 74-120 cm. Általában sziklákon fészkel, de a városokban is előfordul.

Az Eleonóra-sólyom ritka látogató Egyiptomban. A testhossza 36-42 cm, tápláléka madarakból és rovarokból áll. Sziklafalakon vagy üregekben kapar egy mélyedést, abba rakja a tojásait. Háta sötétbarna, hasa világos, nagy sötétbarna pöttyökkel. Ennél a madárnál is megfigyelhető a bajuszszerű vonal az arcon.

A kabasólyom szintén ritka látogató a Nílus-völgyben és a Deltavidéken. Testhossza 30-36 cm. Madarakra, rovarokra és olykor denevérekre is vadászik.

A fehérkarmú vércse csőre és a lába sárga, a karmainak színe pedig fehér. A csőre vége fekete. Testhossza 29-32 centiméter között változik, szárnyfesztávolsága 60–70 centiméter. A hím háta gesztenyevörös, hasa sárgás, elszórt fekete pettyekkel, a feje és a farka hamuszürke, a farok vége fekete. A tojó háta és farka rozsdabarna, sötét keresztsávokkal, a hasa a hímhez hasonlóan sárgás, elszórt fekete pettyekkel. Napjainkban gyakori vándormadár Egyiptomban, a Nílus-völgyben, a Deltavidéken és a Fajjumban. Főként repülő rovarokkal táplálkozik.

A vörös vércse kicsivel nagyobb, testhossza 32-35 cm, szárnyfesztávolsága 70-80 centiméter. Nem nagy a méretkülönbség a hím és a tojó között. A hím hátoldala gesztenyevörös, sötét cseppfoltokkal, hasi oldala sárgás, elszórt fekete pettyekkel, feje és farka hamuszürke, a farok vége fekete. A tojó háta és farka rozsdabarna, sötét keresztsávokkal, hasa olyan, mint a hímnek, farka végén fekete keresztszalag. A vörös vércse állandó lakó Egyiptomban a Nílus-völgyben, a Deltavidéken, a Fajjumban, a Szuezi csatorna közelében, valamint a Dakhla, Kharga és Szíva oázisokban. Nagy elterjedési területe van, Afrika északi része mellett Európa egyes részein, a Közel-Keleten is egész évben előfordul. A vörös vércse rágcsálókkal, kisebb madarakkal, gyíkokkal, és nagyobb rovarokkal táplálkozik. Szinte mindenhol fészkel, még a városokban is.

 

Most pedig arról lesz szó, hogy az ókori Egyiptomban milyen összefüggésben és milyen ábrázolásokon találkozhatunk a sólyomfélékkel.

Vércsékkel alkalmanként találkozhatunk az ókori egyiptomi ábrázolásokon, mindig vallási kontextusban. Nem azonosítható biztosan, hogy melyik fajtáról van szó. Főként Ízisznek és Nephthüsznek kölcsönzik az alakjukat. Különösen szép példa található erre a 19. dinasztia idejéről, Szenedzsem sírjában (TT1), Deir el-Medinában. Itt a Halottak könyve 17. fejezete egyik illusztrációjához tartozó jelenetben a sír tulajdonosának múmiája egy pavilonban fekszik oroszlános balzsamozó-ágyon. A pavilon két végén az elhunyt isteni siratójaként és védelmezőjeként egy-egy vércse áll. A múmia lábánál Ízisz, ennek a fején az istennő nevéből a trón hieroglifa látható. A múmia fejénél pedig Nephthüsz, ennek a madárnak a fején az istennő nevének írására szolgáló hieroglifák vannak. Houlihan szintén vércseként azonosítja az ugyanebben a jelenetben a Nefertari sírjában (QV 66) látható madarakat. A Hórusz-sólyom ikonográfiájában szinte biztosan több sólyomféle ötvöződik, melyeknek hasonló a tollazata és a megjelenése. A Ramesszida-korban a művészek egy olyan sólymot örökítettek meg, amely különbözött Hórusz hagyományos madár alakú ábrázolásától. Ennek a sólyomábrázolásnak az alapját valószínűleg a vércse, pontosabban a vércse tojója adta. Könnyen megkülönböztethetőek a Hórusz-sólyomtól, mert eltérő a tollazatuk mintája, színük és arcuk mintázata. Az ókori egyiptomiak nagyon jól ismerték a vércsét, mert nem csak, hogy a legelterjedtebb sólyomféle volt az országban, de a leggyakrabban mumifikált is.

