Növényvilág 3.

Az ókori Egyiptom fái közül az előző részben szó volt az akáciákról, a tamariszukuszokról, a Balanites aegyptiaca-ról, a Moringa peregrinaról, az egyiptomi fűzről, a krisztustövisről, a szentjánoskenyérfáról, a ricinusról, a borókáról, a perzea fáról. Ebben a részben a fügét, a szikomorfát és a pálmákat tárgyalom.

Néhány a cikkben szereplő fa ókori egyiptomi neve olvasható az alábbi táblázatban:

Jelentés	Átírás	Hieroglif írás
szikomorfa	nh.t
datolyapálma	bnr.t
dumpálma	mAmA
dumpálma gyümölcse	kwkw
argunpálma	mAmA n xAnn.t

A közönséges füge (Ficus carica L.) a rózsavirágúak rendjébe, az eperfafélék családjába és a füge nemzetségbe tartozó faj. Gyakran nevezik fügefának. Egy nagyon régóta termesztett növény a Földközi-tenger keleti részén. Nem tudjuk, hogy eredetileg honnan származik, de már i. e. 7000 körül kimutatható a Ciszjordánia területén található Jerikóban, illetve i. e. 5000 környékén az Izrael területén található Gézerben. Általában 3 – 5 méter magas cserjévé nő. Törzse sima, kérge hamuszürke, bőséges tejszerű nedvet ereszt. Nagy, 3-5 karéjos leveleinek a széle fogazott. Évente kétszer, háromszor is virágzik. Serleg virágzata van, minden egyes füge belsejében rengeteg virág van. Később a termés is apró termések sokaságából áll, amely magába foglalja a befelé fordult, elhúsosodott virágtengelyt is. Két változata van, az ehető házi- (var. domestica) és az ehetetlen vadfüge (var. caprificus). A házi füge beporzásához szükség van a vadfügére. A vad-, kapri- vagy kecskefüge a közönséges füge azon változata, amelyen hímivarú virágok is vannak, a termése nem ehető, viszont ennek a női ivarú virágában szaporodik és él a fügedarázs (Blastophaga psenes). Az ehető füge termése zöldeslila, lédús és húsos. Az ehető füge azonos illatanyagot termel, mint a kaprifüge és magához csalja a nőstény fügedarazsat, amely a virág eltérő formája miatt nem tudja belerakni a petéit, viszont beporozza a növényt, majd elpusztul. A füge az érés során az elpusztult darazsakat teljes egészében lebontja.

Az ókori Egyiptomiak fogyasztották a fügét, bár a gyümölcs a szikomorfügével ellentétben, amelyből szinte minden ásatáson került elő, viszonylag ritka a leletek között. Schweinfurt egy 12. dinasztia korabeli, Dra Abu el-Nagában található sír növényi maradványai között azonosított közönséges fügét, Deir el-Medinából pedig 18. dinasztia korabeli leletek ismertek. További fügék találhatók thébai lelőhelyekről a kairói és a berlini egyiptomi múzeumban. Ismerünk a Középbirodalom idején készült fajansz füge modelleket is. A fügeszüret ábrázolások, ahol a növény levelei jellegzetesen karéjosak, ritkák. Az Óbirodalom idejéről két[1] ilyet ismerünk, a Középbirodalom korából egyet, ami Beni Hassánban található. Orvosi szövegekben gyakran szerepel a füge, amelynek enyhe hashajtó hatása van. Egy szakkarai, 1. dinasztia korabeli sírból előkerült egy palaedény, amely karéjos levelet örökít meg, Darby úgy vélekedett, hogy ez fügefalevél formájú, de ez nem egyértelmű.

