Állatvilág II.

 

A sivatag vadjai 2. rész

 

A sivatag állatainak bemutatását egy olyan élőlénnyel folytatom, mely még ma is él Egyiptomban, az Arab-sivatag hegyeinek akáciával benőtt sziklás kanyonjaiban, ennek ellenére az eddigi leletek alapján nem ábrázolták őket az ókorban. A szirtiborzról (Procavia capensis ruficeps) van szó. Ez a nyúlnagyságú állat nagy feltűnést keltett, amikor azt állították róla, hogy az elefánt legközelebbi élő rokona, de napjainkban már a páratlan ujjú patások közé sorolják, tehát a lovak, tapírok és orrszarvúk rokonságába. Annak ellenére, hogy az ábrázolásokon nem jelenik meg, meg kell említenünk a sivatag vadjai között, mert Elephantinén, a Szatet templomból, a 3-4. dinasztia idejéről, a nekropoliszból pedig a 6. dinasztia idejéről kerültek elő csontjai.

Az ábrázolások alapján a szavannacerkófot is itt kell megemlíteni, mert Meirben egy vadvilágot megörökítő jelenetben oroszlánok, egy zsiráf és egy dámszarvas kíséretében láthatjuk, amint éppen kölykét hozza a világra. Az azonban vitatott, hogy az állat legalább a Középbirodalomig még előfordult-e Egyiptomban, hiszen a víz-közeli ligetes erdőkkel tarkított szavannákat kedveli, csakúgy, mint a zsiráf vagy a dámszarvas. Feltehetőleg arról van szó, hogy Núbiából importálták és házi kedvencként tartották őket. Azt, hogy a középbirodalmi vadászat jelenetekben nem feltétlenül a valóságot örökítették meg, az is alátámasztja, hogy a Predinasztikus kor mitikus állatai is megjelennek bennük, amelyeknek a létezésében hittek, de nem találkozhattak velük. A szavannacerkóf bár nem sorolható a sivatag vadjai közé, előfordulását Egyiptomban nem lehet kizárni.

A szakkarai és abuszíri vadászjelenetekben fordul elő a szaharai csíkos menyét, mely napjainkban a Nílus-deltától nyugatra él, a Líbiai-sivatagban és az előtte található part menti területeken.

Ma már nem található meg, de az ókorban valószínűleg gyakori volt Egyiptomban a méhészborz, melynek ez idáig mindössze egyetlen ábrázolása ismert, Szahuré templomából (5. dinasztia). Sajnos ezen sem biztosan azonosítható, mivel erősen töredékes, az állat eleje hiányzik.

A nagymacskák közül rendszeresen előfordul a vadászjelenetekben az oroszlán, a leopárd nehezebben azonosítható, ha a bunda mintázata már lekopott, de többször előfordul. Míg az oroszlán legkésőbb a 18. században tűnt el teljesen Egyiptomból, addig a leopárd csak a 20. században.

Bár a vadászjelenetekben gyakran láthatók nagy fülű nyulak, a csontleletekben csak elvétve mutathatók ki.

Az óbirodalmi ábrázolásokon gyakran jelenik meg a sivatagi ugró egér ugrás közben vagy amint a fészkébe menekül. A kisebb fajta Jaculus jaculus jaculus gyakori volt Egyiptomban, a nagyobb testű Jaculus orientalis előfordulása csak a Nílus-deltától nyugatra, a partvidékre korlátozódott.

A sivatag vadjai között a vadászjelentekben gyakori és olykor kis ládikában megjelenik az áldozatvivők kezében is a sün. Ezek a Paraechinus nembe tartozó sivatagi sünök, melyekből ma csak két fajta fordul elő, a deltától nyugatra, a tengerpart mentén a Paraechinus deserti és délen a Keleti-sivatagban a Paraechnius aethiopocus. Előbbi elterjedési területének határa az ókorban délebbre volt, utóbbié pedig északabbra, nem meglepő, hogy viszontlátjuk őket a sírábrázolásokon. A mezőgazdasági területen él és gyakori Alsó-Egyiptomban a kisebb testű, de nagyobb fülű ún. füles sün (Hemiechinus auritus). Egyes sünskaraboidok, nagy fülük miatt biztos, hogy ezt az állatot mintázzák, azonban az amulettek és más sünszobrok között nagyobb számban fordul elő a sivatagi sün.

