Ételek és italok az ókori Egyiptomban 3.

 

Ebben a részben megvizsgáljuk, hogy milyen zöldségeket és gyümölcsöket fogyasztottak az ókori egyiptomiak.

A kertekről szóló cikkben már részben érintettem a zöldségeskerteket. Bár ilyenekkel viszonylag ritkán találkozunk ábrázolásokon, régészeti bizonyítékaink vannak rájuk és egyébként az ábrázolások és a tényleges régészeti leletek összhangban vannak egymással. Találtak például zöldségeskerteket Amarnában, az EES által folytatott ásatások során, az 1986-os szezonban. Egy agyagtéglából készített négyzetrácsot kell elképzelnünk, az így kialakított ágyásokba ültették a zöldségeket. Az államtól kapott ellátmány mellett a munkásfalu lakói még zöldséget is termesztettek, hogy kiegészítsék, színesítsék étrendjüket.

Az öntözést csatornákkal oldották meg, illetve a zöldséges és szőlőskertek esetében az Újbirodalomtól használták a shadufot. A kertészek munkája nehéz, Duauf (Óbirodalom korabeli szöveg) intelmeiben így írja le:

„A kertész terheket cipel, karjai és nyaka belefájdul a cipelésbe. Reggel megöntözi a zöldségeket, este megöntözi a szőlőt.”[1] A sír- és templomábrázolások között látni olyan jeleneteket, amelyeken egy-egy munkás éppen ebédjét fogyasztja el. Például a karnaki Aton templom építőkövei között, egy talatáton, mely a Luxor Múzeumban van, látható ilyen. Egy egyszerű egyiptomi munkás ebédje úgy tűnik kenyérből, sörből, hagymából és uborkából állt.

 

Hérodotosz szerint Khufu piramisának építőmunkásait hagymával és retekkel fizették ki. Az áldozati asztalokon gyakran látjuk az újhagymát, apró fehér fejével és hosszú zöld szárával. Ez egyébként a vöröshagyma fiatal példánya. Az apróbb ókori hagyma valószínűleg édesebb volt, és kevésbé csípős, mint a modern megfelelője. A fokhagymát a legkorábbi időktől termesztették, agyag fokhagyma modellek ugyanis már a dinasztikus kort megelőző temetkezésekből előkerültek nagadai sírokban. Kha sírjából pedig konkrét fokhagyma került elő, a szárát nem vágták le, hanem összekötözték. Ez a fokhagyma kisebb volt, mint a mai nemesített fajtája, 45 gerezdből állt és valószínűleg enyhébb volt az íze is. Az építész Kha Deir el-Medinában élt, az Újbirodalom idején, a 18. dinasztia korában, III. Amenhotep uralkodása alatt. A póréhagyma termesztésre kevés bizonyíték van, de az irodalmi szövegekben gyakran említik.

 

A saláta is szerepel az áldozatok között, bár nem olyan könnyű felismerni. Afrodiziákumnak tartották és nagyon gyakran mutatták be áldozatként Min termékenység istennek, akinek a szent növénye volt. Orvosi papiruszokban az impotencia kezelését célzó receptekben szerepel. Elképzelhető, hogy az ábrázoláson nem mindig saláta szerepel, nem zárható ki, hogy olykor egyiptomi spentót (Corchorus olitorius) örökítettek meg. Talán ez az ókori egyiptomi semsemet megfelelője, az arab nyelvben meloukhiának nevezik. A kesernyés ízű fiatal, sötétzöld leveleket valószínűleg frissen fogyasztották vagy pedig megszárították későbbi fogyasztáshoz. Sűrű leves készíthető belőle, ezt a hagyományos egyiptomi paraszti ételt a fáraók örökségének tartják. A parasztasszonyok nagy edényekben viszik ki ebédidőben a földeken dolgozó férjeiknek. Megjegyzem, hogy olyan elképzelést is olvastam, hogy articsóka – mely egyébként Észak-Afrikában őshonos – lenne a salátaként azonosított növény.

 




Kert és kertészek Kagemni sírjában, Óbirodalom, 6. dinasztia. Kagemni Teti fáraó vezíre volt, sírja Szakkarában található.

Jobbra látható a négyzetrácsos zödségeskert a saláta szerű növényekkel, ahová a kertészek botra akasztott agyagkorsókban hordják a vizet.