A szikomorfüge (Ficus sycomorus) vagy szikomorfa az ókori Egyiptom egyik legfontosabb gyümölcsfája volt. Valószínűleg nem volt őshonos a Nílus-völgyben, de fügék és gyökérmaradványok révén biztos, hogy a korai időktől termesztették. Vad szikomorfák ma már csak Szudánban és az attól délre fekvő területeken, valamit az Arab-félsziget legdélebbi csücskében élnek. Serleg virágzata van, a fügén belül találhatók a nőivarú virágok, amelyeket csak egy fügedarázs faj (Ceratosolen arabicus May) tud megtermékenyíteni, amely már csak Egyiptom legdélebbi területein fordul elő. Tanulmányok rámutattak, hogy a fáraókorban egy másik fügedarázs (Sycophaga sycomori) fejlődött ki[2] a szikomorfügében, amelyik azonban nem képes elvégezni a beporzást. A szikomorfüge egyiptomi jelenlétére kétféle elmélet létezik és még egyiket sem sikerült egyértelműen bizonyítani. Az egyik, hogy a növényt, amelyek dugványai nedves talajba helyezve nagyon könnyen gyökeret eresztenek, az emberek az őskorban délről a Nílus-völgy mentén a Földközi-tenger partvidékéig és egészen Palesztináig terjesztették. A második elmélet szerint a késő pleisztocén vagy holocén környékén a Nílus-völgy éghajlata még melegebb volt, és a szikomorfa, valamint a Ceratosolen arabicus fügedarázs is előfordult ott. Később az éghajlat hidegebbé válásával a darázs már nem tudott túlélni Egyiptomban, és ekkor az emberek vették át a szikomorfa termesztését és elterjesztését. A szikomorfüge egy impozáns, kb. 20 méter magasra növő, terebélyes, erősen elágazó, vastag törzsű fa. Nagy ovális levelekkel rendelkezik, amelynek felső része sötétzöld, alsó fele világosabb és sárga erek tarkítják. Kérgének színe a sárgászöldtől a narancssárgáig terjed és csíkokban hámlik. A fa külső megjelenésében tehát jelentősen eltér a közönséges fügétől. Barnászöld, sárga vagy vörös gyümölcse apró, kb. 2-3 cm átmérőjű, füge alakú és édes. Meglepő módon nem az ágakon nő, hanem a törzsből kifejlődő kocsányon. Júliustól decemberig érik. Gyümölcse csak akkor ehető, ha az érést a termés bevágásával segítik, gyorsítják, így az érés még azelőtt megtörténik, hogy a fügedarazsak kifejlődnének. Néhány ókori egyiptomi fügeábrázoláson jól látszik a bemetszés, vagyis ezt a technikát ők is alkalmazták.

Az ókori egyiptomiak körében népszerű volt gyümölcse és terebélyes árnyékot adó lombozata miatt is. Kertjeikben is ültették, emellett nagyon sokoldalúan hasznosították. Fügéje a Predinasztikus kortól a síráldozatok része, de ekkor még ritka, az 1. dinasztiától kezdve viszont már a leggyakoribb sírleletek közé tartozik. Ábrázolásokon is szinte mindig megtalálhatók az áldozati asztalon vagy annak közelében, sokszor a jellegzetes kör alakú bemetszéssel. Emery Szakkarában talált egy az 1. dinasztia idejéről származó gyümölcspépet, amely valószínűleg párolt szikomorfügéből készült.

Fájából bútorokat, koporsókat, szobrokat készítettek, és a hajóépítéshez is felhasználták. Ókori egyiptomi neve a nh.t az Óbirodalom korától ismert. Gyümölcsét, levelét és tejét orvosi célokra használták. A receptekben különbséget tettek a bemetszett szikomorfüge – melyet gyakran enyhe hashajtóként használtak – és a bemetszetlen szikomorfüge között – ami féreghajtó receptekben szerepel. A fa tejszerű nedvét sebek kezelésére használták.

Az ókori Egyiptomiak vallási elképzeléseiben is igen jelentős szerepe volt a szikomorfának. Az Óbirodalom korától ismert Hathor, mint „a déli szikomorfa úrnője”. Az istennő eme formájának kultuszhelye valahol Memphisz környékén lehetett, a korszak királyi hercegnői és előkelő hölgyei tartoztak papságához. A Piramisszövegek egyik mondása szerint a horizont keleti oldalán áll egy szikomorfüge, amely az istenek lakhelye[3], egy másik mondás pedig arról szól, hogy az elhunyt uralkodó megérinti a két szikomorfát, amelyek az égbolt két oldalán állnak.[4]

