Mumifikálás az ókori Egyiptomban táborban „jártunk”

2020.08.21 – 2020.08.23.

 

2020. augusztusában került megrendezésre a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetemen a fenti nyári tábor. Nagyon szeretem a Vámbéry ilyen jellegű eseményeit, mert egy-egy témában igazán jól el tud mélyülni az, aki részt vesz rajtuk. Bátorítok minden érdeklődőt, hogy jelentkezzen, próbáljon ki egyet. Ha úgy érzitek, hogy ez itt „a reklám helye”, akkor nem tévedtek nagyot, hiszen ki is népszerűsíthetné jobban az Egyetemet, mint az elégedett Hallgatók! Egy ilyen rendezvény intenzív két és fél napból áll, de minden perce megéri.

dr. Győry Hedvig, egyiptológus jóvoltából ezúttal a mumifikálás rejtelmeibe mélyedhettünk el. Ez alkalommal mind Nehebkau, mind én kizárólag virtuálisan, zoomon keresztül ittuk magunkba a tudást, ezért tettem a címben idézőjelbe a jártunk szót.

A péntek délutánra eső első két előadás témája az Ápisz bikák balzsamozása volt. Az Ápisz-bika Ptah isten földi megtestesülése volt az ókori Egyiptomiak szemében. Meghatározott külső jegyek alapján választották ki és egyszerre csak egyet részesítettek kultikus tiszteletben, ez az állat pedig a memphiszi Ptah-körzetben élt. III. Amenhotep (18. dinasztia) korától úgy gondolták, hogy halála után Ozirisszé válik, ezért mumifikálták és eltemették. Írtam már róla szócikket a weboldalra, ezt az alábbi linkre kattintva tudjátok elolvasni:

http://maatkara.extra.hu/01istenek/hpw_apisz.htm

 

Ápisz-bikát ábrázoló bronzszobor a Későkorból a KHM gyűjteményében. Az Ápisz egyik külső jegye a homlokán található fehér háromszög volt, ez a háromszög ezen a szobron is jól látható.

 

Elképzelhető, hogy az Ápisz-bikát a halála után kivéreztették, annak érdekében, hogy a test maradandóbb legyen, de ez nem biztos. A szemeket eltávolították, az agyat elképzelhető, hogy az emberekhez hasonlóan szintén kivették. A belső szerveket egy a has baloldalán ejtett vágáson keresztül vették ki. Az Ápisz szívet is kivették, de azt bebalzsamozva visszahelyezték. A mumifikálás ezen fázisáról sajnos nem maradt fenn írott forrás.

A balzsamozás az a test kiszárítása után következő munkafolyamat és erről már rendelkezünk szöveges forrással. A legkorábbi balzsamozási rituáléra vonatkozó írott forrás az ókori Egyiptomból ugyanis az Ápisz-bikák balzsamozását írja le. Erről bár hallottam már, de magát a szöveget nem ismertem, így igazi csemege volt számomra, hogy Hédi konkrét szövegfordítással készült az előadásokra.

A papiruszt, amelyen a szöveg fennmaradt, Memphiszben találták és 1821-ben vásárolta meg Ernst August Burghart a Münz und Antikencabinet számára Antonio Lebolotól. Utóbbi egyébként Benardino Drovetti megbízásából gyűjtötte az egyiptomi régiségeket Egyiptomban. A napjainkban Bécsben őrzött ún. Vindob 3873-as papirusz bár hiányos, így is 192 cm hosszú és ahol ép, ott 34 cm széles. Kétnyelvű, hieratikus és démotikus szövegrészek is szerepelnek rajta. Legalább két pap írta. A papirusz eleje vagyis a Recto az i.e. 2 század második felében íródott és sokkal szebb kivitelezésű, mint a hátoldal vagyis a Verso, ami bár szintén Ptolemaiosz-kori, de későbbi, körülbelül i.e. 125 és 75. között készülhetett. A hátoldalt készítő pap kevésbé volt járatos a szépírás tudományában, sokszor hibázott és sokszor annyira sokáig nem mártotta festékbe a nádtollát, hogy túl halvány lett a szöveg.