 

A sólyom egyik ókori egyiptomi neve bjk, ennek a mai arab nyelvben is nyoma van. Az alábbi táblázatban láthatóak azok a legfontosabb kifejezések, amelyeket az ókorban az egyiptomiak használtak a sólyom megnevezésére:

 

Hieroglif

Átírás

Ejtsd

 vagy

bjk

bik

gmHsw

gemheszu

gnHsw

genheszu

 

Az ókori egyiptomiak uralkodójukban a sólyomalakú égisten, Hórusz földi megtestesülését látták. Ez a legnyilvánvalóbban a király Hórusz nevében jut kifejeződésre, mely az uralkodó titulatúrájában az első és legősibb név. Körülbelül Egyiptom egyesítésének idejétől kezdve a király szerekhbe[1] írt neve felett megjelenik a madár. Narmer bizonyos emlékein például már előfordul. Wilkinson szerint ez a palotán belül a királyként megnyilvánuló istenre utal, de legalábbis arra, hogy az uralkodó közvetítő az isteni és a földi szféra között.

Az Arany Hórusz név[2] mondanivalója és létrejötte jóval bizonytalanabb, talán a király különböző helyi Hórusz-formákkal való azonosságára utal. Az Újbirodalom utáni időkben azonban a cím átértelmeződött, Hórusznak a Széth felett aratott győzelmével hozták kapcsolatba. A nub hieroglifában, amelyen a sólyom áll ugyanis Széth egyik szinte állandó jelzőjét látták, ami annyit tesz „Omboszi”[3]. Henri Frankfort szerint ez a cím a király isteni mivoltát hangsúlyozza, mivel ezt a nemesfémet az istenek húsának tartották. Dzsószernél már megtalálható, de az ő esetében jelzőként szerepel és bizonyos esetekben csak az arany hieroglifa, vagy az arany Nap kifejezés szerepel helyette. A következő uralkodó, akinek a titulatúrájában megtalálható, az Sznofru.

Hórusz létezése azonban nem korlátozódott az Egyiptom élő uralkodójában való megtestesülésre. Hórusz az égisten, akinek jobb szeme a Nap, bal szeme a Hold, hasi oldalának pettyes tollai a csillagok, szárnyai pedig az égbolt. Az ő szárnycsapásai okozzák a szelet. Az égi sólyom egyik legkorábbi ábrázolása Dzset (1. dinasztia) elefántcsont fésűjén látható. A jelenet két szélén egy-egy uasz-jogar van, melyek az ég tartópillérei. Magát az eget kiterjesztett sólyomszárnyak jelenítik meg, mely felett megjelenik a bárkában az egyébként szintén sólyomalakú Napisten, amint átutazik az égen. A jelenetben a sólyom harmadszor is szerepet kap, a király neve felett állva. Hórusz tehát ég- és napisten, ami nem is meglepő, hogy ha azt nézzük, hogy az égen látható legerősebb objektumot, a Napot az ő ereje megtestesülésének tartották. A nevének jelentése „Távoli”. Egy felirat így írja le őt: „Sólyom, aki az ősvízből emelkedik ki, nagy Sólyom, tarka tollazatú, fenséges Sólyom, szikrázó tollazattal”[4]. Egyik jelzője a Nagy Isten. Az isten és az uralkodó szoros kapcsolatát mutatja, hogy ez a cím a 4. és 5. dinasztia idején az uralkodók nevével együtt is szerepel . I. Pepit a koporsóján úgy nevezik a „Nagy isten, a Horizont Ura”, illetve „Hórusz a horizonton, az Ég ura”.

A Piramisszövegekben a standardon álló sólyom az isten fogalmát jelölte általában, determinatívumként pedig bármelyik isten neve után állhat.