A Halottak Könyve 109. fejezete szerint két türkiz szikomorfa áll az égbolt keleti kapujánál, melyből a Napisten minden reggel kiemelkedik. A fejezet illusztrációjaként ez a két fa feltűnik Újbirodalom korabeli sírfestményeken, amint közülük fiatal borjú alakjában kilép a Napisten. A Halottak könyve azonban nem csak a Napisten hajnali megjelenéséhez kötötte a szikomorfát, hanem Nut istennőhöz is. Az 59. fejezet címe: „Hogy az ember lélegzethez és vízhez jusson a holtak birodalmában”. A hozzá tartozó vinyettán látható a faistennő, aki egy élelemmel megrakott tálcát és egy vizes edényt tart kezeiben. Nut főszereplő a Napisten regenerációs ciklusában: Az égistennő napnyugtakor lenyeli a Napistent, aki az éjszaka folyamán áthalad az istennő testén, a Túlvilágon, egyesül saját holttestével Ozirisszel, majd Nut reggel megszüli őt és a Napisten megjelenik a keleti horizonton. A halott részese akart lenni ennek a regenerációs körforgásnak. Ezt a fát Nut mellett kapcsolatba hozták, Ízisszel és Hathorral is. Számos sírjeleneten tűnik fel Nut és Hathor olyan ábrázolása, ahol fából kinyúlva vizet és élelmet adnak az elhunynak, vagy bá-jának[5]. A már említetten kívül több Halottak könyve mondásban is szerepet játszik, védelmet, árnyékot és mindennapi táplálékot biztosít az elhunyt számára. A 18. dinasztia elején a magánsírokban még általában két faistennő jelent meg, akik vagy áldozati asztal két oldalán, vagy egy szentély két oldalán, vagy a sír bejáratának két oldalán állnak. Az első egyedül megjelenő faistennő ábrázolása III. Thotmesz sírjában (KV 34) található. A híres jelenetben a fáraót melléből tápláló faistennőt Ízisznek nevezik, a király anyját ténylegesen az istennő után nevezték el Ízisznek. Más királysírban nem található faistennős ábrázolás, a magánsíroknak viszont rendszeres eleme. A magánsírokban a 18. dinasztia végén és a 19. dinasztia idején már egyetlen, fából kinövő istennőt látunk, aki általában egy mesterséges tó mellett gondoskodik az elhunytról és bá-járól. Néha csak a fa jelenik meg, melyekből karok nyúlnak ki. A 18. dinasztia második felétől a faistennő már pálmafa alakját is felveheti, nézzük most meg, milyen pálmafák fordultak elő az ókori Egyiptomban.

A datolyapálma az egyszikűek osztályának pálmavirágúak rendjébe, ezen belül a pálmafélék családjába tartozó nemzetség.

Egyik fajtája a Phoenix reclinata Jacq., amely legfeljebb 3 méter magasra nő, hajtásai sűrű fürtöt alkotnak a törzs körül. A levelei kb. 1-1,5 méter hosszúak, lándzsás levélkékre tagolódnak. A kétlaki virágok sűrű fürtökben nőnek, és a nőivarú virágokból apró, sárga, ehető datolyák fejlődnek. Ez a Phoenix faj vadon fordul elő a trópusi Afrikában és Dél-Szudánban, de egyiptomi kertekben is megtalálható, a fáraókori, illetve az azt megelőző egyiptomi leletekben viszont nem egyértelműen azonosítható. Elképzelhető, hogy az őskorban élt Egyiptomban egy kisebb vadon élő populációja, amely mesterséges beporzás nélkül szaporodott. Egy ilyen törpe datolyapálma, amely azonban csak emberi fogyasztásra alkalmatlan gyümölcsöt terem, szórványosan ma is előfordul a núbiai sivatagban.

