Az egyiptológia női úttörői 1.

 

Az ékszerekről szóló cikksorozat első részében említésre került az egyiptológia szinte összes férfi úttörője. Ez felkeltette a kíváncsiságomat, vajon tevékenykedtek-e nők ezen a területen, egy férfiak által uralt világban? Kik voltak az első női egyiptológusok? Napóleon egyiptomi hadjárata (1798-1801) a franciák szempontjából, sikertelenül végződött ugyan, de a tudomány nagyon sokat köszönhet neki. A nyugati világ ugyanis ez által ismerte meg Egyiptom építészetét, történelmét és földrajzát. Gyakorlatilag ennek köszönhetően született meg az egyiptológia. Ettől kezdve az egyiptomi régiségek felfedezése nagy érdeklődésre tartott számot mind Európában, mind Amerikában, a gazdagok és előkelők körében pedig divat volt a Nílus-völgybe utazni. Az egyiptomi régészet első „feminista hulláma” a viktoriánus Angliából indult. Ennek eredményeként a 19-20. század fordulóján több női régész tűnt fel Egyiptomban. Néhányukat szeretném bemutatni nektek egy cikksorozat keretében, de először röviden az ajánlott irodalomról.

 

Az egyiptológia hajnaláról szóló szakirodalomban természetesen ezek a hölgyek is helyet kaptak. Ilyen például az Morris L. Bierbrier által szerkesztett “Who was who in Egyptology” című mű, valamint Jason Thompson háromkötetes munkája a “Wonderful Things: A History of Egyptology”. Az első női régészekre fókuszál Amanda Adams “Ladies of the field” című munkája, hasonlóan a “Breaking Ground: Pioneering Women Archaeologists” című könyvhöz, melynek szerkesztői Getzel M. Cohen és Martha Sharp Joukowsky voltak. Emellett több a cikkben szereplő hölgyről jelent meg önálló életrajzi könyv is, ezeket majd az adott személynél fogom említeni.

A Brown Egyetem projektje keretében készült egy weboldal, ahol több olyan nő életrajza megtalálható, legyen az filológus, epigrafikus, író, művész, kurátor vagy adománygyűjtő, aki hatással volt az egyiptológia és/vagy a régészet tudományára.

 

Amelia Blanford Edwards angol írónő, kalandor, utazó, egyiptológus. 1889-ben egy amerikai napilap „a világ legtanultabb nőjének” nevezte, Angliában pedig az „egyiptológia keresztanyja”-ként emlegetik. Mint majd látni fogjátok, nem véletlenül.

1831. június 7-én született, Londonban, egy középosztálybeli család egyedüli gyermekeként. Édesapja Thomas katona volt, aki a civil életben banki alkalmazottként dolgozott. Az édesanyja, Alicia tanította otthon és már nagyon fiatalon megmutatkozott az íráshoz való tehetsége. Első verse hét, első novellája pedig tizenkét éves korában jelent meg. Tanult rajzolni és festeni, ebben is kiemelkedő volt, számos írását saját maga illusztrálta. Felmerült benne, hogy ez lehet az igazi hivatása, a szülei azonban nem támogatták, hogy művészi pályára lépjen, ez megviselte lelkileg. Imádott olvasni. Valamilyen szinten már gyermekkorában megérintette az ókori Egyiptom, mert kiolvasta John Gardner Wilkinson „Manners and Customs of the Ancient Egyptians” című háromkötetes munkáját. Nagyon sokoldalú személyiség volt, néhány éven át tanult zeneszerzést és éneklést. 1849-ben azonban tífusz következtékben sztroke-ot kapott, amit több torokgyulladás követett, ez nagyon megnehezítette számára az éneklést, emiatt elvesztette érdeklődését a zene iránt. Sokoldalúságát tanúsítja, hogy lövészettel, lovaglással és matematikával is foglalkozott.

Az 1850-es években Amélia kizárólag az írói karrierjére koncentrált. Első teljes regénye a „Fívérem felesége” volt, mely 1855-ben jelent meg. Korai regényeit is jól fogadták, de az igazi áttörést a „Barbara története”[1] hozta meg számára, mely egy fiatal lány nővé válását meséli el, a könyv a bigámia kérdését is feszegeti. Alaposságát mutatja, hogy nagyon sok időt töltött kutatással, háttér információk gyűjtésével, olykor előfordult, hogy férfinak öltözött azért, hogy bejusson olyan helyekre, ahová egy nőt akkoriban nem engedtek be. Egy-egy regényt körülbelül két év alatt fejezett be. Idős szülők egyedüli gyermekeként arra kényszerült, hogy olyan munkát vállaljon, ami rendszeres bevétellel jár, ezért újságíróként tevékenykedett. Két magazinnak is dolgozott a Saturday Reviewnak és a Morning Postnak. A parlament üléseit és a rendőrségi jelentéseket kivéve mindenféle eseményről beszámolt.

