Ételek és italok az ókori Egyiptomban 3.
Ebben a részben
megvizsgáljuk, hogy milyen zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztottak az ókori egyiptomiak.
A kertekről szóló
cikkben már részben érintettem a zöldségeskerteket. Bár ilyenekkel viszonylag
ritkán találkozunk ábrázolásokon, régészeti bizonyítékaink vannak rájuk és
egyébként az ábrázolások és a tényleges régészeti leletek összhangban vannak
egymással. Találtak például zöldségeskerteket Amarnában, az EES által
folytatott ásatások során, az 1986-os szezonban. Egy agyagtéglából készített
négyzetrácsot kell elképzelnünk, az így kialakított ágyásokba ültették a
zöldségeket. Az államtól kapott ellátmány mellett a munkásfalu lakói még
zöldséget is termesztettek, hogy kiegészítsék, színesítsék étrendjüket.
Az öntözést
csatornákkal oldották meg, illetve a zöldséges és szőlőskertek esetében az
Újbirodalomtól használták a shadufot. A kertészek munkája nehéz, Duauf
(Óbirodalom korabeli szöveg) intelmeiben így írja le:
„A kertész terheket
cipel, karjai és nyaka belefájdul a cipelésbe. Reggel megöntözi a zöldségeket,
este megöntözi a szőlőt.”[1]
A sír- és templomábrázolások között látni olyan jeleneteket, amelyeken egy-egy
munkás éppen ebédjét fogyasztja el. Például a karnaki Aton templom építőkövei
között, egy talatáton, mely a Luxor Múzeumban van, látható ilyen. Egy egyszerű
egyiptomi munkás ebédje úgy tűnik kenyérből, sörből, hagymából és uborkából
állt.
Hérodotosz szerint
Khufu piramisának építőmunkásait hagymával és retekkel fizették ki. Az áldozati
asztalokon gyakran látjuk az újhagymát, apró fehér fejével és hosszú zöld szárával.
Ez egyébként a vöröshagyma fiatal példánya. Az apróbb ókori hagyma valószínűleg
édesebb volt, és kevésbé csípős, mint a modern megfelelője. A fokhagymát a
legkorábbi időktől termesztették, agyag fokhagyma modellek ugyanis már a
dinasztikus kort megelőző temetkezésekből előkerültek nagadai sírokban. Kha
sírjából pedig konkrét fokhagyma került elő, a szárát nem vágták le, hanem
összekötözték. Ez a fokhagyma kisebb volt, mint a mai nemesített fajtája, 45
gerezdből állt és valószínűleg enyhébb volt az íze is. Az építész Kha Deir
el-Medinában élt, az Újbirodalom idején, a 18. dinasztia korában, III.
Amenhotep uralkodása alatt. A póréhagyma termesztésre kevés bizonyíték van, de
az irodalmi szövegekben gyakran említik.
A saláta is szerepel az áldozatok között, bár nem olyan könnyű felismerni. Afrodiziákumnak tartották és nagyon gyakran mutatták be áldozatként Min termékenység istennek, akinek a szent növénye volt. Orvosi papiruszokban az impotencia kezelését célzó receptekben szerepel. Elképzelhető, hogy az ábrázoláson nem mindig saláta szerepel, nem zárható ki, hogy olykor egyiptomi spentót (Corchorus olitorius) örökítettek meg. Talán ez az ókori egyiptomi semsemet megfelelője, az arab nyelvben meloukhiának nevezik. A kesernyés ízű fiatal, sötétzöld leveleket valószínűleg frissen fogyasztották vagy pedig megszárították későbbi fogyasztáshoz. Sűrű leves készíthető belőle, ezt a hagyományos egyiptomi paraszti ételt a fáraók örökségének tartják. A parasztasszonyok nagy edényekben viszik ki ebédidőben a földeken dolgozó férjeiknek. Megjegyzem, hogy olyan elképzelést is olvastam, hogy articsóka – mely egyébként Észak-Afrikában őshonos – lenne a salátaként azonosított növény.
Kert és kertészek Kagemni sírjában, Óbirodalom, 6. dinasztia. Kagemni Teti fáraó vezíre volt, sírja Szakkarában található. Jobbra
látható a négyzetrácsos zödségeskert a saláta szerű növényekkel, ahová
a kertészek botra akasztott agyagkorsókban hordják a vizet. |
Norman
de Garis Davies fakszimiléje látható a képen, melyet a Metropolitan
Múzeumban őriznek. Az eredeti jelenet Ipuy deir el-medinai sírjában
van, Újbirodalom, 19. dinasztia. Egy kert részletét látjuk. A kertész
éppen vizet merít a shaduffal a kertben található medencéből. Azonnal
felismerhető a növények között a papirusz és a medencében a víziliomok.
