Bíbicek az ókori Egyiptomban

Egy nagyon érdekes madárral ismerkedhettek meg, ha elolvassátok ezt az írást, mivel, ahogy azt majd látni fogjátok, a bíbicnek különleges szerepe volt az ókori Egyiptomban. A közelmúltban két olyan előadást is szerencsém volt meghallgatni, ami ezekkel a madarakkal foglalkozott, ez adta az inspirációt. Az egyik dr. Bartos Zoltán nevéhez fűződik, aki a 156. Egyiptomi szombaton tartotta előadását a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetemen 2021. február 20-án „Vízimadarak az ókori Egyiptomban – Ludak, récék, bíbicek” címmel. Ez csak részben szólt a bíbicekről. A másikat ezeknek a madaraknak a szakértője dr. Kenneth Griffin tartotta a Swansea Egyetem Egypt Centre webináriumainak keretében. Ken közel 20 éven át kutatta ezeknek a madaraknak a szerepét, előadását 2021. március 7-én tartotta „All the Rekhyt-people adore” címmel.

Aki szeretne bővebben megismerkedni a madárral, annak több angol nyelvű szakirodalmat ajánlanék. Először is az ókori Egyiptomban előforduló madarakról és szerepükről szól Patrick F. Houlihan – The Birds of Ancient Egypt című műve. Nagyon jó kiadvány a madarak témakörhöz, és megtalálható az interneten a Rozenn Bailleul-LeSuer által szerkesztett „Between Heaven and Earth: Birds of Ancient Egypt”. Konkrétan a rekhyt madárról pedig Kenneth Griffin írt egy könyvet „All the Rekhyt-people adore – The role of the Rekhyt-people in Egyiptian Religion” címmel.

Egyiptomban úgy tűnik háromféle bíbic faj fordult elő az ókorban, ezek a bíbic (Vanellus vanellus), a sisakos bíbic (Vanellus tectus) és a tüskés bíbic (Vanellus spinosus). Mindhárom a lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül a lilefélék (Charadriidae) családjába tartozik. Kenneth említette a sisakos bíbicet a tüskést viszont nem, Houlihan pedig a tüskés bíbicről írt, a sisakosról nem. Ábrázolások alapján úgy tűnik, hogy mind a három előfordult, még akkor is, ha napjainkban a sisakos bíbic Afrika középső részén honos. Szintén a lilealakúak (Charadriiformes) rendjébe, ezen belül a lilefélék (Charadriidae) családjába tartozik a parti lile (Charadrius hiaticula), mely az ókorban és napjainkban is előfordul Egyiptomban.

A bíbic Európa, Ázsia és Észak-Afrika nagy részén előfordul. Európában ugyanakkor van, ahol nem fordul elő vagy ritka, ilyen Portugália, Spanyolország, Olaszország, Görögország és a Balkán egyes részei. Hollandiában kifejezetten gyakori és Magyarországon is jelen van, a Tisza vidékén és a Tiszántúlon fészkel. Egyiptomban napjainkban téli vendég és a Földközi tenger partvidékén Alexandriától nyugatra, a Deltában, a Nílus-völgyben és az oázisokban is előfordul. Elsősorban a síkvidéki vizes területek, de akár hegy- és dombvidéki medencék, folyóvölgyek képezik otthonát.

Egy bájos megjelenésű fekete-fehér alapszínű[1], rövidcsőrű, fekete tollbóbitás madárról van szó. Feje elöl, és a szeme alatti csíkban fekete, hátrább fehéres, a torka csak a nászidőszakban fekete, egyébként fehér. Szárnya széles, lekerekített, feketének tűnik, de a fényben zöld, itt-ott bíbor és kék színben csillog. A farka szögletes. A madár testhossza 28 – 33 centiméter, ehhez képes viszont a szárnyfesztávolsága nagy, 67 – 87 cm. Az alacsony vízben vagy fűben gázolva rovarokkal, pókokkal, csigákkal és gyűrűsférgekkel táplálkozik. Étrendjét kevés fűvel és magvakkal is kiegészíti. Bár alapvetően magányos madár, a táplálékban gazdag helyeken nagy számban gyűlhet össze.

