Növényvilág 1.

 

Egyiptom természetes növényvilágát két alapvetően különböző éghajlati körülmény formálja, a sivatagi területek szárazak, míg a Nílus-völgy vízben, nedvességben gazdag. Ezen kívül egy keskeny tengerparti sávon megtalálható még a mediterrán klíma is. Külön csoportot alkot a Nyugati sivatag oázisainak növényzete.

Ezek a növényzeti zónák körülbelül i.e. 5000-ben alakultak ki, előtte, az észak-afrikai klímát nedvesség jellemezte, a Nyugati sivatag fűvel és fákkal borított szavanna volt, a Nílus-Delta pedig minden áradáskor összefüggő mocsárrá alakult. Paleobotanikus tanulmányok mutatják, hogy a feljegyzett történelmi idők kezdetétől Egyiptom természetes flórája nagyjából hasonló volt a mostanihoz. Mindazonáltal az emberi befolyás valamelyest megváltoztatta, amióta a Nílus-völgyben megkezdődött a letelepedés. Először, amikor az őshonos vad növényeket learatták, majd amikor nem őshonos fajokat telepítettek be.

 

Ismereteink az ókori Egyiptom növényzetére vonatkozóan alapvetően két forrásból származnak: sírábrázolásokról és szerves régészeti maradványokból. Az írásos források szolgálnak némi kiegészítő információval, habár sok növény ókori egyiptomi neve máig nem ismert.

A képi ábrázolásokon látható növények azonosítása gyakran nehéz, mivel ezek gyakran egy-egy vidéket, mint „típust” – papirusz-bozót, szántóföld, kert, vagy sivatag – mutatnak, nélkülözve a botanikai részletességet vagy pontosságot. A sírmellékletek a legjobb források; ezek általában termesztett növények – gyümölcsök, zöldségek, gyógynövények és fűszerek -, amelyet az elhunyt számára túlvilági ellátmányként helyeztek a sírokba.

Emellett sokat árulnak el a helyi flóráról és az import termékekről a sírokba helyezett szerves anyagból készített tárgyak is, mint a fa és fonott munkák. Szintén informatív a sírmellékletek részét képező illóolajok kémiai vizsgálata, ahogy a mumifikálás során használt anyagoké is. A virágfűzérek[1], melyek a múmiákat díszítették a jellemző kerti növényzetet szemléltetik . Az egyiptomiak gondosan megválogatták, hogy milyen ételeket és növényeket visznek magukkal a túlvilágra, ezért a sírleletek csak az Egyiptomban gyakori növények közül néhányat reprezentálnak.

Minden település-ásatás, főként ahol ősi szemét-lerakókat is találtak tovább növeli a termesztett és a nyersanyagként használt növények számát.

Fontos forrásnak számítanak az építkezéshez használt égetetlen agyagtéglák is. Ezek szalmával kevert nílusi iszapból készültek, így tartalmazzák a folyópart és a gabonaföldek növényzetének nyomait is.

 

A Nílust buja növényzet szegélyezte. Éltek ott szittyófélék (Juncaceae család), nád (Phragmites australis és Saccharum spontaneum[2]), gyékény[3] (Typha domingensis), olasznád (Arundo donax) és sásfélék (Cyperaceae család). Közülük a domináns egy sásféle volt, a papirusz (Cyperus papyrus), melynek magassága akár az 5 métert is elérhette és gyakran áthatolhatatlan rengeteget alkotott. Kissé távolabb a víztől Esparto-fű vagy másnéven Alpha-fű és a Ceruana pratensis is élt.

A folyó-menti növényzet nagy részét hasznosították. Az itt élő növények jó alapanyagot szolgáltattak a változatos fonott tárgyakhoz, mindenekelőtt a háztartásokban használt kosarak, zsákok, seprűk, sziták, szőnyegek és kötelek elkészítéséhez. A Predinasztikus korban a holttestet gyékényszőnyegben temették el, később a fáraókorban ez csak a legszegényebb rétegre volt jellemző, akik nem tudták megfizetni a fakoporsót. A Ceruana pratensist[4], melynek virága illatos, főként az 1-2. dinasztia idején használták koporsók készítésére, úgy vélték, illata távol tartja a gonosz lelkeket. Söprűt is készítettek belőle, hasonló okból, hogy kisöpörjék vele a gonosz lelkeket.

Két szittyó félét, a Juncus rigidus-t és a Juncus acutus-t (éles szittyó) szintén fonott tárgyak és írófelszerelés készítéséhez használták.