Emellett a parton látható még búzavirág és mandragóra is, a shaduf
mögött pedig egy gránátalmafa van. |
I. Szeszósztisz szentélye, Középbirodalom, 12. dinasztia. Az uralkodó a Min-Kamutef ikonográfiájában ábrázolt Amon-Rének mutat be áldozatot. Az isten mögött látható a salátaágyás. |
Hérodotosz említette a
retket. Ábrázolásokon az áldozati ételek között nem látjuk őket, ugyanakkor
magjai kerültek elő nagy mennyiségben a dinasztikus korból. Az ókori retek
másként nézett ki, mint az általunk általában salátaként fogyasztott vörösszínű
retek. Az ókori egyiptomiak retke hosszúkásabb volt, inkább fehér és rózsaszín
színű. Elképzelhető, hogy főzve fogyasztották.
Gyakran szerepel az
áldozati asztalokon a kígyóuborka és fából vagy fajanszból készült modelljeit
elhelyezték a sírokban is. Elképzelhető, hogy az apróbb uborkát savanyították,
és így ez egész évre jó zöldségforrást nyújtott.
Az áldozati asztalon
látható kerek zöld objektumok lehetnek görögdinnyék vagy tökök és nem zárható
ki, hogy a cukkinit is termesztették. A görögdinnyének a magjai több
lelőhelyről előkerültek, például Amarnából is. Görögdinnye leveleket találtak a
20. dinasztia idején élt pap, Nebszeni koporsójában. A tök és a cukkini magjai
hasonlóak a dinnyék magjaihoz, egyértelműen nem sikerült még elkülöníteni őket.
Hérodotosz arról ír,
hogy az egyiptomiak nem szerették a babot. Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk,
II. könyvéből Nehebkau gyűjtötte ki nekem az étkezési szokásokkal foglalkozó
részeket. Ezúton is köszönöm neki.
„Az egyiptomiak babot[2]
egyáltalán nem vetnek országukban, ami mégis megterem, azt se nyersen, se
megfőzve nem fogyasztják. A papok még látását sem tűrik el, mert tisztátalan
növénynek tartják.” (37. bekezdés) – írja Hérodotosz.
Ennek ellentmondanak
azonban a régészeti leletek. Már a dinasztikus kort megelőző időszakban
megtalálható a sírmellékletek között a bab, a borsó, a csicseriborsó és a
lencse is. A csicseriborsó formájába az egyiptomiak sólyomfejet láttak bele és
ezért úgy is nevezték „sólyomarc”. Ezt fogyaszthatták zöldségként, de lisztté
is őrölhették és így kenyeret is készíthettek belőle. Szintén fogyasztották a
farkasbabot (Lupini digitatus), Szahuré Abuszírben található Naptemplomában
találtak ilyet. Ez egy laposabb, inkább korongformájú, sárga színű bab. Nyersen
elég keserű. Meg kell főzni és több napon át vízben áztatni, hogy kellemes íze
legyen. Ennek ellenére napjainkban is népszerű nasi, amit úgy fogyasztanak,
hogy ráharapnak, a belsejét megeszik, a héját pedig kiköpik. A lóbab egy
halvány fajtája is bizonyítható. Valószínűleg a fáraókori szakácsok találtak
fel egy fasírtszerű, falafelhez hasonló ételt, ami növényi alapanyagokból
készült. Bab, hagyma, fokhagyma és fűszerek keverékéből készítették el. A
kisebb barna színű babot is termesztették és fogyasztották. A babot olajon
megpárolták, fokhagymával és friss fűszerekkel, majd kenyérrel fogyasztották.
Ezt az ételt gyakran úgy főzik meg, hogy az aznapi tűz kioltása után
cserépedényben éjszakára a parázson hagyják. Fogyaszthattak mellé főtt tojást,
szárított halat és savanyú uborkát is. Fajanszból készült bab modellek is
ismertek, ezek között vannak pettyes és fekete szemű babok is.
Nagyon korán nemesítették
a lencsét már i.e. 3150 előtt, mivel a Predinasztikus korból származó testek
gyomortartalmában előfordult. Dzsószer lépcsős piramiskomplexumának földalatti galériáiban
volt többféle bab és lencse is raktározva. A lencse volt az egyik olyan áru,
amit az egyiptomiak Libanonban cédrusfára cserélték, a Későkorból ránk maradt
Wenamon utazása című szöveg tanúsága szerint.
