Növényvilág 2.

Az ókori egyiptomiak az őshonos növények mellett számos idegen fajt honosítottak meg és termesztettek.

Mezőgazdasági területek a Nílus mindkét partján voltak. Az árpát (Horderum vulgare), és tönke búzát (Triticum turgidum) a Közel-Keleten háziasították, de i.e. 5000 körül már mindkét növény megművelése dokumentált Egyiptomban. Nem világos, hogy a köles (Sorghum bicolor) és a palka (Cyperus) fajok termesztésére tett kísérletek egybe esnek-e a megművelt gabona megjelenésével Felső-Egyiptomban, de a kölest általánosan fogyasztották. Az árpa és a tönke termesztése hamar elterjedt egész Egyiptomban, ezekből készítették a legfontosabb élelmiszernek tartott kenyeret és sört. A gabona volt az értékmérő egység az árucsere során is. A fölösleget exportálták, mely Egyiptomnak politikai hatalmat is biztositott. A síráldozatok között talált gabona mennyisége is visszatükrözi fontosságát.

Ugyanakkor ezek a leletek segítenek tanulmányozni a gyomnövényeket is, melyek jelen voltak a művelt szántóföldön. Ezek azonos tipusuak és mennyiségűek, mint a jelenkorban. A leggyakoribb gyomnövények a következők: lucerna (Medicago polymorpha), somkóró (Melilotus sp.), szarvaskerep (Lotus corniculatus), Scorpiurus muricatus, bükköny (Vicia sativa és Vicia lutea), fogaslevelű bükköny (Vicia narbonensis), a Lednek nemzettség két tagja (Lathyrus marmoratus[1], Lathyrus hirsutus – borzas lednek), valamint a pázsitfűfélék családjába tartozó, szalmaszárú Phalaris paradoxa és a szédítő vadóc (Lolium temulentum). A széditő vadóc elszaporodása a gabonában komoly egészségügyi veszélyt jelenthetett, mert magját egy mérgező gombaféle, az Endoconidium temulentum fertőzhette meg. A leletekben a gomba előfordulása a Középbirodalomtól bizonyítható.

A gabonának, és különösen az árpának, fontos kultikus szerepe is volt, a csírázó gabona az újjászületés szimbóluma volt.

A len (Linum usitatissimum[2]) megművelése a Palesztín régióból került be Egyiptomba. A fáraókorban mindvégig ez szolgált a vászon alapanyagául. A gyapotot a Görög-római kortól termesztették.

A dinasztikus kor kezdetével az ókori egyiptomiak elkezdték termeszteni a szintén Palesztinából származő szőlőt (Vitis vinifera). A szőlőt friss gyümölcsként is fogyasztották és bort is készítettek belőle.

Az árpa, a tönke búza, a len és a szőlő termesztést számos sírábrázolás megörökíti, a föld felszántásától a mag elvetésén, és az aratáson át a végső hasznosításig (pl. kenyérsütés, sör- és borkészítés). Az ilyen részletes ábrázolás más termesztett növényeiknél ritka, így azok egyetlen forrásai a régészeti maradványok.

A hüvelyes növények széles skáláját próbálták termeszteni kisebb szántóföldeken és magánkertekben, köztük számos olyat, melyet a Közel-keleten háziasítottak először. A lencse (Lens culinaris), a szegletes lednek (Lathyrus sativus) és a görögszéna[3] (Trigonella foenum-graecum) a Predinasztikus kortól ismert. A görögszéna olaja orvosi és kozmetikai célokat szolgált.

A korai időktől termesztették a lóbabot (Vicia faba). A tehénbabot (Vigna unguiculata vagy Vigna sinensis) Afrika délebbi részeiről hozták be Egyiptomba. Babszemeket találtak például Szahuré (5. din.) fáraó halotti templomának alapító leletében. A Középbirodalom idejétől bizonyított a csicseriborsó (Cicer arietinum) jelenléte. A zöldborsót (Pisum sativum) az Újbirodalom idejétől termesztették, de a halotti áldozatok között már a Középbirodalomtól megjelenik. Számos orvosi szöveg szól gyógyászati felhasználásáról. A galambborsó (Cajanus cajan) Afrika délebbi területeiről került Egyiptomba, a Középbirodalom idején. Leletek, melyek bizonyítják ezeknek a hüvelyeseknek az előfordulását, a lencsét kivéve ritkák.

A tökfélék (Cucurbitaceae) családja – tök, dinnye, uborka – Egyiptom déli részéről származnak. A Cucumis melo, azaz a mézdinnye, csak sírábrázolások és fajansz modellek által dokumentált. Feltételezhető, hogy az egyik görögdinnyefajtát (Citrullus vulgaris vagy Citrullus lanatus) csak ehető magja miatt termesztették. Dinnyemagok az ásatások során a Predinasztikus kortól kerültek elő.

