Állatvilág I.

 

Egyiptom területe ma a Sínai-félszigetet is beleértve 1 millió négyzetkilométer. Ennek mindössze 3,5 százaléka található a Nílus-deltában, a Nílus-völgyben és az oázisokban. A Nílus-delta[1] 250 km széles és 800 km hosszú, a Nílus-völgyben a termékeny földterület szélessége 1-23 km között mozog, ez a „fekete” föld Egyiptom éltető ütőere, mellyel éles kontrasztot alkotnak az ezt körülvevő sivatagok, a „vörös” föld, mely nyugaton a Líbiai-, keleten az Arab-sivatag.

A fauna változásában fontos szerepet játszott, hogy a történelem előtti és az Archaikus korokban még jóval több volt a csapadék, mint az utóbbi 4000 évben. A Keleti-sivatagban akkor még akáciás szavannák terültek el, az egyre erőteljesebb kiszáradási folyamat miatt azonban az egykor ott élő nagyvadaknak délebbre kellett költözniük. A sivatagi feltételekhez alkalmazkodó állatok többsége a túlzott vadászat miatt halt ki, különösen az elmúlt 100 évben. A hegyek, vádik, mélyedések vegetációja még ma is megfelelő életkörülményeket biztosítana számukra.

Az ókorban Egyiptom a Nílus éves áradásának köszönhette gazdagságát, mely júliusban érte el az országot, és ideális esetben az összes termőterületet elöntötte. Az áradás tetőzése augusztusra és szeptemberre esett, október végéig pedig ásványi anyagban gazdag iszapját hátra hagyva levonult. Az iszappal feltöltötte a Nílus-deltát, majd egy részét beletolta a Földközi-tengerbe. A parton a homokpadok mögött mocsaras nád- és papiruszbozótok alakultak ki, melyek vízimadarak hihetetlen tömegének kínáltak költő és telelőhelyet. A mára Egyiptomból kihalt papirusz az ország belsejében, a csendes öblökben és tavakban is burjánzott.

 

Nincs még egy olyan kultúra, amelyben az állatokhoz fűződő kapcsolatnak akkora jelentősége volt, mint az ókori egyiptomi. Az ábrázolások alapján ebben a mezőgazdaság által meghatározott országban az állat az ember szövetségeseként jelenik meg: ekét húzó ökröket, a betakarított terményeket szállító szamarakat, a gabona cséplésében segédkező teheneket és juhokat láthatunk az ábrázolásokon. Bizonyos jelenetek azt mutatják, hogyan próbáltak meg a Nílus-völgy lakói különböző vadállatokat háziasítani. Mindemellett a földműves nem csak örömét lelte az állatvilágban: a sáskák és az egerek pusztították a terményt, a legyek és más rovarok számos betegséget terjesztettek, a folyó közelében pedig olyan veszélyes állatok éltek, mint a krokodil vagy a víziló. A földművelés és állattenyésztés mellett az egyiptomiak nem adták fel teljesen a vadászatot és halászatot sem. A mindennapi életben az ember és az állatvilág kapcsolatát tehát kettősség jellemzi: akadtak rá és a tevékenységére nézve fenyegetőek, egy veszélyes hatalom megtestesítői, akiket nem tud kontrollálni, ugyanakkor számos állat környezetének pozitív kifejeződése volt. Az ókori egyiptomi ember állattal való kapcsolata azonban túlmutat ezen, hiszen az állat, csakúgy, mint az ember, a teremtés és a rendezett világ része, a teremtőisten végtelen hatalmának kifejeződése. Az állatok élettel töltik meg az egyiptomiak hétköznapjait, a földművelés és állattenyésztés kapcsán szerepet kapnak az élelem előállításában, mint hieroglif jelek és áldozati állatok, illetve mint istenek megtestesülései részei az adminisztratív és vallási tevékenységeknek, valamint az irodalom és a művészet alanyai.