Évente egyszer költ. Fészkelő helyei az alacsony füvű rétek, a mezők, legelők és ugarok. A hímek 80%-a monogám, vagyis csak egy tojóval párosodik, 20%-a viszont poligám, tehát több tojóval is párosodik. Fészkük jobbára egy talajba kapart, száraz fűszálakkal hevenyészett módon bélelt mélyedés. Általában 3 – 4 tojást rak és a pár mindkét tagja fölváltva 24-28 napon keresztül kotlik a tojásokon. Kikelésük után a fiókák egy-két napig a fészekben maradnak, aztán szétszóródnak a környéken, hogy táplálékot keressenek. A szülők szigorúan felügyelik őket és veszély esetén elterelik a ragadozók figyelmét, sőt ha kell, akkor meg is támadják így próbálván elijeszteni őket és megmenteni fiókáikat.

A sisakos bíbic szintén rendelkezik a jellegzetes bóbitával, fekete-fehér és barna alapszínű madár. Ahogy említettem Közép-Afrikában honos és nem vonuló faj. Élőhelye változatos, a sivatagokban, füves pusztákon, szavannákon, cserjésekben ugyanúgy megtalálható, mint a folyók és patakok környékén, sőt nem veti meg a vidéki kerteket és a városias régiót sem. A kifejlett madár testhossza körülbelül 31 centiméter. Rovarokkal táplálkozik.

A tüskés bíbic valamivel kisebb, a testhossza 25-28 centiméter, a szárnyfesztávolsága ennek a madárnak is nagy 69-81 centiméter. Fekete-fehér és barna alapszínű. Európa mediterrán vidékén, a Közel-keleten és Észak-Afrikában honos. Élőhelyei a víz közeli füves puszták, tengerpartok, sós és édesvízű mocsarak, tavak, folyók és patakok környéke. Vonuló faj. Magyarországon rendkívül ritka. Rovarokkal és más ízeltlábúakkal táplálkozik, de nem veti meg az apró gerinceseket, magvakat és a zsenge hajtásokat sem. A vizes területek közelében fészkel. A talajra, egy mélyedésbe készíti el a fészkét, a fészekalj általában 3-5 tojásból áll. A költési idő 22-24 nap. A fiókák a körülbelül 40-45 nap múlva önállóvá válnak.

A parti lile Európa és Ázsia északi részén fészkel, a telet dél Európában, a Közel-Keleten és Afrikában tölti. Napjainkban, Egyiptomban téli látogató a Nílus völgyben, a Deltában, a Fajjumban és a Vörös-tenger partvidékén. A sziklás és homokos tengerpartokat, a sós és édesvízű tavakat, a víztárolókat, a folyók és patakok környékét kedveli. Rendszeres vendég Magyarországon is, főként az Alföldön találkozhatunk vele vonulása idején, tavasszal és ősszel. Kisebb a korábban említett fajoknál, a testhossza maximum 20 centiméter, a szárnyfesztávolsága 48 – 57 centiméter között van. Jellegzetes ismertetőjele a rövid nyakán található fehér és fekete gyűrű. A csőre rövid, narancssárga, a hegyén fekete folttal. A háta és a szárnya barnás színű, a hasa fehér. Rákokkal, puhatestűekkel, rovarokkal és férgekkel táplálkozik, amelyeket a talajon vagy a sekély vízben sétálva keresgél. A fészkét ez a madár is földön lévő mélyedésbe készíti, a fészekalja 2 – 5 tojásból áll. Mindkét szülő kotlik, felváltva 23 – 25 napig. A szülők védelmezik a fiókákat, elcsalják a ragadozót a fészek mellől. A fiókák egy hónap után lesznek önállóak.

