http://maatkara.extra.hu/Nagymacskák II

A macskák (felidae) családjába tartozik. Az oroszlán a legnagyobb testű afrikai nagymacska, marmagassága 75-112 cm, testének hossza 145-200 cm, a farka pedig 67-102 cm hosszú. Egyiptomban az afrikai és elő-ázsiai fajtái ismertek: berber oroszlán[1] (p. leo barbarus), szenegáli oroszlán (p. leo senegalensis) és perzsa oroszlán (p. leo persicus). Fejük nagy és széles, a füleik rövidek és kerekek, lábuk viszonylag hosszú és vaskos, a farkuk hosszú és bojtban végződik. Szőrük rövid, de a hímek fején, nyakán és mellkasán sötét sörény fut. Általában sárgás, világosbarna színűek, és szőrzetük halványabb az állon, a mellkason, valamint a hason.

Az esti órákban és éjszaka aktívak, jellemzően a fél-sivatagos és szavannás területeket kedvelik. A berber oroszlán a hegyvidéki erdőkben élt. Általában közép- és nagytermetű növényevőkre vadásznak, de kisebb állatokat is elejtenek, ha szükséges. Hosszabb ideig kibírják víz nélkül.

A Ptolemaiosz korban alkalmanként még előfordultak Egyiptomban vadon élő példányaik. Nem tudni pontosan mikor tűntek el teljesen a területről, azonban a 18. század végén a francia természettudós, Sonnini de Manoncour megfigyelte, hogy az oroszlánok bár megközelítették az országhatárt, nem maradtak sokáig. Számuk egész Afrikában csökkent, előfordulásuk főként a Szaharától délre lévő szavannákra koncentrálódik. Európából és Ázsiából kihaltak, kivéve egy rezervátumot Indiában.

A Predinasztikus és Archaikus kori paletták és különösen az elefántcsont késnyelek, például a gebel el-araki és a gebel el-tarifi késnyél, mezopotámiai hatást mutatnak, így elképzelhető, hogy a rajtuk megörökített oroszlánok az elő-ázsiai fajtákhoz tartoznak. A korai ábrázolásokon ugyanis a sörény hátranyúlik a vállakon, alul pedig végig fut a hason a lágyékig, ahogy az a berber és az ázsiai oroszlánokra jellemző. Eredetileg a hosszú sörényű oroszlánok is Afrikából származtak és innen terjedtek el a Pliocén és Pleisztocén korban Ázsiában is. Egykor feltehetőleg egész Észak-Afrikát benépesítették, amíg a klímaváltozások a sivatagosabb élettérhez jobban alkalmazkodott rövid sörényű oroszlánnak kedveztek. A hosszú sörényű oroszlán kisebb populációi megmaradtak Marokkó és Algéria hegyeiben, amíg vadászat következtében ki nem pusztultak az 1900-as években.

Az oroszlánt emberi szemlélet szerint szokás az állatok királyának tekinteni és ez hatással volt az egyiptomiak oroszlánokkal és oroszlánistenségekkel kapcsolatos elképzeléseire is. Szerepük igen összetett, ezek elsősorban az alábbi tulajdonságaikból eredeztethetők:

- ehhez hozzájön még – mint a macskák családjának minden fajánál – a nőstények bensőséges viszonya a kölykeikkel,

- és a hímek fellépése a területük határán, azaz a Nílus-völgy határán, az ott található hegyvidéken – mely az egyiptomiak számára a horizontot jelentette – és különösen a vádik völgyeiben.

A sörényt, mint meghatározó jellemzőt az egyiptomiak nemtől függetlenül átvették az oroszlánalak ábrázolásához. Legkorábbi és leggyakoribb egyiptomi elnevezése a rw illetve a mAi. A hieroglif jelek között kétféle oroszlán fordul elő: az álló – mely általában a mAi szót követi – és a fekvő – mely általában a rw után áll.

A Neolitikus korból nagyon kevés oroszlánmaradvány került elő, mindössze két elégett csontról tudunk Merimdében. A sivatagi állatok ábrázolása keretében a történelem előtti kortól megtalálhatók, de nem gyakoriak a sziklarajzokon.