Norman de Garis Davies fakszimiléje látható a képen, melyet a Metropolitan Múzeumban őriznek. Az eredeti jelenet Ipuy deir el-medinai sírjában van, Újbirodalom, 19. dinasztia. Egy kert részletét látjuk. A kertész éppen vizet merít a shaduffal a kertben található medencéből. Azonnal felismerhető a növények között a papirusz és a medencében a víziliomok. Emellett a parton látható még búzavirág és mandragóra is, a shaduf mögött pedig egy gránátalmafa van.

I. Szeszósztisz szentélye, Középbirodalom, 12. dinasztia. Az uralkodó a Min-Kamutef ikonográfiájában ábrázolt Amon-Rének mutat be áldozatot. Az isten mögött látható a salátaágyás.


   

Hérodotosz említette a retket. Ábrázolásokon az áldozati ételek között nem látjuk őket, ugyanakkor magjai kerültek elő nagy mennyiségben a dinasztikus korból. Az ókori retek másként nézett ki, mint az általunk általában salátaként fogyasztott vörösszínű retek. Az ókori egyiptomiak retke hosszúkásabb volt, inkább fehér és rózsaszín színű. Elképzelhető, hogy főzve fogyasztották.

Gyakran szerepel az áldozati asztalokon a kígyóuborka és fából vagy fajanszból készült modelljeit elhelyezték a sírokban is. Elképzelhető, hogy az apróbb uborkát savanyították, és így ez egész évre jó zöldségforrást nyújtott.

Az áldozati asztalon látható kerek zöld objektumok lehetnek görögdinnyék vagy tökök és nem zárható ki, hogy a cukkinit is termesztették. A görögdinnyének a magjai több lelőhelyről előkerültek, például Amarnából is. Görögdinnye leveleket találtak a 20. dinasztia idején élt pap, Nebszeni koporsójában. A tök és a cukkini magjai hasonlóak a dinnyék magjaihoz, egyértelműen nem sikerült még elkülöníteni őket.

 

Hérodotosz arról ír, hogy az egyiptomiak nem szerették a babot. Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk, II. könyvéből Nehebkau gyűjtötte ki nekem az étkezési szokásokkal foglalkozó részeket. Ezúton is köszönöm neki.

„Az egyiptomiak babot[2] egyáltalán nem vetnek országukban, ami mégis megterem, azt se nyersen, se megfőzve nem fogyasztják. A papok még látását sem tűrik el, mert tisztátalan növénynek tartják.” (37. bekezdés) – írja Hérodotosz.

Ennek ellentmondanak azonban a régészeti leletek. Már a dinasztikus kort megelőző időszakban megtalálható a sírmellékletek között a bab, a borsó, a csicseriborsó és a lencse is. A csicseriborsó formájába az egyiptomiak sólyomfejet láttak bele és ezért úgy is nevezték „sólyomarc”. Ezt fogyaszthatták zöldségként, de lisztté is őrölhették és így kenyeret is készíthettek belőle. Szintén fogyasztották a farkasbabot (Lupini digitatus), Szahuré Abuszírben található Naptemplomában találtak ilyet. Ez egy laposabb, inkább korongformájú, sárga színű bab. Nyersen elég keserű. Meg kell főzni és több napon át vízben áztatni, hogy kellemes íze legyen. Ennek ellenére napjainkban is népszerű nasi, amit úgy fogyasztanak, hogy ráharapnak, a belsejét megeszik, a héját pedig kiköpik. A lóbab egy halvány fajtája is bizonyítható. Valószínűleg a fáraókori szakácsok találtak fel egy fasírtszerű, falafelhez hasonló ételt, ami növényi alapanyagokból készült. Bab, hagyma, fokhagyma és fűszerek keverékéből készítették el. A kisebb barna színű babot is termesztették és fogyasztották. A babot olajon megpárolták, fokhagymával és friss fűszerekkel, majd kenyérrel fogyasztották. Ezt az ételt gyakran úgy főzik meg, hogy az aznapi tűz kioltása után cserépedényben éjszakára a parázson hagyják. Fogyaszthattak mellé főtt tojást, szárított halat és savanyú uborkát is. Fajanszból készült bab modellek is ismertek, ezek között vannak pettyes és fekete szemű babok is.