Sírábrázolásokon látható a vöröshagyma (Allium cepa), mely széles körben elterjedt volt az Óbirodalomtól. Anyagi maradványai a vöröshagymának, a fokhagymának (Allium sativum) és a póréhagymának (Allium porrum) csak Újbirdalom korabeli leletekből ismertek, de a beni-hassan-i sírábrázolásokon is megörökítettek vöröshagyma öntözést és szedést. A hagymát a Piramis-szövegekben Hórusz fogaival hozták összefüggésbe. A karnaki templom egyik jelenetében II. Ramszesz (19. din.) hagymaáldozatot mutat be Amonnak. Szokarisz ünnepén szokás volt hagymakoszorút viselni.

Őshonos volt Egyiptomban a tigrismogyoró[4] (Cyperus esculentus), és a fejes saláta (Lactuca sativa). A saláta termesztését néhány óbirodalmi sirban is ábrázolták. Minnel, a termékenység istennel asszociálták, feltehetőlg a tejszerű fehér folyadék miatt, ami akkor termelődik, ha megvágják a növény torzsáját. A tigrismogyoró a Predinasztikus kortól fordul elő a leletekben. Ha megfőzik ehető, de olajat is készítettek belőle.

Már középbirodalmi leletek között előfordul az édes ízű kerti retek (Raphanus sativus).

Feltételezések szerint az Újbirodalom korában honosodott meg Egyiptomban a káposzta.

A füge (Ficus carica) Palesztínából került Egyiptomba az Óbirodalomban, az olíva (Olea europaea) a Középbirodalom idején. Az Újbirodalom idején honosították meg a gránátalmát (Punica garanatum) és az almát.

Perzea[5] fa (Mimusops laurifolia vagy Mimusops schimperi[6]) gyümölcse már az Óbirodalomtól előfordul a leletek között. Előszeretettel fogyasztották gyümölcsét, a perzeafügét, mely kb. 4 cm hosszú, kerek, de hegyes végű sárga színű, a húsa zöld és édes. Levele csokrokat, koszorúkat díszített. Tutanhamon sírjában például két nagy, ágaiból összeállított csokrot helyeztek el. A Mimusops schimperi igen kényes fa, gondos ápolást igényel. A Kr.u. 17. században kipusztult Egyiptomban, és ma csak egy fáról tudunk, mely a kairói Egyiptomi Múzeum kertjében van. Egy Georg Schweinfurt nevű botanikus-régész ültette, aki sokat foglalkozott az óegyiptomi növényekkel. Az egyiptológusok sem biztosak abban, hogy valójában milyen fa lehetett az Ised (jsd). Egyes elképzelések szerint Perzea. A Halottak Könyve 17. fejezetének középbirodalmi változatában (Koporsószövegek 335a) az Isedet héliopoliszi fának nevezik, mely a Napisten ellenségeivel folytatott harc napján meghasadt.

A 18. dinasztiától szoros a kapcsolata a királysággal. Ettől fogva gyakran illetik a szent (Spsj) jelzővel. Képi ábrázolásban III. Thotmesz korától jelenik meg. A király nevének a fa leveire történő felírása az uralkodó számára hosszú és boldog uralkodást biztosított. Ezt a feladatot az ábrázolásokon általában Thot, vagy Seshat végzi el Atum vagy Amon előtt. Más istenek is jelen lehetnek, mint például Ré-Harakhty, Ptah és Szakhmet. Ez az ábrázolás inkább egy isteni csodát, mint egy rituálét örökít meg, erre utal IV. Ramszesz egyik felirata, mely szerint a király aranylevelekre írva találta a neveit az Ised fán. Eredetileg feltehetőleg egyetlen Ised-fa állt a héliopoliszi obeliszk templomában, később már említést tesznek egy memphiszi és egy edfui fáról is. Kozmikus szerepet is kapott, Dendera uabet-kápolnájában egy világ-ábrázolás két oldalán egy-egy ised-fa áll. A Boulaq papirusz szerint a szent Ised-fa Ré mellett van az örökkévalóság horizontján.

A banánt legkésőbb a perzsa-hellenisztikus kortól biztosan meghonosították.