Min egy Pre- vagy Protodinasztikus szobrán található egy relief, amely egy bikát üldöző oroszlánt örökít meg. A Predinasztikus korban és később az oroszlánokat gyakran jelenítették meg támadás közben, a ragadozó gyakran a zsákmányállat – jellemzően bika vagy őstulok, de olykor antilop, vagy gazella – pofájába harap. Ez a jelenet a sivatagi vadászat ábrázolások részeként előfordul az Óbirodalomban, például Ptahhotep (5. din.) és Mereruka (6. din.) sírjában és később is. A Középbirodalom idején, például Szenbi kápolnájában (12. din.). Ugyanez a téma díszíti egy az Újbirodalomból származó (18. din.), bronzból készült harci balta fejét is, ez esetben bikát ragad meg a nagymacska. Tutankhamon kenőcsös edényén és aranyból készült tőrtokján pedig őstulokra és oryx antilopra támadnak az oroszlánok.

Annak ellenére, hogy őshonosak voltak, megjelennek ázsiai és núbiai adók részeként, előbbire Huy sírban (TT40, 18. din.) találunk példát, ahol pórázon vezetve hoznak egy hímoroszlánt, utóbbira pedig II. Ramszesz Beit el-Waliban található templomában.

Az állat megölésével végződő oroszlánvadászat úgy tűnik a történelem előtti időkben, majd később, a Középbirodalomtól bizonyítottan a király privilégiuma. Az oroszlánok befogását megörökítő jelenetek megtalálhatók az Óbirodalomban. Ptahhotep II. szakkarai masztabájában látható (5. din.) például, ahogy elfogott oroszlánt és leopárdot ketrecben szállítanak. Elképzelhető, hogy a befogás célja az volt, hogy később az uralkodó a vadasparkjában vadásszon az állatra. Az Újbirodalomban a jelenetek tanúsága szerint a király megszelídített kísérői voltak, de már az Archaikus korból is vannak arra utaló jelek, hogy befogtak oroszlánokat idomítás céljából. Aha abüdoszi sírkomplexumából például 7 fiatal oroszlán csontjai kerültek elő, a csontok vizsgálata alapján az állatokat fogságban tartották. Néhány nőstényoroszlánt formázó játékfigura az 1. dinasztia idejéről, pedig díszes nyakörvet visel, azt sugallva, hogy szintén fogságban tartott állatokról lehet szó, amelyeket alkalmanként pórázon vezettek.

A háziállatként tartott oroszlánokról keveset tudunk. Tutankhamon kicsi aranyszentélyén az egyik jelenetben a király széken ül, és vízimadarakra lő ki nyilakat, a széke mellett egy szelíd nőstényoroszlán fekszik. A Ramesszida korban, ahogy már említettem, alkalmanként a csatajelenetekben kíséri oroszlán a királyt a csatában, a harci szekér mellett futva, olykor úgyis láthatjuk őket, amint az ellenséget ragadják meg. Horemheb „A hadsereg parancsnokának”, a későbbi királynak szakkarai sírjában olyan mészkőrelief töredéket találtak, amelyen számos pórázon vezetett nagymacska szerepel, közülük az egyik biztosan oroszlánként azonosítható. Elképzelhető, hogy ezek az állatok az ázsiai hadizsákmány részét képezték. A 19. dinasztia korabeli Beit el-Wali sziklába vájt templomban II. Ramszesz oroszlánja a trón közelében fekszik és a rá vonatkozó szöveg így szól: „Ellenségeinek (az uralkodóé) lemészárolója”. A Ptolemaiosz kor uralkodói közül több is tartott szelíd oroszlánt. II. Berenikéről, III. Ptolemaiosz feleségéről pedig azt beszélték, hogy imádott a palota kertjeiben sétálni szelíd nőstényoroszlánja társaságában.

Az Újbirodalom uralkodóinak hihetetlen erejét, hatalmát, rátermettségét szimbolizálták azok az ábrázolások, amelyekben oroszlánra vadásznak. Tutankhamon egyik festett ládáján az ifjú uralkodó lóval húzott harci szekéren üldözi az oroszlánokat és nyilaival teríti le. Tutankhamon – az ajánlott linkek közt megtalálható – egyik ünnepi pajzsán pedig buzogánnyal sújt le két a farkánál fogva megragadott oroszlánra, melyek feltehetőleg Egyiptom ellenségeit testesítik meg.