A sisakos bíbic a rekhyt szó mögött szerepelhet determinatívumként. Tüskés bíbic ritkán szerepel az ábrázolásokon. Először az Óbirodalom idején találkozhatunk vele az 5. dinasztia korabeli Ti masztabában, Szakkarában. Itt három példány látható a papirusz rengetegben. Kettő egy-egy papiruszernyőn áll, míg a harmadik fészkében a tojásain kotlik. Sajnos a festés nem maradt meg, de a relief a madár minden jellegzetességét visszaadja. Látható például a 11. dinasztia korabeli Baket III (Nr. 15) sírban Beni-Hasszánban. Huszonkilenc különböző madarat és három denevért örökítettek meg ebben a jelenetben – legalábbis ennyi maradt meg – regiszterekbe rendezve, a legtöbbjükhöz hieroglif felirat is tartozik. Alattuk olyan tevékenységek láthatóak, amelyek a folyóparton és a vízen történnek, halászat hálóval és hajózás, a hajók között papiruszbozót is látható. A tüskés bíbic formája és színezése életszerűvé teszi az ábrázolást. A hátát és szárnyát rózsaszínes barnára festették, a fejét, a nyakát és a testét fehéren hagyták, a szeme piros. A madár szárnyáról érdekes módon hiányzik a tüske, amiről a nevét kapta, helyette az egyiptomi művész a madár mindkét lábára egy-egy sarkantyút tett, ez nem jellemző erre a fajra. Mindössze ebben a két esetben azonosítható egyértelműen a tüskés bíbic. Houlihan csapata csupán egyetlen biztosan azonosítható ábrázolást talált a parti liléről, mégpedig a már említett Baket III sírban, Beni-Hasszánban. A regiszterekbe sorolt madarak között szerepel.

Ábrázolásokon az ókori Egyiptomban a dinasztikus kort megelőző időszaktól kezdve a fáraókor végéig szerepel a bíbic. Azt nem tudjuk, hogy az egyiptomiak különbséget tettek-e a fajok között, sőt pontosan az sem világos, hogy mi volt a bíbic ókori egyiptomi megnevezése, de valószínűsítjük, hogy rekhyt.[2]

Korai ábrázolása található a madárnak egy a Nagada kor végéről származó pala palettán, melyet Kairóban őriznek. A paletta igen töredékes, de az felismerhető, hogy a madár egy kikötött hajó fedélzetén van. Egy nagyjából ugyanebből származó és a madár szimbolikus jellegére utaló ábrázolás található az úgynevezett Skorpió buzogányfejen, mely Hierakónploiszból került elő. Itt a bíbic standardokon lóg le a nyakánál fogva felakasztva. A standardok talán város vagy nomoszjelvények, esetleg törzsi jelvények. Később a kerületek jelvényei ilyen formájúak. Ez alapján az ábrázolás alapján született meg az az elmélet, hogy a madár meghódított északi – deltabeli – népeket jelképez és a király uralmát fejezik ki ezen népek felett, ugyanakkor úgy is értelmezhető, hogy az uralkodó Egyiptom minden népét kontroll alatt tartja. Könnyen előfordulhat az is, hogy az egyiptomi történelem ezen korszakában még deltabeli népeket jelenített meg, ugyanakkor nagyon valószínű, hogy az egyiptomi történelem előrehaladtával a madárhoz társított képzetek változtak. Később ugyanis van olyan szöveges forrásunk, amely szerint a rekhyt nép jelen van Felső- és Alsó-Egyiptomban is.