Kalandvágyó természetéről ad tanúbizonyságot, hogy 1872-ben gazdag és hajadon barátnőjével, Lucy Renshaw-val kettesben expedícióra indult a Dolomitokba, Olaszországba. Hegyivezetőket béreltek fel. Akkoriban ez a vidék még felfedezetlen területnek számított. Az útról született egy könyve „Járatlan utak és ritka völgyek” címmel, mely szinte azonnal siker lett. A következő évben a két hölgy gyalogtúrára indult Franciaországban, azonban viharos esőzések miatt meg kellett szakítsák útjukat, ekkor fordult érdeklődésük a napsütéses Egyiptom felé.

Amélia, Renshaw és több barátja társaságában 1873. november 29.-én érkezett meg Egyiptomba, határozott tervek és megfelelő ruhák nélkül, kifejezetten a jó időjárást keresve. Kairóban hajót bérelve utaztak délre, hogy felfedezzék a táj, az ókori- és modern kultúra szépségeit. Szakkara elvarázsolta Améliát a lépcsős piramissal, az Óbirodalom korabeli sírokkal és a Szerapeummal, Memphiszről ugyanakkor így ír: „És ez minden, ami Memphiszből maradt, a legrégebbi városból – néhány hatalmas szemétkupac, körülbelül egy tucat törött szobor, és egy név.”[2]

A következő megálló a denderai templom volt, majd Luxorban szálltak le a hajóról. Itt először a Luxor templomot látogatták meg, majd Karnakban Amon templomát, ez nagy hatást tett rá: „Milyen gyakran írták már le, és milyen gyakran kell még megismételni, hogy a karnaki Nagy Csarnok[3] a legnemesebb építészeti munka, amelyet az ember valaha tervezett és létrehozott?”[4]

Ez után a nyugati part látnivalói következtek, a nemesi sírok, a Ramesszeum, a többi itt található templom és természetesen a Királyok Völgye, melynek légkörét fojtogatónak találta, a helyet kísértetiesnek és rémálmokkal telinek. Ezt azért találom érdekesnek, mert bennem homlokegyenest ellentétes hatást váltott ki a terület. Végtelen békességet és nyugalmat áraszt a völgy, mely fölé tekintélyt parancsolóan magasodik az al-Qurn piramis formájú csúcsa, bár nyilván akkor még mások voltak a viszonyok itt is. Eszna templomát ott jártukkor még teljesen betemette a törmelék, a homok és a szemét: „A történelem milyen faragott kincsei, micsoda képekkel díszített kamrák, milyen eltemetett bronzok és szobrok várhatják itt, hogy megtalálja őket a régész!”[5] Ezt követően Asszuánba hajóztak, ahol megnézték a kőbányát a befejezetlen obeliszkkel, majd Philae következett. A templom szépsége lenyűgözte Améliát. Elérték Abu-Szimbelt, ahol hosszabb időt töltöttek, körülbelül két és fél hetet. Felfedezték a templomokat és rajzokat készítettek róluk. A homok alatt rábukkantak egy kisebb kápolnára is a templomon belül. Megnézték a még délebbre található Buhen erődjét is. Ezt az erődöt a Középbirodalom idején I. és III. Szeszósztrisz alatt építették. Hajójuk, a Philae a második kataraktánál fordult vissza Kairó felé. Ekkor ejtették útba Kom-Ombó és Edfu templomát. Utóbbiról így mesél könyvében: „Aki belép a kapun, áthalad a múlt küszöbén és kétezer évet hagy maga mögött. Ezekben a hatalmas udvarokban és csarnokokban minden változatlan.”[6] I. Széthi templomát Abüdoszban a legszebb ókori egyiptomi műemléknek tartotta. Egy homokvihar megakadályozta, hogy hajóval menjenek tovább. Bibbehben vonatra szálltak, így jutottak vissza Kairóba. Amélia ellátogatott a gízai fennsíkra is és megmászta Kheopsz piramisát.

Egyiptomi útjáról „1000 mérföld fel a Níluson” címmel színes és a mai napig népszerű beszámolót írt, melyet saját kezűleg illusztrált. A könyv 1877-ben jelent meg. A kötethez egyiptológusoktól is gyűjtött információt, konzultált többek között Samuel Birchel és Gaston Maperóval.

Ez az utazás egész hátralevő életét meghatározta. Felismerte a növekvő fenyegetést, amit a turizmus és a modern fejlődés jelent az ókori műemlékekre.

„Azt mondták nekem, hogy neveink és azok a falfestmények, amelyeket mi még teljes szépségükben és frissességükben csodálhattunk meg[7] már nagyon sok sérülést szenvedtek. Ez a sorsa minden egyiptomi műemléknek, mindegy, hogy nagy vagy kicsi. A turisták belevésik a nevüket és utazásuk dátumát, sőt néhány esetben még karikatúrákat is. Az egyiptológushallgatók, azzal, hogy nedves papír lenyomatokat[8] vesznek a reliefekről az eredeti színeknek még a nyomát is eltávolítják. A gyűjtő megvesz és elvisz magával mindent, ami értékes, az arab pedig ellopja a számára. A pusztítás közben tovább folytatódik. Nincs senki, aki ezt megelőzné, nincs senki, aki ezt megakadályozná…” – írja könyvében.[9]

Amélia elhatározta, hogy ő lesz az, aki véget vet az ókori műemlékek pusztításának, ezért 1882-ben Reginald Stuart Poole-lal[10] és Erasmus Wilsonnal[11] közösen megalapította az Egypt Exploration Fund-ot[12], aminek tiszteletbeli titkára lett és halála napjáig az is maradt. Az Alap segítségével olyan tehetségeket támogatott, mint Flinders Petrie, vagy Francis Llewellyn Griffith, aki később Oxfordban az egyiptológia első professzora lett. Az EES Egyiptom szerte rengeteg ásatást folytatott és folytat ma is. Hogy csak egy példát említsek, az asszuáni nagy gát építése előtt feltárták és dokumentálták a ma már a Nasszer tó mélyén található Buhen erődjét. Az innen származó leletek nagy részét és az Újbirodalom korabeli templomot Khartumba, a Szudáni Nemzeti Múzeumba vitték 1962-ben.