Nincs egyetértés abban, hogy a közönséges datolyapálma (Phoenix dactylifera L.) termesztése mikor érte el Egyiptomot. Valószínűleg a Perzsa-öböl környékéről származik. Külső megjelenését a karcsú, magas, felül valamivel vastagabb törzsön szétterülő ívelt levélkorona határozza meg. Általában 20, de sokszor 30, sőt néhány esetben akár a 40 méteres magasságot is elérheti. Törzsét rombusz alakú mintázat borítja, ezek elhalt levélalapok. Levelei 3-5 méter hosszúak, szárnyasan osztottak, kékeszöldek, a levélkék hegyesek és szúrósak. A fa minden részét felhasználják a termésen kívül is, mivel szinte ez az egyetlen fa alakú növény a Szahara oázisaiban. A pálmalevél csíkokból különféle szőtt tárgyakat készítenek, de kerítést is fonnak. A levelek tövét sűrű rostköteg veszi körül, amelyből köteleket és szőnyegeket lehet készíteni. A törzs fája rostos és gyenge minőségű, gyakran házak gerendáiként hasznosítják. Eredetileg a datolyapálma szél beporzású, de az így termő datolya kicsi, kemény és alig ehető. Az emberek már nagyon korán felfedezték, hogy a datolya minősége célzott beporzással javítható. Erre a célra érett hímivarú virágfürtöket akasztanak a nőivarú fákra. Ennek a módszernek köszönhetően lehetővé vált egy kemény magú bogyó ehető, édes gyümölccsé alakítása. Ma a datolya akár 50% cukrot is tartalmazhat, és egyszerű szárítással tartósítható. A szárított datolya a legfontosabb élelmiszerforrás Afrika és Arábia számos sivatagi régiójában. A datolyából datolyaméznek nevezett szirupot és datolyabort is készítenek. A pálmabor kinyeréséhez a törzs levelek alatti szakaszát megvágják, és a kifolyó cukros nedvet erjesztik; ez a vágás azonban súlyosan károsítja a fát. Úgy tűnik, a datolyapálmát már a dinasztikus kort megelőzően termesztették Egyiptomban. Írásos forrásokból már az 1. dinasztia idejéről fennmaradt a datolyapálma neve: bnr.t, datolyáját pedig a 2. dinasztia idején említik először, ezt bnr-nek nevezték. Szakkarában 1. dinasztia korabeli sírok tetejét fedték pálmatörzsekkel. Szükség esetén a fáját kisebb ácsmunkákhoz is felhasználták, például egyszerűbb bútorokhoz, ajtókhoz, oszlopokhoz, a saduf[6] állványzatához. Aprított állapotban pedig a sírok vakolatához adalékanyagként. Petrie a szedmenti nekropolisz feltárásakor talált datolyapálma fájából készült fejtámaszt, amelyet bőrrel tekertek be. A datolyapálma levelének masszív középső bordáit kerítések készítéséhez használták. Olykor összekötötték őket és agyaggal bevonva ajtókat is készítettek belőle, Meirben találtak például egy ilyet a 12. dinasztia idejéről. Botokat is csináltak belőle, a núbiai katonák jellegzetes fegyverei voltak ezek. Hérodotosz szerint a núbiaiaknak még az íjaik is pálmalevél bordából készültek. A III. Thotmesz és a Meritamon királyné sírjában talált fáklyák szintén a datolyapálma levélbordáiból vannak. A pálmalevelekből szőttest készítettek, már az el-Omari és a Nabta kultúra leletei között találhatók ilyen szőnyegek. Van példák arra, hogy ilyen szőttesbe temették el a halottakat, például Tarkhan Archaikus kori temetőiben. Iyneferti[7] - aki valamikor II. Ramszesz uralkodása alatt halt meg – múmiája például a szarkofágján belül volt betekerve pálmalevél szőttesbe. Ábrázolások alapján, mint amilyen például Hesziré sírjában található, feltételezhető, hogy hasonló pálmalevél szőttesek fedték, vagy alkották bizonyos esetekben a házak falát, illetve díszíthették vele a sírok falát is. Hasított pálmalevelekből már a neolitikus korban kosarakat készítettek, de szandált, öveket is előállítottak belőle. Rostjaiból keféket és ecseteket csináltak. Rostjait, termését és virágait nyakékek készítéséhez is használták. Wallert több példát hoz arra vonatkozóan, hogy Óbirodalom korabeli áldozati listákban szerepel a datolya és szerepel a Piramisszövegekben is. A 403-as mondás célja, hogy a király ellátottságáról gondoskodjon: „Ó, ti Atum Bikái, tegyétek erőssé a Királyt, erősítsétek meg (?)[8] a Királyt jobban, mint az alsó-egyiptomi koronát, ami fején van, jobban, mint az árat, ami az ölében van, jobban, mint a datolyákat, amik a markában vannak.”[9] Gyümölcséből szirupot is készítettek. A datolyabor készítését megörökítették például Antefoker thébai sírjában (TT 60), mely a Középbirodalom idejéről maradt ránk. Mikor Davies és Gardiner publikálták ezt, akkor ők még tévesen sör előállításnak vélték, Klebs volt az, aki felismerte, hogy datolyabor készítését örökíti meg a jelenetsor. Négy munkafázis különíthető el. Először egy férfi egy massza fölé hajol és a kezével dolgozik rajta, a felirat szerint a massza datolyából van. Majd egy férfi egy szűrőn keresztül egy magas kancsóba nyomkod valamit, feltehetőleg a datolyamasszát. Az előtte álló kisfiú kinyújtja egyik kezét, a másikban kis tálkát tart és könyörög a férfinak: – Adj valami erjesztett ételt. Éhes vagyok. A férfi szitkozódva űzi el. A következő jelenetben egy férfi belenyúl egy magas korsóba és annak tartalmával foglalatoskodik, a hozzá tartozó szöveg súlyosan megrongálódott, sajnos nem értelmezhető. Végül miután az edény tartalma egy ideig erjedt, a datolyabort kisebb kancsókba töltik. Az orvosi papiruszok számos különböző datolyaterméket említenek. A datolyabort az orvosság ízesebbé tételéhez használták. Vizsgálatok alapján elmondható, hogy a parfümgyártás egyik alapanyaga volt. Wallert szerint datolyaborral, Hérodotosz szerint viszont pálmaborral mosták át a testüreget a mumifikálás során. Vizsgálatok minden esetre valóban kimutatták alkohol nyomát múmiavásznakban.