A Metropolitan Múzeum gyűjteményében található az az osztrakon, aminek a képét szintén betettem az ajánlott linkek közé. Howard Carter találta Tutankhamon sírjának bejárata közelében. Egy meg nem nevezett ramasszida uralkodót láthatunk rajta, aki kutyája segítségével, lándzsával terít le egy oroszlánt. Általában jellemző ezekre a jelenetekre, hogy a király egyetlen fegyverrel – lándzsával, hajlított késsel, vagy buzogánnyal – egyedül vagy hű kutyája társaságában győzi le a nagymacskát. Emlék-skarabeuszok is beszámolnak királyi oroszlánvadászatokról. III. Amenhotep egyik ilyen emléktárgya például arról tájékoztat, hogy a király uralkodásának első 10 évében 102 vad oroszlánt nyilazott le.

Az oroszlán már a Predinasztikus és az Archaikus korban (1-2. dinasztia) megjelenik vallási összefüggésben. Erről tanúskodnak például azok az oroszlánfigurák, melyek vagy táblajátékban használt bábuk, vagy amulettek voltak. A nagyobb oroszlán szobrok, melyek sírokból és templomkörzetekből kerültek elő, a paletták, késnyelek és a pecséthengerek az állat szoros kapcsolatát mutatják a királysággal, a szentélyekkel, valamint Westendorf szerint a nap járásának vallási elképzeléseivel.

Az oroszlán már a Predinasztikus kor végén (Nagada III) szoros kapcsolatban állt az uralkodóval. Az ún. Csatamező Paletta egyik oldalán egy az életnagyságúnál nagyobb oroszlánt látunk – valószínűleg a győztes királyt testesíti meg – amint lakmározik legyőzött ellenségből.

Az oroszlán és az egyiptomi királyság szoros kapcsolata két szinten fogható meg, melyek általában nem választhatók el egymástól. Egyrészt a hímoroszlánt fizikai tulajdonságai – például ereje, és bizonyos feladatai; mint területének védelmezése – másrészt a király isteni származásának és természetének kifejezése teszik alkalmassá arra, hogy uralkodói szimbólum legyen. A király ezért megjelenhet tisztán oroszlán alakban és nevezik is oroszlánnak, de ide tartozik az is, hogy a király kegyből oroszlán-kitüntetést is adományozhatott, illetve hogy egyes korszakokban az oroszlánvadászat az uralkodó privilégiuma volt, valamint az is, hogy az Újbirodalomtól csata- vagy vadászjelenetekben a király kíséretében tartózkodik egy megszelídített oroszlán.

Másrészről már óbirodalmi források is mutatják a királyt – aki a hagyomány szerint az Élő Hórusz, Ré fia – amint oroszlánistennők anyjukként szoptatják. Kézenfekvő volt tehát, hogy ebben a szoláris aspektusában alakját anyjáéihoz hasonlítsák, és a királyt, mint a Napisten örökösét oroszlánalakban ábrázolják, ilyen a szfinxforma illetve a griff (oroszlán testű, szárnyas lény ember vagy sólyom fejjel). A szfinx, ez az oroszlán testű, emberfejű kompozit lény az uralkodó és az oroszlán összeolvadásából jön létre. Ennek legismertebb példája Gíza monumentális Szfinxe, a gízai nekropolisz őre, mely feltehetőleg Kephrént ábrázolja. Az Újbirodalomban úgy gondolták, hogy ő Horemakhet (Harmakhisz) megtestesítője, a keleten felkelő napistené. Hor-em-akhet néven Hórusz oroszlánalakot vesz fel, mint a felkelő Nap, és bár a szfinxel való azonosítása későbbi, elképzelhető, hogy ennek az összetett lénynek a szoláris jelentése az eredeti. Mint a király megtestesülését, a szfinxeket olykor emberi karokkal örökítették meg, hogy áldozati kontextusba helyezhetők legyenek. Legkésőbb az 5. dinasztiától, de különösen az Újbirodalom idején a királyt úgy is ábrázolják, amint szfinxként eltapossa az ellenségeket. A nagyszámú szfinx és griff ábrázolás a hozzájuk tartozó feliratok alapján először csak a király megjelenési formái voltak, csak később vették fel istenek és alkalmanként királynők ezeket az alakokat. Eleinte szintén csupán a királyhoz, ill. a királyi családhoz köthetők az oroszlán motívumokat tartalmazó trónok[2], ágyak és egyéb bútorok. Ezek az oroszlán illetve az oroszlánistenek és a király kapcsolatának mindkét fő vonalára visszavezethetők, csakúgy, mint a királyi ruházat egyes elemei (öv, ékszerek, egyes egyiptológusok szerint a farok).

