Templomi áldozatok 1.

Bevezetés

A weboldalon az istenekkel kapcsolatban szó volt már lakhelyeikről, a templomokról. Azon emlékek közé tartoznak, amelyek közül több a mai napig egészen jó állapotban megcsodálható. Ismerkedjünk meg most részben a titkaikkal. A dekorációs program minden templomban hasonló, ugyanakkor nincs két teljesen megegyező. A zömét azok a jelenetek alkotják, amelyekben a fáraó valamilyen áldozatot mutat be egy vagy több istennek, ebben a cikksorozatban azt szeretném ismertetni, hogy mik is pontosan ezek az áldozatok. Biztos vagyok benne, hogy más érzéssel fogtok sétálni Karnakban, Abüdoszban, Medinet Habuban és a nagy Ptolemaiosz-kori templomokban, ha felismeritek majd, legalábbis részben, hogy mit láttok az egyes jeleneteken.

Akit ez a téma érdekel, annak elsősorban Sylvie Cauville „Offerings to the Gods in Egyptian Temples” című könyvét ajánlom.

Az Újbirodalom korabeli templomok dekorációs programjában szinte alig kíséri felirat a jeleneteket. Azonosítják a királyt, általában a fáraó előtt a lába magasságában fut egy feliratsáv, amiben leírják, hogy mit áldoz az istennek. Az isten a beszédében pedig elmondja, mit ad viszonzásul az áldozatért az uralkodónak. A Ptolemaiosz-korban sokkal több felirat jellemző és bővül az áldozatok köre is. Fontos tudni elolvasni a feliratokat, mert ugyanolyan edényben felajánlhatnak innivalót, húst, drágakövet vagy akár nátront is, és sokszor a feliratokból derül ki pontosan, mi is van az áldozati edényekben. Az áldozatok nagy része azonban viszonylag könnyen azonosítható.

Vannak olyan áldozati jelenetek, amelyek a legkorábbi ismert ábrázolásuktól a legutolsóig, szinte változatlanul jelennek meg, ilyen például a Maat istennő felajánlása, melyet szinte ugyanúgy ábrázoltak Karnakban és Philae-ben is. Ezzel ellentétben a virágcsokrok és az áldozati tálcák egy templomon belül is nagyszámú variációban fordulnak elő.

Az uralkodó feladata volt, hogy az isteneknek bemutassa a megfelelő áldozatokat templomaikban[1], Egyiptom népe pedig ezáltal érezhette a Maat jótékony hatását. Mindennapi és az örökkévalóságig ismétlődő[2] áldozatai révén a király fenntartotta a kozmoszt és biztosította Egyiptom fennmaradását. A király azáltal, hogy bemutatta az isteneknek az áldozatot, a gyermekükké vált. Tőlük nyerte erejét, elég csak azokra a jelenetekre gondolnunk, amikor különböző istennők szoptatják vagy, amikor az istenek az ankh ("élet"), illetve az ankh, dzsed ("tartósság"), uasz ("hatalom") hieroglifákat együtt tartják az orrához. Amikor elhagyta a palotát istenek tisztították meg, majd megkoronázták, és bemutatták a templomban tisztelt istennek; Thot megalkotta a titulatúráját, felírta nevét és uralkodási éveit az ised-fa[3] leveleire.

Az áldozatok során a király a következő cselekvéseket végzi: hozza az áldozatot, bemutatja a tálcát, felajánlja az áldozatot, tartja a szisztrumot, bekapcsolja a nyakéket, vezeti a csordát, elülteti a fát, alátámasztja az égboltot és lemészárolja a gonosz erőket. Az istenek cserébe lényegében garantálják a nekik felajánlott áldozatok folytonosságát. A kenyérért viszonzásul például általában élelmet biztosítanak. Ugyanakkor ritkán az is előfordul, hogy a király azért mutat be áldozatot egy vagy több istennek, hogy azok viszonzásul egy másik isten számára biztosítsanak valamit.

Több mint 200 különböző áldozat fordul elő a templomokban, amelyek az alábbi főbb kategóriába sorolhatók:

-          purifikáció és italáldozat

-          élelem és a termőföldek terményei

-          ékszerek, anyagok és kenőcsök

-          adott istennek vagy istennőnek szóló speciális rituálé

-          szimbolikus, kozmikus, temetkezési és védelmező rituálék

-          a királyi kultusz rituáléi.

A király általában egy istennek mutatja be az áldozatot, akkor is, ha az más istenek kíséretében van. Ugyanakkor előfordul az is, hogy egy istenpárnak, még ritkábban egy istencsoportnak dedikálja az áldozatot.