A datolyapálma legkorábbi ábrázolásai a dinasztikus kort megelőző időszak sziklarajzai között találhatók. F. Debono 1949-ben a Wadi Hammamatban talált olyan a Neolitikumra datálható sziklarajzokat, ahol pálmafa és állatok jelennek meg. A Nagada kor edényein festmények formájában szintén előfordul a datolyapálma, Petrie a Diospolis Parva című könyvében közöl egy ilyet, amelyen Wallert szerint három datolyapálma ábrázolása van. Az Egyiptom egyesítése időszakából származó kozmetikai palettákon is megtalálható és ez felveti a kérdést, hogy vajon már ekkor társult-e hozzá valamilyen vallási elképzelés, mivel ezeket a palettákat vagy sírokban helyezték el, vagy templomi lelőhelyekről származnak. Abüdoszban, az államalapítást megelőző korszak templomkörzetében végzett feltárások során Petrie talált a felajánlási tárgyak között egy fajansz lapkát datolyapálma ábrázolással. Valószínűleg az uralkodó a templomnak adott ajándékai közé tartozik az a grauwacke paletta, amelyen a díszítő motívumok között megtalálható a pálma; a fa mindkét oldalán egy-egy zsiráf áll. Építészeti elemként is megjelenik, pálmalevél oszlopok formájában az 5. dinasztiától kezdve, ezeket a típusú oszlopokat a 18. dinasztia idejétől kezdve egyébként ugyanúgy bnr.t-nek nevezték, mint magát a fát. Érdekesség, hogy a pálmaoszlop díszítő elemként már korábban, a 4. dinasztia idején megjelenik, Hetepheresz királyné sólymos székén. Egyes tudósok úgy gondolják, hogy ez esetben ez Felső-Egyiptomot jelképezi. Wallert beszámol egy publikálatlan Taniszban előkerült mészkőtömbről, amelynek a datálása nem ismert, de lehet, hogy a III. Átmeneti korból való vagy korábbi, a reliefjén pedig egy pálmaoszlop tetején Felső-Egyiptom címeristennője, Nekhbet jelenik meg keselyű formájában.

Az Újbirodalom idején gyakran ábrázolják a sírokban kerti faként. A datolyapálma egyetlen esetben Felső-Egyiptom címernövényeként jelenik meg a Ptolemaiosz korban egy edfui jelenetben. Az uralkodó Hórusz előtt áll és a felirat szerint felajánlja neki Felső- és Alsó-Egyiptomot. A király és az isten között datolyapálmák és papirusznövények láthatók.