Az egyiptomiak számára az oroszlán alakban megtestesülő apotropaikus védelmező, gonoszat elhárító erő, emellett új életet adó, anyai hatalom, először csak az ég és napistenekhez, valamint a királyhoz, mint annak élő képmásához, illetőleg örököséhez kapcsolódott, azután az egyiptomi történelem előrehaladtával, a király földi és túlvilági létre vonatkozó előjogainak úgynevezett demokratizálódásával (a társadalom körében történő elterjedésével) az átlagember is igényt tarthatott az oroszlánalak eme funkcióira.

Az oroszlán különböző funkciói – a király képmása és alakja, harcias isteni védelmező az ellenséges hatalmak ellen, őr, a Naphoz és a horizonthoz köthető állat, és így isteni-anyai közreműködő a Nap mindennapi újjászületésében – a későbbi korokban egyre inkább előtérbe kerülnek és egészen a fáraókor végéig kimutathatók. Ám mindig szem előtt tartották veszélyességét, ezért megjelenik a Hórusz-táblákon a gyermek Hórusz kezében tartott veszélyes állatok között, de erre utalnak azok a rítusok is, melyek a különösen az oroszlán alakú istennők kiengesztelését célozzák, illetve az ezen istennők erre utaló melléknevei. A túlvilágon is tartottak tőle, ezért védekeztek ellene, ilyen varázsigék például a Piramisszövegek 428 és 426-os mondása.

Az egyiptomi pantheon számos tagjához kapcsolódik az oroszlán. Az Óbirodalomban leginkább oroszlán alakú istennő kultusza mutatható ki, mint például a memphiszi Szakhmet, a bubasztiszi Basztet, a Deir el-Gebrawi-i Matit, a thiniszi Mehit és a saft el-hennai Seszemtet. Funkciójukról ebből a korból csak nagyon keveset tudunk. A 4. és 5. dinasztia korabeli reliefeken az oroszlánistennők a királyt szoptatják, átkarolják és így az uralkodó isteni anyjaként funkcionálnak. Szakhmet és Seszemtet esetében a Piramisszövegek 262b mondása is alátámasztja ezt.

Egy Niuszerré idejéből származó relieftöredéken egy oroszlánfejű istennő látható, aki papiruszjogart tart a kezében. A hozzá tartozó felirat Hoenes fordításában így hangzik: „Basztet, az Élet úrnője, Szakhmet, Seszemtet, az erős (wsrt), aki megjelenik bá-erőivel, Khabesz úrnője.”[3]

A feliratból is kitűnik, hogy ezek az oroszlánistennők szoros kapcsolatban vannak egymással. Neveik és jelzőik az anyaistennő szerepükre, valamint oroszlán alakjukból fakadó erejükre és veszélyességükre is utalnak. Például a Szakhmet azt jelenti hatalmas, a Matit pedig azt, hogy feldaraboló. A Középbirodalomtól kimutatható Pakhet neve széttépőt, az Újbirodalomtól ismert Menhité pedig megfojtót jelent.

Hímnemű oroszlánok kultuszára az Óbirodalomban – a már a történelem előtti időszakban és az Archaikus korban is előforduló – kettős oroszlán (rwty) utal. Aker, többek között a föld, a horizont, a horizont kapuinak megtestesítője már az Archaikus kortól felveheti egy szfinxhez hasonló kettős lény alakját, de bizonyíthatóan csak a Középbirodalomtól jelenik meg kettős oroszlánként. Funkciója mint őr, kettős horizont állat, és a Napisten újjászületésének elősegítője azonban arra utalnak, hogy alakja eredetileg kettős oroszlán. Kozmikus szinten Aker a horizont kapuit őrizte, amelyen keresztül a nap minden nap elhagyta a világot és újra belépett a világra. Akert ábrázolhatták földhieroglifaként, amelynek mindkét végén oroszlánfej van, illetve két egymásnak háttal fekvő oroszlánként, hátukon a napkoronggal, vagy a horizont jellel és az abból kiemelkedő napkoronggal. Háromdimenziós egyiptomi műalkotások szintén felhasználják a két egymásnak háttat fordítva fekvő oroszlán motívumát, például Tutankhamon egyik fejtámaszán, melyben a két oroszlán között Su a levegő istene látható, aki tartja a fejtámaszt, amelyről a király feje magát a felemelkedő napot szimbolizálva emelkedett fel ébredéskor, illetve túlvilági újjászületésekor. A fekvő oroszlánok ebben az összefüggésben apotropaikus funkcióval bírnak, védelmezik az alvót, de kötődnek az oroszlán szoláris ikonográfiájához is, azáltal, hogy a horizont hieroglifát mintázzák.