A különböző egyiptomi kozmogóniák szerint a teremtőisten minden dolgot rögzített hierarchia nélkül alkotott meg, az ember tehát nem volt magasabb rangú, mint a többi teremtmény. Ezt mutatja a következő koporsószöveg is:

„A sólymok madarakból élnek,

a sakálok a kóborlásból,

a disznók a sivatagból,

a vízilovak a mocsárból,

az emberek Nepriből /gabonaisten/,

a krokodilok a halakból,

a halak pedig a Nílus vízéből,

ahogy Atum rendelte.”[2]

Az egyiptomiak a teremtés összes érdekeltjével szemben harmonikus kapcsolatra törekedtek, legyen szó ásványról, növényről, állatról, vagy egy másik emberről. Számos példát találunk arra nézve, hogy minden élőlényt egyformán fontosnak tartottak, ilyen a Nagy Aton himnusz is, melyből egy rövid részletet idézek:

„Minden jószág örül füvének,

Zöldellnek a fák és a növények.

Fészkeikből felreppenek a madarak,

Szárnyaik ká-lelkedet dicsőítik,

Minden vad a lábain szökken,

Minden, ami repked él,

Amikor te a számukra felragyogsz. (…)[3]

Az emberek és az állatok tehát ugyannak a teremtésnek a részei, a rendezett világ részei, amelyben minden egyformán fontos és minden a saját képességeihez mérten igyekszik hozzájárulni a világrend fenntartásához.

 

Ma közel 50 faj emlősállat, majdnem 500 madárfaj, és legalább 169 halfaj található meg Egyiptomban, az ókori időkben azonban az állatvilág ennél változatosabb volt. Az állatok széles skáláját hasznosították is az ókori Egyiptomiak. A világméretű klímaváltozás a szavannai állatokat arra kényszerítette, hogy délebbre vonuljanak a növekvő észak-afrikai sivatag elől. A Predinasztikus korban a fő táplálékforrást a szarvasmarha, a juh, a kecske és a sertés, valamint a búza és az árpa jelentette a Nílus völgyében. Ugyanakkor a sivatagi régiókban még egészen a 20. század közepéig éltek kisebb nyársas antilop, addax vagy mendészantilop, vörös tehénantilop és gazella populációk is.

A Nílus völgye mára nagyon megváltozott, a háziállatok és takarmánynövények miatt, az egykor őshonos fajok jelentősen visszaszorultak vagy teljesen kipusztultak Egyiptomból. Többek között eltűnt az őstulok, a víziló, a vidra, számos hal (pl. holdhal) és madárfaj (pl. íbisz).

A jelenlegi bizonyítékok szerint Egyiptom lakói a Paleolitikum végén még vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, a Neolitikumra azonban már áttértek a földművelésre, állattenyésztésre.

A fajok relatív bősége változott az idők folyamán, ahogy növekedett az emberi népesség és intenzívebbé vált a mezőgazdaság. Napjainkban például a Tilapia a legnagyobb számban megtalálható, táplálékként szolgáló hal a Nílusban, a márnák és angolnák, amelyek egykor nagy számban népesítették be a Nílust egészen a mai Luxorig, napjainkban éppen hogy megtalálhatók Kairótól délre.

Ahogy már említettem, a Nílus-völgy kiváló menedéket biztosított a költöző madarak számára, kacsák, gázlómadarak és számos más faj telelhetett itt át. Az egyiptomiak kivételesen szerették a szárnyas húst, és számos fajtájukat ábrázolták madárházakban, azonban mivel a vadmadár forrás annyira nagy volt, sokkal egyszerűbb volt vadászat során elejteni őket, mint széleskörűen háziasítani. Habár számuk drámaian lecsökkent a modern korban, a Fájjum depresszió[4] még a 20. század elején is a rendkívül gazdag volt költöző madarakban és a vadászok kedvenc helyének számított.

A Nílus völgye állatainak sokféleségét tekintve érdekes, hogy mégis mennyire kevés fajtát háziasítottak helyben. Mindössze kétféle lúd – a szürke lúd és a lilik – a szamár, a malac, az őstulok és a macska rendelkezik valamennyi Egyiptomból származó genetikai őssel. De a mai napig több faj esetében vitatják azt, hogy Egyiptomban történt-e a háziasításuk.

 

 

A neolitikumtól az államalapításig

 

A régészeti leletek alapján elmondható, hogy i. e. 5000 körül Merimdében már minden „klasszikus” háziállat léte bizonyítható: szarvasmarha, juh, kecske, sertés és kutya. A szarvasmarha őse az őstulok (Bos primigenius primigenius) őshonos volt Egyiptomban, csakúgy, mint a házisertés vadon élő őse, a vaddisznó (Sus scrofa), ezért nem zárható ki, hogy a háziasításuk helyben történt.