Az áldozatok típusa, elosztása és gyakorisága függ attól, hogy melyik az az isten, aki a legjelentősebb tiszteletben részesül az adott templomban, az istenek ugyanis a vallási szerepükre vagy földrajzi jellemzőikre szabott áldozatokat kaptak. A katarakta istenei Khnum, Szatet és Anuket például vízáldozatot kapnak, viszonzásul pedig elhozzák a Nílus áradását.

Tisztító- és italáldozatok 1.

A tisztító áldozat vagy purifikáció elengedhetetlen előzménye minden rituálénak. A tömjén távol tartja, illetve elűzi a gonosz erőket, nyugodt légkört teremt és elősegíti, hogy az isten megjelenjen. A füstölő rituálék az ureusz istennők – Nekhbet és Uadzset – védelmét élvezik, a katarakta vize pedig az asszuáni istenek és a Nílusisten védelme alatt állnak.

A királyról, aki a tisztítószertartást végzi füstölővel és vizes edénnyel, azt mondják a szövegek, hogy karja, keze és ujjai meg vannak tisztítva, a szája, amivel recitál nátronos vízzel van megtisztítva. A papoknak is tisztának kellett lenniük, mikor beléptek a szent helyekre, a testüket le kellett borotválniuk és vászonruhát kellett viselniük. A tisztaság a rendet jelképezte, a győzelmet a káosz erői felett.

A legtisztább áldozat a Nílusisten vize volt, amit a nilométer közeléből merítettek a talajvízből, úgy gondolták, hogy ez maga a szennyeződésektől mentes ősvíz. A víz az élet és az újjászületés jelképe is, ezért áldozatként is felajánlották és a megtisztítási rituálék során is használták. A vizet arany és ezüst edényekben vitték a templomba. A templomok alsó regiszterein látjuk a lógó mellű és pocakos Nílusisteneket, amint kívülről befelé haladva az áradás vizét a templomba viszik. Edfuban és Denderában még az áldozati csarnokban és a szentélyben is jelen vannak.

A libációnak[4] többféle módja van. Az egyik az, amikor a király egy, két vagy akár négy úgynevezett Hs-vázát (ejtsd hesz) tart a kezében és ezekből víz folyik. A víz megtisztítja a szent helyeket, az oltárt, magát az istent vagy a királyt. A hesz-váza gyakran készült nemesfémből.

A hesz-edénynek van olyan változata is, amikor ankh-jelet formáz. Medinet Habuban, III. Ramszesz templomában, például az ankh formájú hesz-vázát Mut istennőhöz társították. Ezüstből készült és a fedele az istennő fejét formázta. Az ankh formájú edényt fogja a kezében az uralkodó akkor is, amikor hátrafelé menve elhagyja az isten szentélyét, vizet spriccel belőle a földre, miközben seprűvel eltünteti a lábnyomait.

A hesz-vázában bort is áldozhattak az isteneknek. Azok az edények, amelyeknek a fedele egy isten vagy istennő fejét formázza elkísérték az istenbárkákat az ünnepi menetekben, különösen Újév ünnepén, amikor az áradás friss vízével töltötték meg őket. Medinet-Habura visszatérve, itt Amonnak egy olyan ezüst hesz-vázában áldoztak, amelynek a fedele napkorongot viselő kosfejet mintázott. Khonszu részére pedig aranyból készült neszmet-edényt használtak a rituálék során Medinet-Habuban.

A feliratok szerint az ősvíz nem csak megtisztítja az istent, de fiatalító hatása is van és az isten szomját is oltja. Egy edfui szöveg azt mondja, hogy az isten ebből él.

„A víz Asszuánból jön, belefolyik a szent csatornádba. Megiszod, belőle élsz, a szíved tőle egészséges.” (E. IV, 218)[5]

Az isten cserébe megfelelő áradást és a föld termékenységét biztosítja:

„Megindítjuk számodra az áradást, hogy elöntse a földeket; irányítjuk, hogy a termőföldeket termékennyé tegye.” (E. IV, 278)[6]

Edfuban látható egy különleges jelenet. A fáraó Hórusz előtt áll és pálmafákra önti a vizet a hesz- vázából, ekkor Hórusz deltai birtokát tisztítja meg.