Sok sárgaborsó került
elő a 12. dinasztia idejére datálható piramiskörzetekben Hawarrában és
Kahunban, ami azt mutatja, hogy legkésőbb a Középbirodalom idején már nagy
mennyiségben termesztették ezt a növényt. A bab és a borsó egyéb fajtáit is termesztették
az ókori Egyiptomban, mint a galambborsó, homoki bab, spárgabab, valamint a
szegletes lednek.
A kertekben és
földeken termesztett növények mellett, a folyóparton, a csatornákban és a
papiruszmocsárban is többféle olyan növény élt, amit az egyiptomiak
fogyasztottak, ezek az európai ember számára talán furcsának tűnhetnek. Ott van
mindjárt a papirusz-sás (Cyperus papyrus) és a vízililiom (Nymphaea lotus).
Hérodotosz feljegyzi, hogy az egyiptomiak ezeket fogyasztották is:
„Amikor a folyam megárad, és a síkságot
tengerré változtatja, a vízben sok liliom nő, amelyet az egyiptomiak lótusznak[3]
neveznek. Ezt összegyűjtik, megszárítják a napon, a virág közepében található,
a mákéhoz hasonló magokat összezúzzák, s kenyeret készítenek belőle, amelyet
tűzön sütnek meg. A lótusz gömbölyű, alma nagyságú gyökere is ehető; kellemes,
édes íze van. Nőnek a vízben más, a rózsához hasonló liliomok[4]
is; ezek gyümölcse egy darázsfészek sejtjeire emlékeztet, s a gyökér mellett
növő tokban található. Ebben igen sok[5]
ehető, olajbogyó nagyságú mag van, amelyet nyersen és megszárítva egyaránt
fogyasztanak. A mocsarakban évenként termő bübloszt[6]
is kitépdesik, felső részét levágják és más célra használják, de az alsó,
körülbelül egy pékhüsznyi[7]
részét megeszik vagy eladják. Akik ízletesen akarják élvezni a bübloszt, izzó
kemencében megpirítva eszik.” (92. bekezdés)
Lótuszból és papiruszból álló virágcsokrokat áldozatként is fel szoktak ajánlani, ezek a növények ugyanis a frissesség és az újjászületés jelképei voltak. Plinius szerint az egyiptomiak lótusz kenyeret is készítettek, a fehér lótusz köles szerű magjait megőrölve, tej és víz hozzáadásával. A Nelubium speciosum vagy rózsaszín lótusz magjának fajanszból és agyagból készült modelljei kerültek elő sírokból, de csak az 18. dinasztia idejétől kezdve, valószínűleg tehát ekkor honosították meg ezt a növényt Egyiptomban.
Kígyóuborka
vagy cukkini fajanszból készült modellje a Metropolitan Múzeum
gyűjteményéből. Nakht Lishtben található sírjából került elő. Középbirodalom, 12 - 13. dinasztia. |
Papirusz
egy egyiptomi kertben. Egyiptomban nagy népszerűségnek örvendenek a
papíruszműhelyek, ahol bárki megnézheti, hogyan készült anno az ókori
Egyiptomban a papirusz. Egy ilyen műhely kertjében készítettem a
felvételt. |
Áldozati asztal Nebamon sírjából. A falfestmény eme részletét a British Múzeumban őrzik, ahol 2019-ben sikerült megörökítenem.
Az
asztal alatt szőlőindával díszített boroskancsók láthatóak, az asztalon
pedig a lótuszvirágok, a kenyerek és a húsfélék melett szerepel például
a kígyóuborka, a szőlő, fent a három zöld csészelevelekről felismerhető
a mandragóra gyümölcs, valószínűleg az ehhez hasonló sárgás gyümölcs
füge. Az egyik edényben pedig lépesméz van. |
Szintén a kertekről
szóló cikksorozatban említettem már, hogy Egyiptom uralkodói gyümölcsfa
ligeteket hoztak létre. A gyümölcsfák közül a legjelentősebb a szikomorfüge
volt (Ficus syvomorus), ennek a levelei oválisak. A szikomorfüge kisebb,
sárgább színű és fanyarabb ízű, mint a füge, de a legkorábbi időktől kezdve
népszerű desszert gyümölcs volt. Ezt a fát Hathor istennő szent fájának
tartották. Az Újbirodalomtól előforduló faistennős jelenetekben nagyon gyakran
ennek a fának az alakját ölti fel az istennő, aki az elhunynak friss vizet és
táplálékot ad. Ez az istennő Hathor mellett lehet Nut, Ízisz és Nephtüsz is. Ruffer
arról számol be, hogy összefűzött szikomorfügék kerültek elő 1. dinasztia
korabeli királysírokból. A szakkarai második dinasztia korabeli lakomában[8]
található egy tál párolt gyümölcs, ami valószínűleg szikomorfüge.