Nagyon korán nemesítették a lencsét már i.e. 3150 előtt, mivel a Predinasztikus korból származó testek gyomortartalmában előfordult. Dzsószer lépcsős piramiskomplexumának földalatti galériáiban volt többféle bab és lencse is raktározva. A lencse volt az egyik olyan áru, amit az egyiptomiak Libanonban cédrusfára cserélték, a Későkorból ránk maradt Wenamon utazása című szöveg tanúsága szerint.

Sok sárgaborsó került elő a 12. dinasztia idejére datálható piramiskörzetekben Hawarrában és Kahunban, ami azt mutatja, hogy legkésőbb a Középbirodalom idején már nagy mennyiségben termesztették ezt a növényt. A bab és a borsó egyéb fajtáit is termesztették az ókori Egyiptomban, mint a galambborsó, homoki bab, spárgabab, valamint a szegletes lednek.

 

A kertekben és földeken termesztett növények mellett, a folyóparton, a csatornákban és a papiruszmocsárban is többféle olyan növény élt, amit az egyiptomiak fogyasztottak, ezek az európai ember számára talán furcsának tűnhetnek. Ott van mindjárt a papirusz-sás (Cyperus papyrus) és a vízililiom (Nymphaea lotus). Hérodotosz feljegyzi, hogy az egyiptomiak ezeket fogyasztották is:

„Amikor a folyam megárad, és a síkságot tengerré változtatja, a vízben sok liliom nő, amelyet az egyiptomiak lótusznak[3] neveznek. Ezt összegyűjtik, megszárítják a napon, a virág közepében található, a mákéhoz hasonló magokat összezúzzák, s kenyeret készítenek belőle, amelyet tűzön sütnek meg. A lótusz gömbölyű, alma nagyságú gyökere is ehető; kellemes, édes íze van. Nőnek a vízben más, a rózsához hasonló liliomok[4] is; ezek gyümölcse egy darázsfészek sejtjeire emlékeztet, s a gyökér mellett növő tokban található. Ebben igen sok[5] ehető, olajbogyó nagyságú mag van, amelyet nyersen és megszárítva egyaránt fogyasztanak. A mocsarakban évenként termő bübloszt[6] is kitépdesik, felső részét levágják és más célra használják, de az alsó, körülbelül egy pékhüsznyi[7] részét megeszik vagy eladják. Akik ízletesen akarják élvezni a bübloszt, izzó kemencében megpirítva eszik.” (92. bekezdés)

Lótuszból és papiruszból álló virágcsokrokat áldozatként is fel szoktak ajánlani, ezek a növények ugyanis a frissesség és az újjászületés jelképei voltak. Plinius szerint az egyiptomiak lótusz kenyeret is készítettek, a fehér lótusz köles szerű magjait megőrölve, tej és víz hozzáadásával. A Nelubium speciosum vagy rózsaszín lótusz magjának fajanszból és agyagból készült modelljei kerültek elő sírokból, de csak az 18. dinasztia idejétől kezdve, valószínűleg tehát ekkor honosították meg ezt a növényt Egyiptomban.





Kígyóuborka vagy cukkini fajanszból készült modellje a Metropolitan Múzeum gyűjteményéből.  Nakht Lishtben található sírjából került elő.

Középbirodalom, 12 - 13. dinasztia.

Papirusz egy egyiptomi kertben. Egyiptomban nagy népszerűségnek örvendenek a papíruszműhelyek, ahol bárki megnézheti, hogyan készült anno az ókori Egyiptomban a papirusz. Egy ilyen műhely kertjében készítettem a felvételt.

Áldozati asztal Nebamon sírjából. A falfestmény eme részletét a British Múzeumban őrzik, ahol 2019-ben sikerült megörökítenem.

Az asztal alatt szőlőindával díszített boroskancsók láthatóak, az asztalon pedig a lótuszvirágok, a kenyerek és a húsfélék melett szerepel például a kígyóuborka, a szőlő, fent a három zöld csészelevelekről felismerhető a mandragóra gyümölcs, valószínűleg az ehhez hasonló sárgás gyümölcs füge. Az egyik edényben pedig lépesméz van.