Életének utolsó két évtizedét Miss Edwards az egyiptológiának szentelte. Önállóan képezte magát, megtanulta olvasni a hieroglifákat. Nem csak pénzt gyűjtött, hanem előadásokat tartott és számos tudományos, illetve populáris cikket is írt. 1889-90-ben előadókörutat tartott az Egyesült Államokban, az ott elhangzottakat később a „Fáraók, fellahok és felfedezők”[13] című könyvében foglalta össze. A körút 1889. novemberében Brooklynból indult és itt volt az utolsó állomása is 1890. március 10-én. A sajtó kiemelt figyelemmel kísérte az eseményt, és az előadások mindig teltházasok voltak. Így volt ez az utolsó állomáson is, ahová olyanok is eljöttek, akik nem kaptak már jegyet. A Brooklyn Zeneakadémia koncertterme 2200 férőhelyes volt, azon az estén pedig 2500 fő zsúfolódott össze, hogy meghallgassa Améliát. Az eseményre összegyűlt a város elitje, a tömegben ott voltak a kor legjelentősebb művészei, tudósai és politikusai. Az előadás témája „Az ókori Egyiptom irodalma és vallása” volt. Bár turnéja sikeres volt és népszerű, heves ellenállással szembesült a területen dolgozó szakemberek részéről, akik nem tudtak vagy nem akartak komolyan venni egy női tudóst. Neme mellett szakképzettségének hiányával is problémájuk volt. Az előadó körút szervezője William Copley Winslow volt, aki az EES amerikai ágának titkára és gazdasági vezetője volt. Bosztonban a Lowell Intézet olyan hely volt, amely nyilvános előadások és egyéb oktatási programok számára biztosított helyszínt, ezért Winslow megkereste a vezetőjét azzal, hogy Amélia ott tarthassa meg előadását. Augustus Lowell azonban elutasította a kérését, pusztán azért, mert Amélia nő volt. Erős személyiségre vall, hogy ilyen körülmények között is sikere volt.

Az egyiptológiáért tett erőfeszítéseiért több amerikai egyetemtől és főiskolától kapott díszdoktori címet, például a Columbia Egyetemtől, a Smith College-től, valamint a Kansasban található College of the Sisters of Bethany in Topeka-tól.

1891-ben egy rosszindulatú daganatot távolítottak el a melléből, valószínűleg ez gyengítette le immunrendszerét annyira, hogy 1892. április 15-én, 61 éves korában, influenzában meghalt. Bristolban temették el, ahol 1864 óta élt. A Szent Szűz Mária templom udvarában sírját egy obeliszk és egy annak a lábánál található kőből faragott ankh jelöli. Egyiptomi régiségekből álló gyűjteményét, könyvtárát a londoni University College-ra hagyta. Már az 1880-as évek közepén eldöntötte, hogy szeretne létrehozni egy professzori állást az UCL-en. Halálakor az intézményre hagyott egy jelentősebb összeget is erre a célra, ennek hatására megindulhatott az egyiptológiai képzés az intézményben. Az első „Edwards professzor”, vagyis az egyiptomi régészet és filológia professzora Flinders Petrie lett, jelenleg pedig Stephen Quirke tölti be a pozíciót.

Amélia jegyzetei, vízfestményei és egy naplója, melyet 1881-ben írt – és számos olyan egyiptomi tárgy szerepel benne, amelyek brit magángyűjteményekben rejtőznek – Oxfordban, a Griffith Institute archívumában vannak. A Brooklyn Múzeum Könyv- és Levéltára is őriz egy relikviát tőle, mégpedig amerikai előadókörútja utolsó előadásának kéziratát, amelyet a saját kezével írt.

Amélia, igazán kivételes viktoriánus hölgy volt, akinek öröksége még ma is hatással van az egyiptológiára. Életéről szól Joan Rees 1998-ban megjelent könyve, melynek címe „Amelia Edwards: Traveller, Novelist and Egyptologist”. Az interneten Amélia több könyve olvasható, mivel közkincsé minősítették, így a „Thousand miles up the Nile” és a „Pharaohs, Fellahs and Explorers” is. Az alábbi linkre kattintva éritek el őket:

https://archive.org/search.php?query=creator%3A%22Amelia+B.+Edwards%22

 

Ha már Egyiptomról útikönyveket író hölgyekről van szó, akkor szeretném még megemlíteni Isabella Frances Romert és Emma B. Andrewst is. Isabella Frances Romer életéről nagyon keveset tudunk. 1798. június 21-én keresztelték meg Marylebone-ban, Middlesexben. Szülei John William Angus Roemer főtábornok és Marianne Cuthbert voltak. 1818-ban hozzáment William Medows Hamerton őrnagyhoz, majd 1827-ben el is váltak, és a hölgy visszavette leánykori nevét. Ezt követően utazgatott, járt Egyiptomban, Núbiában és Palesztínában is. Több műfajban is publikált, de igazán az útikönyvei tették ismertté. Az Egyiptomról szóló két kötetben jelent meg 1846-ban, a címe „A Pilgrimade to the Temples and Tombs of Egypt, Nubia and Palestine”.1852. április 27-én halt meg Londonban.