A papirusz legfrissebb tudományos publikációja R.L. Vos nevéhez fűződik, mely 1993-ban jelent meg.

R.L. Vos publikációja az Ápisz-bikák balzsamozási rituáléjáról.

 

A szöveg először a pólyáló helyiségről beszél, ahol van egy homokpad. Ennek a praktikus oka az lehetett, hogy beszívja a különböző nedveket, szimbolikusan egyébként az ősdombot és így a világ létrejöttét jelképezhette, megelőlegezte a bika túlvilági újjászületését. Erre gyékényszőnyeget és vásznat tettek. Az Ápiszt a szövegben végig istennek nevezik a fejét pedig „titokzatos arc”-nak.

Ezt követően megtudtuk, hogy kik végzik a balzsamozást. Öten vannak. Négy felolvasó pap és aki irányítja őket a „titkok (vagy misztériumok) élén lévő” pap. Az Ápisz-bika halálát követően a papok nem borotválkoztak a gyász jeleként, a papirusz azonban kihangsúlyozza, hogy a balzsamozásban részt vevő papoknak ide már borotváltan kellett megérkeznie.

Siratást végeznek, majd a „titkok élén lévő” kéri azokat a dolgokat, amikre szükség lesz a balzsamozás során. Többek között egy tamariszkból készített fejtámaszt, ezt ugyanúgy nevezték, mint azt, amit az emberek is használnak (wrs); egy kápolnát és egy bárkakápolnát, amikben szintén olyan dolgok vannak, amire szükség lesz a balzsamozás során. A papok különböző vászonpólyákat készítenek. Az állatot vászontekercsek segítségével három rúdra erősítik és ezek segítségével a pólyáló helyiségbe viszik. Itt a száj és a nyelv balzsamozásával kezdenek. A „titkok élén lévő” kiveszi a szájból azokat a vásznakat, amiket a mumifikálás korábbi szakaszában odatettek. Majd egy igen érdekes és talán furcsának tűnő mozzanat következik: kihúzzák a bika két fogát és ezeket műfogakkal pótolják. Számomra meglepő információ volt, hogy a szarvasmarhák az emberhez hasonlóan fogakat váltanak a felnőtté válás előtt. A fogak kihúzása és pótlása valószínűleg a fogváltást jelképezi és a túlvilági újjászületést segíti elő. A szájba viaszt, őrölt tömjént és mirhát tesznek. A tömjén és a mirha az egyiptomiak számára az isteniség fogalmához kapcsolódik. A mirha Puntból származik és az egyiptomiak úgy gondolták, hogy Ré testének nedve. A nyelv alá mirhát tartalmazó csomagot helyeznek, majd a nyelvet szegen-olajba[1] mártott vászonba tekerik. Az szemgödrökbe szegen-olajba mártott vásznakat helyeznek és valószínűleg kis párnákat, a Torinóban őrzött bikamúmiákon ugyanis a szem kidomborodik. A papirusz hátoldalán pedig a szem kezelésének több változatát is leírták, abból is kiderül, hogy használtak párnákat, sőt papiruszra rajzolt udzsat-szemeket is helyeztek, helyezhettek a szemekre. Nagyon fontos volt a látás biztosítása a túlvilágon. Az orr balzsamozása során a „titkok élén lévő” megint csak eltávolítja amit ott talál, majd friss olajba mártott vásznakat helyez be. Bepólyálja az orrot és a szájat. Következik a szarvak és a fülek balzsamozása. Miután a fej részeit külön kezelték, betekerik vászonnal a „titkos arcot”, majd bebalzsamozzák a végtagokat is. A lábakat nem mindig nyújtották ki, bár az előírás szerint így kellett volna eljárni, de ismét csak a torinói bikamúmiákat lehet felhozni, azoknak a lába visszahajlik. Lássuk is az egyik ilyen bikamúmiát. A vizsgálatok egyébként kiderítették, hogy ebben nincsen benne a teljes állat.

A Későkorból ránk maradt 2341/2 számú bikamúmia, Torinói Egyiptomi Múzeum.