A valódi fügét
valamikor az Archaikus korban honosították meg. Emery talált Szakkarában két
olyan palatálat archaikus sírokban, amelyek füge levelet formáznak. A fügefák
kisebbek és bokorszerűbbek, mint a szikomor, és valószínűleg csak az elit
kertjeire korlátozódtak. Minden esetre a füge szüretét megörökítették a
sírábrázolásokon. A kertészek valószínűleg házikedvencként tartott majmokkal
vetélkednek a gyümölcsért. A fügét nem csak gyümölcsként fogyasztották, hanem
bort és erősebb alkoholt is készítettek belőle, utóbbit pedig a tűzzel
kapcsolták össze, mivel égette a torkot. A Museum of Fine Arts Boston
gyűjteményében van egy olyan kúp alakú sütemény, amit teljes egészében főtt
fügéből készítettek, liszt hozzáadása nélkül.
Nagyon fontos
gyümölcsfa volt a datolyapálma. Már a Predinasztikus kortól előfordul a datolya
sírmellékletként. Amellett, hogy frissen vagy szárítva megették, pürét, vagy
dzsemet is készítettek belőle. A sört is édesíthették vele és datolyabort is
készítettek.
El-Omari[9]
lelőhelyről származik a legkorábbi bizonyítéka a szőlőnek, de itt még a
vadszőlő magjait találták meg. Szőlőszemek és a napon megszárított mazsola
minden korszakban előfordul sírmellékletként. Az áldozati jelenetekben is
gyakran szerepel. Desszertszőlő előkerült Tutankhamon sírjából, ahová egy
érdekes korsóformájú kosárba helyezték el. Ugyanebben a sírban egy alabástrom
edényben szőlőlét is találtak, és bort is, de erről picit később. Egyiptom
meleg éghajlatán különösen oda kellett figyelni a szőlőre, ezért a gazdagok
birtokain termesztették. Elsősorban bort készítettek belőle. A fő
szőlőtermesztő vidékek a Delta és a Fajjúm, valamint a Nyugati Sivatag oázisai
voltak. A szőlőt lugasszerűen felfuttatták. Bár az ábrázolásokon a kék színű
szőlő dominál, az egyiptomiak készítettek fehérbort is, sárga szőlőből.
A bor készítése
hasonlít a hagyományos európai módszerhez. A leszedett szőlőt egy nagy kádba
öntötték, amit egy csapat éneklő férfi taposott. A kádat leárnyékolták. A lé
egy csövön keresztül tudott kifolyni, amit agyagboroskorsóban gyűjtöttek össze.
A korsó vége kúpos volt, ezért állványra kellett állítani. A korsókat nyitva hagyták,
vagy csak lazán fedték be, hogy meginduljon az erjedés. A meleg klíma
valószínűleg elegendő volt ehhez, de feltehetőleg a napra helyezték a korsókat,
hogy elősegítsék a folyamatot. A korsók belsejét gyantaszerű anyaggal kenték
ki, hogy megakadályozzák a bor elpárolgását. A boroskorsókat olyan agyagból
készítették, ami meszet tartalmazott, zöldesszürke színe volt és kevésbé volt
áteresztő, mint más agyagedények és korsók, de még így is jelentős mennyiség
párologtathatott el. Ebből az okból kifolyólag, a bort valószínűleg még
„fiatal” korában elfogyasztották, nem hagyták sokáig állni. A boroskorsót úgy
zárták le, hogy szőlőlevéllel lefedték majd ennek a tetejére és a nyak egy
részére is agyag és szalma keverékét tapasztották, ebbe aztán pecsétet nyomtak,
amelyen szerepelt a bor tulajdonosa és származási helye. Némelyik dugóba
szándékosan egy pici lyukat fúrtak, valószínűleg azért, hogy az erjedés során
keletkező széndioxid eltávozhasson. Általában címkékkel is ellátták a boroskorsókat,
amelyen feltűntették a bor típusát és évjáratát. Az egyiptomiak nem a színük alapján különböztették meg
a bort, a fehér- és a vörösbort egyaránt irepnek (irp) nevezték, a sokkal
kedveltebb, ugyanakkor ritkább sedeh (SdH) szintén vörösbor volt. A bort nem
csak sírokban helyezték el a túlvilágra szánt ellátmányként, de az isteneknek
szánt áldozatok között is szerepel. Templomábrázolásokon rendszeresen látható,
hogy a fáraó bort áldoz különböző isteneknek és istennőknek az Újbirodalomtól a
Görög-római korig.