 

A sivatag vadjai az áldozatvivőknél is megjelennek, akik az ábrázolásokon a sír tulajdonosa elé vezetik ezeket az áldozati állatokat. Az ételáldozat céljából elfogott és hizlalt fajok nagyrészt azok, melyek a sivatagi vadászat jelenetekben is szerepeltek, főként az oryx (nyársas antilop), a dorkászgazella, a núbiai kőszáli kecske, az addax (mendészantilop), ritkábban a tehénantilop, elvétve a sörényes juh, és az ábrázolások tanúsága szerint az Óbirodalomban gyakran a csíkos hiéna is.

Míg az áldozatvivő jelenetekben a hízóökrök nyugodtak és rendezetten lépkednek előre, mindegyiket egy pásztor vezeti kicövekelésükig, addig a felvezetett sivatagi vadak nyugtalanok. A pásztoroknak nagy erőfeszítésébe telik, hogy ellenőrzésük alatt tartsák őket.

Az Újbirodalomban már csak elvétve fordulnak elő az áldozati állatok között a sivatag vadjai, például II. Ramszesz abüdoszi templomában, de nincs bizonyíték arra, hogy hizlalták, vagy csordákban tartották volna őket. A gazellákat, az antilopokat, valamint a kőszáli kecskéket már csak ritkán említik az áldozati listákban.

A tehén- és mendészantilop, valamint a sörényes juh az Óbirodalom után már nem található meg az áldozati állatok között. A hiénák későbbi tartására sincsen bizonyíték.

 

A sivatag vadjai amuletteken

 

Az antilop, oryx, gazella és kőszáli kecske amuletteket nehéz fajtához kapcsolni, mivel gyakran csak stilizáltan vannak megformázva. Az egyik legkorábbi amulett éppen egy ilyen antilop, vagy kőszáli kecske fej, melyet csontból faragtak ki és a Badari kultúrára datálható (kb. i. e. 4500). Viselője talán azt remélte, hogy az állat gyorsaságát kölcsönzi neki, vagy pedig azt, hogy nagyszerű vadásza lesz ezeknek a sivatagi állatoknak. Csak később váltak ezek az állatok a káosz megtestesítőivé, az antilop Széth és csatlósainak megjelenési formájává. Elképzelhető, hogy az Óbirodalomban a mázas vagy szteatit fejek apotropaikus[1] céllal kerültek a sírokba, hogy elhárítsák azokat a negatív erőket, amelyeket megtestesítettek. Ugyanakkor a finoman megmunkált, fajanszból elkészített, megkötözött antilopok, melyek feltehetőleg az Újbirodalomra datálhatók ugyanígy megjeleníthettek ételáldozatot is. Az Újbirodalomban és különösen a Ramesszida-korban kisebb gazella szobrok, melyek ovális alapon kuporognak és kizárólag mázas szteatitból készültek ugyanazt a célt szolgálták, mint a kortárs skarabeuszok. Az állat népszerű témája volt a plakett alakú, áttört megmunkálású és több színű fajanszból készített gyűrűlapoknak is. Elképzelhető, hogy az állatnak regeneratív erőt tulajdonítottak, mert sikeresen megélt a kopár sivatagi területeken, így meg volt a képessége, hogy legyőzze ezt a halálos életteret és így magát a halált is. Valószínűleg ez a szimbolika húzódik meg Ahhotep királynő amulettekkel teli nyake mögött, melyet aranyfóliából készült kőszáli kecskék és gazellák díszítenek vagy amögött az elektrum gazellafejekkel ékesített diadém mögött, mely III. Thotmesz feleségeinek sírjából került elő. Feltehetőleg a 16. felső-egyiptomi nomosz szent állatát jeleníti meg az, az egyedi, aranylemezből készült oryx, amely tjet amulettet visel a nyakában és egy 1. dinasztia korabeli sírból származik.