A sólyom, mint a Napisten egyik szent állata, szerepet kapott az időszimbolikában is. A sólyomfejű ember és a Hold hieroglifa együtt jelentheti a „mindennapot” és az örökkévalóságot is.

Az egyiptomi mitológiában a királyság létrejötte a világ teremtéséhez kapcsolódik. Az első király, így a királyság megteremtője maga a teremtőisten, a sólyomalakú Ré volt. A Piramisszövegekben Ré-Atumot a királyok atyjának nevezik. A Westcar papiruszon fennmaradt legenda szerint az 5. dinasztia három uralkodója valóban Ré fiai. Legkésőbb az 5. dinasztia idején a király titulatúrájában megjelenik a Ré fia[5] jelző, mely az uralkodó születésekor kapott neve előtt áll. Az fejezi ki, hogy a herceg, akit a koronázásig ezen a néven ismertek a Teremtőisten leszármazottja és ezáltal birtokában van az uralkodók alapvető természetének.

 

Hórusz és Ré mellett számos sólyomalakú istent tiszteltek az ókori Egyiptomban. A legismertebbek: Montu, Honszu, Szokarisz és Szopdu. Mindegyikről található leírás az istenek témakörben, ezért itt csak röviden lesz róluk szó.

Montu hadisten, a thébai régióban tisztelték. A Középbirodalom idején a héliopoliszi Ré felső-egyiptomi megfelelője volt. Amon felemelkedésével párhuzamosan Montu jelentősége csökkent. Általában sólyomfejű férfiként örökítették meg, akinek a koronája ureusz-kígyóból, napkorongból és két hosszú tollból áll.

Honszu kultuszközpontja Théba, ahol Amon és Mut gyermekeként tisztelték.

Szokarisz eredetileg a memhiszi régió temetőinek istene. A Piramisszövegekben gyakran a halál utáni élettel kapcsolatban említik, eszerint az elhunyt uralkodó Szokarisz henu-bárkájába kerül és azonosul az istennel. Legkésőbb a Középbirodalom idején összekapcsolták Ptahhal és Ozirisszel. Ptah-Szokarisz-Ozrisz néven jelentős halotti istenség lett, akinek tisztelete a dinasztikus kor végéig fennmaradt. Ismertek olyan antropoid[6] koporsók, amelyeknek sólyomfeje van, bár ezek nagyon kis számban fordulnak elő. A 22. dinasztia (III. Átmeneti kor) elejének királyi koporsói és kartonázsai között találkozhatunk velük. A legismertebb közülük Sesonk ezüst koporsója, melyet Taniszban talált meg Pierre Montet. Elképzelhető, hogy a sólyomfej a király Hórusszal való azonosságára utal, de az is, hogy Ptah-Szokarisz-Ozirisszel és/vagy a Napistennel gondolták egy lényegűnek. A gabonamúmiákat[7] elég gyakran helyezték el sólyomfejű antropoid koporsóban. Az ezeken található felirat azt sugallja, hogy a sólyomfej a szinkretikus túlvilági istenhez, Ptah-Szokarisz-Oziriszhoz és a Napistenhez egyaránt köthető.

A kozmikus sólyomisten Szopdu madáralakú ábrázolásain gyakran kushadó sólyomként látható, a fején sokszor visel két hosszú tollból álló koronát, míg egyik szárnya alatt hátra, felfelé egy jogart tart.

Korai formájában Atont is megörökítették sólyomfejű férfiként. Még olyan isteneket is kapcsolatba hoztak ezzel a madárral, akiket nem szoktak sólyomként megörökíteni. Az egyik ilyen például Amon, aki „az isteni sólyom, aki szárnyait kitárja, a gyors, aki ellenfelét egy pillanat alatt elragadja”. De Anubiszt, és Khnumot is nevezik alkalmanként „isteni sólyomnak”.