A kecsketartás nem volt jelentős, leginkább szarvasmarhát tartottak és elmondható, hogy több szarvasmarha húst fogyasztottak, mint disznót, juhot és kecskét összesen. Míg a korai időszakokban a juh és a disznó között a juh dominált, addig a későbbi szakaszokban már a disznó. A malaccsontok magas száma miatt elképzelhető, hogy ez az állat valamilyen kultikus szerepet is betöltött, hiszen egy későbbi történelem előtti időszakban Alsó-Egyiptomban különleges helyet foglalt el a halotti kultuszban. A 4. évezred végén Minschat Abu Omar neolitikus temetőjében emberek mellé többször három hónapnál fiatalabb malacok fejét helyezték.

Vadállatcsontok alapján a település korai szakaszában kevesebbet vadásztak, a későbbi szakaszokban többet. A nagytestű emlősök közül leginkább a nílusi vízilóra (Hippopotamus amphibius), a dorkászgazellára (Gazella dorcas), a vörös tehénantilopra (Alcelaphus buselaphus buselaphus), a szaharai csíkos menyétre (Poecilictis libyca) és az őstulokra, de került elő például vörös róka, sivatagi róka, oroszlán, afrikai vadmacska és homoki macska, valamint hiéna csont is. Figyelemre méltó a nílusi fűpatkány (Arvicanthis niloticus), és egy futóegér, a Meriones crassus perpallidus csontjainak magas száma.

Madarakból a legtöbb a nyári lúd (Anser anser), a nagy lilik (Anser albifrons), a tőkés réce (Anas platyrhynchos), a nyílfarkú réce (Anas acura), a böjti réce (Anas querquedula), a csörgő réce (Anas crecca) és a haris[5] (Crey crex), de kerültek még elő például gémfélék, kormoránok, struccok és sólymok csontjai is.

A csontleletek alapján jelentős volt a halászat, főként a tarkasügér (Tilapia nilotica), valamint két harcsaféle, a Synodotis schall és a Clarias fordul elő nagy számban. Jelentős mértékű még a nílusi sokúszós csuka (Polypterus bichir) és a nílusi sügér (Lates niloticus) csont is.

Fontos megemlíteni a puhatestű maradványokat is, melyek közül kultúrtörténetileg a legfontosabb a nagy nílusi kagyló (Aspatharia rubens). Alsó-Egyiptomban húsát még a 19. században is finom ételként tartották számon. Merimdében miután a húst elfogyasztották, a héját tárolóként, kanálfejként, illetve ékszerkészítésre vagy a ruhára varrva, annak díszítésére használták. Kisebb, a Földközi-tengerből származó kagylók is kedvelt ékszernek számítottak.

 

Maadiban a háziállatokhoz csatlakozik még a szamár, melyeket elsősorban teherhordóként tartottak, de alkalmanként fogyasztották is. A táplálék legnagyobb részét a szarvasmarha adta, de nagy számban kerültek elő disznócsontok is.

Elsősorban vízimadarakra vadásztak, főként az áradás levonulása után, leginkább ludakra, kacskára, valamint szárcsára. Átvonuló volt a területen a daru és a parlagi sas. Az emlősök közül vízilovat, tehénantilopot, núbiai kőszáli kecskét (Capra ibex nubiana), dorkászgazellát és őstulkot ejtettek el nagyobb számban. A kőszáli kecske szarvakat is hasznosították, többek között például fésűket, esetleg íjakat is készítettek belőlük. Találtak afrikai háromkarmú teknős (Trionyx triunguis), egyiptomi szárazföldi teknős (Testudo kleinmanni) és nílusi krokodil (Crocodylus niloticus) csontokat is. Viszonylag kevés halcsont került elő, köztük a legnagyobb számban a Synodontis schall és a nílusi sügér (Lates niloticus). Előbbi csontjait – melyekből például nyílhegyeket készítettek – exportálhatták is, Palesztínában, Tell el-Farában például kerültek már elő ilyen Egyiptomból származó Synodontis csontok. A Földközi-tenger partjáról származó szépiacsontból, csigaházakból és kagylóhéjakból ékszereket és egyéb kézműves termékeket készítettek. A kereskedelem révén a Vörös-tengerből is kerültek ide kagyló és csigaházak, például vörös-tengeri csigaházak (Ancilla acuminata) melyeket ékszernek fűztek fel.