 

Nyúl amulettek az Óbirodalom végén jelennek meg és az I. Átmeneti korban is gyakoriak, főként karneolból és elefántcsontból készítették őket. Az Újbirodalomban csak szórványosan fordulnak elő. A legnépszerűbbek a Későkorban, amikor szinte kizárólag zöld fajanszból készítették őket. A felfüggesztő lyuk a háton helyezkedik el, támogatva a hosszú füleket. Alkalmanként az ovális alap, amelyen az állat nyugszik dekorált, és így pecsétként is funkcionálhatott. Sivatagi állatként regeneráló erőket tulajdonítottak a nyúlnak, de ismert volt gyors mozgása, kiváló érzékei és szaporasága is. Életében az amulett viselője ezeket a tulajdonságokat szerette volna megszerezni magának, halála után pedig az újjászületést remélte tőle. Talán ez a szimbolizmus rejlik abban az áttört karperecben is, melyen arany és ezüst nyulak futnak körbe.

 

Egy kalcitból készült sün amulett került elő Matmarban egy Nagada II. kori temetkezésből, melyet gyöngyök közé fűztek fel egy bokaláncra,. Ettől kezdve az egész fáraókorban fontos motívum. Az Óbirodalom idején például néha temetkezési hajók orrát díszíti, a Középbirodalomban kék fajanszból készült sünfigurákat is elhelyeztek a sírokba, a Későkorban pedig kozmetikai edényeket készítettek sün alakúra. Amulettként az Újbirodalom korában volt a legnépszerűbb. Az ovális alapra, amin az állat állt, feliratokat véstek és így pecsétként is használhatták. Ezt az állatot az egyiptomiak az újjászületéssel kapcsolták össze, talán azért, mert téli álmot alszik, de azért is, mert sivatagi állatként a Nílus termékeny völgyén túl, nehéz életkörülmények között is meg tudott élni. Meghódította a halál birodalmának tekintett sivatagot, és így le is győzte azt. A korai időkben kőből, később fajanszból készítették őket.

 

Ajánlott linkek:

Fajansz sün szobrocska a Középbirodalom korából:

https://www.brooklynmuseum.org/opencollection/objects/3735/Hedgehog

 

Egy zsinóron függő, mázas szteatitból készült sün amulett látható a képen, mely a 13. dinasztia közepére datálható:

http://www.metmuseum.org/collections/search-the-collections/545175?img=0

 

Fajansz sün amulett a Későkorból:

http://www.metmuseum.org/collections/search-the-collections/552916

 

Kőszáli kecskét formázó amulett, Újbirodalom:

http://www.metmuseum.org/Collections/search-the-collections/544071?rpp=20&pg=1&ao=on&ft=Ibex-Shaped+Design+Amulet&pos=1

 

 

A papiruszbozót és a Nílus élővilága

 

A papiruszrengetegbe könnyű hajóval tett látogatások és az itt zajló vadászatok, mint a vízilóra vadászat szigonnyal, a hajító bottal vagy hálóval madarakra való vadászat, valamint a halak hálóval vagy lándzsával való kifogása a sivatagi vadászathoz hasonlóan részét képezik a sírok dekorációjának. A jelenetek számából, sokszínűségéből arra következtethetnénk, hogy a papiruszbozótban való vadászat Egyiptom elitjének kedvtelései közé tartozott, de ezek is hordoznak magukban rituális jelentést. A káosz erőinek legyőzésével és Boesneck szerint az életerő évenkénti megújulásával függnek össze, mely a halhatatlanság megtartásához szükséges. Nebamun thébai sírjában a madarászat jelenethez a következő felirat tartozik: „Szívből örülni és valami szépet látni az örökkévalóság és az élet helyén.” Hogy ki az, aki ténylegesen részt vett ezeken a vadászatokon és mennyire gyakran, az bizonytalan marad. A jelenetek részletessége, és mozgalmassága azonban zoológiai és művészeti szempontból is igen értékes.