Emma B. Andrews (1837-1922) amerikai naplóíró 1837. június 13-án született az Ohio megyében található Worthingtonben. Szülei Joel Buttles és Lauretta Barnes voltak.1859-ben feleségül ment Lord Abner Andrewshoz. A következő évben azonban unokahúgán, Annie Buttles Davisen keresztül megismerkedett annak férjével, Theodore Davis egyiptológus, régész, felfedezővel. 1887-től, egészen 1915-ben bekövetkező haláláig az egyiptológus szeretője volt. 1887 és 1914 között tizenhét alkalommal kísérte el őt Egyiptomban folytatott ásatásaira. Ezekről az utazásokról 1889 és 1914 között naplót írt „Journal of the Bedawin” címmel. Ez a 1000 oldalas napló nagyon fontos információkat tartalmaz Davis ásatásairól, emellett színes képet fest az Egyiptomban utazgató gazdagok életéről. Sajnos a mű kiadatlan maradt és jelenleg a Metropolitan Museum of Art tulajdonában van. Napjainkban zajlik egy projekt, melynek keretében részleteket közölnek belőle. A facebookon lehet követni őket. Emma 1922. január 19-én halt meg Washington DC-ben. Az Egyiptomban gyűjtött régiségeit két múzeumra hagyta a Museum of Fine Arts Bostonra, valamint a Metropolitan Múzeumra, utóbbi 25.000 dollárt is kapott. Fotó vagy festmény nem ismert a hölgyről, de korabeli leírások alapján készítettek róla egy rekonstrukciót, amelyet a facebook oldalon meg lehet tekinteni.[14]

 

Amélia Ann Blanford Edwards fotója, mely a National Portrait Gallery engedélyével szerepel az oldalon. Herbert Watkins készítette az 1850-es évek végén.

Amélia Ann Blanford Edwards

Szintén a National Portrait Gallery engedélyével jelenik meg itt az Isabella Frances Romert ábrázoló rajz, melyet D'Orsay gróf készített 1847-ben.

 

Sara Yorke Stevenson amerikai újságíró, régész, egyiptológus a Pennsylvaniai Egyetem Régészeti és Antropológiai Múzeuma egyiptomi és közel-keleti szekciójának első kurátora[15] volt. Philadelphia legismertebb és legkülönlegesebb asszonyának tartották.

1847. február 19-én született Párizsban, egy jómódú amerikai házaspár legfiatalabb gyermekeként. Családja gyapotültetvényeket birtokolt. Négy testvére volt, két fiú és két lány. 10 éves korában szülei visszaköltöztek Amerikába, a lányok pedig ott maradtak Franciaországban, bentlakásos iskolában. Sara 1858 és 1862 között M. Achille Jubinal (középkor szakértő) felügyelete alatt élt Párizsban, aki támogatta érdeklődését az archeológiai és egyiptológiai iránt.

1862-ben Sara tengeren Franciaországból Mexikóba utazott, mivel a családja Mexikóváros egyik külvárosába költözött. Itt az újonnan kinevezett I. Miksa császár és felesége a belga Sarolta által rendezett számos társadalmi összejövetelen részt vett. Első kézből származó beszámolója a II. Mexikói Birodalomról „Miksa Mexikóban: Egy nő visszaemlékezései a francia intervencióról 1862-1867” címen nagyszerű betekintést engedtek az udvar akkori belső működésébe.

1867-ben a Yorke család Vermontba költözött. Egy évvel később Sara apja meghalt, ekkor, huszonegy éves korában Sara Philadelphiába ment, hogy családja Yorke ágába tartozó nagybátyjaival és nagynénjével éljen. 1870-ben hozzá ment Cornelius Stevensonhoz, aki egy philadelphiai ügyvéd volt. 1878-ban született meg egyetlen gyermekük, William.