Az Újbirodalom korától már egyértelműen társul ehhez a fához vallási elképzelés is. A datolyapálma azt a helyet szimbolizálta, ahol a Napisten reggel megjelent a horizonton. Nevelték őket Buto szent ligetében is. A datolyapálma-ligetek szerepet játszottak Butóban, Akhmimban, Denderában és Heliopoliszban. Amon-Ré és Ré is kapcsolatban állt a datolyapálmával. A 25. dinasztia uralkodója, Taharka a kawai templomban arról számol be egyik feliratában, hogy egy aranyból készült datolyapálmán lévő kosfejet, illetve egy szintén aranyból készült datolyapálmán álló Amon-Ré szobrot ajánlott fel atyjának, Amon-Rének. El-kurru nekropoliszából ismerünk egy kis elektrum szobrocskát, ami egy kis pálmaoszlopon álló kost örökít meg. A Piramisszövegek[10] szerint Ré egy datolyapálmából él. A Koporsószövegek[11] szerint ez a datolyapálma Ré szentélyében áll és Ré követőit is táplálja. A temetési rituálé során szerepe van egy a „szent körzeten” belül található kerti tónak, ennek ábrázolásában lombos fák mellett datolyapálmák is megjelennek.

A datolyapálma levelének középső bordája hieroglif jel[12] (M4), mely az Óbirodalom óta olyan szavak írására szolgált, mint az év (rnpt) az idő (tr) vagy évszak. A Középbirodalomban már több gyakori ikonográfiai motívumban megalapozott szerepe volt. A koronázási jelenetben és a király szed-ünnepén a fáraónak nyújtott pálmaág a hosszú uralkodási időt biztosítja. Hehnek, az örökkévalóság megszemélyesítőnek szimbóluma, akinek gyakran jelenik meg a fején, és kezében. A Heh isten kezébe tartott datolyaág bordát Ré leveleinek nevezik a Ptolemaiosz korban. Szorosan kapcsolódik Thothoz is, akit az idő urának és az évek számlálójának tartottak. A király koronázási jeleneteiben ő az, aki az uralkodó életének hosszát és uralkodási éveit bemetszette a pálmaágba. A datolyapálma gyümölcse a majmok kedvelt eledele. A datolyapálmára mászó majmocska ábrázolása nem túl gyakori. Ismert olyan szemfestékes-edény, valamint kenőcsöskanál is, amelyen a pálmafa vagy inkább a pálmaoszlop és a majom együtt jelenik meg. Későkori skarabeuszok alsó felén bevésés formájában örökítettek meg néha egy datolyapálmát, amelynek két oldalán egy-egy majmocska készül felmászni. Elképzelhető, hogy kriptografikus írással van dolgunk és a motívum azt jelenti, hogy „jó év”.

Pálmaágak, mint az évek és az évszakok szimbólumai megjelennek az Amduat második órájában is, ahol a Napistennek adják őket ajándékba. Előfordult, hogy a múmiára helyeztek pálmaágat, ez az örök túlvilági élet ígéretét hordozta magában.

Az elhunytról gondoskodó faistennő datolyapálma alakját is felvehette, így Hathorhoz, Nuthoz, Íziszhez, sőt Meretszegerhez is kapcsolódott.

Őshonos volt a Nílus-völgyben a dumpálma (Hyphaene thebaica), melynek jellegzetessége a többszörösen elágazó törzs. Felső-Egyiptom és az oázisok tipikus fája. A fa magassága általában 20 méter alatt marad. A fa tetején a levélkorona legyezőszerű levelekből áll. Nagyon erős rostokat tartalmaznak, így kiváló alapanyagot biztosítanak szőnyegszövéshez és kosárfonáshoz, illetve kötelek és akár tetők készítéséhez is. Törzse kb. 30 cm vastag világosbarna, sötét hosszanti csíkokkal. Viszonylag kemény fa, ezért gerendák, deszkák és kisebb bútorok készítésére használják. A beporzás szél által történik. A nőivarú fákon 1 m hosszú virágzatokon körülbelül 40 termés fejlődik. Ezek fényesek, barnák, enyhén pettyesek, körülbelül 7-8 cm hosszúak, szabálytalanul oválisak és háromszög keresztmetszetűek. A termés ehető része a szivacsos, mézeskalács ízű magház, amely egyetlen, körülbelül 4 cm hosszú és 2,5 cm széles magot zár magába. Az egyiptomi népi gyógyászatban a szárított pépet ma is használják összehúzó és emésztést segítő szerként. A tiszta, szarvszerű magfehérjéből, amelyet növényi elefántcsontnak is neveznek, gombokat és gyöngyöket készítenek.