A papiruszbozót sűrűjét a sírábrázolások tanúsága szerint rendkívüli fajgazdagság jellemzi, elképzelhetetlenül sok madár talált itt rejtek- és fészkelőhelyet. A vízfelszín alatt pedig számos halfaj élt. A reliefeken látható hajfajtákat a csontleletek is megerősítik.

 

Ennek az élőhelynek a legfélelmetesebb és legerősebb állatai a vízilovak és a krokodilok voltak, melyeket rendszeresen megörökítettek ezekben a papiruszbozót jelenetekben. Ezzel ellentétben a hajó mellett tovaúszó nílusi puha teknős (Trionyx triungius) csak ritkán látható.

Hogy az egyiptomiak milyen kiváló megfigyelők voltak, kitűnik az olyan jelentekből, mint amilyet például Ti masztabájában láthatunk, amikor a vízilómama borját védelmezve megragadja a veszélyesen közel merészkedő krokodilt. Alsó állkapcsának szemfogai keresztüldöfik a krokodil testét és annak válla mögött folytatódnak.

A víziló a 19. század első felében tűnt el Egyiptomból, a krokodil nem sokkal később. Az egyik legkorábbi víziló amulett kagylóhéjból készült és egy predinasztikus kori badari temetkezésekből származik. Valószínűleg az volt a feladata, hogy távol tartsa viselőjétől ezt a veszélyes állatot, ugyanakkor erejét szerették volna megnyerni saját maguk számára és ellenségeik ellen felhasználni. Ismertek vízilófejet formázó példányok is. Általában mázas kőből készültek, ritkábban elefántcsontból vagy lápisz lazuliból és főként az Óbirodalom végére jellemzők, de az Újbirodalomig szórványosan azért előfordulnak. A vízilovat is a regenerációval hozták összefüggésbe, nem csak hogy a megújuló Nílus vízében élt, hanem úgy gondolták, hogy hangosan üvölt, amikor a nap felkel, illetve lemegy, így a nap utazásához, a mindennapi újjászületéshez is kapcsolódott. A Középbirodalom korából féldrágakőből készült példányok is ismertek, az Újbirodalomban pedig a víziló pecsételőket is díszíthetett.

A Nílusban és csatornáiban, a kisebb, nagyobb tavakban rengeteg krokodil élt, ezek az állatok a papiruszrengeteget megörökítő jelenetekben kitűnnek hatalmas méretükkel. A nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) 6-7 méter hosszúra is megnőhet. Az ókori Egyiptomban betöltött szerepe kettős és igen szerteágazó, melyekből most csak néhány aspektust mutatok be. A Halottak könyve 31-32. fejezete szerint fenyegetést jelentett a túlvilágon, ezek a mondások krokodil elhárítását célozzák, amely azért jön, hogy ellopja az elhunyt varázserejét. De a Piramis- és a Koporsószövegekben, valamint a Halottak könyvében olyan mondások is előfordulnak, amelyek azt célozzák, hogy az elhunyt krokodillá váljon, ilyenkor a halott az állat hatalmas erejét szerette volna megkapni. Ez a rendkívül veszélyes állat hatékony védelmező is lehetett. Egy óbirodalmi sírban olvasható átokformula így hangzik: „A vízben a krokodil van ellene, a szárazföldön a kígyó van ellene.” A krokodil, mint bajelhárító megjelenik azokon a vízilóagyarból készült varázsbotokon is, melyek a Középbirodalom idején a szülés során biztosítottak mágikus védelmet. Az orvoslásban is találkozunk vele, egy fejfájás elleni varázsigét például egy agyag krokodilfigura felett kellett recitálni. Amulettje már a történelem előtti időkben előfordul, de nagy számban csak az Archaikus kor végén kezdik készíteni, főként mázas kőből. Ezt követően a fáraókor végéig előfordul kőből és fajanszból is. Vagy függesztő lyukkal látták el az amulettet vagy pedig az állat lábai között a fejétől a farkáig haladt a furat. A Szaiszi korból ismert egy olyan fajansz plakett, amelyen hét darab krokodil van plasztikusan megformázva. Ezek az amulettek bajelhárító, védelmező céllal készültek. Az egyiptomiak annyira rettegtek a krokodiloktól, hogy számos ellenük irányuló varázsige is fennmaradt. Ugyanakkor a krokodil Szobek szent állata is volt, emellett az újjászületés szimbóluma, mivel úgy gondolták, hogy az ősvíz megújuló vizeiben él, amelybe úgy süllyedt bele, és amelyből úgy emelkedett ki, mint ahogyan a Nap. Plutharkosz szerint az egyiptomiak megfigyelték, hogy a krokodil a tojásait a parttól akkora távolságra rakja le, hogy még éppen ne érje el őket az áradás, ezért úgy gondolták jósolni is képes.