Sara aktívan részt vett Philadelphia társadalmi és politikai életében, nőjogi aktivista volt és tagja volt az EEF amerikai ágának. 1890-ben lett a Pennsylvaniai Egyetem Régészeti és Antropológiai Múzeuma egyiptomi és mediterrán gyűjteményének első kurátora. A múzeum ekkor költözött az egyetem könyvtár épületébe, de már látszott, hogy az egyre gyarapodó gyűjtemények számára ez a hely is kevés lesz. 1892-ben a Régészeti és Paleontológiai Tanszék Igazgatóságának tagja lett az Egyetem. Keményen küzdött egy új múzeum épületért, részt vett a helyszín kiválasztásában, a tervezésben és az adománygyűjtésben. A projekthez maga is nagylelkűen hozzájárult anyagilag. Munkáját tiszteletbeli diplomával jutalmazta a Pennsylvaniai Egyetem 1894-ben. A nagyméretű múzeum megépítéséhez szükség volt az pennsylvaniai állami törvényhozás támogatására is és végül több szakaszban épült meg, az elsőt 1899. decemberében adták át. Sara célja az volt, hogy olyan egyiptomi gyűjteményt hozzon létre, amely az ókori Egyiptom minden korszakát és régióját átfogóan bemutatja, ezért folyamatosan dolgozott azon, hogy újabb tárgyakat szerezzen. Az EES-el szorosan együttműködve támogatta Petriet, akitől cserébe 1890-ben a múzeum tárgyakat kapott. 1898-ban személyesen utazott Egyiptomba, ahonnan 42 láda ókori egyiptomi tárggyal tért vissza, amely az általa felbérelt régész - feltehetőleg George Reisner - denderai ásatásából származott.

Részt vett nemzetközi kongresszusokon, majd 1894-től előadásokat tartott a Pennsylvani Egyetemen és a Harvard Egyetem Peabody Múzeumában is. Több egyiptológiai témájú cikket is írt, például Koptoszból származó, Philadelphiába került szobrokról (1895), illetve a toll és a szárnyak szimbolikájáról (1894). 1899 és 1903 között Mrs. Stevenson az Amerikai Régészeti Intézet pennsylvaniai ágának elnöke volt. 1905-ben a Múzeum igazgatótanácsának elnöke lett, azonban még ugyanebben az évben lemondott minden a múzeumban betöltött tisztségéről, mert nézeteltérésbe keveredett az igazgatótanáccsal Herman Vollrath Hilprechttel[16] kapcsolatban, aki akkoriban a babilóniai szekció kurátora volt.

Nem sokkal később, amikor a család anyagi helyzete megkövetelte, Sara újságíróként helyezkedett el a Philadelphia Public Ledgernél, ahol 1920-ig dolgozott. Kurátor lett egy másik múzeumban, melyet ma Philadelphiai Művészeti Múzeumként ismerünk és a világon elsőként muzeológiai kurzust indított a Pennsylvania Museum and School of Industrial Art-on. Előadásainak témája volt például a „Modern múzeum és feladatai”, valamint a „A tárgyak betegségei és gyógymódjuk”. Az első világháború idején a pennsylvaniai Francia Háborús Segély Bizottság Sürgősségi Segélyszervezetének elnöke volt. Itt végzett munkájának köszönhetően orvosok és gyógyszerszállítmányok jutottak el Franciaországba, ezért a francia kormány kitüntetésben részesítette. 1921. november 14-én halt meg. A Philadelphiában található Laurel Hill temetőben temették el.

 

Mary Brodrick angol régész, egyiptológus, egyike volt az első Egyiptomban feltárást végző nőknek. 1858. április 5-én jött világra Dalstonban, Middlesexben. Apja ügyvéd volt, aki Londonban és Salisburyben praktizált. Mary gyermekkoráról keveset tudni, de az 1861-es népszámlálás idején már Whiltshire megyében, Salisbury városában éltek, 1881-ben pedig Hove-ben, Sussexben.

1888-ban, 30 évesen járt először Egyiptomban, alighanem azért, hogy elkerülje a nyirkos angol telet. Az út felkeltette az érdeklődését az egyiptológia iránt, de Londonban ekkor még nem volt lehetősége tanulni, ezért még ugyanebben az évben Franciaországban próbált szerencsét. Felkereste a Sorbonne-on régészetet tanító Gaston Masperot, aki ezt mondta neki: „ide nem veszünk fel kislányokat”, és azt tanácsolta keresse meg Ernest Renant, aki a Collége de France-n tanított héber és semita nyelvet. Ő így fogadta: „Nem tanítottam nőt egész életben és soha nem is fogok.” Ekkor Maspero a Sorbonne tanácsa elé vitte az ügyét, akik engedélyezték Marynek, hogy mindkét intézményben tanulhasson. Oktatói voltak még Eugéne Charles Revillout, a démotikus és a kopt nyelv professzora és Paul Pierret, a Louvre kurátora is. Maspero figyelmeztette őt, hogy “nehéz idők várnak rá”, és kezdetben valóban durvának, gorombának és büdösnek találta férfi hallgatótársait. Egy alkalommal tintát öntöttek végig a hátán. Brodrick egyszerűen csak nevetett a csínyeiken és végül nagyon jó barátságba került velük. Több egyiptológus is volt közöttük, például Georges Legrain (1865–1917), Émile Chassinat (1868–1948), Georges Aaron Bénédite (1857–1926) és Philippe Virey (1853–1922).

Miután visszatért Angliába, beköltözött a College Hallba, az University College női kollégiumába és tandíjat fizető hallgatóként egyiptológiát tanult az 1890-91-es tanévben Suart Poole-nál, majd 1893-tól Petrie-nél. 1894 és 1896 között Pfeiffer ösztöndíjban részesült, amelyet a College Hall tanácsa ítélt meg neki, közben előadássorozatokat tartott a British Múzeumban.