 

A gondoskodás, amit számos madárfaj az utódainak nyújt, úgy tűnik nagy hatással volt az ókori egyiptomiak védelemről alkotott elképzelésére. Az egyiptomi ábrázolásokon és szövegekben újra és újra madarakkal, szárnyakkal és tollakkal találkozunk a védelem szimbólumaiként. Az Óbirodalomban a papirusz mocsár jelenetekben gyakran láthatunk fészkén ülő madarat, amelyik a szárnyát maga elé tartja, így védelmezve tojásait. Pont ilyen formában jelenik meg a sólyom Kephrén híres ülő szobrán, mely Gízából került elő. A madár a fáraó trónján ül, szárnyaival hátulról szinte átöleli az uralkodó fejét. A szobor nem csak az uralkodó Hórusszal való azonosságát fejezi ki, aki Ozirisz és Ízisz fiaként az egyiptomi királyság mitikus örököse, hanem a madár védelmezi is Kephrén testének egy sebezhető pontját.

Az Óbirodalomtól kezdve a Római korig, gyakran találkozhatunk olyan jelenetekkel amikor, az uralkodó feje felett, enyhén mögötte védelmezően egy sólyom lebeg. A legkorábbi ilyen jelenet Szakkarában, Dzsószer fáraó lépcsős piramisában található. A király a szed-ünnepéhez kapcsolódó rituálékat végez, miközben egy sólyom védelmezi. Ez a sólyom, a szárnyas napkorong, valamint a napkorong Hórusz egyik formájához kötődik, a Behdeti[8] Hóruszhoz. Az istenek világának is szüksége volt védelemre, ezért látható a szárnyas napkorong a templomkapuk szemöldökfáin, valamint a templomok mennyezetén, különösen azon a fő útvonalon, amelyen az uralkodó, valamit a processziók során az isten képmása közlekedett. Az Újbirodalomból számos olyan szöveg maradt fenn, amely arról tanúskodik, hogy a valami felett lebegő madár védelmező tulajdonsággal bír, például azon a sztélén, amelyet I. Széthi állított fel Abüdoszban, apja, I. Ramszesz emlékére: „Sólyomként lebegek szülőm(?) felett, szárnyaim repülésben (kinyújtva) felette, védelmeztem a testét, mint a Behdeti az ő képmásában a Behdetben lévő dombon.”[9]

A luxori templomban II. Ramszeszt így írja le egy felirat: „A tarka tollú Behdeti; a tökéletes sólyom elektrumból, aki védelmezi Egyiptomot a szárnyaival, aki árnyékot nyújt a népnek, a vitézség és a győzelem sáncaként.”[10] A szöveg azonosítja az uralkodót Behdetivel. Egyiptom forró klímáján a felnőtt madaraknak néha árnyékolniuk kellett a fiókáikat, hogy ne hevüljenek túl. Az ókori egyiptomiak ezért úgy tartották, hogy a szárnyak és a tollak levegőt, hűsítő fuvallatot és lélegzést biztosítanak. Az uralkodó, vagy az isten árnyékában lenni a szinonimája volt annak, hogy a király vagy az isten védelmében lenni. Tulajdonképpen a király Hórusz-nevén ülő sólyom is oltalmazza a szerekhbe foglalt nevet. Hajlított szárnyú sólymok nagyon sokszor láthatóak kartusok két oldalán is, ezek szintén az uralkodó nevét , ezáltal pedig magát a királyt is védelmezik. Újbirodalom korabeli ábrázolásokon pedig az uralkodót többször láthatjuk olyan ingben, amelyen két sólyom látható, akik szárnyaikkal körbe ölelik őt. Az atropoid koporsókon a szárnyas Nut istennő mellett vagy helyett, a mellkason megjelenhet a Napisten is, kiterjesztett szárnyú sólyom, szárnyas napkorong, vagy szárnyas skarabeusz, esetleg szárnyas kosfejű skarabeusz formájában.

 

A Prendinasztikus korból származó tárgyakon gyakran látni a ragadozó madarakat zsákmányuk hátán állva. A Narmer palettán egy jelenetben látjuk az uralkodót, amint a leigázott ellenség vezetőjét megragadja a hajánál fogva és buzogányával lesújtani készül rá. Sólyomként pedig a legigázott terület emberfejjel kiegészülő hieroglifáján áll, és kötél segítségével tartja fogva az ellenséget. Az Egyiptom akár emberi, akár állati formában megörökített ellenségeit elpusztító uralkodó ábrázolása a fáraókor végéig fennmarad. Az Újbirodalom idején az ellenséget legyőző uralkodót a feliratok gyakran hasonlítják sólyomhoz.