Tutankhamon sírjában,
a sírkamrában három különböző típusú bort tartalmazó amphorát helyeztek a külső
szentély és a fal között a keleti, a nyugati és a déli oldalon. Ezen felül a
raktárhelyiségben, ahol a fáraó túlvilági életére szánt ellátmányt helyezték el
további boroskorsók is voltak. Vajon miért került a három boroskorsó a
sírkamrába? Ezeket a boroskancsókat Carter úgy találta meg, hogy fel voltak
nyitva, ő a sírrablókra gyanakodott, de ez nem valószínű, mivel a korsókban
benne volt a bor, erre utalnak a bennük talált maradványok. A korsókon
hieratikus feliratok vannak, amelyek azonosítják az évjáratot, a birtokot,
ahonnan a bor származik és a szőlészet vezetőjét is.
„9. év, bor a nyugati folyónál[10]
található Aton birtokról. A szőlészet felügyelője Szennefer.” – állt a nyugati
oldalon elhelyezett boroskancsón.[11]
„5. év, bor a nyugati folyónál
található Tutankhamon birtokról. A szőlészet felügyelője Kha.” – mondja a
keleti oldalon elhelyezett boroskancsó felirata.[12]
Mindkét feliratban irepnek nevezik a
bort, holott a laboratóriumi vizsgálatok szerint a nyugati oldalon lévő
korsóban vörös, míg a keleti oldalon elhelyezett korsóban fehérbor volt.
A déli oldalon lévő korsó felirata a
következő:
„5. év, nagyon jó sedeh (SdH) a
nyugati folyónál[13]
található Aton birtokról. A szőlészet felügyelője Rer.”[14]
Az amphorák tartalmát
megvizsgálták és mindben szőlőbor bolt, a keletre helyezett korsóban fehérbor,
a nyugati korsóban vörösbor, míg a déliben, amit sedehnek neveznek szintén
vörösbor, de ez egy bonyolultabb eljárással készült, jobb minőségű vörösbor. A
British Múzeumban őrzött Salt 825-ös papirusz szerint ezt a bort többszörösen szűrték és
melegítették. A sedeh
szerelmes versekben is szerepel, olyan összefüggésben, hogy egy leány csókja
édesebb, mint a sedeh.
A bort Oziriszhez kapcsolták[15],
már a Piramisszövegekben úgy utaltak az istenre, mint „A bor ura az áradáskor”.
A szőlőszüret egybe esett a Nílus áradásával, és a Nílus vörös színe – amelyet
az etióp felföldről lemosott vastartalmú üledék okozott – a bor színére
emlékeztette az egyiptomiakat. A szőlő ezért az újjászületés jelképe lett. Az
Újbirodalom idején megjelenik a sírokban az áldozati asztalokon, faistennők is
tarthatnak a kezükben szőlőindákat, amelyeken szőlőfürtök lógnak, és
valószínűleg a gyümölcs újjászületéssel való kapcsolatának köszönhető a Szennefer
sírjának mennyezetére festett csodálatosan szép szőlőlugas is.
Az
egyiptomiak egy viszonylag ritkán
ábrázolt, de már az Óbirodalomtól ismert istene Sezmu, ő is viselte a
„Bor ura” jelzőt. Az Óbirodalom korabeli szövegek említenek
egy a tiszteletére rendezett ünnepséget, amely során fiatal férfiak
szőlőt
taposnak, közben táncolnak és énekelnek Sezmunak.
Oxfordban,
az Ashmolean Múzeumban van ez a szőlőfürt. Amarnából került elő és
valamilyen díszítő elem lehetett. Újbirodalom, 18. dinasztia. Az anyaga
fa, üveg és bronz. |
Norman
de Garis Davies fakszimiléjének részlete, Metropolitan
Múzeum. Az eredeti jelenet Nakht sírkápolnájában található (TT 52),
Újbirodalom, 18. dinasztia. Szőlőszütetet és borkészítést látunk. A
szőlőt kézzel kosarakba szedik, majd a szőlőpréshez viszik. A férfiak a
lábukkal préselik ki a levet, közben kötelekbe kapaszkodnak, hogy el ne
csússzanak. Egy férfi a kifolyó lét kancsókba gyűjti, felette láthatóak
a teli boroskorsók. |
Ez
a képrészlet a British Múzeum weboldaláról származik, kattintva az
egész fotó látszik. Nakht Halottak könyve papiruszának egy részlete van
rajta. Az igazhangú Nakht és felesége egy túlvilági kertben vannak
Ozirisz és Maat jelenlétében. A szőlő Ozirisz orránál ér véget. |
Sajnos mivel érintetlen
királysírokban nem bővelkedünk, nem tudhatjuk, hogy más Újbirodalom korabeli
uralkodóknál is elhelyeztek-e hasonló módon boroskorsókat a sírkamrában. A
spanyol egyiptológus Guasch Jané úgy véli, hogy valószínűleg igen, és hogy
ennek szimbolikus jelentése van. Szerinte a Tutankhamon sírkamrájában