 

Egyiptom faunájának legkorábbi datálható ábrázolása a Neolitikum elejéről való, amikor azoknak az állatoknak a képmásait, amelyek a Nílus-völgyet és a környező sivatagi régiókat benépesítették, kőfelületekre vésték és festették a vádik mentén, sziklákra, illetve meredek hegyoldalakra. Szarvasmarhák – vagy ezek vadon élő ősei – dominálják a jeleneteket, de olyan részletesen vannak ábrázolva az elefántok, a zsiráfok, a tehénantilopok, a nyársas antilopok, az addaxok, a vízilovak, a kőszáli kecskék, a gazellák, a szamarak, a berber juhok, az oroszlánok, a leopárdok és más vadmacskák, hogy rendszertani azonosításuk könnyű.

A Nagada I kultúrában már megjelennek azok a vörös színű égetett kerámiaedények, amelyeken állatábrázolások találhatók, elsősorban vízilovak. A Nagada II-ben (4. évezred második fele) fehér alapon vörös színnel festették az edényekre az állatokat egyedi motívumként vagy környezetükben. Az absztrakt ábrázolásmód ellenére felismerhetők a kecskék, de előfordulhat, hogy nagy kudu vagy mendészantilop ábrázolásokról van szó. Felismerhető az óegyiptomi csavartszarvú juh is. Kedvelt motívumot alkottak a flamingók, melyek akkoriban lagúnákban és a delta tavaiban még költőmadarak voltak, de a struccok is megtalálhatók ezeken az edényeken.

Érdekes a flamingó és a kőszáli kecske együttes ábrázolása, mely esetben elképzelhető, hogy a termékeny terület és a sivatag ellentétpárja jelenik meg együtt.

Nagyon különleges az, az edény, melyen három földimalacként (Orycteropus afer) azonosított állat ábrázolása található. Ez az éjszakai életmódot folytató, vastagbőrű termeszfogyasztó manapság a Nílus mentén legelőször Szudánban fordul elő.

A kerámiaedények mellett a 4. évezred második felétől a rituális, kőből faragott sminkpaletták, az elefántcsont késnyelek és fésűk is kiváló forrást biztosítanak Egyiptom akkori állatvilágáról. Az elefántcsontnyelek és -fésűk esetében olykor állatok sorait láthatjuk, gyakran soronként egy fajta állattal. Némelyeket közülük könnyű felismerni, mások nehezen azonosíthatók, ezért a tárgyak tudományos leírásaiban jelentős eltérések mutatkozhatnak. A paletták lehetnek állat alakúak vagy reliefábrázolásokkal díszítettek, és olykor mitikus állatok is megjelennek rajtuk, mint a kígyónyakú párduc vagy a griff. A történelem előtti idők későbbi szakaszában legalább a Felső-Egyiptomot szegélyező sivatagok állatfajai között még megtalálható az elefánt és a zsiráf. Ezeket gyakran ábrázolják. Ugyanakkor az orrszarvú ekkor már, ha egyáltalán előfordult ezen a területen, akkor is csak nagyon ritkán. Az egyre jelentősebb mértékű kiszáradás miatt eltűnt az afrikai vadkutya vagy más néven hiénakutya is, amely több az államalapítás korabeli palettán még megjelenik. Számos állatfajt viszontlátunk az Óbirodalom sírábrázolásain, ezek bár ritkábbá váltak, de nagymértékű kipusztulásuk a modern korra tehető.