A Nílus-part élővilágának leggyakoribb és a leginkább hasznosított növénye a papirusz volt. Ez a gazdaságilag fontos növény Alsó-Egyiptom[5] címernövényévé vált. Már a történelem előtti korokban hajókat építettek, szőnyeget készítettek belőle és tetőfedésre is használták. Szárának alsó része ehető. Emellett a papirusz csíkokból készítettek kosarakat, dobozokat, szandálokat és a csíkokra vágott szárbélből készült egy a papírhoz hasonló írófelület a papirusz-tekercs. Az eddig előkerült legkorábbi papirusz felirat nélküli, Hemaka sirjában, Szakkarában találták, az 1. dinasztia idejére datálható.

A növény hamar vallási jelentést kapott. A papirusz-csokrok már az óbirodalmi sírreliefeken megjelentek az áldozatok között. Papirusz-bozót ábrázolást is az Óbirodalomtól láthatunk sírreliefeken, a sír tulajdonosa halászaton, vagy madár-, vagy, vízilóvadászaton, esetleg hajózáson vesz részt. Különböző istennők, példul Hathor, Szakhmet és Basztet gyakran tartják a kezükben jogarként. Úgy vélték, hogy a növény a teremtés ősdombján nőtt ki először, és az eget tartja, ezért a hiposztül csarnokok oszlopainak formájává vált. Ezen oszlopok teteje kétféle lehet, nyitott és az zárt virágú.

A papirusz-növény alakú uadzs-oszlop az egyik legelterjedtebb egyiptomi amulett volt. A szó jelentése papirusz, boldog, zöldnek, frissnek lenni. Az örök élettel, a fiatalsággal, a halott megifjodásával, túlvilági újjászületésével kapcsolták össze. Legkorábban a Koporsó-szövegekben említik ezt az amulett-típust. A Halottak könyve 159. és 160. fejezte szerint földspátból készült uadzs-amulettet kell az elhunyt nyakára kötni. A szöveget kísérő vignyettákon általában papirusz-oszlop formájú az amulett, vagy - különösen a Későkorban - egy táblácska, rajta egy, néha két papirusz-oszloppal. Növényi természetének megfelelően ezt az amulettet legtöbbször zöldes egyiptomi fajanszból, vagy zöld kőből készítették, de ismertek mázzal bevont szteatitból, aranyozott fából, hematitból és karneolból készült példányok is. (157. oldal) Az egyik legkorábbi papirusz-oszlop amulett Aper-el[6] szakkarai sírjából került elő. Tutankhamon sírjából aranyba foglalt földspátból készült példányok kerültek elő. Ezután előfordul az Újbirodalomban, a III. Átmeneti korban, de legtöbbjük a 26. dinasztia idejére datálható. A táblácskába vésett vagy magas relief technikával készült papriusz-oszlop amulett a Későkorra jellemző.

Mára már alig maradt papirusz Egyiptomban, kis területen előfordul a Deltában Damietta közelében és a Wadi Natrunban.

A vízinövények is megváltoztak a fáraónikus kor óta. Ma a vízijácint (Eichornia crassipes) domináns, amely a víz felszínén úszik. Ezt a növényt eredetileg dekoratív virágként hozták be kerti tavakba a 19. században Észak-Amerikából. Problémákat is okoz, mert eltömi az öntöző-csatornákat. Az ókori Egyiptomban a víz felszínét a nílusi tündérrózsa (Nymphaea lotus), és a kék lótusz (Nymphaea coerulea) levelei és virágai borították. A lótusz-virág Felső-Egyiptom szimbóluma. A kék tündérrózsa erőteljes illatú és a felkelő nappal együtt nyitja ki szirmait, majd éjjel becsukja és visszahúzódik a vízbe, ezért a Napisten, a teremtés és az újjászületés szimbólumává vált. A Hermopoliszi teremtés-mítosz szerint egy lótusz emelkedett ki az ősvízből, melynek kelyhében jelent meg a Napisten. Ezt a lótusz-virágot Nofertum személyesíti meg. A lótuszvirágon feltűnő ifjú Napisten a Halottak Könyve 15. fejezetében is szerepel. A lótusz, mint az újjászületés szimbóluma a túlvilági ikonográfia gyakori eleme. A Hórusz-fiúk néha egy medencéből kiemelkedő vízililiom tején jelennek meg Ozirisz trónusa előtt. A Halottak könyve 81. fejezete pedig az elhunyt lótusszá válását biztosítja. Lótusz-virág, ernyős papirusz virág és hal tűnik fel az ősóceánt szimbolizáló Nun-edényeken[7]. Ünnepek során a vendégek hajukban viselték vagy kezükben vitték a virágot, hogy belélegezhessék csodálatos illatát. A virágfűzérek, melyek a múmiákat díszítették általában mind a két tündérrózsából tartalmaztak szirmokat, hosszú száruknál fogva néha egész virágokat erősítettek a múmiapólyába. Rizómája (gyökértörzs) ehető, a szirmokat pedig parfüm és orvosság készítésére is használták, enyhe kábító hatása miatt.