Ebben az időben még kevés volt az angol nyelvű egyiptológiai szakirodalom, Miss Brodrick egyike volta azoknak, akik tettek azért, hogy ez megváltozzon. Többek között 1891-ben újra szerkesztette Heinrich Brughs „Egypt under the Pharaohs” című munkáját és lefordította Auguste Mariette egyik könyvét is, mely 1892-ben jelent meg „Outlines of Ancient Egyptian History” címen. Anna Anderson Mortonnal[17] közösen írtak cikket Pepi-Ankh sírjáról 1899-ben[18]. Később pedig készítettek egy összefoglaló egyiptológiai lexikont, ez volt a „Concise Dictionary of Egyptian Archeology - a Handbook for Students and Travellers”, mely 1902-ben jelent meg és akkoriban hiánypótló munkának számított.

Mary, vagy, ahogy becézték, May az EES amerikai ágának tiszteletbeli angol titkára volt, ezért a munkájáért 1893-ban doktori címet kapott a Kansas Egyetemen.

Miután az ösztöndíja lejárt, Egyiptomban dolgozott terepen 1897-1908. között Maspero irányítása alatt, aki ekkor az Egyiptomi Régészeti Hivatal vezetője volt. Mary Egyiptomban tartózkodásai alkalmával higiéniai okokból kopaszra borotváltatta a fejét és jellemző volt rá az is, hogy mindig feketében járt. Az 1890-es évek közepétől főként Anglián kívül töltötte az idejét, Olaszországban, Görögországban és Egyiptomban. Telente általában, egy dahabiyah (hajótípus) fedélzetén élt a Níluson. Gyakran csatlakoztak hozzá más régészek, művészek és kormányhivatalnokok is. 1890-ben az amerikai Charles Edwin Wilbour (amerikai egyiptológus) találkozott a hajójával, és döbbenten tapasztalta, hogy a fedélzeten az arab személyzetet leszámítva csak hölgyek tartózkodtak, „egyetlen fehér férfi sem volt velük”. Brodrick Petrie-vel is jó kapcsolatban maradt és meglátogatta például 1897-98 telén Denderában, ahol az EES számára végzett ásatásokat.

Szoros kapcsolatot ápolt az Ókori Egyiptom Műemlékeinek Megőrzéséért Társasággal[19], ezt a testületet 1888-ban hívta életre a festő, Edward Poynter. Brodrick Poynternek írt levelei megjelentek a The Times-ban, ezekben az ókori emlékek rongálásáról beszél, amit Egyiptomban tapasztalt: „Rajtakaptam két egyiptomi katonát, amint éppen a neveiket vésték fel az abu-szimbeli templom bejáratára.[20]

Számos országban tartott előadást, például Egyiptomban (Kairó), Angliában, Skóciában és Olaszországban. Egyik utolsó előadását egyébként Tutankhamon sírjának felfedezéséről tartotta 1922. novemberében. Több elismerésben részesült az egyiptológiában elért sikereiért, mind Franciaországban, mind Angliában. 1896-ban örökös tagja lett a párizsi Nemzeti Könyvtárnak, majd 1899-ben a Francia Egyiptomi Társaság Bizottságának[21]. Örökös tagja lett a londoni College Hallnak is, amelynek mindig hálás volt a kapott támogatásért, ezért amikor már megtehette, ő is adományozott az intézménynek. 1929-ben nagyobb összeget adott a College Hall bővítésére.

Élete utolsó éveiben az egészsége megromlott, ekkor ideje nagy részét Olaszországban, Bordigherában, a Villa Primaverában töltötte. 1933. július 13-án halt meg Hindheadben, Surreyben. Soha nem ment férjhez, és úgy tudjuk nem született gyermeke sem.

Jelentősebb összeget hagyott a College Hall főigazgatójára, Thyra Alleyne-re és gazdasági vezetőjére, Lucie Dobsonra. Vagyonának egyharmad részét pedig Eversley Chaning Robinson kapta meg, aki publikálta Brodrick előadásainak és újságcikkeinek válogatását 1938-ban Egypt: papers and lecturesbythelate Mary Brodrick” címmel. Régiséggyűjteménye a Petrie Múzeumba került, könyvei pedig az Edwards Könyvtárba. Oktatói és hallgatótársai kezdeti ellenkezése ellenére kitartott tanulmányaiban és jelentős eredményeket ért el a szakmájában. 1906. november 26-i számában a Daily Mail ezt írta róla: „Miss Brodrick talán napjaink legnagyobb egyiptológus hölgye”. A College Hall 1934-ben elkészült új szárnya az ő nevét viseli.

 

Most következzenek a „Griffith hölgyek”, azért neveztem el így őket, mert mindhárman Francis Llewellyn Griffith egyiptológushoz köthetőek.