elhelyezett boroskorsók a Napisten mindennapi újjászületéséhez kapcsolódnak,
ezáltal a király túlvilági újjászületésében lehetett szerepük. Az egyiptomiak
úgy gondolták, hogy napnyugtakor Nut istennő lenyeli a Napot, és így a Napisten
éjszaka az ő testén halad keresztül, majd reggel Nut istennő méhéből születik
ujjá. Az Újbirodalom túlvilági vezetőiben, amelyeket a Ramesszida kor
királysírjaiban láthatunk, Ré átalakulását úgy ábrázolják, hogy napnyugtakor
vörös színű a napkorong, amit Nut istennő lenyel, napkeltekor pedig sárga színű
a napkorong, amelyet az istennő megszül, de már a Piramisszövegekben is
kapcsolatba hozzák a naplementét a bor vörös színével: „Az ég borral lett
terhes.”[16] Az égbolt
déli részén található az Orion csillagkép, mely Ozirisz asztrális aspektusa
volt. A Napisten és a vele azonosított király megfiatalodása az éjszaka hatodik
órájában következett be, amikor a Napisten egyesült Ozirisszel, a holttestével,
ezt az órát általában a sírkamra déli falán örökítették meg. Elképzelhető, hogy
a sedeh ezalatt az átalakulás alatt volt hivatott erősíteni a királyt. Északon,
ahová nem került bor, a soha le nem nyugvó csillagok láthatóak az egyiptomi
égbolton.
Említettem már, hogy
bort készítettek datolyából is, emellett fügéből, egyiptomi szilvából (Cordia
myxa) és elképzelhető, hogy gránátalmából is.
Gránátalma
lét is fogyasztottak az ókori egyiptomiak. Ezt a gyümölcsöt
valószínűleg Palesztinán keresztül a II. Átmeneti kor idején honosították meg
Egyiptomban. Ugyanakkor a Középbirodalom korabeli sírokból már előkerültek
modelljei. Az Újbirodalom idejére már sikeresen termesztették az egyiptomi
kertekben. Ineni a sírjában említi, amikor felsorolja, milyen fákat szeretne a
kertjébe.
Ineni a 18. dinasztia elején, I. Thotmesz uralkodása alatt lett a királyi építések
felügyelője. Ipuy sírjának shadufos jelenetében is látható
gránátalmafa, ami trombita alakú piros virágai alapján azonosítható. Újbirodalom
korabeli sírokban megtalálták a gyümölcs konkrét példányait is, például Dzsehuty
kincstárfelügyelő sírjában (TT 11), aki Hatsepszut idején élt. Az
Újbirodalomtól szerepel a gyümölcs az áldozati asztalokon is, legyen
szó templomi vagy halotti áldozatról. A gránátalma alakja is népszerű volt, és
ez valószínűleg a hozzá társított elképzeléseknek köszönhető. Vörös színe
Rével, a Napistennel kapcsolta össze a gyümölcsöt. A rengeteg magja miatt a
bőség és a termékenység szimbóluma lett. Valószínűleg azért helyezték el a
sírban, hogy elősegítse az elhunyt túlvilági újjászületését. Gránátalma formájú
gyöngyökből nyakláncok és nyakékek készültek. Tutankhamon sírjában gránátalma
leveleket is fűztek egy virágkoszorúba és egy uzeht-gallérba. Ennek a királynak
a sírjában egy nagyobb méretű ezüst vázát is találtak, amely gránátalma alakú.
A Petrie Múzeumban is láttam egy hasonló edényt. Petrie Múzeumból fotóm!
Az
ókori gránátalma kisebb volt, mint amilyenekkel ma találkozhatunk és csemegének
számított. A gyümölcs héját és belét használták a bőr sárgára festéséhez. A
gránátalmafa kérge és gyökere orvosi receptekben szerepel, mégpedig paraziták
elleni gyógyszerekben.
Szintén egy
nagyon közkedvelt gyümölcs volt a perzea (Mimusops laurifolia). Úgy gondolták,
Thot isten egy ilyen fa kartusra emlékeztető leveleire jegyzi fel a király
neveit és címeit. Gyümölcse már a 3. dinasztia idejétől előfordul a sírokban, Dzsószer
piramisának raktáraiban is előfordult. Fából, kőből és fajanszból készült
perzea-gyümölcs modelleket is elhelyeztek a sírokban. A gyümölcs finom, édes és
tápláló, körte méretű, a formája pedig a mandulára emlékeztet, 1-2 nagyobb
magja van. Az egyiptomiak a fát sauabnak hívták, termésére pedig az ised
szót használták. Ábrázolásokon a sárgás színű gyümölcsöt szinte lehetetlen
megkülönböztetni a mandragóráétól. Levelét pedig az Újbirodalom idején
csokrokba fonták. Egyiptomból a 17. századra kihalt ez a növény.