 

A patákat eltávolították már korábban, most pótolják őket és arany védőburkolatot tesznek rájuk. A végbél balzsamozásához a pap egy vászonból készült védőruhát vesz fel és az állat hátsó felét is eltakarják. A pap eltávolítja a korábban odahelyezett dolgokat majd szegen-olajjal keni be a végbelet és friss vászonnal tömi be. Már csak a farok balzsamozása van hátra. Ezt követően deszkához erősítik az állatot és ezzel együtt bepólyálják. Az Ápiszt ezután a korábban már használt három rúd segítségével koporsóba helyezik. Bár a balzsamozás itt véget ér, a papirusz nem.

A szombati első előadáson befejeztük az Ápisz-bika balzsamozását. A papirusz folytatásából kiderült, hogy mi történt a múmiával a továbbiakban, illetve leírják azokat a dolgokat, amikre a különböző papoknak szüksége volt feladatuk elvégzéséhez és a bárkaszentélyben lévő dolgokat is. Ezt nem fogom részletesen elmesélni, csak néhány jelentősebb momentumot emelnék ki. Körmenetben az abuszíri szent tóhoz vitték az Ápiszt, itt részt vett egy rituális hajózáson, ennek a hajózásnak az emberi megfelelője az abüdoszi hajózás volt. Ez a szertartás egyrészt Hórusz Széthtel folytatott küzdelmét és a felette aratott győzelmét eleveníti fel és mivel a nesmet-bárkában (nSm.t) zajlik a hajózás – ez a Napisten éjszakai bárkája – ezért Ré Apophisz elleni harcát és felette aratott győzelmét is. Ezután a tisztítósátorban végrehajtják a szájmegnyitási rituálét, ezt később máshol is elvégzik. A papirusz hátoldalán az írnok nem vette végig az állat balzsamozását, hanem csak bizonyos részeket választott ki, amik számára érdekesek voltak, viszont némelyikből több változatot is lejegyzett.

Én egy a Kunsthistorishes Múzeumban őrzött koporsótöredékkel búcsúzom az Ápisz-bikáktól. A 25. dinasztia idejéről való és Thébában került elő. Ebben az időszakban már megörökítették a bikát a koporsókon a talp alatt, a hátán az elhunyt múmiájával, úgy gondolták ugyanis, hogy ő viszi el a sírhoz a halottat.

Koporsó talp része a 25. dinasztia korából, KHM.

 

Az emberek balzsamozására vonatkozóan csak a Római korból vannak forrásaink. Ezek a Boulaq 3-as papirusz, a Louvre 5158-as papirusz, illetve két darab Rhind papirusz. A Boulaq papirusz a leghosszabb, de ennek is hiányzik az eleje és a vége is, viszont szerencsére a Louvre papiruszon szerepel a szöveg vége. A Rhind papiruszok kétnyelvűek (hieratikus, démotikus) és csak részleteket tartalmaznak. Utalások szintjén megtudhatjuk belőlük, hogy halál után a testet megmosták, megfürdették, mitológiai síkon Honszu isten tavában. Szó van egy 30 napig tartó pihenésről a Tisztító helyen – itt kellett megtörténjen a belső szervek kivétele. Említik a kenőcsözést (tömjén és cédrusfa olaj) és a pólyálást a legfinomabb vászonnal, amit a szaiszi Neith istennő templomában készítettek. A szövegben a halottra a „sós” jelzőt használják. A holttestet az egyiptomiak nátron sóban szárították ki, ezt onnan tudjuk, hogy a balzsamozás során használt, illetve megmaradt dolgokat összegyűjtötték és a sír közelében eltemették. Ezek között a balzsamozási leletek között találtak nátron zsákokat. Ez a szöveg említi egyedül a „nyílások (értsd. testnyílások) isteneit”.

A balzsamozást az ókori Egyiptomban a gyakorlatban tanították, egy mestert tanítványok vettek körül. A Boulaq papirusz nem tartalmaz olyan technikai részleteket, mint az Ápiszra vonatkozó szöveg, ahol sok esetben a szalagok, edények méretét is rögzítették, illetve a szalagok feltekerésének módját. Az Ápisz átlagosan kb. 18 évet élt, ez azt jelenti, hogy ritkán kellett ilyen balzsamozást végrehajtani, valószínűleg ezért tartalmaz az szöveg inkább technikai részleteket. Az emberre vonatkozó szöveg sokkal inkább a mitológiai hátteret hangsúlyozza, rengeteg ráolvasást tartalmaz. A balzsamozást Anubisz végzi, de olykor több más isten is a segítségére van.