Kate Bradbury (később Grigffith) 1854. augusztus 26-án, egy jómódú család gyermekeként látta meg a napvilágot az Egyesült Királyságban, Ashton under Lyne-ban. Apja üzletember volt. Kate jó barátságban volt Amelia Edwardsal, így az EEF korai támogatójának egyike lett. Az Alap bizottsági tagja és helyi titkára volt. 1890-ben elkísérte Améliát az Amerikai Egyesült Államokban tartott előadó körútjára. Miss Edwards 1892-ben bekövetkezett halálakor pedig a végrehajtója lett, így jelentős szerepe van a londoni University College egyiptomi gyűjteményének kialakításában. 1892-ben Francis Llewellyn Griffith az UCL-en az egyiptológia első professzorának, Flinders Pitrienek az asszisztense lett. Félénk férfi volt, így bár tetszett neki, nem merte megkérni Kate kezét. Kikérte mentora, Petrie véleményét, aki azt mondta neki, hogy gyűjtse össze a bátorságát és kérje meg a lány kezét. 1896-ban házasodtak össze, ez egyébként megadta azt az anyagi függetlenséget Francis Llewellyn számára, hogy teljesen az egyiptológiának szentelhesse magát.

Kate Griffith ezt követően a férjével együtt fordított egyiptomi szövegeket. Ezek Egyiptomi irodalom (Egyptian Literature) címmel megjelentek az “A Library of the World's Great Literature”[22] című többkötetes könyvben 1896-ban. Németről angol nyelvre fordított több egyiptológiai könyvet, például dr. Alfred Wiedemanntól a „Religion of the Ancient Egyptians” című művet, mely 1897-ben jelent meg. Tiszteletbeli professzornak nevezték ki a Manchester Egyetem Egyiptológiai tanszékén, de az University College Londonnal sem szakadt meg a kapcsolata, biztosította az Edwards Könyvtár finanszírozását. 1902. március 2-án halt meg.

 

Agnes Sophia Johns brit író és fordító Francis Llewellyn Griffith testvére volt. Mikor fívére első felesége meghalt, akkor ő lett a házvezetőnője. 1910. március 9-én Oxfordban feleségül ment a híres asszirológushoz Claude Hermann Walter Johnshoz, aki az Anglikán egyház lelkésze is volt. Agnes 1910-ben publikálta a Manchester Múzeum egyiptomi régiségeinek katalógusát és lefordította angol nyelvre több külföldi egyiptológus munkáját is, például Ermantól a „Handbook of Egyptian Religion”-t, mely 1907-ben jelent meg, illetve Gaston Maspero két könyvét: a „Manual of Egyptian archaeology and guide to the study of antiquities in Egypt”-et és a „Popular Stories of Ancient Egypt”-et. 1949. november 18-án halt meg a Sussexben található Brightonban. Sajnos nem találtam fotót róla.

 

Nora Christina Cobban Macdonald (később Grigffith) Francis Llewellyn Griffith második felesége volt. 1870. december 7-én született egy Aberdeenben található faluban, New Macharban, Skócia északkeleti részén. Édesapja James Macdonald sebész-főorvos volt, édesanyja pedig Margaret Helen Leslie Collie.

Nora 1906-ban látogatott Egyiptomba és magával ragadta az ország múltja. Érdekelték az ókor tárgyi emlékei, ezért egy ideig dolgozott Aberdeenben, a King’s College Régészeti Múzeumában. Majd egyiptológiát kezdett tanulni az Oxford Egyetemen, ahol későbbi férje volt a tanítója. 1909-ben, 39 éves korában ment hozzá Francis Griffithhez. Segítette őt kutatásaiban és csatlakozott hozzá az Egyiptomban, valamint Núbiában folytatott régészeti és epigráfiai munkában is. Nora az ásatásokon fényképezett, illusztrációkat készített és feliratokat másolt. Sir Alan Gardiner úgy vélte, hogy tökéletes társa barátjának és munkatársának, és úgy jellemezte „csodálatos intellektus és tehetséges rajzoló”. Griffith kollégái szerint Nora jó hatással volt férje félénk, zárkózott természetére, aki korábban messze elkerülte a partikat és színházba sem járt, felesége hatására azonban több társasági összejövetelen megjelent. Norának több cikke jelent meg a Journal of Egyptian Arechology és a Sudan Notes és Records című kiadványokban, nem csak angol, hanem német nyelven is. Első publikációja 1923-ban jelent meg Ekhnaton és a hettiták címmel, ebben felhívta a figyelmet a Boghazköyben talált táblákra, amelyekből rekonstruálható volt Teje királyné és Ekhnaton kapcsolata a hettitákkal, valamint Tutankhamon halála után Akheszenamon és a hettita király Suppiluliuma közötti levelezés. Jártas volta démotikus és a kopt nyelvben is. Az első világháború után 1923-24-ben férjével együtt dolgoztak Tell el-Amarnában, 1930-31-ben és 1934-ben pedig a Szudánban található Kawában. Ebben az évben egy szívroham következtében Francis váratlanul elhunyt. Nora fenntartotta könyvtárát, melyet az Oxford Egyetemnek szánt, illetve előkészítette kiadásra férje még befejezetlen munkáit. 1934-36-ban ásatást szervezett és finanszírozott Núbiában.

1937. október 21-én, 64 éves korában halt meg Oxfordban, egy vakbélműtétet követő hashártyagyulladás következtében. Norman de Garis Davies 1937. október 25-én a The Timesban megjelent nekrológjában azt írta róla, hogy barátai tudását csodálták, de vendégszeretete, jósága, empatikus természete, értelme, humora és bátorsága miatt szerették nem csak Angliában, hanem külföldön is.