A mandragóra
gyümölcs gyakran szerepel az áldozatok között. A gránátalmához hasonlóan
ékszereken is megjelenik. Az ábrázolásokon sárga színű zöld csészelevelekkel. A
gyümölcse íztelen és olyan toxinokat tartalmaz, amelyeknek narkotikus hatása
van. A bankett jelenetekben olykor látjuk, amint a vendég orra elé tartják. Az
egyiptomiak felismerték hallucinogén tulajdonságait és afrodiziákumnak
tartották. Szagolása talán olyasmi lehetett, mint manapság a füvezés.
Az
egyiptomiak nebesnek nevezték a
krisztustövis gyümölcsét, mely gazdag proteinben és vitaminokban. Ezeket a
cseresznyenagyságú gyümölcsöket számos temetkezésben megtalálták, például a szakkarai
lakomában is. Az áldozati asztalokon, ha vörösesnarancs színű bogyókat látunk
kosárban, akkor elképzelhető ilyen gyümölcsről van szó és említettem, hogy kenyeret,
vagy süteményt is készítettek belőle.
Szintén
említettem már a kenyerek kapcsán a dum-pálma dióját, ezt a gyümölcsöt is
minden korszakban elhelyezték a sírokban. Az ókorban még Egyiptom egész
területén elterjedt volt, napjainkban azonban a Vörös-tenger partvidéke
kivételével Kena magasságáig nő. Kena városa nagyjából Denderával egy vonalban
van.
Ez egy
kemény és fás gyümölcs, ezért nehéz elképzelni, hogy megették. A modern
Egyiptomban leáztatják a magról a rostos, szivacsos húst. Azt mondják, hogy
gyömbérhez hasonló íze van. Ezt megehették nyersen is, de készülhetett belőle
sütemény is. A magból gyöngyöket és gyűrűket faragtak.
A diófélék
nem voltak túl gyakoriak. Újbirodalom korabeli sírokból került elő mandula. Például
Tutankhamon sírjából, illetve az építész Kha deir el-medinei örökhajlékából,
mindkettő a 18. dinasztia idejére datálódik. Tutankhamon sírjában a korsót
felcímkézték, ez alapján úgy tűnik, hogy a mandula ókori egyiptomi neve awnt
volt. Amarna munkásfalujában is találtak mandulát, ez arra utal, hogy
valószínűleg szélesebb körben volt elérhető, mint korábban feltételezték.
Valószínűleg importálták, ahogyan a diót is, ami előfordult néhány egyiptomi
lelőhelyen.
A dióhoz
hasonló a tigrismogyoró, ami a Cyperus esculentus gyökerei között nő, az íze a kókuszdióéhoz hasonlít. Erről
volt már szó az előző részben.
Szöveges
források tesznek említést arról, hogy II. Ramszesz Deltabeli új fővárosában, a
királyi palota kertjeibe almafákat is ültettek. III. Ramszesz pedig isteneknek
mutat be áldozatként kosárba helyezett almákat. Az ókori egyiptomiak depehnek nevezték. Feltehetőleg
Palesztín területről importálták a gyümölcsöt, mint luxuscikket és jelentős
mennyiséget nem termeltek belőle Egyiptomban. A citrus féléket a Görög-római
korban telepítették be a mediterrán vidékekről.
Összefoglalva elmondható, hogy az egyiptomi táplálkozás jelentős részét alkották a zöldségek, a kenyérrel együtt a legtöbb étkezés alapját képezték. A földművesek többsége valószínűleg zömmel ilyen ételeket fogyasztott és csak nagy ritkán került hús az asztalra. A gyümölcsöknek viszont nem annyira széles választéka volt elérhető az egyiptomiak számára. Remélem érdekesnek találtátok a cikket, még hátravannak a húsfélék, ezekről írok majd legközelebb.
A
Metropolitan Múzeum felvétele, melyen egy Szenmut szüleinek sírjából
(TT 71) előkerült étellel megrakott ovális, fedeles kosár szerepel.
Hatnefer és Ramosze örökhajléka, Újbirodalom, 18. dinasztia. A
gyümölcsök között megtalálható a datolya, a mazsola és a dum-pálma
gyümölcse.
|
Ismét
a Metropolitan Múzeum fotója következik, mégpedig egy olyan jelenetről,
mely ereetileg Abüdoszban I. Széthi templomában volt. Az I. Széthi
templomában található I. Ramszesz tiszteletére dedikált szentély
napjainkban a Metropolitan Múzeumban van.