 

A madarakra hajító bottal vadásztak, vagy hálóval fogták be őket. Csalimadarakat is alkalmaztak, melyek közül biztosan azonosítható a kis kócsag, a búbos banka, a galamb és a tarka halkapó.

Nem minden a papiruszmocsárban és madárhálóban ábrázolt maradat lehet pontosan azonosítani, de megtalálható közöttük a korábban csaliként felsorolt fajták mellett a pelikán, a kormorán, a szürke, a törpe és a kanalas gém, a nagy kócsag, a bakcsó, a papucscsőrű madár, a batla, a tarvarjú, a szent íbisz, a daru, a hó- és pártásdaru, a kék fú, a szárcsa, a gulipán, a parti lile, a bíbic, a tüskés bíbic, a nagy guvatszalonka, a cankó, a gyöngybagoly, a jégmadár, a bütykös hattyú, valamint több lúd és kacsafajta.

Úgy tűnik, hogy a bütykös hattyúnak valamilyen szimbolikus jelentése volt az egyiptomiak számára, mert fából készült szobrait sírokban is elhelyeztek, hogy pontosan mi volt a funkciójuk azt sajnos még nem tudjuk. Egy majdnem életnagyságú bütykös hattyú szobor került elő pédául Itiweret hercegnő dashuri sírjából a 12. dinasztia idejéről, az Újbirodalom idején pedig több királysírba is elhelyeztek ilyen szobrot.

Külön leírásban olvashatsz a honlapon a gémekről és az íbiszfélékről:

http://maatkara.extra.hu/florafauna/gem.htm

http://maatkara.extra.hu/florafauna/ibisz.htm

 

A papiruszernyőn található madárfészkek felé gyakran közelítenek kisebb ragadozók. A bátran fellépő tarka halkapónak és a nílusi lúdnak nem mindig sikerül az egyiptomi mongúzt (herpestes ichneumon) vagy a petymeget megakadályoznia abban, hogy elragadjon egy-egy fiókát. Az mongúz vagy ichneumon még ma is megtalálható Alsó-Egyiptom mezőgazdasági területein, nem zavarják a közeli falvak. Amikor a vádik még nem voltak ennyire kiszáradva a „sivatagi” területeken is megtalálható volt, ezért elképzelhető, hogy néhány sivatagi vadászjelenetben is ábrázolták, de nem azonosítható egyértelműen. Az első megszelídített, nyakörvet viselő mongúzt a 12. dinasztia idején ábrázolták egy beni hasszáni sírban. Ez az állat nevezetes arról, hogy mérges kígyókat is megöl, feltehetőleg ez vezetett ahhoz, hogy a Napistenhez kapcsolták és a Későkorban megjelenési formájaként tisztelték. Az ichneumon bronzszobrok felajánlási ajándékok voltak és/vagy mumifikált állatok koporsójaként szolgáltak. A bronzszobrok némelyikén nyakörvet is megörökítettek, ez is arra utal, hogy ezeket az állatokat olykor fogságban tartották, de teljes háziasításuk nem történt meg.