„Fogom az áradás vízével töltött vizeskancsót, felemelem a karom, amelyik a kancsót tartja, a jobb kezem megragadja, megtisztítom a szentélyedet a fiatalság vízével. (E. VII, 77). Hórusz, Ízisz és Ozirisz fia, aki rejtve van a delta-béli papiruszbozótban, a gyermek, akit a két nővér nevelt, hogy király váljon belőle. (E. VII, 78).” [7]

Hórusz viszonzásul távol tartja a gonosz erőket, védelmezi a királyt, illetve: „Neked adom a megtisztított királyi palotát; a trónod stabil marad, mint az ég.” (E. VII.78).

Egy másik vizes edény típus a nemszet-kancsó[8]. Ez az edény különböző formákban jelenik meg az egyes templomokban, attól függően, hogy ki a templom főistene. Karnakban a fedele például kosfejes, míg Edfuban sólyomfejes. Ebben az edényben is az ősvíz, az áradás vize van.

„Ez az edény ősvízzel van megtöltve, a kancsó a megfiatalító vízzel van megtöltve, a váza gazdag abban, ami előjön az ősvízből, megtisztítom a szobrodat a helyeden, tisztává teszem a tested, megtisztítom a tested, kiűzöm az országból a gonoszt, ami ellened irányul.” – mondja egy denderai felirat (D. II, 144).[9]

A király az istentől viszonzásul megfelelő áradást és rituális tisztaságot kap.

A processziós megtisztításhoz négy neszmet-edény szükséges, amelyek egy tálcán vannak. A király vagy az őt helyettesítő pap négyszer sétál körbe az isten szobra körül és minden alkalommal vizet önt az edények egyikéből a négy égtáj felé. A király a hely állandóságát garantálja az áldozat végrehajtásával. A rituálé hatékonyságát olyan a megtiszítással kapcsolatos istenek garantálják, mint Thot, Hórusz, Geb és Dunanui. Az edényekhez pedig gyakran kapcsolnak istennőket, például Tefnutot, Nutot, Íziszt és Nephthüszt, egy edfui felirat szerint ez a négy istennő tisztította meg Ré napistent is. Más alkalommal más istennőket társítanak hozzájuk, egy edfui felirat például így szól:

„Az első közülük Szelket; a második az anyád, Neith; a harmadik Ízisz; a negyedik Anuket. A kezemre vannak helyezve, hogy megtisztítsák a tested.” (E. IV. 214)[10]

Az isten vagy istennő cserébe a tisztátalanság elleni védelmet, illetve testének egészségét biztosítja a királynak.

Egy következő vizes edény típus a khenem[11], ez az a kancsó, ami Khnum nevében is szerepel, és ez nem véletlen, mert ebben az edényben csak ennek az istennek áldoz vizet a király. A Görög-római kortól látunk ilyen jeleneteket Philae, Edfu és Dendera templomaiban.

Amíg a víz megtisztít, megfiatalít és regenerál, addig a füstölés elűzi a démonokat, megnyugtatja és megidézi az isten lelkét. A két rituális tevékenységet nagyon gyakran kombinálják.

„Füstölés és libáció végzése: A tömjén közeledik, átjárja orrlyukaidat, illatossá füstöli a kápolnádat. Kiöntöm neked az ősvizet, hogy elégedetté tegyem a szobrodat; szíved újjáéled a fiatalság vize által.” (D. I, 133).[12]

Ezt a rituálét minden nap elvégezték a templomok istenei számára, de a király és a királyi elődök is gyakran részesültek benne. Egy edfui felirat szerint Imhotep számára is elvégezték.

Az isten a libációért és füstölésért cserébe az áradást biztosítja a király és így Egyiptom számára, ugyanakkor meghallgatja a kéréseket és fohászokat is.

A tömjénnel való megtisztítás önállóan is megjelenik. Két jól megkülönböztethető formája van. Az egyik, amikor a rituálé fő eszköze egy égő szenet tartalmazó edény[13], amelybe a király tömjéndarabkákat dob. A füstölőt „Hórusz kezének” is nevezik, ezért nem véletlen, hogy a másik esetben a rituálé fő eszköze egy füstölőkar. Ez a kart formázó, sólyomfejes füstölő egy könyök hosszú,a kar közepén van egy kis tároló kialakítva a tömjéndarabok számára, a vége pedig egy tenyérrel felfelé fordított kéz. A kéz néha edénykét tart. Az eszköz közepe táján kialakított tároló előtt alkalmanként a fáraó térdelő alakja látható. A füstölőkar ókori egyiptomi neve sHtpy[14] (ejtsd: szehotepi). Wallis Budge 1920-ban megjelent Egyptian Hieroglyphic Dictionary című művének második kötetében a szehotepi szó mögött egy olyan füstölőkar szerepel determinatívumként, amin a sólyomfej helyett napkorongot viselő oroszlánfej van.