Sut és Tefnutot – Atum gyermekei és első követői a héliopoliszi kilencségben – a Piramisszövegekben azonosítják Rutival, s így Leontopolisz oroszlánpárjával és apjukkal együtt az istenek teremtőinek, valamint fenntartóinak tekintik őket. Annak ellenére, hogy előszeretettettel kezelik ezt a két istent egyként, Tefnut gyakran jelenik meg oroszlánistennőként, Su viszont csak ritkán, ami arra utal, hogy az ő esetében az oroszlánforma másodlagos.

Az oroszlán őrző és védelmező feladatának bizonyítékai például az Óbirodalomtól a templomok tetején megjelenő oroszlánalakú vízköpők, melyek szerepét és isteni mivoltukat későbbi feliratok igazolják. Szintén az Óbirodalomtól a templombejáratok közelében felállított oroszlán vagy szfinx alakok, a későbbi feliratok tanúsága szerint a király mellett istenségeket is megtestesítenek. De Wit szerint a kettős horizontot szimbolizálják, a be- és kijáratot az isteni szférába, ami valóban tükrözi az ókori egyiptomiak templommal kapcsolatos elképzelését, miszerint az a kozmosz leképezése.

A Középbirodalomban a megismert oroszlánistennők képe alig változik. Ettől kezdve bizonyítható, de valószínűleg korábbi Pakhet, akit Szpeosz Artemidoszban tiszteltek. A Koporsószövegek szerint nagy és éles látású, a karmai hatásosak; nőstényoroszlán, aki meglátja és elragadja az éjszakai táplálékot.

Egyre inkább kirajzolódik az oroszlán alakú istennők égi eseményekkel, például a Napisten újjászületésével való kapcsolata. Ez abban nyilvánul meg, hogy az Ég úrnőjének és Ré leányának nevezik őket és a Napszemmel, a Napisten tüzet köpő ureuszával hozzák őket összefüggésbe. Azonosíthatják őket például anyai szerepük miatt a tehén alakú Hathorral, aki ég és anyaistennő, illetve Napszem, az ureuszistennővel, Uadzsettel, Weret-hekauval és más hozzájuk hasonló istennőkkel. Ez a folyamat valószínűleg már korábban elkezdődött és az Újbirodalomban válik egyértelművé, amikor az oroszlán alakú istennők egymás közötti asszimilációja egyre nagyobb mértéket ölt.

Felismerhető, hogy a Szakhmet és Basztet közötti különösen szoros a kapcsolat, ahhoz vezet, hogy az oroszlánistennők ellentétes természetének két fő aspektusának megtestesítőivé válnak, melyben Szakhmet testesíti meg a vadabb, szeszélyes, míg Basztet a szelídebb, anyai védelmező oldalt.

Tefnutot is azonosítják a Napszemmel és a többi oroszlánistennővel, valamint Hathorral is, ez azt eredményezi, hogy Su ezen istennőkkel az oldalán is megjelenhet.

A Középbirodalomban is folytatódik az oroszlán illetve szfinx alakú kapuőrök templomok és paloták bejáratánál való felállítása, valamint az oroszlán alakú vízköpők elhelyezése is, csak úgy, mint az oroszlán alakú amulettek és játékbábuk használata. Új elem, hogy hím és nőstényoroszlánok, kettős oroszlánok, leopárdok, és olyan keveréklények, mint a szfinx és a griff megjelennek az apotropaikus vízilóagyarból készült varázsbotokon.

Az Újbirodalomban a távolban lévő napszem megkereséséről szóló mítosznak is köszönhetően az oroszlán alakú istennők egymással való kapcsolata szorosabbá válik – melybe ettől kezdve bekapcsolódik az esznai Menhit is – de azonosítják őket más a Napszemmel és az ureusszal összefüggő istennőkkel, ezáltal a Napistennel kapcsolatban álló anya-leány funkciót betöltő istennők, védelmező, ellenséget megsemmisítő, életmegújító szerepe kibővül.