A petymeg ma már csak a Keleti-sivatag legdélnyugatibb és legdélkeletibb részén fordul elő Egyiptomban.

A papiruszbozót ragadozói közé tartozik a mocsári macska (Felis chaus), azonban sírábrázolásokon mégis a vadmacskát (Felis silvestris libyca) vagy ennek háziasított változatát azonosították. Például Khnumhotep beni hasszáni sírjában (Középbirodalom, 12. dinasztia), ahol egy vadon élő állatot vagy Nebamun thébai sírjában (Újbordalom), ahol a sír tulajdonosának háziasított macskáját örökítettek meg.

Mocsári macska csontja került elő Tell el-Farain predinasztikus rétegéből (Nagada II). A Későkor macskamúmiái között csak elvétve fordul elő.

Mereruka sírjában (Óbirodalom, 6. dinasztia) abban a jelenetben, ahol szigonnyal fognak halakat, a papiruszrengeteg partjánál egy vidra látható, amint halat fogyaszt. Ez az állat nem csak hallal táplálkozik, hanem megeszi az apró madarakat, madárfiókákat, tojásokat és békákat is, melyek a papiruszbozótban mind bőséges mennyiségben álltak rendelkezésre. Ha az ember figyelmesen szemléli ezeket a jeleneteket, akkor valóban megtalálhatók ezek az apróbb állatok, mint a békák, szöcskék, szitakötők és lepkék is ezeken az ábrázolásokon.

 

A békák a békaszőlő levelén ülnek, a szöcskék vagy szintén ezeken, vagy a papiruszernyőn. Amikor az évenkénti áradás lecsengett, békák és ebihalak tömege lepte el a Nílust és annak partját, tavakat, de még a kisebb pocsolyákat is, valószínűleg ezért választották az egyiptomiak az ebihalat a 100 000-es szám jelölésére. A spontán teremtés gondolata közel állt ezekhez a Nílus iszapjában tömegesen felbukkanó ebihalakból békává alakuló állatokhoz. A béka az élet létrejöttének és az újjászületésnek a szimbóluma lett. Már az Archaikus korból nagyszámú békaszobrocskát ismerünk. A békát és a varangyot azonban nehéz megkülönböztetni az amulettek között.

A valódi békákat Egyiptomban a nílusi béka (Rana mascareniensis) képviseli, melynek jellegzetessége a hátán található körülbelül 8 hosszanti irányú vonal. A 12. dinasztia idejéről fennmaradt egy gyönyörűen megmunkált, ezt az állatot formázó obszidián amulett. A papiruszbozótban ábrázolt békák között lehet levelibéka is, melyet Egyiptomban a Hyla savigny képvisel. Két varangy faj is él itt, a gyakoribb párducvarangy és a zöld varangy. Thébában előkerült egy 7 cm hosszú kisplasztika a 18. dinasztia idejéről, melyet párducvarangyként azonosítottak, de Merimdében a neolitikus csontleletekben is kimutatható ez az állat.

A szöcske vagy sáska formájú amulettek mázas szteatitból mind az Óbirodalomban, mind a 18. dinasztia idején előfordulnak és naturalisztikus kidolgozásúak. Karneolból készült példányok is ismertek. Az állat reproduktív tulajdonsága miatt elképzelhető, hogy az amulettől viselője termékenységet várt, habár rajban való előfordulása miatt elképzelhető hogy a bőséggel és gazdagsággal állt kapcsolatban, de tisztán túlvilági funkciója is lehetett, mivel a Piramisszövegek 467. és 627. mondása az égbe emelkedést szöcske vagy sáska alakban írja le.