A palettákon és elefántcsont-tárgyakon a következő emlősökkel találkozunk: afrikai elefánt, núbiai vadszamár, mezopotámiai dámvad, zsiráf, kardszarvú antilop, észak-afrikai tehénantilop[6] (Alcelaphus buselaphus buselaphus), dorkászgazella, núbiai kőszáli kecske, sörényes juh, őstulok[7] és/vagy szarvasmarha, egyiptomi farkas (Canis aureus lupaster), kutya[8], afrikai vadkutya (Lycaon pictus), csíkos hiéna, oroszlán, tarajos sül, fokföldi nyúl. Nem tisztázott, hogy ekkoriban még élt-e Egyiptom déli részén a kafferbivaly. A történelmi idők kezdetén Egyiptomból délre vándorolt állatok közé tartozik az a struccszerű nagy madár, mely szintén megjelenik az elefántcsont tárgyakon. Nyerges gólyaként azonosítják , valószínűleg helyesen, annak ellenére, hogy ez az állat nem a szavannákon, vagy füves pusztákon és általában nem csoportokban él, hanem vizes környezetben, párokban. A Pitt-Rivers gyűjtemény késnyelén a gólyák sorának végén feltehetőleg egy feketenyakú koronásdaru, míg az ún. Abu Zaidan késnyélen egy kígyászkeselyű látható. Napjainkban mindkét madárfaj elterjedési területe Szudánnál kezdődik. Egy Nagada II edényen ábrázolt madarakat sisakos gyöngytyúkként azonosítják, ez a madár szolgál a nH[9] hieroglifaként. Egy sziklaábrázolás alapján elmondható, hogy a Predinasztikus korban még élt Egyiptomban a zsiráfnyakú gazella, később azonban feltehetőleg az éghajlat változása miatt délebbre szorult vissza.

Az ezeken a palettákon és a sziklarajzokon ábrázolt állatok sokszínűsége túlmutat az itt bemutatottakon. Nem esett még szó például az edényeken is megjelenő struccról, mely nagyon ritkán még ma is előfordul Egyiptomban, vagy a Maadi-i csontleletekben is kimutatható tarvarjúról, amely állatok sorát vezeti fel egy Hierakónpoliszban előkerült sarlónyélen. Ez a madár alkotja az Ax[10] hieroglifát. De hüllőket, halakat és skorpiókat is megörökítettek a történelem előtti idők palettáin és edényein és a vad-, valamint háziállatok később is népszerű művészeti elemek maradtak, egészen a dinasztikus kor végéig.

 

Ajánlott linkek:

Nagada I edény kecskeszerű állatokkal:

http://egiptoantiguo.org/foro/attc_foro/nagada2_815.jpg

 

Nagada I edény, melyre a folyó élővilágát festették:

http://www.metmuseum.org/collections/search-the-collections/547274?img=4

 

Nagada II edény állat és emberábrázolással:

http://img833.imageshack.us/img833/2613/3cermicadenagadaiioguer.jpg

 

Nagada II edény flamingó és víz ábrázolással:

http://www.metmuseum.org/Collections/search-the-collections/547263?rpp=20&pg=5&rndkey=20131113&ao=on&ft=*&when=8000-2000+B.C.&where=Africa&what=Ceramics&pos=90

 

Nagada II edény hegyvidékkel, kecskeszerű állatokkal, növényekkel:

http://www.metmuseum.org/collections/search-the-collections/547299?img=2

 

 

Az Archaikus kor

 

Fontos régészeti bizonyítékokkal szolgál Umm el-Kabban[11] Hór-Aha és udvartartásának temetkezése, ahol többek között állatcsontleletek is előkerültek. Nagy részük két keskeny, az uralkodó melléksírjainak keleti végében található kamrákból származik, ahol nyilvánvalóan állatokat temettek el. Meglepő módon ezek nem a fáraó kedvenc kutyái voltak, hanem legalább 7 db fiatal oroszlán csontjai. A leletekből arra lehet következtetni, hogy az állatokat fogságban tartották, elég rossz körülmények között. Úgy tűnik tehát, hogy Hór-Aha, hatalmának kifejezéseként oroszlánokat tartott az udvarában, melyeket halálakor megöltek és vele együtt eltemettek. Szarvasmarha és különleges madár csontok is kerültek elő, közülük az egyik a nílusi lúd. Ez a madár akkoriban az egész ország területén költött és bár nem háziasították, de házi kedvencként olykor fogságban tartották. Hasonlóan érdekes a vörös nyakú lúd csont. Emellett eddig mindössze egy bizonyíték van arra, hogy ez a faj előfordult Egyiptomban, ez pedig az a híres médumi falfestmény, Itet sírjából, amelyen két nyári lúd, két nagy lilik és két vörös nyakú lúd ábrázolása látható. Ez a madár napjainkban az északi közép-szibériai tundra felől érkezik, legdélebbi telelőhelye pedig a Tigris és az Eufrátesz közötti síkság. Egyiptomot csak rendkívül ritkán éri el. Ez úgy tűnik másként volt az ókorban, de valószínűleg akkor is különlegességszámba ment.