Az indiai lótusz (Nelumbo nucifera) feltehetőleg a Perzsa korban került be Egyiptomba. Virágai fehérek, vagy rózsaszínek, és mind a magja, mind a rizómája ehető. Tölcsérszerű levelei és virágai nem úsznak a víz felszínén, hanem erős tövű száron kiállnak a vízből.

A sulyom (Trapa natans), vagy vizidió szintén gyakori volt a fáraókorban.[8] Ma már csak a Nílus etiópiai ágain található meg. Elképzelhető, hogy termését fogyasztották.

A békaszőlő számos sírábrázoláson megtalálható. A növény víz alatt van, csak a legfelső levek és a füzérvirágzat emelkedik a felszín fölé. Mivel az ábrázolások erősen stilizáltak, nehéz meghatározni, hogy az üveglevelű, vagy a bodros békaszőlőt ábrázolják.

A Nílus mentén a leggyakoribb fa az akácia és a tamariszkusz volt. A nílusi akácia (Acacia nilotica) levele takarmányul szolgált a szarvasmarháknak, néhány sírábrázolás pedig kecskéket ábrázol, amint ezt a fát legelészik. Magja hasznos összetevőt tartalmazott a bőr cserzéséhez és a vászon festéséhez. Jellegzetes termése szálra fűzött gyöngyhöz hasonlít. Fájából hajót, bútort és koporsókat készítettek, de feldolgozták faszénnek is. Gumi tartalma kötőanyagként szolgált színezőanyagokhoz és használták a múmiát borító vászoncsíkok megerősítésére is. Az akácia többi részéhez hasonlóan gyantáját is használták orvosi célokra. A fehér akáciát, mely ma már csak ritkán fordul elő Egyiptomban, ugyanilyen változatosan hasznosították. A forró, napos egyiptomi klímán a fák hűs árnyékot, táplálékot, és faanyagot biztositottak, így hamar vallási jelentést kaptak. Az akáciát különösen Edfuban tisztelték az Óbirodalom idejétől.

A tamariszkuszoknak két fajtája szolgáltatott nyersanyagot a Nílus-völgyben. Mindkettő nőhet cserje vagy fa formájúra, utóbbi vékony, hajlékony ágakkal. Az Anthel tamariszkusz[9] (Tamarix aphylla) apró levelű fajta, míg a nílusi tamariszkusz (Tamarix nilotica) levelei valamivel nagyobbak. Csersavban gazdag kérget és a gubacsot bőr cserzéséhez és orvosi célokra is használták.

Az egyiptomi fűz (Salix subserrata) a Prehisztorikus kortól megtalálható a Nílus mentén. Egyiptomban csak nőnemű egyedei nőnek, ezért csak (dugvány) hajtással tudják szaporítani. A fa feltehetőleg a Közel-Keletről származik. A fűzfa szalicil tartalmú, és annak gyulladáscsökkentő és fájdalomcsillapító hatását ismerték és orvosaik alkalmazták.