Maja szakkarai sírjából választottam egy szép jelenetet, amely megmutatja, hogyan képzelték el mitológiai síkon az egyiptomiak a balzsamozást:

Részlet Maja sírjából. Újbirodalom, 18. dinasztia.

 

A szöveg 11 részre oszlik, ezek a következők: 1. A fej balzsamozása, 2. A test illatosítása, 3. A belsőségek edénybe helyezése, 4. A hát puhítása olaj bemasszírozásával, 5. Technikai megjegyzések, amelyek a test visszafordítására vonatkoznak, 6. A kéz- és lábujjhüvelyek felhelyezése, 7. A fej második bekenése és beburkolása, 8. A fej utolsó bekenése, 9. A kezek bepólyálása, 10. A kezek és ujjak végső bepólyálása, 11. A lábak bepólyálása

Megtudjuk, hogy a fejet, a testet és a végtagokat eltérően és több fázisban kezelték, más-más olajakat alkalmaztak. A vászonszalagok felhelyezésével tulajdonképpen isteni védelmet adtak az elhunytnak. A fej esetében Anubisz még feliratozza is ezeket, például azt írja rá, hogy „a védelem szövete” vagy „aki szilárddá tesz”. Sok helyre vászonra rajzolt istenképmás kerül, például Anubisz két sakállal mintázott szalagja kerül a jobb láb ujjaira. A tenyerekre pedig Hápi rajzával, illetve Ízisz auripigmenttel[2] készült rajzával ellátott vászon kerül, de egy későbbi szakaszban még több istenábrázolás kerül a tenyerekre. Ezeknek az istenábrázolásoknak az esetében meghatározza a szöveg azt is, hogy milyen tintával kell elkészíteni. Többször hangsúlyozzák, hogy az elhunyt istenné válik. Itt is megfigyelhető a nap mindennapi útjába történő bekapcsolása az elhunytnak, és az Ozirisszal történő azonosítása is. Például éjjel Orion csillagként ragyog Nut hasában, nappal Ré szép fényeként kel fel.

A szöveg legvégén található záróegység elmondja a mumifikálás célját, ez tulajdonképpen egy újrateremtés, ami biztosítja, hogy az elhunyt örökké éljen folyamatos megújulásban. Aki ezekkel a szövegekkel szeretne megismerkedni, annak a francia nyelvben kell megfelelő jártasságot szerezni. A két legjelentősebb publikáció látjátok a következő képen.

Az emberi balzsamozási rituáléhoz kapcsolódó jelentős publikációk.

 

A szombati nap utolsó előadásán Hédi áttekintette a mumifikálás történetét. Erről szintén olvashattok már a weboldalamon. Ami érdekes volt számomra, hogy az első mumifikálási kísérletek megelőzik azt az időszakot, amikor sírokat alakítottak ki. Néhány évvel ezelőttig még ez volt az általános nézet, hogy a sírba helyezés és a holttest homoktól – ami természetesen mumifikálta – való elkülönítése váltotta ki a mumifikálás igényét, de úgy tűnik, hogy ez már akkor a túlvilághittel állhatott kapcsolatban. Mivel azonban szöveges forrásunk nincs, nem ismerjük ennek mibenlétét. Mosztageddában i. e. 4000 tájáról maradt fenn olyan csontváz, amelyet mézgával átitatott vásznakba tekertek. A mézga egy gyantaszerű anyag, amely egyes csonthéjas gyümölcsök fáján a kéreg repedéseiből szivárog. Sárgás, átlátszó, nyúlékony anyag, ami a levegőre keményedik. Hédi elmondta, hogy annyira kemény is lehet, mint a kő, az egyiptomiak edényeket is készítettek belőle. Mivel a mosztageddai holttestből csak csontváz maradt, a kísérlet sikertelen volt. Az első sírkamrákat egyébként i. e. 3700-ban (Nagada II) alakították ki.