Az Archaikus kor másik forrását nagyobb és kisebb állatfigurák adják. Vízilovak, oroszlánok, páviánok, de kutyák, békák, skorpiók stb. is megtalálhatók közöttük. A páviánok különösen gyakoriak, közülük némelyik a sörénye alapján hím galléros páviánként azonosítható. Ez az állat ma már nem él Egyiptomban, ekkor azonban még valószínűleg a Vörös-tenger partja mentén, az Arab-sivatag hegyláncain keresztül egészen a Nílusig terjedhetett az előfordulása. Szavannás és félsivatagos területeken, sziklás vidékeken, hegyek lejtőin él. Nem tudjuk mikor tűnt el Egyiptomból, de feltehetőleg még az Újbordalom kezdete előtt valamikor. Thot isten szent állata volt, és ebben a szerepben osztozott az Anubisz-páviánnal. Ez az állat nyílt, de fás területeket kíván, elsősorban ligeterdőt. Kezdetben Felső-Egyiptomban fordulhatott elő, később azonban ezt a fajt is délről kellett importálni.

Nagyon különlegesnek számítanak azok a csontok, melyek egy dromedártól származnak és egy épen maradt heluáni sírból kerültek elő, úgy, hogy az semmi mást nem tartalmazott, de az 1. dinasztiára való datálásuk vitatott.

Szintén az előbb említett heluáni temetőben egy 1. dinasztia korabeli sírból került elő egy zsírkő pecséthenger, melyen két zsiráf látható egymással szemben, közöttük egy fa áll. Ez azonban már a sivatagi állatokról szóló fejezetet vezeti be.

 

Ajánlott link:

Vörösnyakú ludak Itet sírkamrájából (Óbirodalom, IV. dinasztia, kb. i.e. 2600-2550):

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cf/Meidoum_-_Tomb_of_Itet_-_geese_300dpi.jpg

 

 

A sivatag vadjai 1.

 

A „sivatag vadjai” kifejezés az egyiptológiában előforduló fogalom, az ókori egyiptomiak így nevezték az 5. és 6. dinasztia uralkodóinak halotti templomait. A sírokban az Óbirodalomtól jelennek meg a sivatagi vadászat jelenetek, majd az ennek során elejtett állatok feltűnnek a felvonultatott áldozati állatok között is. A vadászjelenetek az Óbirodalomban Alsó-Egyiptomban, a Középbirodalomban Közép-Egyiptomban és az Újbirodalom idején Thébában széles teret kapnak a sírábrázolásokban, és még a Későkorban is ismétlődnek. Altenmüller kimutatta, hogy ezek között a színes jelenetek között vannak olyanok, amelyek az Óbirolalomtól az Újbirodalomig változatlan formában ismétlődnek, például egy hiéna, amelyik megpróbál megszabadulni a beléfúródott nyíltól, vagy egy oroszlán, amelyik egy vadbikát a pofájánál fogva megragadott. Ez inkább arra utal, hogy ezeknek a jeleneteknek rituális háttere van, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy tényleges vadászatról van szó.