A fákat és cserjéket leginkább a magánkertekben ültették a közepükön elhelyezkedő tó köré, ahol rengeteg virággal együtt osztották meg élőhelyüket. Olyan őshonos virágokkal, mint a fehér és kék lótusz, a koronás margitvirág (Chrysanthemum coronarium), a borzas füzike (Epilobium hirsutum), a Sesbania sesban[7] és a Tazetta nárcisz (Narcissus tazetta). Az Újbirdalom idején nagyon népszerűek voltak az egzotikus idegen eredetű virágok, különösen a Palesztín területről. Dokumentált a mezei pipacs (Papaver rhoeas), az imola (Centaurea depressa)[8], a fügelevelű mályvarózsa (Alcea ficifolia), a fehér liliom (Lilum candidum), a keleti szarkaláb (Delphinium orientale), és a sáfrányos szeklice vagy vadsáfrány (Carthamus tinctorius)[9] A sáfrányt vörös festékként is alkalmazták, illetve étkezési olajat készítettek belőle. Emellett a növényt megtalálták múmiákat díszítő virág-fűzérekben, magja pedig sírmellékletként is előfordult.

Festmények azt sugallják, hogy talán termesztettek mandragórát (Mandragora officinalis). A henna bokor (Lawsonia inermis) az Újbirodalom alatt került Egyiptomba az Indiai-óceán part menti régiójából.

A Római korban új növények jelentek meg az egyiptomi kertekben, ilyen például a rózsa (Rosa richardii), a szalmagyopár vagy sárga szalmavirág (Helichrysum stoechas), a kakukkszegfűk nemzettségébe tartozó Lychnis coelirosa és a jázmin (Jasminum sambac).

Ezeket a virágokat nem csak szépségükért tartották, virág-fűzérek és csokrok készültek belőlük, melyeket később áldozati ajándékként ajánlottak fel az isteneknek. Egyiptomban ünnepek alkalmával mindig viseltek díszként virágokat, és a múmiákat is díszesen szőtt virág-füzérekkel ékesítették.

Illóolajokat lótusz és liliomvirágokból készítettek, emellett a középbirodalmi régészeti leletek szerint egy zuzmófajta (Pseudevernia furfuracea) és az ízelt palka gyökértörzse is megtalálható az alapanyagok között. Az újbirodalmi régészeti leletekben pedig a citromfű (Cymbopogon schoenanthus) maradványai találhatók meg.

Fontosak voltak a fűszernövény kertek, ahol olyan növényeket termesztettek, melyeket fűszerekként használtak, vagy kozmetikai és orvosi célt szolgáltak. Közülük számos Palesztínából került Egyiptomba, ilyenek a koriander (Coriandrum sativum), a kömény (Cuminum cyminum) és a kapor (Anethum graveolens). Mások a déli régiókból származnak. Fáraókori növényleletek között találhatók még a következő fűszernövények: petrezselyem, zeller, ánizs, zsálya és menta, a Római kortól ismert a rozmaring.

Az olyan növényeket, melyek nem bírták Egyiptom meleg klímáját, mint például a borókát (Junipersu oxycedrus) – bogyójáért – és a fekete borsot (Piper nigrum) importálták.

A gyógyászati célokra használt növények közül nagyon sokat nem sikerült még azonosítani. Írásos források szerint a receptek a következő növények részeiből készültek: fűzfa, akácia, tamariszkusz, szikomor, füge és gránátalmafák, szőlő, datolyapálma, dumpálma, ébenfa, boróka bogyó, árpa, tönke búza, tigrismogyoró. Néhány tömjénre és mirhára alapul és tűlevelűek gyantájára, melyeket külföldről hoztak be.

Az Újbirodalom idején a vászon változatos színekre festésére Eegyiptomban is a palesztín módszert alkalmazták. Ekkor a sárga és vörös festéket a sáfrányból vagy a festőgyökérből (Rubia tinctorium) állították elő, a kéket pedig vagy a festő csülleng (Isatis tinctoria) leveleiből, vagy indigó fajokból.

A Nílus-völgy növényvilága jó életfeltételeket biztosított a fáraókorban. Az őshonos és importált fajok élelmet, építőanyagot, ruhát, kozmatikumokat, orvosságot, árnyékot és természeti szépséget biztosítottak. A jelenleg folyó ásatások során szinte minden szezonban újabb növényfajok kerülnek elő a leletekből, ezért az ókori Egyiptom növényvilágát bemutató egyetlen felsorolás sem lehet teljes.

Ajánlott link:

http://www.freeweb.hu/ibisz/hazai/rendezv/gyermek/ozirisz_h/feladat_1_elemei/lex1.html

Képek:

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 1. (The American University in Cairo Press, 2001)

Győry Hedvig – „Tölts be száztíz évet a Földön és tagjaid maradjanak erősek” – Életmód és egészség az ókori Egyiptomban (Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003.)

C.A. Schroeder – The Persea Tree of Egypt (CAS 1977 Yearbook 61:59-63)

LÄ Band III 182-183

R. Hannig - Grosses Handwörterbuch (Philipp von Zabern kiadó)