A tömjén számos Boswellia-faj gyantájának a neve, amelyet füstölésre használnak. A tömjén (Boswellia) növénynemzetség a szappanvirágúak rendjébe és azon belül a balzsamfafélék (Burseraceae) családjába tartozik. Az ezen nemzetségbe tartozó növények közös jellemzője, hogy illatos gyantát termelnek. A Boswellia-fajok kis faként, vagy nagy cserjeként növő növények, amelyeknek, ha a kérgét megvágják, akkor tejszerű gyantakönnyeket hullatnak. Ezek szinte azonnal megszilárdulnak és halványsárga, néha vöröses színt vesznek fel. Az íze kissé kesernyés, az illata fajtánként eltérő, de enyhén balzsamos, hevítve fűszeres. Napjainkban ezek a fajok viszonylag kicsi földrajzi területen fordulnak elő. A valódi tömjénfa (Boswellia sacra) foltokban nő az Arab-félsziget délkeleti részének part menti régiójában. A Boswellia frereana Birdwood és a Boswellia carterii Birdwood Szomália északi részén fordul elő, a Boswllia papyrifera pedig Szudán középső részén és Etiópia északi részén él. Az ókori egyiptomiak a tömjént úgy nevezték: snTr[15] (ejtsd: szenetyer) nevezték, ami szó szerint azt jelenti istenivé tenni. A tömjén illatát az istenek illatának tekintették, és az isteni jelenlét egyik fontos jelének is számított. Amellett, hogy a leggyakoribb templomi áldozat volt, használták az orvoslásban, a balzsamozásban és parfümöt is készítettek belőle. A tömjénnek fertőtlenítő, sebgyógyító és fájdalomcsillapító hatása van. Úgy tartották, hogy növeli a szent állat potenciáját. Elképzelhető, hogy a fáraókorban a Boswellia papyrifera élőterülete északabbra nyúlt, és így Egyiptom déli részén előfordulhatott. Egy az Óbirodalom korából származó reliefen megörökítették a tömjén betakarítását egy egyiptomi kertben. Egy Középbirodalom korabeli sztélén pedig a tömjént egy Egyiptomban élő fa gyantájának nevezik. A tömjén nagy részét azonban a 18. dinasztia idejéig az Egyiptomtól délre fekvő területekről szerezték be, Núbiából és az „istenek országából”, Puntból. Hatsepszut Deir el-Bahariban álló templomában Punt terményei között szerepel a tömjén is. A tömjént a núbiai eredetű Dedunhoz társították, akit általában férfiként ábrázoltak. A tömjén ugyanakkor szorosan kapcsolódott azokhoz az istenekhez is, akiknek kultuszközpontjai azok a városok, amelyeken keresztül a tömjént hozó karavánok átkeltek. Ők védelmezik a karavánokat és az értékes árut, amelyet szállítanak. Ezek az istenek a koptoszi Min és az el-kabi Nekhbet. Miután Egyiptom a 18. dinasztia korában meghódította a palesztin területeket nagy mennyiségben érkezett a tömjén a mai Szíriából, ez volt a valódi tömjénfa gyantája. A Harris papirusz alapján úgy tűnik, hogy III. Ramszesz próbálta meghonosítani Egyiptomban a tömjént termelő fákat, de a klimatikus viszonyok miatt ez a kísérlet alighanem kudarcba fulladt.

Mirhának nevezik a mirha (Commiphora) nemzetségbe tartozó fák és cserjék gumigyantáját. Ez a nemzetség is a szappanvirágúak rendjébe és azon belül a balzsamfafélék családjába tartozik. A mirha gyantáját is a fa, vagy cserje kérgének felmetszésével gyűjtik, ez vörösesbarna színű masszává szárad. Az íze keserű, erre utal az arab mirha elnevezés, az illata viszont édes, melengető, a pézsmára emlékeztet. Baktérium- és gombaölő, gyulladáscsökkentő. Az ókori Egyiptomiak a templomi rituálék során, a gyógyászatban – különösen a sebkezelésben – és a mumifikálás során is használták, továbbá illatos kenőcsök alapanyaga is volt. Az ókori Egyiptomban elsősorban a Commiphora abyssinica, a szomáliai balzsamfa (Commiphora molmol) és a Commiphora schimperi fajok gyantájára kell gondolnunk és csak kereskedelem révén juthatott az országba. Ezen fajok élőhelye Arábia déli vidéke, Etiópia és Szomália. A mirha ókori egyiptomi neve valószínűleg antjw[16] (ejtsd: antiu) volt. A Palermói-kövön Szahuré uralkodása alatt Punt termékei között szerepel. A 18. dinasztia idejétől kezdve Szíriából is érkezett mirha Egyiptomba. Hatsepszut Puntból hozatott mirhafákat, hogy azokat Deir el-Bahariban álló temploma kertjében ültesse el. Hosszú távon valószínűleg ez a honosítási kísérlet is kudarcba fulladt.