Olyan jelzőket kapnak, mint a „Nagy” (aAt, wrt), az „Ég Úrnője”, az „Istenek úrnője”, a „Két ország úrnője” stb. Gyakran nevezik őket Napszemnek, homlokkígyónak, vagy Ré leányának. Az ábrázolásokon pedig sokszor viselnek a fejükön napkorongot és ureusz-kígyót. Ezen istennők csoportjához pedig csatlakoznak a keselyű alakú thébai Mut istennő – akinek templomában számos Szakhmet szobrot találtak – a kígyó alakú Meretszeger, valamint a homlokkígyó Unut, akik az Újbirodalomtól oroszlánfejű nőként vagy oroszlán-kígyó keveréklényként is megjelenhetnek. Olyan többes azonosítások is ismertek, mint a Szakhmet-Basztet-Menhit, vagy a Szakhmet-Neszeret-Uadzset-Unut-Menhit.

Ettől kezdve férfi istenek is gyakran felveszik oroszlán vagy szfinx alakját, ilyenek a nap- vagy teremtő istenek, a napisten fiának tartott istenek, illetve mindazon istennők férjei, akiket a napisten leányainak tekintettek. Megjelenik oroszlán alakban például Atum, Amon, Amon-Ré, Ptah, Nofertum és különböző Hórusz-formák.

Továbbra is kimutatható a kettős oroszlán alakú Aker illetve Ruti, a halotti és túlvilági könyvekben pedig rengeteg az oroszlán alakú őrző és oltalmazó démon. A Halottak könyvében is megjelennek kapuőrként, a 146. mondásban. Ozirisz házának 21 misztikus átjárójának őrei között több oroszlánfejű kuporgó alak látható, de az alvilág 7 kapujának őrei között is találkozunk velük a 144. mondásban.

Ettől kezdve bizonyítható az oroszlán alakú, Mihosz (mAj HzA), akinek neve „Rettenetes oroszlánt” jelent. Nofertumhoz hasonlóan Basztet és Szakhmet fiaként is megjelenik, és egy harcias, az ellenséget elpusztító istenként mutatkozik meg.

Ebből a korból maradt fenn egybefüggően a Napszem mítosz (Égi tehén könyve), melyben Hathor és Szakhmet egyaránt megtestesíti azt. A mítoszban a napszem harcias kísérői általában a thiniszi Onurisz – Mehit párja – és Su – Tefnut párja – akiket gyakran azonosítanak egymással, de általában nem veszik fel oroszlán alakját.

Megjelennek olyan idegen eredetű istenek, akiket az oroszlánokkal hoztak kapcsolatba, ilyen az oroszlán hátán álló Kádes istennő, illetve a később oroszlánfejű vagy szfinx alakját magára öltő Asztarté. Ők hasonló funkciójuk miatt jól beleillettek az egyiptomi oroszlán alakú istennők csoportjába.

A Késő- és Ptolemaiosz korban az oroszlán alakkal vagy azzal is rendelkező istennők közé újabbak lépnek, mint például Mentyet, vagy a Hathorral kapcsolatban álló Repit. Mentyet elképzelhető, hogy az Óbirodalomban kimutatható Mentre vezethető vissza. Ő Mehithez hasonlóan olykor Onurisz társaként tűnt fel.

Az oroszlánistennők a kései forrásokban a korábban felsorolt aspektusaikban jelennek meg. Különösen kihangsúlyozzák napszem és tüzet köpő ureusz funkcióikat, különösen a távoli Núbiában tartózkodó és kiengesztelendő napszemre való mitologikus utalásokban. Társként Onurisz-Su mellett két másik isten – főként a núbiai templomokra korlátozódva – Thot és ember jellege mellett az oroszlán jelleget is mutató Arensznuphisz.

Megjelennek új Egyiptomban és Núbiában tisztelt oroszlánistenek, a núbiai Apedemak és a kígyófarkas szfinxként ábrázolt Tutu (gör. Tithosz).

Az oroszlán korábban az építészetben előforduló őrző-védő feladata a Késő- és Ptolemaiosz korban is megmarad. Egy új elemet is bevezettek, ez pedig az oroszlán alakú ajtóretesz.

Szöveges források bizonyítják, hogy a Késő- és Ptolemaiosz korban szent oroszlánokat tartottak néhány templomkörzetben. Ezek a szent állatok halálukkor díszes temetésben részesültek. Egy szakkarai papirusztöredék említ egy nagy katakombát, ahol oroszlánok múmiái találhatók, de ezt még nem sikerült megtalálni. Leontopoliszban szintén kellene oroszlántemetőnek lennie, ám még ez sem került elő.