A rekhyt-nép értelmezésére egyébként sokféle elmélet született. Általánosan elfogadott nézet, hogy a rekhyt-emberek az egyiptomi társadalom legalsóbb rétege, a köznép. Más tudósok úgy vélekednek, hogy olyan idegen nép, aki Egyiptomban élt. Van, aki a rekh (rx) – tudni gyökérre alapozva úgy értelmezi őket, hogy akik valamilyen tudás birtokában vannak, esetleg megvilágosultak. Felmerült, hogy a rekhyt-emberek, a pat- és henmemet-emberek különböző egyiptomi társadalmi osztályt jelképez; a patok lennének az elit, a rekhyt a köznép és a henmemet pedig a papok, ez nem bizonyítható egyértelműen. A rekhyt ráadásul sokkal többször jelenik meg és szövegben is többször fordul elő, mint a másik kettő. A rekhytet ábrázolhatják vagy említik a másik kettő nélkül, míg a patot és a henmemetet csak akkor, ha rekhyt is szerepel. Vallási és mágikus szövegekben ritkán a rekhyt előfordul negatív, ártó szerepben. A rekhyt ugyanakkor olyan nép, amelyet védelmezhetnek az istenek. A szövegek alapján a fáraó védelmezi a pat- és a rekhyt-embereket, azért mutat be áldozatot, hogy ők éljenek. A szövegek alapján az istenek teremtették őket, egy szöveg szerint Amon-Ré szeméből jöttek elő. Valószínűnek tűnik, hogy a rekhyt-nép egyiptomi és a fáraó, illetve az istenek számára bizonyos tetteket, cselekedeteket hajtanak végre.

Nézzük meg, hol találkozunk még a madár ábrázolásával és milyen kotextusban.

Az Óbirodalom idejéről, a 3. dinasztia korából maradt ránk Dzsószer egyik szobrának talapzata, a lábai töredékével. A fáraó az Egyiptom ellenségeit jelképező kilenc íjon tapos. A lábai előtt pedig szárnyaikat hátraemelő bíbicek láthatóak. Ez talán megint arra utalhatna, hogy leigázott népeket jelképeznek, a madarakra viszont sohasem tapos rá a fáraó későbbi ábrázolásokon sem. Minden esetre mindenképp valami olyan népről van szó, amit a fáraó ural.

Az Óbirodalomtól megjelenik a bíbic a sírábrázolásokon, mint madár az élőhelyén A papiruszmocsarakat ábrázoló jelenetekben látjuk, amint éppen felröppen, vagy a fészkén ül – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez a madár a földön fészkel. Érdekes módon az Óbirodalom masztabáiban egy másik, szokatlanabb kontextusban is látható a madár. A sírtulajdonos gyermeke tartja a kezében. Nefer szakkarai masztabájában található például egy ilyen ábrázolás az 5. dinasztia idejéről. Nefer éppen a birtokain zajló mezőgazdasági tevékenységeket felügyeli a kutyájával, a lábánál sokkal kisebb méretben pedig ott áll mezítelen, uzeht-gallért viselő leánya, a gyermekekre jellemző hajfürttel. A bal kezével lótuszvirágot tart az orrához, a jobb kezében szárnyainál fogva egy bíbic maradat fog. Nem tudjuk pontosan, hogyan kell értelmezni a madarat, Houlihan úgy gondolja, hogy házikedvencről van szó. Egyébként nem csak a bíbic fordul elő ilyen összefüggésben, gyakrabban látunk az Óbirodalom korabeli sírokban a gyermekek kezében búbos bankát.

A 5. dinasztiától kezdve a rekhyt-nép megjelenik teljes emberalakban, a sírokban a temetési menet tagjaiként találkozhatunk velük, egyébként később az Újbirodalom sírjaiban is.

A Középbirodalomtól, de különösen Újbirodalom korában a madár gyakran kap emberi kezeket. A Középbirodalom idején a királlyal összefüggésben egy Kairóban őrzött reliefen találjuk meg a rekhyt madarat. I. Amenhotep szed-ünnepét örökítették meg rajta. Az király az ünnepi pavilonban ül, amely alatt hét rekhyt madár látható az örvendezés gesztusában. Elképzelhető, hogy eredetileg kilenc madár volt, de sajnos a jelenet bal oldala elveszett. A későbbi korszakokban is részt vesznek és örvendeznek a király szed-ünnepén a rekhyt-emberek.