A fentieken kívül más füstölőszerek is ismertek az ókori Egyiptomból, amit különböző alapanyagokból állítottak össze. Ebben a témában Lise Maniche – Sacred Luxuries című könyvét tudom ajánlani. Az egyik legnépszerűbb ilyen a kapet[17] (görög nevén: kyphi) volt, amelyet az Óbirodalom óta készítettek és használtak. Úgy gondolták gyógyítja a kígyómarást és az asztmát, illetve elfedi a rossz leheletet. Ennek a füstölőszernek több receptje is fennmaradt az ókori Egyiptomból, az egyik az Ebers-papiruszon.

A tömjén megtisztítja és megszenteli a szentélyt és távol tartja a gonoszt.

„A tömjén szétterjed szentélyedben, megszenteli trónodat, megtisztítja kádat a gonosztól.” (Philae II, 308.)[18]

A következőképpen hangzik egy másik szöveg, ami mind Denderában (D. XI, 157), mind Edfuban (E. IV, 152) megtalálható:

„Fogadd a tömjént/füstölőt, ami szétterjed a láng felett; az istenek karján van. Tökéletességén keresztül átalakítja a szívedet. Hozom a tömjént, hogy templomodat ünnepivé tegyem; megnyugtatom a testedet.”[19]

A király általában a négy égtáj irányába végzi el a tömjénezést, és ehhez néha négy füstölőt használ.

A szövegek szerint a király a füstölésért cserébe az istenektől Punt terményeit – így tömjént is –, a palota rituális tisztaságát, az idegen országok feletti győzelmet, és a keselyű istennőt kapja.

„Neked adom Puntot és minden terményét.” (D. XII, 156.)

„Neked adom a keselyű-istennőt, hogy védelmezze a tested.” (E. VII, 109).”[20]

A nátron[21] megfelelője az Egyiptomban is megtalálható nátrium-karbonát(ok) természetes megjelenései, így sói, amelyeket innen exportáltak az egész Közel-Keletre. Az egyik fajtája a Wadi Natrunban található meg, a másik pedig El-Kab közelében. A papok mindkettővel végeztek füstölést a napi rítus során, az egyik Felső-Egyiptomot, a másik Alsó-Egyiptomot jelképezte.

A nátront többféle módon ajánlhatták fel az istennek, Abüdoszban például a király egy kis edényt tart a kezében és ebben az edényben öt nátron golyó van, Karnakban viszont négy edényt tart az uralkodó egy tálcán és mindegyik edénykében egy golyó van, megint máshol öt kocka formájú nátron darab van egy tálcán.

Edfuban felírták azt is, hogyan kell a nátront előkészíteni:

„Hozz öt golyót, tisztítsd meg a Kilencséget. Recept az öt golyó elkészítéséhez, el-kabi nátronból készülnek: őröld meg alaposan, szűrd át anyagon a négy mértéket megtartva; adj hozzá egy adag porított majd tömörített tömjént. Állítsd össze tökéletesen, hogy öt golyó legyen belőle.” (E. II, 226)[22]

A nátron megtisztít, távol tartja a gonosz erőket. A nátront azzal az antitestekben gazdag anyatejjel – előtej (kolosztrum) – azonosítják, ami a szülés után először jön ki az emlőmirigyekből.

A király a nátronért viszonzásul ártó varázslatokkal szembeni mágikus védelmet kap az istenektől.

A templomban a papok nátronnal öblítették ki a szájukat és a ruhájuk is olyan vászonból van, amit nátronnal tisztítottak meg és lótusz olajjal itattak át.

A következő részben a „tisztító- és italáldozatok” ismertetését lezárom az italáldozatok bemutatásával és elkezdem az „ételtáldozatok” kategóriát.

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2021.01.09.

Felhasznált irodalom:

Sylvie Cauville – Offerings to the Gods in Egyptian Temples (Peeters, 2012)

LÄ Band 6. 1167 – 1169

LÄ Band 4. 275 - 276

Lise Maniche – Sacred Luxuries: Fragrance, Aromatherapy, and Cosmetics in Ancient Egypt (Cornell Uinversity Press, 1999) 33 – 61.