A sivatagi vadászat jeleneteiben a leggyakoribb állatok a kardszarvú antilop, a vörös tehénantilop, az addax vagy mendészantilop, a dorkászgazella, a núbiai kőszáli kecske és a sörényes juh. Ezek mind olyan fajok, amelyek vagy csak a modern korban tűntek el Egyiptomból, vagy jelenleg a kihalás fenyegeti őket. A sivatagi vadászat jelenetekben az Óbirodalomtól az Újbirodalomig a következő állatokkal találkozunk még: fakó lóantilop, Soemmerring-gazella, zsiráf, őstulok, mezopotámiai dámvad, núbiai vadszamár, egyiptomi farkas, vörös róka, szaharai csíkos menyét, méhészborz (Mellivora capensis), petymeg (Genetta genetta), csíkos hiéna, oroszlán, leopárd, karakál, nyúl, tarajos sül, egyiptomi ugróegér (Jaculus jaculus), sivatagi sün, strucc. Ezek a jelenetek egy idealizált elképzelést tükröznek a sivatag élővilágáról, ezt támasztja alá az a felirat is, mely Ptahhotep sírjában kíséri ezt a jelentet. A sírtulajdonos hatalmas alakja a jelenet előtt áll és egy botra támaszkodik, a szöveg így szól: „Minden szép szórakozás megtekintése, amelyeket az egész országban megszerveznek.” Annak ellenére, hogy a sivatagi vadászat jelenetekben és az áldozati állatok között a leggyakrabban szerepel a kardszarvú antilop, a templomokból, nekropoliszokból és településekről származó csontleletekben csak elvétve fordul elő, csakúgy, mint az addax és a sörényes juh. Ezek az állatok az emberi településektől távol, mélyen a sivatagba és a hegyekbe visszavonultan éltek. A Keleti-sivatag egy partközeli hegyláncánál található Gebel Zeitből, egy bányászközösség szemetéből került elő egy váratlan bizonyíték az arab bejza előfordulására (II. Átmeneti kor – Újbirodalom).

A füves és cserjés sztyeppéket kedvelő tehénantilop közelebb élt az emberhez, a megművelt terület peremén, ezt igazolja az is, hogy rendszeresen előfordul a csontleletekben. A tehénantilop kölyke szolgált az iw[12] hieroglifa írására. A csontleletekben viszonylag nagy számban fordulnak elő a gazellák is, melyek a sivatag és a zöld terület határán éltek. A dorkászgazellák valamiért nagyobb termetűre nőttek Felső-Egyiptomban, mint Alsó-Egyiptomban. Csontleletekben való kimutatása és ábrázolásokon történő azonosítása rendkívül nehéz egy másik gazella fajnak, a homoki gazellának (Gazella leptoceros), mely a modern korban még előfordul Egyiptomban, a Líbiai sivatagban. A Soemmering-gazella pedig mindössze egyetlen ábrázoláson fordul elő, ez Ptahhotep sírjában található, mely az 5. dinasztia végére datálható. Az elephanitnéi Szatet-templomkörzetből ugyanebből a korból származnak csontleletek ettől az állattól.

Egy másik szavannalakó, aki az ókorban még előfordult Egyiptom sivatagjaiban, az a lóantilop. Ábrázolása egyértelműen azonosítható az Unasz (5. dinasztia vége) Szakkarában található völgytemplomát és piramisát összekötő folyosón, a sivatag vadjai között, mégpedig úgy, hogy éppen ellik.

A zsiráf is azon állatok közé tartozik, mely az akkor még jóval ligetesebb sivatagban előfordult, bár viszonylag ritkán ábrázolták. Az elephantinéi nekropoliszból csontja is került elő, a 6. dinasztia idejéről.

Megszokottnak számított az Óbirodalomtól az Újbirodalomig az őstulok. Legjobb ábrázolása az Antefoker sírjában[13] található vadászatjelenetben van. A bika és a tehén nagyság és alakbeli eltérései, a szarvuk és a bundájuk különbségei sehol sincsenek ennyire jól ábrázolva, mint itt. Őstulok csontok ugyanebből a korszakból kerültek elő Elephantinéből és Butóból.

Az előbb említett jelenetben megtalálható a mezopotámiai dámszarvas is, ami annak ellenére jelenik meg a sivatag vadjai között, hogy valójában egy általában a parti bozótosban rejtőző ritka és félénk állat.

Elsősorban a Közép- és Újbirodalom vadászatjeleneteiben fordul elő a núbiai vadszamár, de az Ó- és Középbirodalom idejéről az elephantinéi csontleletekben is bizonyítható.

 

A sivatagi állatok bemutatását következő részben folytatom, amelyben ezen felül megismerkedhettek a papiruszbozót élővilágával is.