 

Az ókori egyiptomi állatkultusz egyik formája volt, amikor egy állatra úgy tekintettek, mint egy isten élő, fizikai megtestesülésére. Ahogy az Ápisz bika Ptah élő képmása volt Memphiszben, úgy az edfui Hórusz templomban is élt egy sólyom, amelyet Hórusz élő képmásának tartottak. Ezeket az állatokat speciális jegyek alapján választották ki, hogy az istent képviseljék a Földön. Kiváló gondozásban és kultikus tiszteletben részesültek, fesztiválok alkalmával ünnepi felvonulás keretében kivitték őket a templomból, haláluk után pedig díszes temetést kaptak. Úgy tartották, hogy a madár halála után az isteni lélek egy hasonló állatba költözik. A Későkorban Philén is alkalmaztak idomított sólymot a templomi rítusok során.

Az állatok tiszteletének másik fajtája volt, amikor egy adott isten szent állatait nagy tömegben tartották és tenyésztették, ezeket mumifikálták és speciálisan erre a célra épített nekropoliszkoban helyezték örök nyugalomra. Azért mumifikálták ezeket a madarakat, mert sólyomalakú istenek megtestesüléseinek tartották és ezeknek az isteneknek ajánlották fel őket. Nem számított, hogy konkrétan milyen sólyomról van szó, mindegyik lehetett istenek megnyilvánulása.

A kétféle állatkultusz nem zárja ki egymást, az ókori Egyiptomiak több millió sólyomfélét mumifikáltak, miközben a faj egy kiválasztott egyede az isten élő képmása volt.

A katakombákba helyezett ragadozó madarak múmiáit, (nem csak sólyomfélékét) elsősorban Rének, Hórusznak és az isteni királyság eszméjének ajánlották. Több helyszínen a ragadozó madarakat cickányokkal párosították, nem ritkán úgy, hogy egy vászonbandázsba tekerték őket. Ezek a múmiák így a Napisten nappali és éjszakai formáját egyaránt magukban hordozták. A madárkatakombák nagy többsége íbiszek és ragadozó madarak számára készült, sőt általában a kettőnek együtt. Talán azért kapcsolták össze őket, mert míg a sólyom a Napot testesítette meg, addig az íbisz a Holdat. A két legismertebb madár katakomba a tuna el-gebeli és a szakkarai, de szinte egész Egyiptomban megtalálhatók. Sólyomtemetők ismertek még például Butóból, Taniszból, Athribiszből, Hérakleopoliszból és Philé szigetéről, sőt a Királynék Völgye 10-es számú sírját is használták sólyomtemetőként. Több millió madarat temettek ezekbe a katakombákba, csak Szakkarában 1,75 millió egyedre becsülik a számukat, míg Tuna el-Gebelben körülbelül egy millóra. A sólyom múmiákat több féleképpen helyezhették el a katakombákban. Előfordul, hogy csak bandázsolták, de az is, hogy bandázsolták és gipsszel vagy kartonázsal vonták be, majd elhelyezték a temetkezési helyen. Számos vászonba tekert példányt agyagkorsóba helyeztek, ezek közül némelyiken rövid felirat is olvasható. Ismertek olyan bronz sólyomszobrok is, amelynek téglalap alakú talapzatába tették a múmiát. Akhmimban szentélyt formázó faládákba helyezték a ragadozó madarak múmiáit, melynek külsejét istenalakok és halotti szövegek díszítik, másokat pedig csoportosan, nagyobb múmialakú, sólyomfejű koporsóban helyeztek örök nyugalomra. A múmiákat különösen a Ptolemaiosz-korban díszesen bandázsolták, a madár fejére olykor kartonázs sólyomfejet formázó maszk került.