A legfontosabb fa a szikomorfüge (Ficus sycomorus) volt. Nem biztos, hogy őshonos volt a Nílus-völgyben. Csak a fügedarázs tudja megtermékenyíteni, ami Egyiptomban már csak a legdélebbi területeken fordul elő. Tanulmányok rámutattak, hogy a fáraókorban egy másik fügedarázs (Sycophaga sycomori) fejlődött ki a szikomorfügében, amelyik azonban nem képes elvégezni a megtermékenyítést. Erre az egyetlen magyarázat, hogy hajtásdugványokkal terjesztették el a fát északon. Igen magasra növő, vastag törzsű fa, népszerű volt terebélyes árnyékot adó lombozata miatt. Gyümölcse apró, füge alakú és édes, meglepő módon nem az ágakon nő, hanem a törzsből kifejlődő kocsányon. Júliustól decemberig érik. A Predinasztikus kortól a síráldozatok része. Gyümölcse csak akkor ehető, ha az érést a termés bevágásával segítik. Néhány fügeábrázoláson jól látszik a bemetszés. Fájából bútorokat és koporsókat készitettek, gyümölcsét, levelét és tejét orvosi célokra használták..A Halottak Könyve 109. fejezete szerint két türkiz szikomorfa áll az égbolt keleti kapujánál, melyből a Napisten minden reggel kiemelkedik. Ugyanez a két fa feltűnik újbirodalomi sírfestményeken, amint közülük fiatal borjú alakjában kilép a Napisten. Ezt a fát több istennővel is kapcsolatba hozták, elsősorban Nut, Ízisz és Hathor megjelenési formája lehetett. Számos sírjeleneten tűnik fel Nut és Hathor olyan ábrázolása, ahol fából kinyúlva vizet és élelmet adnak az elhunynak, vagy bá-jának.[10] Néha csak a fa jelenik meg, melyekből karok nyúlnak ki.

Egy másik, őshonos gyümölcsfa a krisztustövis (Zizyphus spina). Apró, ehető gyümölcséből, mely a Predinasztikus kortól az ételáldozatok része, gyümölcskenyeret is készítettek. Fájából faékek és íjak készültek.

A szentjánoskenyérfa (Ceratonia siliqua) feltehetőleg csak a Földközi-tenger partvidékén nőtt, ahol ma is előfordul. Fájából íjakat készítettek, termése édes ize miatt nagy népszerűségnek örvendett.

Őshonos volt a Nílus-völgyben a dumpálma (Hyphaene thebaica), melynek jellegzetessége a többszörösen elágazó törzs. A legyező-szerű levelek szőnyegszövéshez és kosárfonáshoz biztosítottak nyersanyagot. Ehető gyümölcse[11] a Predinasztikus kortól megtalálható az áldozati ételek között. A dumpálmát Minnel és Thottal asszociálták.

Nem állapitható meg pontosan, hogy a legyezőpálmák egy másik fajtája, az argun-pálma (Medemia argun) őshonos volt-e, vagy csupán kultúrnövény. A kis számú lelet és szöveges forrás szerint nem volt gyakori, mára csak a Núbiai sivatagban maradt néhány példánya. Nincs egyetértés abban, hogy a datolya-pálma (Phoenix dactylifera) termesztése mikor érte el Egyiptomot. Eredete bizonytalan, habár úgy vélik, hogy a Perzsa-öböl körüli területeken őshonos. Az el-Omari és a Nabta kultúra leletei között megtalálható a levele szőnyeggé szőve. Az Óbirodalomra datálható lelet ez idáig nincs, a Középbirodalomtól azonban már bizonyítható. Mivel a datolya-pálma csak akkor terem, ha kézzel történik a beporzás, elképzelhető, hogy az ókori egyiptomiak csak a Középbirodalom idején sajátították el ezt a technikát. Így egy értékes és tápláló gyümölcshöz jutottak, melyből bort is készítettek. A datolyapálma azt a helyet szimbolizálta, ahol a Napisten reggel megjelent a horizonton. Nevelték őket Buto szent ligetében is. A pálmaág hieroglif jel[12] (M4), mely az Óbirodalom óta olyan szavak írására szolgált, mint az év (rnpt) az idő (tr) vagy évszak. A Középbirodalomban már több gyakori ikonográfiai motívumban megalapozott szerepe volt. A koronázási jelenetben és a király sed ünnepén a fáraónak nyújtott pálmaág a hosszú uralkodási időt biztosítja. Hehnek, az örökkévalóság megszemélyesítőnek szimbóluma, akinek gyakran jelenik meg a fején, és kezében. Pálmaágak, mint az évek és az évszakok szimbólumai megjelennek az Amduat második órájában is, ahol a Napistennek adják őket ajándékba.

A ricinus (Ricinus communis) őshonos a Nílus-völgyében, ahol általában 3-5 méter magasra nő. Olajban gazdag magjai, melyet lámpákhoz és kozmetikai célokra is használtak a Predinasztikus kortól előfordul a leletekben. Az Ebers papirusz különösen hasznos gyógynövényként írja le.