A korai oroszlánamulettek feltehetőleg az oroszlán erejével és bátorságával voltak hivatottak felruházni a viselőjüket, de később már védelmező funkciójuk volt. Emellett az oroszlánokról, ahogy számos más sivatagi állatról, úgy vélték, hogy regeneratív erőkkel bír; a kettős oroszlán azt a régiót testesítette meg, ahol a nap – a megfiatalodott napisten minden reggel – felkelt. Nem véletlen, hogy a balzsamozó asztalokat oroszlánalakúra formázták.

Az Óbirodalom végétől fordulnak elő mázas szteatitból megformázott nagymacska amulettek. Egészen a dinasztikus kor végéig készítik őket, nem ritkán féldrágakőből, mint a karneol, a földspát, az ametiszt vagy a lápisz. Bár mindegyiken sörény van és farkuk a jobb combjuk köré csavarodik, mégis két alapvetően különböző fajtájuk van. Az egyik mindig mázas kompozíció, felfüggesztő lyuk van a hátán és nincs dekorált talapzata. Ezek általában későiek, talán kapcsolatban állnak azzal a mondással, ami egy Későkori papiruszon szerepel. Ez egy kígyók elleni varázsige, amelyet egy vörös zsinórra fűzött mázas oroszlánfigura felett kell elmondani.

A másik típus olyan talapzaton fekszik, amely elöl egyenes, hátul viszont lekerekített, tehát követi az oroszlán testének vonalát. A talapzat alsó fele feliratot visel magán és pecsétként szolgált. Felfüggesztése egy az állat testén hosszanti irányban keresztülhaladó furat segítségével történik.

A 6. dinasztiától a Görög-római korig a legszebb oroszlán amuletteket aranyból készítették. Szithathor és Szithathorinet (12. dinasztia) hercegnők sírjából csodálatos belül üreges példányok kerültek elő, amelyek karkötőbe voltak fűzve. Mindketten 4 párral rendelkeztek. Ugyanebben a leletcsoportban Mereret hercegnőnek kettő volt. De ebben a korszakban a nem királyi temetkezésekben is előfordulnak ezüst és arany fekvő oroszlán amulettek és a dinasztikus kor végéig megtalálhatók. Ahhotep királyné (17. din.) amulett-nyakékén aranylemez példányok találhatók.

Az Újbirodalom idején a katonai bátorságot jutalmazhatták aranyból készült oroszlánnal is.

Azokat az amuletteket, amelyek istenekhez köthetők, az adott isten leírásánál tárgyalom.

Mészkő osztrakon a Ramszida korból (20. dinasztia kb. i.e. 1186–1070), melyen az uralkodó, akit kutyája kísér, lándzsával szúr le egy oroszlánt.

Ametisztből készült oroszlán amulett I. Szeszósztrisz nevével (Középbirodalom, 12. dinasztia, kb. i.e. 1961–1917). A furat, melynek segítségével felfűzték függőlegesen keresztülhalad az állat testén.

II. Ramszeszt a csatába kísérő oroszlán.

S.E. felvétele Abu Szimbelből

Uadzset-Szakhmet istennő, Ptah szeretettje a Karnak templom reliefjén.

A kom-omboi templom falán látható ez a sajnos igen töredékes relief. A fáraó előtt hátrakötözött kezű foglyok térdelnek, Egyiptom ellenségei. Az uralkodó oroszlánja éppen az egyikük kezébe harap.

Harold felvétele

Dale J. Osborn with Jana Osbornová: The mammals of Ancient Egypt – The natural history of Egypt Vol. IV. (Aris & Phillips Ltd, Warminster, England)

The Egyptian Museum in Cairo – A Walk through the Alleys of Ancient Egypt (Abeer el-Shahawy)

Bonnet – Reallexikon der ägyptischen Religionsgeschichte (Gruyter, Walter de GmbH, 2000)

[1] Atlasz- és núbiai oroszlánnak is nevezik. Kihaltnak hitték, de cirkuszi populációkban elszórtan még élnek egyedei.

[2] A király trónszékét általában oroszlán alakja mintázza, vagy a lábai oroszlánmancsokban végződnek.

[3] Németből fordítva: LÄ Band III 1082