 

Minden eddig szóba került állat ókori egyiptomi megnevezését nem tudom e leírás keretében ismertetni, ennek ellenére, néhányat kigyűjtöttem az alábbi táblázatba:

Hieroglif

Átírás

(MDC-ben)

Ejtsd

Jelentés

prTrsw

pertyerszu

állat

ghs

gehesz

dorkászgazella

*

SsAw

seszau

vörös tehénantilop

*

HTt

hetyet

csíkos hiéna

nwDw

nudzsu

mendészantilop

vagy

njAw

niau

núbiai kőszáli kecske

mmj

memi

zsiráf

 

bA

párduc

nTrt

netyeret

gepárd

mA

nyársas antilop

 

*Az állat hieroglifáját az állatok nevei után általánosan használható állatbőrrel helyettesítettem, mert sajnos a hieroglifa író program nem tartalmazza ezeket a különleges jeleket.

 

 

Képek

Nagada I edény víziló-ábrázolásokkal. Egyiptomi Múzeum, Berlin.

Nagada II (kb. i.e. 3700-3200) edény zsiráfokkal és skorpióval. Egyiptomi Múzeum, Berlin..

Nagada II edény kecske vagy gazellaszerű állatokkal. Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

32 cm magas rituális paletta a Nagada III kultúrából, mely 4 kutya vagy zsiráf paletta néven ismert. A felső két állatot hiénakutyaként azonosítják.

Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

A sivatag vadjai láthatók ezen a mészkőreliefen, mely Neuszerré abu gurobi Naptemplomából származik. Óbirodalom, 5. dinasztia (kb. i.e. 2430). Az állatok neve felettük olvasható. A tmAs sajnos nem szerepel a szótárban, a állat szarva alapján esetleg tehénantilop. A többi állatnevet meg tudjátok fejteni a szószedet alapján.

Neues Museum, Berlin.

Núbia kőszáli kecske Mereruka sírjából. Óbirodalom, 6. dinasztia.

Harold felvétele

 

Az alsó két regiszterben fogságban tartott sivatagi állatok láthatók szintén Mereruka sírjából. A rn, név szó áll mindegyik állat neve előtt. A középső sávban az első a nyársas antilop, a mA-HD kifejezés szintén ezt az állatot jelöli, az utána következő állatnév sajnos nem szerepel a szótárban. Egy mendészantilop következik, majd egy núbiai kőszáli kecske, végül egy dorkászgazella. Az alatta lévő regiszterben pedig hiénák tömését láthatjuk.

Egy fából készült, megkötözött gazellát formázó tároló edény és egy megkötözött kecskét ábrázoló fajansz kanál. Újbirodalom, 18. dinasztia (kb. i.e 1550 – 1295) Louvre, Egyiptomi gyűjtemény.

 

 

 

Készítette: Maatkara

 

 

Felhasznált irodalom:

Das Tierwelt des Alten Ägypten – Joachim Boesneck (C.H. Beck, München, 1988)

Philippe Germond – Das Tier im Alten Ägypten (Hirmer, 2001)

Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)


 

[1] A Nílusnak a deltában az ókorban 7 ága volt, napjainkban csak kettő.

[2] CT II. 80, Kóthay Katalin Anna – Gulyás András: Túlvilág és mindennapok az ókori Egyiptomban – Források a Kr.e. 3-2. évezredből (Bíbor Kiadó, 2007), 41. oldal

[3] Németből fordítva a Das Tier im Alten Ägypten című könyvből, 13. oldal

[4] A földtanban mélyföldet jelent. (Tótfalus István – Idegen szavaink etimológiai szótára, Anno Kiadó)

[5] A darualakúak rendjéhez, ezen belül a guvatfélék családjához tartozó tyúkhoz hasonló madár. A szárnyfesztávolsága 46-53 centiméter, felső tollazata feketés, világosbarna színekkel, a hasa alja fakóbarna, vörösesbarna csíkozással, a mellkasa, a torka és a feje oldalt világosszürke, csőre rövid, sárga színű. Tápláléka főként vetőmagokból és apró gerinctelenekből áll. Magyarországon rendszeresen fészkel, de fokozottan veszélyeztetett, eszmei értéke 500 000 Ft.

[6] Kihalt.

[7] Kihalt.

[8] A vadászjeleneteknél egyértelmű, hogy háziasított állatokról van szó.

[9]

[10]

[11] Település Abüdosz közelében.

[12]

[13] Théba nyugati partján, a 12. dinasztia idejéről.