I. e. 3600-ból ugyancsak ismerünk olyan testeket, amelyeket legalábbis részben, de mumifikáltak. Hierakónpoliszban a 43-as sírban egy hölgy kezei és nyaka gyantával átitatott finom vászonba volt tekerve. A 85-ös sírban pedig egy olyan hölgy volt, akinek a kezét vászonnal csomagolták be. A feje és a nyaka alá pedig vászonpárnákat tettek. Az alábbi képen ennek a temetkezésnek a fotója látható. A mézgáról még az is kiderült, hogy forrón öntötték a bőrre és az előkelők privilégiuma volt, elvétve már az Óbirodalom idején is alkalmazták ezt a technikát a test tartósítására.

Forrás: A Waseda Egyetem honlapja

 

Itt ajánlom elolvasni az alábbi kétrészes szócikket:

http://maatkara.extra.hu/temetkezes/balzsamozas_1.htm

http://maatkara.extra.hu/temetkezes/balzsamozas_2.htm

 

Vasárnap az első előadás témája a múmiák viszontagságai voltak. A múmia perzsa eredetű szó, ők az arabból (mum – viasz) vették át. A múmija szót eredetileg egy viaszos jellegű ásványi anyag jelölésére használták, melyet ma pisszaszfaltként ismerünk. Ez tulajdonképpen a bitumen egy sajátos ásványi anyagokban gazdag keveréke. Lelőhelye Perzsiában Darábjerd területén van. Nagyon értékes, gyógyhatású, ritka anyagról van szó. Zúzódásokra, törésekre és vérzéscsillapításra használták. A keresztes hadjáratok megindulásával a lovagok is tudomást szereztek róla és hamarosan Európában is megjelent a bitumen alapú csodaszer. Hasonló anyag a Holt-tengeri bitumen, mely szintén gyógyhatású. Ez egy folyékony, kátrányra emlékeztető anyag.

Az egyiptomiak a bitument alkalmazni kezdték a mumifikálás során. A legkorábbi múmia, amelyben kimutatták az II. Ramszesz. A Későkortól egyre gyakrabban ezzel mumifikáltak, a Római korra pedig már általánossá vált. A kora-középkori perzsa utazók fedezték fel Egyiptomban a bebalzsamozott holttesteken a pisszaszfaltot, ami a helyi orvoslásban már gyógyhatású készítménynek számított. A 12. században a pisszaszfaltot, a bitument és a mumifikált testekből kifolyt nedveket gyakorlatilag azonosnak tartották.

A reneszánsz Európában megnőtt az igény erre a kiváló orvosságra, de a valódi bitumen kevés volt, ezért az egyiptomi sírokban talált múmiákkal „helyettesítették”. A mumifikált testeket felforralták, ettől kiváltak az olajos cseppek, amelyeket lemertek és tinktúra formájában árusították. Az egyiptomi törvények ugyan tiltották, de mégis nagy mennyiségben készült és drágán adták el. Nehéz volt ilyen módon a múmiatinktúra előállítása és kevés olajat tudtak kinyerni, ezért kitalálták azt, hogy leőrlik a múmiákat és por formában árusítják. A balzsamozáshoz használt anyagok az egyiptomi orvosi receptekben is szerepeltek, tehát tartalmaztak valamilyen hatóanyagot, amik bizonyos betegségek esetében hatásosak lehettek, ezek valamennyire megőrződtek a múmiákban. Ezért fordulhatott elő, hogy volt olyan, aki meggyógyult a múmiacseppektől, vagy múmiaportól.

1500-as éveken Ludovico di Varthema olasz utazó volt az, aki már az egyiptomi bebalzsamozott holttestekre használta a múmia szót. Ebből a korszakból több beszámolónk van különböző egyiptomi múmiahamisító műhelyről. A 17. század második felében már Európában is hamisították, egy Oswald Crollius nevű ember írta le, hogyan is kell pontosan elkészíteni a múmiatinktúrát. Akasztott ember volt az alapanyaga és egy nap és egy éjjel alatt elkészült. A múmiatinktúrát a pestis, mérgek és a mellhártyagyulladás ellenszerének tartották. A legutolsó hivatalos gyógyszer árlista, amelyen a múmiaport[3] még feltüntették 1924-ből származik és ez a Merck gyógyszergyár árlistája.