Az Újbirodalom idején rekhyt-rébusz[3] formában Hatsepszut idején tűnik fel először és innentől kezdve a Görög-római kor végéig használatban marad a motívum. Oszlopokon, kapubejárókban, és szentélyek ajtaja előtt is szerepel. Bár ránézésre díszítő motívumnak tűnik, tulajdonképpen egy kijelentés, amit el lehet olvasni. A kijelentés gyakran tűnik fel templomok oszlopain, csak a Karnaki Amon-Ré templom nagy oszlopcsarnokában több mint ezerszer fordul elő. A rébusz általában három fő elemből áll, az egyik természetesen a bíbic. A madár keze adoráló tartásban van. A madár a neb (kosár) hieroglifa tetején guggol, ami azt jelenti minden, előtte pedig egy kicsi csillag szerepel, amely megerősíti a hódolat, tisztelet gesztusát. A rébusz előtt a király kartusa szerepel. Az egész kompozíció így fordítható: „minden rekhyt-ember hódol“ az uralkodó előtt, akinek a kartusa előtt szerepel.

Bár leggyakrabban a kezekkel ellátott bíbic jeleníti meg a rekhyt-embereket, más ábrázolási formával is találkozhatunk. II. Ramszesz abüdoszi templomában mindegyik variáció előfordul. A rekhyt-embereket megörökíthették emberi testtel és bíbic fejjel, emberként, de a bíbicekre jellemző bóbitával, illetve teljes ember alakban, ilyenkor csak a hieroglif felirat árulkodik arról, hogy a rekhyt-népet látjuk.

Több egyiptológus például Bell, Brand és Wilkinson úgy vélte, hogy ez a rébusz ott jelenik meg a templomokban, ahová a nép bejuthatott. Ennek ellentmondani látszik az, hogy olyan helyeken is látható, például belső szentélyekben, ahová a szöveges források szerint már nem juthatott be akárki, a rekhyt-emberek biztosan nem. A egyiptológusok nagy része egyetért abban, hogy a nép csak a templomok előudvarába juthatott be, esetleg csak ünnepek alkalmával. Ken kutatása során arra a következtetésre jutott, hogy a szöveges források szerint vannak olyan templom előudvarok, amelyek hozzáférhetők voltak a rekhyt-emberek számára. Például Khnum elephantinéi templomában ezt olvashatjuk: „Ő (II. Amenhotep) készíttette ezt atyja Khnum számára, aki Elephantinéban lakik. Azért építtette ezt az ünnepi csarnokot, hogy minden rekhyt-ember láthassa mit építtetett neki.”[4] Karnakban az nagy oszlopcsarnokban szintén felirat árulkodik arról, hogy a rekhyt-emberek bejuthattak oda.

Akkor mi a helyzet a belső szentélyekkel? Ken Griffin úgy gondolja, hogy a rekhyt-rébusznak köszönhetően a rekhyt-emberek itt megjelenhettek jelképeseken még, ha fizikálisan nem is jöhettek be ide és ez tulajdonképpen a funkciójukból adódik, ami az, hogy tiszteljék a királyt és a szentélyben lévő istent. Az egyiptomi templom a kozmoszt képezi le, és így az egyiptomi társadalom minden részét magában kell foglalnia, hiszen az része a kozmikus rendnek. Sőt a templomokban a külföldieket és az ellenségeket gyakran ábrázolták, bár minden esetben legyőzi őket a fáraó, vagy fogolyként az istenek elé viszik őket. Ezek ábrázolások szükségesek voltak ahhoz, hogy kifejezzék az uralkodó fenntartja a rendet (maat) és mágikusan elősegítették a káosz (isfet) elűzését.

A rekhyt-rébusz a királyi palotákban is megtalálható, például III. Rameszesz Tell el-Yahudiyában található palotájában, feltehetőleg az ajtófélfákat díszítették rekhyt-rébusz frízek fajansz csempék formájában, de Merenptah memphiszi palotájában is megjelent a motívum. Díszíthették ebben a formában az uralkodók szobrainak és szfinxeinek talapzatát, megjelenhet az uralkodó lábtartóján, ugyanakkor a „megjelenések ablakát” is szegélyezhetik. A Ramesszida korból ismerünk egy mészkőosztrakont, amelyen az uralkodót látjuk a „megjelenés ablakában”, alatta megkötözött ellenségeket ábrázolnak, mellette viszont a rekhyt-rébuszt.