 

Szintén a kertekről szóló cikksorozatban említettem már, hogy Egyiptom uralkodói gyümölcsfa ligeteket hoztak létre. A gyümölcsfák közül a legjelentősebb a szikomorfüge volt (Ficus syvomorus), ennek a levelei oválisak. A szikomorfüge kisebb, sárgább színű és fanyarabb ízű, mint a füge, de a legkorábbi időktől kezdve népszerű desszert gyümölcs volt. Ezt a fát Hathor istennő szent fájának tartották. Az Újbirodalomtól előforduló faistennős jelenetekben nagyon gyakran ennek a fának az alakját ölti fel az istennő, aki az elhunynak friss vizet és táplálékot ad. Ez az istennő Hathor mellett lehet Nut, Ízisz és Nephtüsz is. Ruffer arról számol be, hogy összefűzött szikomorfügék kerültek elő 1. dinasztia korabeli királysírokból. A szakkarai második dinasztia korabeli lakomában[8] található egy tál párolt gyümölcs, ami valószínűleg szikomorfüge.

A valódi fügét valamikor az Archaikus korban honosították meg. Emery talált Szakkarában két olyan palatálat archaikus sírokban, amelyek füge levelet formáznak. A fügefák kisebbek és bokorszerűbbek, mint a szikomor, és valószínűleg csak az elit kertjeire korlátozódtak. Minden esetre a füge szüretét megörökítették a sírábrázolásokon. A kertészek valószínűleg házikedvencként tartott majmokkal vetélkednek a gyümölcsért. A fügét nem csak gyümölcsként fogyasztották, hanem bort és erősebb alkoholt is készítettek belőle, utóbbit pedig a tűzzel kapcsolták össze, mivel égette a torkot. A Museum of Fine Arts Boston gyűjteményében van egy olyan kúp alakú sütemény, amit teljes egészében főtt fügéből készítettek, liszt hozzáadása nélkül.

Nagyon fontos gyümölcsfa volt a datolyapálma. Már a Predinasztikus kortól előfordul a datolya sírmellékletként. Amellett, hogy frissen vagy szárítva megették, pürét, vagy dzsemet is készítettek belőle. A sört is édesíthették vele és datolyabort is készítettek.

 

El-Omari[9] lelőhelyről származik a legkorábbi bizonyítéka a szőlőnek, de itt még a vadszőlő magjait találták meg. Szőlőszemek és a napon megszárított mazsola minden korszakban előfordul sírmellékletként. Az áldozati jelenetekben is gyakran szerepel. Desszertszőlő előkerült Tutankhamon sírjából, ahová egy érdekes korsóformájú kosárba helyezték el. Ugyanebben a sírban egy alabástrom edényben szőlőlét is találtak, és bort is, de erről picit később. Egyiptom meleg éghajlatán különösen oda kellett figyelni a szőlőre, ezért a gazdagok birtokain termesztették. Elsősorban bort készítettek belőle. A fő szőlőtermesztő vidékek a Delta és a Fajjúm, valamint a Nyugati Sivatag oázisai voltak. A szőlőt lugasszerűen felfuttatták. Bár az ábrázolásokon a kék színű szőlő dominál, az egyiptomiak készítettek fehérbort is, sárga szőlőből.

A bor készítése hasonlít a hagyományos európai módszerhez. A leszedett szőlőt egy nagy kádba öntötték, amit egy csapat éneklő férfi taposott. A kádat leárnyékolták. A lé egy csövön keresztül tudott kifolyni, amit agyagboroskorsóban gyűjtöttek össze. A korsó vége kúpos volt, ezért állványra kellett állítani. A korsókat nyitva hagyták, vagy csak lazán fedték be, hogy meginduljon az erjedés. A meleg klíma valószínűleg elegendő volt ehhez, de feltehetőleg a napra helyezték a korsókat, hogy elősegítsék a folyamatot. A korsók belsejét gyantaszerű anyaggal kenték ki, hogy megakadályozzák a bor elpárolgását. A boroskorsókat olyan agyagból készítették, ami meszet tartalmazott, zöldesszürke színe volt és kevésbé volt áteresztő, mint más agyagedények és korsók, de még így is jelentős mennyiség párologtathatott el. Ebből az okból kifolyólag, a bort valószínűleg még „fiatal” korában elfogyasztották, nem hagyták sokáig állni. A boroskorsót úgy zárták le, hogy szőlőlevéllel lefedték majd ennek a tetejére és a nyak egy részére is agyag és szalma keverékét tapasztották, ebbe aztán pecsétet nyomtak, amelyen szerepelt a bor tulajdonosa és származási helye. Némelyik dugóba szándékosan egy pici lyukat fúrtak, valószínűleg azért, hogy az erjedés során keletkező széndioxid eltávozhasson. Általában címkékkel is ellátták a boroskorsókat, amelyen feltűntették a bor típusát és évjáratát. Az egyiptomiak nem a színük alapján különböztették meg a bort, a fehér- és a vörösbort egyaránt irepnek (irp) nevezték, a sokkal kedveltebb, ugyanakkor ritkább sedeh (SdH) szintén vörösbor volt. A bort nem csak sírokban helyezték el a túlvilágra szánt ellátmányként, de az isteneknek szánt áldozatok között is szerepel. Templomábrázolásokon rendszeresen látható, hogy a fáraó bort áldoz különböző isteneknek és istennőknek az Újbirodalomtól a Görög-római korig.