Forrás:

Gyógyszertechnológia

 

De nem csak gyógyszerként hasznosították a múmiákat. A Középkorban a len múmiapólyákat és lepleket papírgyártásra is használták. Az ipari forradalmat követően az Egyesült Államok papíripara használta fel ilyen célra a múmiapólyákat, de amikor tömeges kolerajárványok törtek ki náluk, akkor felhagytak ezzel. A 16. századtól a múmiákból festéket is készítettek, ez volt az ún. múmiabarna, vagy egyiptomi barna. Ez a festék népszerűnek számított a preraffaelita festők körében és a 20. század elejéig számos európai festő használta. Mark Twain (1835 -1910) arról számolt be, hogy Egyiptomban a gőzmozdonyokat is múmiákkal vagy inkább múmiavásznakkal fűtötték.

 

Ezen a színskálán 10-es számmal látjátok a múmiabarnát.

Forrás: Robert Ridgway – Nomenclature of Colors for Naturalists, 1886

 

Ez után szó esett a múmiakutatás kezdeteiről. Napóleon egyiptomi expedíciója után a tudományos érdeklődés miatt egyre gyakoribbá váltak a múmiabontások, melyek a társasági élet nyilvános attrakciójává váltak. Paul Dominique Philippoteaux az 1800-as évek végéről származó festménye megmutatja nekünk, hogyan is nézett ki egy ilyen múmiabontás.

 

 

Paul Dominique Philippoteaux: Múmiavizsgálat - Amon egy papnője.

Forrás: wikimédia

 

Az elit körében divattá vált múmiát beszerezni, de akár egy-egy végtagot is, például kezet, vagy fejet, amelyek aztán a kuriózumok kamrájába kerültek, ahol a tulajdonos büszkén mutogathatta szerzeményét vendégeinek.

Thomas Pettigrew (1791 – 1865) tekinthető az első múmiaszakértőnek. Egy londoni orvos volt, aki minden hétfőn, szerdán és pénteken több órás bemutató keretében bontotta ki a múmiákat a Royal College of Surgeons Múzeumban. Több tucat múmiát bontott ki tudományos céllal. Megfigyelte, hogy többféle mumifikálási módszerrel dolgoztak az egyiptomi balzsamozók. 1834-ben könyvet írt az „Egyiptomi múmiák története” címmel, majd 1852-ben egyiptomi módon mumifikálta Hamilton hercegét.

Múmia Pettigrew

Forrás: wikipédia

 

A modern múmiakutatás[4] főbb állomásairól is képet kaptunk. 1972-től kezdték bevezetni a kórházakban a CT-t, ezzel roncsolás mentesen lehet vizsgálni a múmiákat. Ennek ellenére csak az 1990-es évektől vizsgálják kizárólag roncsolás mentesen a múmiákat. Hédi említette napjaink múmiaszakértőit, biztosan hallottatok róluk, Rosalie Davidről, Salima Ikramról és Bob Brierről van szó. Rosalie David a Manchester Egyetem berkein belül a modern múmiavizsgálatok kiemelkedő alakja, a Margaret Murray[5] által megkezdett hagyományokat vitte tovább. Bob Brier 1994-ben egy emberi múmiát készített a csapatával. Ezt a múmiát volt szerencsém látni is Budapesten, a Király utcai kiállítóhelyen. Salima Ikram pedig állatok mumifikálásával kísérletezett.