Ezen ábrázolások azt hangsúlyozzák, hogy a fáraó teljes irányítás alatt tartja a rekhyt-embereket, akik tisztelik őt. Az Újbirodalom templomaiban megfigyelhető, hogy a fáraó rekhyt madarat tart a kezében és az előtte álló istenség felé irányítja, aki viszont a királyság emblémáit adja át a fáraónak. Ilyenkor a szövegek szerint a rekhyt-emberek egységben vannak a markában. Ez nagyon szépen fejezi ki azt a körforgást, aminek a rekhyt-emberek is nélkülözhetetlen részei: az ő feladatuk, hogy imádják a királyt, aki az isteni rendnek megfelelően kormányoz és bemutatja az isteneknek a megfelelő áldozatokat, az istenek pedig ezért cserébe biztosítják a király hatalmát és Egyiptom jólétét. A képek között I. Széthit láthatjátok Ré-Harakhty és Amon-Ré társaságában. Amon-Ré fegyvereket ad át az urólakodónak, miközben ezt mondja: „...Trónomra helyezlek, hogy minden ország felett uralkodj, minden idegen ország a késedhez van rendelve, senki sem lépi át határaidat..." (Angolból fordítva: Rosalie David - Temple Ritual at Abydos 84. o.) A kosfejű Napisten pedig hosszú uralkodást és sok jubíleumi ünnepet ad neki.

Egy kivételes és eddigi ismereteink szerint egyedülálló ábrázolás található III. Ramszesz medinet-habui évmilliók templomában. A migdol bejárati kapu felett található felső ablak két oldalán láthatók térdelő alakok a jellegzetes bíbic bóbitával neb kosáron. A figurák karjai adoráló tartásban vannak. Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal magát a királyt ábrázolják rekhytként, mivel a figurák nemesz-fejkendőt viselnek, szakállt és rövid kötényt (sendyt). Az uralkodó itt a „rekhyt-emberek” királyaként jelenik meg.

Ugyanakkor a legkülönlegesebb relief Augusztusz idejéből származik a rekhyt-emberekről és a Philé templom mammiszijának ábrázolásai között találkozhatunk vele. Az uralkodó kinyit egy szentélyt, amelyben Ízisz a gyermek Hóruszt szoptatja. Kiveszi a gyermek Hórusz szobrát és felmutatja a rekhyt embereknek, akik itt teljes emberalakban láthatóak örvendezés gesztusában. A felirat egyértelműen rekhytként azonosítja őket. A jelenethez tartozó leírást Ken az előadás keretében ismertette, így hangzik: „Recitáció: légy csendben négyszer, örvendezz négyszer.” – Ez arra utalhat, hogy a szobrot négyszer emelték fel, talán a négy égtáj felé. – „Minden rekhyt-ember jön, hogy örvendezzen, amikor látja Ozirisz fiát, mert ő a király.”

Az egyiptomiak elképzelése szerint a reliefek valósággá váltak, így rébusz formájában a rekhyt-emberek örök időkre imádják mind a fáraót, mind az adott templomban élő isteneket. Ennek során a rekhyt-emberek nemcsak a saját maguk, hanem az egész kozmosz létét is garantálták.

Érdekesség, hogy Tuna el-Gebel íbisz-katakombáiban kis számban, de előfordult bíbic múmia is.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2021.05.01.

Felhasznált irodalom:

Patrick F. Houlihan – The Birds of Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

Rozenn Bailleul-LeSuer (editor) – Between Heaven and Earth: Birds of Ancient Egypt (OIMP 35.)

Richard H. Wilkinson: Reading Egyptian Art – A Hieroglyphic Guide to Ancient Egyptian Painting and Sculpture (Thames and Hudson)

Kenneth Griffin - A Reinterpretation of the Use and Function of the Rekhyt Rebus in New Kingdom Temples