A Későkorban és a Görög-római korban gyakoriak a kőből vagy bronzból készült sólyomszobrok. Ezek votív ajándékok voltak az istenek számára, némelyik közülük különösen szép kivitelezésű. Hérodotosz szerint egyébként bűncselekmény volt megölni a sólymot, még akaratlanul is, és halálbüntetés járt érte.

 

A Predinasztikus korra jellemző a sólyomamulettek egy különleges fajtája csontból, mely inkább egy ősi kuporgó sólyomszobrot ábrázol, semmint élő madarat. Dzser (1. din.) sírjából került elő egy karkötő, melynek arany és türkiz, szerekhet formázó szemei tetején ez a forma látható. Ez a típus szórványosan előfordul a dinasztikus kor végéig. A Görög-római korból aranyazott fából készült példányok maradtak fenn. Álló sólymot megörökítő amulettek korona nélkül az Óbirodalom idején jelennek meg, az egyik legkorábbi egy 4. dinasztia korabeli temetkezésből származik Mosztageddából. Ezt követően a dinasztikus kor végéig előfordulnak. Fajanszból, üvegből, elefántcsontból, nemesfémből és különböző féldrágakövekből készítették el őket. A sólyomamulettek, többnyire valószínűleg Hórusz, vagy a Napisten védelmébe helyezik viselőjüket az evilágon és a túlvilágon egyaránt. Némelyiknek biztosan túlvilági szerepe van, mivel a Halottak könyve 77. fejezetének címe „Mondás, hogy az elhunyt aranysólyommá változzék”. A 78-as mondás pedig az elhunyt isteni sólyommá válását célozza. A madártest a mozgás szabadságát testesítette meg, és különösen a repülés képességét, általa az elhunyt képes volt az égbe az istenek közé jutni és osztozni a Napistennel annak kozmikus létében.

A koronával ellátott példányok könnyebben társíthatók konkrét istenhez. A fején napkorongot és gyakran ureuszt is viselő példányok a Napistennel, Ré-Harakhtyval azonosak. A szárnyát kitáró típus már Tutankhamon sírjában előfordul, gyönyörű aranyból készült, berakásokkal díszített példányokat találtak itt. Több aranylemezből készült darab ismert a Későkorból.[11] Az elhunynak a naponta ismétlődő újjászületés lehetőségét kínálták. Feltehetőleg szintén Ré-Harakthyt örökítik meg a hemhem koronát viselő példányok is. A Kettős koronát viselő darabok Hóruszhoz köthetők. Honszu pedig a kompozit Holdkoronát, a korongot és a sarlót viseli. A lunáris sólymok alapanyaga a szaiszi korban és később általában a fajansz volt. Montu megjelenési formájának tartják azt a kettős sólyomamulettet, amelyen mindkét madár két hosszú tollból álló koronát visel. Halványzöld fajanszból készült és a III. Átmeneti korból maradt fenn. A két hosszú tollból álló fejék ugyanakkor a nekheni Hóruszhoz is köthető.

 

 

Ajánlott linkek:

Dzset elefántcsont fésűje, Archaikus kor, 1. dinasztia.:

https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/72/ed/86/72ed863c158b96a57dbb8f99cdd98854.jpg

 

Dzsószer piramiskomplexumából egy jelenet, ahol a rituális tevékenységet végző uralkodót sólyom védelmezi. Óbirodalom, 3. dinasztia.:

http://www.odysseyadventures.ca/articles/saqqara/djoser_heb-sed.jpg

 

Kephrén dioritból faragott ülő szobra, Óbirodalom, 4. dinasztia:

http://images.fineartamerica.com/images-medium-large-5/1-statue-of-khafre-enthroned-2520-bc-everett.jpg

 

Bronzból készült madárkoporsó a tetején sólyommal és két istenalakkal. Későkor, i.e. 664-332.:

https://news.uchicago.edu/sites/default/files/images/image/20121009/jzenxogbdm1407020121009.jpg

 

 

Képek:

Az uralkodót védelmező Behdeti Hatsepszut Deir el-Bahariban álló templomában.