Egyiptomban a leletek alapján fontos tápláléknövény volt, ehető gyümölcse a Predinasztikus kortól megtalálható az áldozati ételek között, gyakran hálókba, agyagedényekbe, kosarakba csomagolva. Ugyanettől az időszaktól kezdve bizonyítható, hogy leveleiből kosarakat és szőnyegeket készítettek. Az Óbirodalom idejéről, a datolyához hasonlóan azonban egyetlen dum-gyümölcs lelet sem ismert. Érdekesség, hogy annak ellenére, hogy már a korai időktől termesztették a dumpálmát, képi ábrázolásai jelenlegi ismereteink szerint csak az Újbirodalom korától ismertek, megörökítették például Rekhmiré sírjában és Amarnában is különösen szép ábrázolásai kerültek elő. Az ókori egyiptomi neve, a mAmA is csak az Újbirodalom korából, a 18. dinasztia idejétől ismert, a gyümölcsét úgy nevezték: kwkw.

Vallási elképzelések is társultak ehhez a fához, a dumpálmát különösen Minnel és Thottal asszociálták. Az Újbirodalom korából számos apró dumpálma gyümölcsöt majszoló páviánt ábrázoló figura maradt fenn.

A dumpálma fája sokkal jobb minőségű mint a datolyapálmáé, vékony deszkákat is lehetett vágni belőle, ebből is készültek ajtók, bútorok, illetve ókori egyiptomi szövegek arról árulkodnak, hogy a hajóépítésben is használták. Az Újbirodalom korában vezírek sírjában megörökítették, hogy a núbiai adók részeként pálmákkal díszített aranyedények is érkeztek. Ez a fa Núbia és a déli országok jellegzetes növénye lehetett. Meriré amarnai sírjában Ekhnaton és Nofertiti kap hasonló edényeket a déli adók részeként. Amenemipet vezír vezetésével a núbiai küldöttség, hasonló edényekkel a Beit el-Wali templomban II. Ramszesz elé járul. Ezekben a jelenetekben tulajdonképpen magát a legyőzött országot helyezték el szimbolikus formában a győztes király lába előtt, lakóival és kincseivel együtt: az arannyal, a zsiráfokkal és majmokkal, valamint a dumpálmákkal, amelyek gyümölcseit a délről érkező éves adók között említik. Deir el-Bahariban Punt növényei között látunk elágazó törzsű pálmákat, valószínűleg dumpálmákat. Az Újbirodalom korának magánsírjaiban a kertábrázolások részeként találkozunk dumpálmával[13] is. Ezek a kertek minden bizonnyal hasonlítanak az előkelők valódi kertjeihez, a sírokban azért örökítették meg őket, mert a halál utáni élethez köthető elképzelések társulnak hozzájuk. A sírtulajdonos halála utáni létformájában szerette volna bejárni ezt a kertet és felfrissülni benne, gyönyörködni fáiban, elfogyasztani gyümölcseit. Ineni, a sírjában álló sztéléjén a következőt mondja:

„Testem halálom után a nekropoliszban lévő síromban nyugszik. De a bá-m kijön (értsd: a sírból). Bőségben él a földön. Kedve szerint barangol a kertjében.”[14]

A fennmaradt ábrázolások tanúsága szerint pálmafák nőttek a királyi- és a templomkertekben is. A templomok közelében az isten szent ligetei formájában is állhattak pálmák, amelyek akár az isten megtestesülései is lehettek. Egy dumpálmaliget maradványait ásták ki a Hermopolis Magna ősi Thot templomának területén. A fák árnyékában egykor az istennek szentelt páviánokat imádták. Maguk a dumpálmák is ugyanilyen tiszteletnek örvendtek, termesztésük már akkor is szokatlan volt Közép-Egyiptomban. A Sallier I papiruszon fennmaradt egy szöveg, amelyben egy írnok a dumpálma formájú Thothoz fohászkodik. A dumpálmán mászkáló vagy gyümölcsét majszoló pávián, illetve cerkófmajom kedvelt és gyakori motívum a Deir el-Medinából származó osztrakonokon.