A Nagada kori edényeken gyakran látható egy növény, körkörösen felfelé növő nagy levelekkel és a törzs közepéről növő virágzattal. Ez talán az abesszíniai banán (Ensete edule vagy ventricosum). Áltörzse, melyet a levelei formáznak, elérheti a 10 méteres magasságot. Csak az áltörzs közepe ehető. Ma ez a növény már nem nő Egyiptomban, csak Ethiopia fennsíkjain.

Ellentétben a sok Nílus menti növényvilágot bemutató ábrázolással, csak néhány sírjeleneten fordul elő a sivatag növényvilága. Míg ezek a sírfestmények általában sivatagi vadászat közben ábrázolják az elhunytat, csakúgy, mint a sivatagi állatokat, a növényzet csupán jelzés értékű, általában egy pár szál fű felskiccelve. A fák jóval gyakoribbak voltak az ősi időkben mint napjainkban, számuk megfogyatkozásának egyik oka a fáraókori erőteljes fakitermelés. A tamariszkuszok bőven nőttek a sivatag határán, a folyótól távol a vádik mentén pedig akáciák. Az ország belsejében élt másik két gazdaságilag hasznos fafajta is: a Balanites aegyptiaca és a Moringa peregrina. A Balanites aegyptiaca, vagyis „sivatagi szilva” a szappanfavirágúak rendjébe, a királydinnyefélék családjába tartozó fásszárú növény. Szilvához hasonló csonthéjas termését az ókori egyiptomiak szívesen fogyasztották, kompótot is készítettek belőle. Aszalva, magtalanul tárolták, magjából olajat nyertek. Levele is ehető.A Moringa Peregrina magjából ugyancsak olajat nyertek, mely annyira népszerű volt, hogy a belföldi termelést szíriai importtal egészitették ki. Mindkét fából számos tárgy készült.

 

 

papirusz-növény

wAD

lótusz

sSn

lótusz-virág

nHbt

nílusi akácia

SnD.t

nílusi tamariszkusz

jsr

,

egyiptomi fűz

Tr.t

szikomorfüge

nh.t

krisztustövis

nbs

szentjánoskenyérfa

nDm

datolya-pálma

bnrt

ricinus

dgm

moringa fa

bAq

 

Ajánlott link:

http://www.freeweb.hu/ibisz/hazai/rendezv/gyermek/ozirisz_h/feladat_1_elemei/lex1.html

 

Képek:

Sivatagi állatok. Festett mészkőrelief részlete Niuszerré abu gurobi napszentélyéből. Óbirodalom, 5. dinasztia, kb. i.e. 2430

Fajanszból készült, lótusz-viárgot formázó pohár. Újbirodalom, 18. dinasztia

Vizililom levelét mintázó tálka Amarnából. Anyaga csont és fa.

 

 

Virágmotívumos fajansz nyakék a 18. dinasztia idejéről. Lelőhelye Théba.

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Donald B. Redford (editor in cheif) - The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt vol. 1. (The American University in Cairo Press, 2001)

Ian Shaw and Paul Nicholson - The British Museum Dictionary of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

Carol Andrews - Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Kákosy László – Varázslás az ókori Egyiptomban, Akadémia Kiadó Budapest 1969

Richard H. Wilkinson - Reading Egytian Art – A Hierogliphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture.

 


 

[1] Ha lejjebb mentek az oldalon, akkor a KV 63-ban megtalált növény-nyakékeket láthattok: http://www.kv-63.com/photosmay20062007.html

[2] Vad cukornád, kb. 2-4 méter magasra nő.

[3] http://www.floradecanarias.com/typha_domingensis.html

[4] A következő linken többek között egy ebből a növényből és pálmából készült seprűt láthattok, mely Deir el-Medinában került elő: http://www.flickr.com/photos/lenkapeac/2088116129/ (A kiállítás hivatalos oldala: http://xy2.org/lenka/Naprstek.html)

[5]  - tA-mHw

[6] III. Amenhotep és Ehnaton vezírje.

[7] http://www.brooklynmuseum.org/opencollection/objects/3452/Nun_Vessel

[8] http://mek.niif.hu/02100/02115/html/4-1349.html és http://www.terra.hu/haznov/htm/Trapa.natans.html

[9] Rendkívül szárazságtűrő növény, virágai rózsaszínek.

[10] http://maatkara.extra.hu/2010berlinem02.htm

[11] Kosár Deir el-Medinából, benne dumpálma gyümölcsök: http://www.flickr.com/photos/lenkapeac/2088116143/

[12]