 

Ezt követően Hédi a múmia-kiegészítésekről mesélt. Ennek kapcsán megtudhattuk, hogy a 1936-ban és 1937-ben a Szépművészeti Múzeumban is történtek múmiabontások Dobrovits Aladár vezetésével. Feljegyzések is készültek ezekről, illetve Varjú Domokos restaurátor fotókat készített róluk. Az egyik múmia vizsgálata során kiderült, hogy hiányzott az egyik lába, de a balzsamozók pótolták, hogy a túlvilágon teljes emberként élhessen. Rendszeresen megfigyelhető, hogy ha a balzsamozáskor véletlenül eltűnt egy testrész, akkor azt a balzsamozók igyekeztek valahogyan pótolni. A pótlások készülhettek deszkából, kartonázsból vagy vászonból. Hédi azt a kérdést is vizsgálta, hogy alkalmazták-e az ókori egyiptomi orvosok amputációt. A Smith papirusz sebészeti beavatkozásokról szól, de ott nincs szó amputációról, ugyanakkor a 4. dinasztia korából már vannak olyan csontvázak, amelyeken azonosítható. Tabeketenmut (21-22 dinasztia) múmiáján találtak egy protézist, egy jobb lábujjról van szó. Ez fából van megfaragva, de textil részei is vannak és pontosan illeszkedett a hölgy lábához. Kopásnyomok vannak rajta, ebből az következik, hogy az életében használta. Egy papi család tagja volt, tehát maga is papnő lehetett. Érelmeszesedésben szenvedett, valószínűleg ezért vágták le a lábujját. A British Múzeumban egy kartonázs nagylábujj protézis van a III. Átmeneti korból, ez szintén használat nyomait mutatja. Ez idáig csupán ez a két funkcionális protézis ismert az ókori Egyiptomból.

Érdekes, hogy voltak orvosi titkok az ókori Egyiptomban, ezeket nem írhatták le, vagy ha leírták, például egy ilyen receptet, akkor oda volt írva, hogy csak a fiadnak adhatod tovább (értsd. akinek átadod a mesterséged).

Hédi felhívta a figyelmet arra, hogy Meritptah, aki gyakran szerepel ismeretterjesztő írásokban, mint az első egyiptomi doktornő, nem egy létező ókori egyiptomi orvosnő volt. Az ókori Egyiptomból egy Peszeset nevű doktornőt ismerünk a 4.-5. dinasztia korából.

A “múmialáz” napjainkban sem csillapodik, ezt szépen illusztrálja a következő montázs, a két felvétel között ugyanis közel 133 év telt el.

 

A záróelőadáson olyan múmiákat mutatott be Hédi, amelyeket már szerte a világon alávetettek CT vizsgálatnak és megismerhettük a kutatási eredményeket is. A 2000-es években új lendületet vett a múmiakutatás, egyre több múzeum kutatja, vizsgálja meg múmiát. A technológia fejlődése miatt pedig a korábban már kutatott példányokat is újra alá vetik a vizsgálatoknak.

Miért hasznos az, ha vizsgáljuk a múmiákat? Egyrészt képet alkothatunk különböző betegségekről. Az eredmények sokat elárulhatnak a korszakról amiben a múmia élt és természetesen magáról a személyről is. A CT-vizsgálatoknak köszönhetően arcrekonstrukciók készítésére is lehetőség van. A vizsgálatok elősegíthetik a múmia jobb megőrzését is. A weboldalamon én is igyekeztem magyar nyelven bemutatni egy-egy ókori egyiptomi személyt a temetkezésüket, múmiájukat is.

Kettőről olvashattok az az alábbi linkekre kattintva, mindkettejüket említette Hédi az előadásán:

http://maatkara.extra.hu/temetkezes/Wah_mumiaja_hlp.pdf

http://maatkara.extra.hu/temetkezes/Neszperennub_20151201.pdf

 

A test örökkévalóságnak történő megőrzése sokak fantáziáját megmozgatja és világszerte folyamatosan óriási népszerűségnek örvendenek azok az időszakos kiállítások, ahol a múzeumok bemutatják a múmiáikat és a velük kapcsolatos kutatások eredményeit. Ezek az ókori egyiptomi emberek egy kicsit legyőzték a halált, hiszen a mai napig velünk vannak és a kutatásoknak köszönhetően egyre többet tudunk meg róluk.

Nagyon érdekes tábor volt ez, amelyen ismét rengeteget tanulhattunk. Nagyon köszönöm dr. Győry Hedvignek, dr. Pécsi Ágnesnek és Gábornak is, aki a Vámbéry képzéseinek a technikai támogatója.

 

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2020.08.25.