 

A Nílusban élő halak közül a Tilapia niloticát vagy más néven boltit szeretném kiemelni, mely a szájában költi ki az ikráit, és a kikelt kishalaknak is a szájában nyújt menedéket. Az ókori Egyiptomban ez a leggyakrabban ábrázolt hal, nem csak sírábrázolásokon, hanem kisplasztikában is, emellett díszítő elemként is megjelenik edényeken. Az egyiptomiak számára a megújuló élet és az újjászületés szimbóluma volt. Ez a mögöttes jelentéstartalom jut kifejezésre abban az ábrázolásban is, amely egy ramesszida kori deir el-medinai sírban[2] található, ahol egy hatalmas méretű tilápia fekszik egy oroszlános balzsamozó ágyon és Anubisz hajol fölé. Apró gyöngyként felfűzhető amulettjei az Óbirodalom végétől fordulnak elő. Zöld mázas szteatitból, karneolból, földspátból és később többszínű fajanszból és üvegből is készítették őket. A Középbirodalomtól több soros láncokat is díszítettek nemesfém tilápiákkal. III. Thotmesz feleségeinek sírjából például három soros aranyból készült halakkal díszített öv került elő. Az Újbirodalomban skaraboidokon is megjelenik, nem csak a tetejükön, hanem azok alsó felén is,, általában más regenerációval kapcsolatos szimbólumok társaságában. Ma ez a leginkább fogyasztott halfajta Egyiptomban.

A Oxyrhynchus halnak az Ozirisz-mítoszban volt szerepe, úgy tartották, hogy miután Széth feldarabolta Oziriszt és a Nílusba hajította testrészeit, ez a hal ette meg a falloszát. Nem pontosan tisztázott, hogy melyik halról is van szó, de nagy valószínűséggel egy csőrös szájú halféle. Ismertek amulettjei és a Későkorból bronz szobrai is.

 

Ajánlott linkek:

Halászat jelenet részlete Menna sírjából (TT69), Újbirodalom, 18. dinasztia.:

http://asset-0.soup.io/asset/3544/8525_0496_960.jpeg

 

Tilápia balzsamozóágyon Kabekhnet sírjából:

http://xy2.org/sitebuilder/images/TT2_4_Rissoto-514x315.jpg

 

Oxyrhynchus hal szobra a Későkorból:

http://africhthy.org/file/1405

 

 

Kisemlősök

 

A kisemlősök közül szeretném megemlíteni cickányt, mely a Későkorban kultikus szereppel bírt és bronzfiguráit gyakran keverik az ichneumonéval.

 

Az ókori egyiptomiak a denevéreket a madarak közé sorolták. Ábrázolásaik a sírokban, osztrakonokon és a kisplasztikákban is ritkák. A legismertebb ezek közül III. Baket beni hasszáni sírjában található, ahol két repülő és egy ülő példányt örökítettek meg. J. Anderson ezeket nílusi repülőkutyaként (Rousettus aegyptiacus) azonosította, mely nem valódi denevér, hanem egy növényevő repülő kutya, kb. 60 centiméteres szárnyfesztávolsággal. Egy Dashurból előkerült kisebb múmiapólya egy gyöngybagoly csontjai mellett egérfarkú denevérek csontajait is tartalmazta. Feltehetőleg ezt a fajt ábrázolja egy osztrakon is, mely a Ramesszida-korra datálható.

 

 

Gyíkok, kígyók

 

Aki napjainkban Egyiptomba látogat, nagy eséllyel találkozik gekkóval a hotelszobában, a plafonon és a falakon futkároznak, mivel kellemetlen rovarokat fogyasztanak, szívesen látott vendégek. Ez az állat szintén megtalálható a hieroglif jelek között.[3]

A gyíkok sok már említett állathoz hasonlóan a regenerációval álltak összefüggésben, mert már az egyiptomiak is megfigyelték, hogy képesek a végtagjaikat és a farkukat visszanöveszteni. Ebben az összefüggésben az Újbirodalom túlvilági vezetőiben a kígyók mellett a gyíkokat is gyakran fogják a kezükben a túlvilági istenek. Amulettként ritkák. Az Újbirodalom korából ismert 9 darab szépen megmunkált aranylemezből készült példány, melyeken a felfüggesztő lyuk a szájnál található. Egy a 26. dinasztiára datálható zöld fajanszból készült amulett úgy néz ki, hogy egy négyszögletes alapon két gyík fekszik. Függesztő lyukkal ellátott apró üreges bronz tartóba, melyet egy gyík alakja vesz körbe, az állat mumifikált példányát tartották. Ez az apró ereklyetartó viselőjét Atummal kapcsolta össze, akinek a gyík az egyik szent állata volt.