 

Tutankhamon sírjában, a sírkamrában három különböző típusú bort tartalmazó amphorát helyeztek a külső szentély és a fal között a keleti, a nyugati és a déli oldalon. Ezen felül a raktárhelyiségben, ahol a fáraó túlvilági életére szánt ellátmányt helyezték el további boroskorsók is voltak. Vajon miért került a három boroskorsó a sírkamrába? Ezeket a boroskancsókat Carter úgy találta meg, hogy fel voltak nyitva, ő a sírrablókra gyanakodott, de ez nem valószínű, mivel a korsókban benne volt a bor, erre utalnak a bennük talált maradványok. A korsókon hieratikus feliratok vannak, amelyek azonosítják az évjáratot, a birtokot, ahonnan a bor származik és a szőlészet vezetőjét is.

„9. év, bor a nyugati folyónál[10] található Aton birtokról. A szőlészet felügyelője Szennefer.” – állt a nyugati oldalon elhelyezett boroskancsón.[11]

„5. év, bor a nyugati folyónál található Tutankhamon birtokról. A szőlészet felügyelője Kha.” – mondja a keleti oldalon elhelyezett boroskancsó felirata.[12]

Mindkét feliratban irepnek nevezik a bort, holott a laboratóriumi vizsgálatok szerint a nyugati oldalon lévő korsóban vörös, míg a keleti oldalon elhelyezett korsóban fehérbor volt.

A déli oldalon lévő korsó felirata a következő:

„5. év, nagyon jó sedeh (SdH) a nyugati folyónál[13] található Aton birtokról. A szőlészet felügyelője Rer.”[14]

Az amphorák tartalmát megvizsgálták és mindben szőlőbor bolt, a keletre helyezett korsóban fehérbor, a nyugati korsóban vörösbor, míg a déliben, amit sedehnek neveznek szintén vörösbor, de ez egy bonyolultabb eljárással készült, jobb minőségű vörösbor. A British Múzeumban őrzött Salt 825-ös papirusz szerint ezt a bort többszörösen szűrték és melegítették. A sedeh szerelmes versekben is szerepel, olyan összefüggésben, hogy egy leány csókja édesebb, mint a sedeh.

A bort Oziriszhez kapcsolták[15], már a Piramisszövegekben úgy utaltak az istenre, mint „A bor ura az áradáskor”. A szőlőszüret egybe esett a Nílus áradásával, és a Nílus vörös színe – amelyet az etióp felföldről lemosott vastartalmú üledék okozott – a bor színére emlékeztette az egyiptomiakat. A szőlő ezért az újjászületés jelképe lett. Az Újbirodalom idején megjelenik a sírokban az áldozati asztalokon, faistennők is tarthatnak a kezükben szőlőindákat, amelyeken szőlőfürtök lógnak, és valószínűleg a gyümölcs újjászületéssel való kapcsolatának köszönhető a Szennefer sírjának mennyezetére festett csodálatosan szép szőlőlugas is.

Az egyiptomiak egy viszonylag ritkán ábrázolt, de már az Óbirodalomtól ismert istene Sezmu, ő is viselte a „Bor ura” jelzőt. Az Óbirodalom korabeli szövegek említenek egy a tiszteletére rendezett ünnepséget, amely során fiatal férfiak szőlőt taposnak, közben táncolnak és énekelnek Sezmunak.

 




Oxfordban, az Ashmolean Múzeumban van ez a szőlőfürt. Amarnából került elő és valamilyen díszítő elem lehetett. Újbirodalom, 18. dinasztia. Az anyaga fa, üveg és bronz.