Hatsepszut  Karnakban lévő, fekvő obeliszkjének részlete. A fotót felállítottam, hogy ne kelljen kitekert fejjel nézni. Középen az uralkodónő titulatúrája fut végig, melynek első eleme a Hórusz-név. Ez a név szerekhben szerepel,  tetején a sólyommal.

Torinóban van kiállítva ez a fából faragott, Újbirodalom korabeli szobor. Egy nemest örökít meg, aki sólyomfejes standardot tart.

Abüdoszban található ez a jelenet, amelyen Hórusz fogantatását látjuk. Ozirisz egy szentélyben balzsamozó ágyon fekszik, a fejét Ízisz védelmezi nőalakban, a lábát Hórusz, sólyomfejű férfiként. Az istennő ragadozómadár alakjában is megjelenik a lábnál, a fejnél pedig ugyanilyen formában ott van húga, Nephthüsz. Ízisz harmadszor is látható a jelenetben, ugyancsak ragadozó madár alakban, amint férje Ozirisz phalloszára száll.

Szintén Abüdoszban készítettem ezt a fotót, amelyen I. Széthi (19. dinasztia) látható, amint áldozatot mutat be. A Behdeti védelmezi őt sólyom alakban.

II. Ramszesz (19. dinasztia) Memphiszben található fekvő kolosszusának részlete. Az uralkodó tőrének nyele kettős sólyomfejben végződik.

II. Ramszesz egy obeliszk töredéke Taniszban. Ezen is látható a szerekh felett álló Hórusz. Az uralkodók titulatúrája gyakran szerepel a templomokban, az obeliszkeken és a királyszobrokon.

Egy kb. i.e. 1000-ből származó koporsó töredéke a Louvre gyűjteményéből. A sajnos hiányos jelenet felett a szárnyas napkorong formájában ábrázolt Behdetit, az égi sólymot látjuk. A bal oldalon látható sólyom  a Nyugat hieroglifán áll és az égtájat testesíti meg, ezzel párhuzamosan a főnix a Keletet jelképezi.

Hórusz ezüstből és elektrumból készült kultuszszobra. Későkor, 27. dinasztia, k.b. i.e. 500.

A fotót Münchenben készítettem.

 

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2017.04.21.

 

 

Felhasznált irodalom:

Christian Dereser – Der Falke (Kemet 4/2004)

Houlihan –The Birds of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

Carol Andrews - Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

W. Helck/ E. Otto/ W. Westendorf, Lexikon der Ägyptologie (Wiesbaden 1975 - 1989.) Band II, 93-97

Kákosy László: Az alexandriai időisten – Válogatott tanulmányok (1957-1998) – Osiris Kiadó, Budapest, 2001

Rozenn Bailleul-LeSuer (editor) – Between Heaven and Earth: Birds of Ancient Egypt (OIMP 35.)

Henri Frankfort - Kingship and the Gods (The Unversity of Chicago Press)

Salima Ikram, Aidan Dodson – The Mummy in Ancient Egypt (Thames & Hudson, 1998)

 


 

[1] Stilizált palotahomlokzat. A tetején a madárral:

[2]  - nwbty

[3] Széth kultuszközpontja.

[4] Kemet – 16. oldal

[5] Dzsedefré, Khufu fia vette fel először.

[6] Ember alakú.

[7] Gabonaozirisznek is nevezik. A III. Átmeneti kortól fordul elő. 30-50 cm hosszú, iszapból, homokból és gabonamagvakból álló múmiaformájú csomag. Gyakran sólyomfejű antropoid koporsóban helyezik el. A csírázó gabona az egyiptomiak szerint az újjászületés szimbóluma volt.

[8] Itt az isten neveként szerepel, ezért tulajdonnév. Értsd: Behdetből való. Két ókori egyiptomi település neve is ez volt, a felső-egyiptomi Edfué, valamint az alsó-egyiptomi Tell el-Balamunté.

[9] Between Heaven and Earth: Birds of Ancient Egypt 53. oldal

[10] Between Heaven and Earth: Birds of Ancient Egypt 53. oldal

[11] Aranylemezből készült sólyom amulett a 26-29. dinasztia idejéről: http://www.metmuseum.org/art/collection/search/561549