Egy papiruszbozót ábrázoláson, mely az 5-6. dinasztia idejéről származik megörökítettek egy közönséges kaméleont (Chamaeleo chamaeleon), de egy az Újbirodalom korából származó osztrakonon is megtalálható és ismert egy kaméleonszobor is.

Az elephanitnéi nekropoliszban egy 5-6. dinasztia korabeli és egy 6. dinasztia korabeli sírban találtak egy-egy természetesen mumifikálódott foltos ércesgyíkot (Chalcides ocellatus ocellatus). A Későkorban gyíkkoporsókba mumifikálva elhelyeztek ilyen állatot, de ezek között előfordul a homoki szkink is (Chalcides sepsoides).

A sivatagi agáma Merimde és Maadi predinasztikus településein bizonyítható.

A varánuszokat Hérotodosz szárazföldi krokodiloknak nevezi (IV, 192) „amelyek körülbelül három könyök hosszúak és egészen úgy néznek ki, mint a gyíkok”. Az állat nagyságából kiindulva Hérodotosz a sivatagi varánuszról beszél, mely kb. 1,5 méter hosszúra nő. De a Nílus mentén Felső-Egyiptomban az ember a kb. 2 méter hosszúra növő Nílusi varánusszal (Varanus niloticus) is találkozhat. Varánuszcsigolyák Merimde neolitikus rétegében is előfordultak.

 

A Deltában és a víz közelében él az ártalmatlan kockás sikló, de számtalan más, köztük igen mérgező kígyó is megtalálható Egyiptomban, például az egyiptomi kobra, a feketenyakú köpködőkobra és a szarvasvipera. Részletesebben majd egy külön leírásban foglalkozom velük, ezért most csak utalásképpen emlékezem meg róluk.

 

Néhány a leírásban szereplő állat ókori egyiptomi megnevezése:

Hieroglif

Átírás

(MDC-ben)

Ejtsd

Jelentés

sbk

szobek

krokodil

db

deb

víziló

rm

rem

hal

dAgyt

dagit

denevér

aSA

asa

gekkó

znHm

szenhem

szöcske

 

 

Képek:

Viziló figurával diszitett fa fésű a Predinasztikus korból, kb. i.e. 4300-3050.

Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

A Nilus állatvilága Kagemni sirjában, Óbirodalom. Látható itt halat elragadó krokodil, krokodilt megragadó viziló. Az alsó regiszterben pedig az áldozatvivők különböző halakat visznek.

Szintén Kagemni sirjában található ez a halászat jelenet. A kép bal oldalán békát, szitakötőt és szöcskét is megfigyelhetünk.

Fajansz vizilószobor a Középbirodalom idejéről. Az állaton megjelenik élővilágának flórája és faunája.

Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

A Nilus élővilágával dekorált fajansz tálka .

Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

Arany karperec gekkó és hal medálokkal.

Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

 

 

 

Készítette: Maatkara

 

 

Felhasznált irodalom:

Das Tierwelt des Alten Ägypten – Joachim Boesneck

Gabrielle Höber-Kamel - Die ägyptische Tierwelt (Kemet, Jahrgang 13, Heft 4, Oktober 2004)

Carol Andrews, Amulets of Ancient Egypt (University of Texas Press, 1998)

Patrick F. Houlihan – The Animal World of the Pharaohs (Thames and Hudson, 1996)

 

  


 

[1] Bajelhárító.

[2] TT2 Kabekhnet sírja.

[3]