Taweret istennőt egy napjainkban Tartuban található sztélén a dumpálma Taweretjének nevezik. A sztélén egy szentélyben a vízilóistennő áll, mögötte pedig három dumpálma látható. A sztélé alsó felében egy férfi és egy nő térdel, a karjuk adoráló tartásban. A feliratban arra kérik az istennőt, hogy biztosítsa számukra a szép temetést egy hosszú élet után, és azt, hogy nevük fennmaradjon az istennő templomában.[15] Egy Deir el-Medinában talált sztélé töredéken szintén a dumpálma Taweretjének nevezik az istennőt.

Min a föld termékenységéért felelő istenek egyike, szoros kapcsolatban állt a dumpálmával, de kötődött a datolyapálmához is. A Halottak könyve 110. fejezete a Jaru mezővel foglalkozik, ahol az elhunyt a termőföldet műveli, hogy terményeit élvezhesse a túlvilágon. Ebben az elhunyt dumpálmája Minnel azonos. A túlvilág termőföldjének ábrázolása több Deir el-Medinai sírban fennmaradt, az elhunyt és felesége ünnepi fehér ruhában műveli a földet. Ezekben a jelenetekben a gabona mellett gyümölcsfák, köztük datolya- és dumpálmák is nőnek a csatornák mellett. Hérodotosz számol be arról, hogy Min akhmimi templomát datolyapálmaliget vette körül. Pashedu sírjában (TT 3) található egy jelenet, amelyben a halott vizet iszik egy dumpálma tövénél. A hozzá tartozó szöveg arról szól, hogy Pashedu szeretne dumpálmává válni azért, hogy vizet ihasson a nekropoliszban Min isten mellett.

Nem állapítható meg egyértelműen, hogy a legyezőpálmák egy másik fajtája, a ritka argun-pálma (Medemia argun) őshonos volt-e Egyiptomban, vagy csupán kultúrnövény. Előfordulása ma már csak Egyiptomtól délre, a 20. és 21. szélességi körök között található núbiai sivatagra korlátozódik és nagyon ritka. Körülbelül 10 méter magasra nő és a törzse nem ágazik el. Termései kisebbek és alakjukban is eltérőek a dumpálmáétól. Elliptikus termései körülbelül 4 cm hosszúak és 3 cm szélesek, vékony, lilás színű, könnyen törhető héjjal, amely sárga, száraz és íztelen gyümölcshúst foglal magában. A mag 3 cm hosszú és 2 cm széles, kívül fekete színű, keresztmetszetében fehér, apró fekete pöttyökkel. Az argunpálma termésének magja ehető. Vagy elássák őket egy időre, hogy kellemes ízt nyerjenek, vagy összetörik és tejjel fogyasztják. A kivájt magokból kohl-edények, vagyis szemfestékes edények készülnek, a levekből szőnyegeket, köteleket készítenek.

Termései és magjai az 5. dinasztia óta dokumentáltak ókori egyiptomi sírokban, nagy részünk azonban a Középbirodalom korából származik, bár nem túl gyakoriak. Ezt támasztja alá az is, hogy a 18. dinasztia idején élt Ineni[16] kertjének fái között csupán egy argunpálma szerepel, míg dumpálmából 120 darab. Ábrázolásokon nem azonosították ezt a fajt. Elképzelhető, hogy a fa gyömölcsei elsősorban núbiai adók részeként kerültek Egyiptomba.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2026. május 24.

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 1. (The American University in Cairo Press, 2001)

Ian Shaw and Paul Nicholson - The British Museum Dictionary of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

Carol Andrews - Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Kákosy László – Varázslás az ókori Egyiptomban, Akadémia Kiadó Budapest 1969

Richard H. Wilkinson - Reading Egytian Art – A Hierogliphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture

Renate Germer - Flora des pharaonischen Ägypten (PHVZ, 1985)

LÄ Band I. 655 – 660