Nora vagyonának nagy részét az Oxford Egyetemre hagyta, azért, hogy létrehozzanak egy intézményt az egyiptológiai tanulmányok számára, ezzel kiegészítette a férje által erre a célra adományozott összeget. Azt remélték, hogy ennek köszönhetően Oxford az egyiptológia nemzetközi központjává válik majd. A Griffith Intézet, melynek sikeréhez és hírnevéhez Nora is elválaszthatatlanul kapcsolódik, 1939. január 21-én nyílt meg és ma is az egyiptológia szíve Oxfordban.

 

Ebben a részben nyolc kivételes nőt ismerhettetek meg az egyiptológia tudományának kezdeti időszakából, köztük néhány olyat is, aki nem szerepelt a Vámbéry Ármin Keleti Szabadegyetemen 2019. március 9-én tartott előadásomban. A második részben lesz majd szó például Margaret Alice Murray-ről és Margaret Bensonról.

 

Ide kattintva a képen fent Kate és Francis Griffith, balra Kate, középen Nora Grffith látható és a jobb oldalon is ő van, amint Philaen Ízisz templomának második pülönját fényképezi éppen egy létra tetejéről.

 

 

Képek:

Sara Yorke Stevenson

Mary Brodrick

Mary Brodrick

 

  

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2019. március 21.

Utoljára szekresztve: 2020. június 4.

 

 

Felhasznált irodalom:

M. L Bierbries (editor) – Whowaswho in Egyptology

https://www.brown.edu/Research/Breaking_Ground/introduction.php

http://www.oxforddnb.com/view/10.1093/ref:odnb/9780198614128.001.0001/odnb-9780198614128-e-48602;jsessionid=A38E265E6C829ABDEBFE49283802572E

https://www.archives.upenn.edu/people/1800s/stevenson_sara_yorke.html

https://www.ees.ac.uk/amelia-edwards-writer-adventurer-explorer

https://www.ees.ac.uk/amelia-edwards-the-grand-tour

https://www.archaeologybulletin.org/articles/10.5334/bha-598/

https://theacaciahouse.wordpress.com/2014/02/02/of-admirable-intellect-and-skill-in-draughtsmanship/


 

[1] 1864-ben jelent meg.

[2]Thousand Miles uptheNile62. oldal

[3] A hüposztil csarnokról van szó.

[4]Thousand Miles uptheNile136. oldal

[5]Thousand Miles uptheNile146-147. oldal

[6]Thousand Miles uptheNile363. oldal

[7] Az abu-szimbeli kápolnáról van szó.

[8]Ezek háromdimenziós lenyomatok a reliefekről, melyeket úgy készítettek, hogy nedves papírt tettek a felületre, rásimították, hogy a vésetek jól láthatóak legyenek, majd lehúzták. Általában egy-egy jelenetről több példány lenyomatot is vettek, ez nagyon károsnak bizonyult a festésükre.

[9]ThousandmilesuptheNile 224. oldal.

[10] Angol régész, numizmatikus, orientalista, a British Múzeum munkatársa.

[11] Tehetős angol orvos, akinek szenvedélye az ókori Egyiptom volt.

[12]A szervezetet azért hozták létre, hogy megvizsgálják és feltárják Egyiptom és Szudán területén az ókori emlékeket, mielőtt azok teljesen megsemmisülnek. Célul tűzték ki az ásatások eredményeinek elemzését és a tudományos világ számára történő publikálását. 1887-ben nevezték át EES-nek.

[13]1891-ben jelent meg a Pharaohs, Fellahs, and Explorers.

[14]https://www.facebook.com/ebadiary/

[15] Ma Penn Múzeum.

[16] A Nippurban (a mai Irak területén található babilóniai település) folytatott ásatások eredményeit szinte mind magának tulajdonította, ez az expedíció korábbi vezetője John Punnett Peters nemtetszését váltotta ki. Az amerikai keletkutatók egy része Peters mellé állt és kialakult az úgynevezett Peters-Hilprecht-viszály. A felek újságokban és előadásokon harcoltak egymással, megakadályozva ezzel az ásatásokon előkerült leletanyag tanulmányozását a következő néhány évre. A viszály 1911-ben Hilprecht lemondásával zárult.

[17] Angol írónő. A Surreyben található Kenningtonban született 1867. július 16-án. Robert Morton építőmérnök és Susanna Wallace Paterson leánya. Az Unversity College London hallgatója volt 1884 és 1902. között. Angolra fordította Maspero egyik művét, mely 1890-ben jelent meg, címe Life in Ancient Egypt and Assyria. Majd Mary Brodrickkal közösen megírták a Concise Dictionaryt. Később a keleti vallások felé fordult az érdeklődése. 1961. október 9-én halt meg Croydonban.

[18]„The Tomb of Pepuankh (khua), near Sharona ”Proceedings of the Society of Biblical Archaeology, 21 (1899), pp.26–33.

[19] Society for the Preservation of the Monuments of Ancient Egypt

[20] 1890. július 4-én kelt levél.

[21] Comité de la Société Française d'Égyptologie

[22] (Vol 9, 1896) 5225-5344