I. Széthi
apjának, I. Ramszesznek (az ő alakja nem látszik) mutat be áldozatot, az áldozati ételek között szerepel
a gránátalma is, de füge, szőlő és más bogyós gyümölcs is látható. A kicsi képen kinagyítottam nektek azt az áldozati asztalt, amin a gránátalma szerepel. Újbirodalom, 19. dinasztia. |
Londonban,
a Petrie Múzeum gyűjteményében van ez a bájos gránátalmát formázó
edény. 1888-ban találta meg Petrie csapata Hawarában egy fiatal hölgy
sírjában, mely a Római-korból maradt ránk. |
Ajánlott linkek:
Készítette: Maatkara
Közzétéve:
2020.09.24.
Felhasznált irodalom:
Hilary Wilson –
Egyptian food and drink (Shire Egyptologie 9.)
Hérodotosz:
Görög-perzsa háborúk, II. könyv
Maria Rosa Guasch Jané – The meaning
of wine in Egyptian tombs: the tree amphorae from Tutankhamun’s burial chamber
Sharon Hague – Toasting Tut (Nile
Magazine, No. 23.)
Ancient Egypt Magazin
- Volume 7, issue 2 (October, 2006)
Salima Ikram – Food
and funerals: Sustaining the dead for eternity (PAM 20, Research 2008).
Sir Armand Ruffer –
Food in Egypt (Le Caire, Imprimerie de l’Institut Francais d’Archeologie
Orientale, 1919)
[1] Angolból fordítva: Hilary Wilson: Food and drink 21.
oldal
[2] A közönséges széles
bab (Vicia faba L.) megtalálható 12. dinasztia korabeli halotti áldozatban, és
indiai bab magokat (Cajanus indicus L.) is találtak. A Harris I. papiruszon
pedig a Nílus isten áldozatai között 11 998 hordó bab és 2396 hordó fejtett bab
szerepel. Táplálkozásra és orvosságnak egyaránt használták. A papok
valószínűleg kerülték fogyasztását, mivel szelet okoz. Lehet, hogy
démonhordozónak is tartották e miatt a tulajdonsága miatt (1. Jacobs: RT 34,
1912, 9.).
[3] Fehér és kék lótusz magjából készült
kenyeret a 19. dinasztia idején fáraók is fogyasztottak, és modern feljegyzések
is leírták készítését, amely gyakorlatilag Hérodotosz kora óta nem változott.
Gyökere szinte tiszta keményítő. A múlt században a krumplihoz hasonlóan
elkészítve fogyasztották.
[4] A rózsához hasonló liliomok – Nelumbo
Nucifera, az indiai/rózsa lótuszok. Hérodotosz említi őket először Egyiptomban.
Ábrázolásai csak a fáraókor után tűnnek fel, de akkor sűrűn. Feltételezhető,
hogy a perzsák telepítették be.
[5] 36 darab.
[6] A bübloszt általában papürosznak
nevezik. Azokon a helyeken nő, ahol a víznek nincs erős sodrása. Ernyőjét
ünnepeken, lakomákon, különböző rítusokban használták fel, szárának nagyobb
részéből épületoszlop, csónak, kötél, szandál, doboz, gyékény, vitorla és
papirusz készült, alsó részét pedig élelmiszernek vagy orvosságnak használták.
Gyökerét szintén fogyasztották. (Tacholm, V. - Drar, G.: Flora of Egypt II.,
Cairo 1954, 104. sk.)
[7] Ógörög hosszmérték, magyar elnevezése
a könyök. 1 pékhüsz = 48,32 cm.
[8]
Emery Szakkarában a 3477-es
sírban talált egy komplett lakomát, amelyet egy nemeshölgy részére készítettek.
A menüt az agyagtégla masztabán belül, a temetkezési akna mellett helyezték el.
[9] Neolitikus (kb. i.e. 4600 – 4400)
település, Heluántól körülbelül 5 kilométerre északi irányban.
[10] A Nílus egykori kanoposzi ágára utal,
mely a Delta északnyugati részén volt.
[11] Angolból fordítva: Nile Magazin 23.
szám, 14. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)
[12] Angolból fordítva: Nile Magazin 23.
szám, 14. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)
[13] A Nílus egykori kanoposzi ágára utal,
mely a Delta északnyugati részén volt.
[14] Angolból fordítva: Nile Magazin 23.
szám, 15. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)
[15] Többek között ennek is köszönhető,
hogy a görögök Oziriszt a saját borászistenükkel, Dionüszosszal azonosították.
[16]
Angolból fordítva: Nile Magazin 23. szám, 18. oldal
|
|