Norman de Garis Davies fakszimiléjének részlete, Metropolitan Múzeum. Az eredeti jelenet Nakht sírkápolnájában található (TT 52), Újbirodalom, 18. dinasztia. Szőlőszütetet és borkészítést látunk. A szőlőt kézzel kosarakba szedik, majd a szőlőpréshez viszik. A férfiak a lábukkal préselik ki a levet, közben kötelekbe kapaszkodnak, hogy el ne csússzanak. Egy férfi a kifolyó lét kancsókba gyűjti, felette láthatóak a teli boroskorsók.

Ez a képrészlet a British Múzeum weboldaláról származik, kattintva az egész fotó látszik. Nakht Halottak könyve papiruszának egy részlete van rajta. Az igazhangú Nakht és felesége egy túlvilági kertben vannak Ozirisz és Maat jelenlétében. A szőlő Ozirisz orránál ér véget.


  

Sajnos mivel érintetlen királysírokban nem bővelkedünk, nem tudhatjuk, hogy más Újbirodalom korabeli uralkodóknál is elhelyeztek-e hasonló módon boroskorsókat a sírkamrában. A spanyol egyiptológus Guasch Jané úgy véli, hogy valószínűleg igen, és hogy ennek szimbolikus jelentése van. Szerinte a Tutankhamon sírkamrájában elhelyezett boroskorsók a Napisten mindennapi újjászületéséhez kapcsolódnak, ezáltal a király túlvilági újjászületésében lehetett szerepük. Az egyiptomiak úgy gondolták, hogy napnyugtakor Nut istennő lenyeli a Napot, és így a Napisten éjszaka az ő testén halad keresztül, majd reggel Nut istennő méhéből születik ujjá. Az Újbirodalom túlvilági vezetőiben, amelyeket a Ramesszida kor királysírjaiban láthatunk, Ré átalakulását úgy ábrázolják, hogy napnyugtakor vörös színű a napkorong, amit Nut istennő lenyel, napkeltekor pedig sárga színű a napkorong, amelyet az istennő megszül, de már a Piramisszövegekben is kapcsolatba hozzák a naplementét a bor vörös színével: „Az ég borral lett terhes.”[16] Az égbolt déli részén található az Orion csillagkép, mely Ozirisz asztrális aspektusa volt. A Napisten és a vele azonosított király megfiatalodása az éjszaka hatodik órájában következett be, amikor a Napisten egyesült Ozirisszel, a holttestével, ezt az órát általában a sírkamra déli falán örökítették meg. Elképzelhető, hogy a sedeh ezalatt az átalakulás alatt volt hivatott erősíteni a királyt. Északon, ahová nem került bor, a soha le nem nyugvó csillagok láthatóak az egyiptomi égbolton.

 

Említettem már, hogy bort készítettek datolyából is, emellett fügéből, egyiptomi szilvából (Cordia myxa) és elképzelhető, hogy gránátalmából is.

Gránátalma lét is fogyasztottak az ókori egyiptomiak. Ezt a gyümölcsöt valószínűleg Palesztinán keresztül a II. Átmeneti kor idején honosították meg Egyiptomban. Ugyanakkor a Középbirodalom korabeli sírokból már előkerültek modelljei. Az Újbirodalom idejére már sikeresen termesztették az egyiptomi kertekben. Ineni a sírjában említi, amikor felsorolja, milyen fákat szeretne a kertjébe. Ineni a 18. dinasztia elején, I. Thotmesz uralkodása alatt lett a királyi építések felügyelője. Ipuy sírjának shadufos jelenetében is látható gránátalmafa, ami trombita alakú piros virágai alapján azonosítható. Újbirodalom korabeli sírokban megtalálták a gyümölcs konkrét példányait is, például Dzsehuty kincstárfelügyelő sírjában (TT 11), aki Hatsepszut idején élt. Az Újbirodalomtól szerepel a gyümölcs az áldozati asztalokon is, legyen szó templomi vagy halotti áldozatról. A gránátalma alakja is népszerű volt, és ez valószínűleg a hozzá társított elképzeléseknek köszönhető. Vörös színe Rével, a Napistennel kapcsolta össze a gyümölcsöt. A rengeteg magja miatt a bőség és a termékenység szimbóluma lett. Valószínűleg azért helyezték el a sírban, hogy elősegítse az elhunyt túlvilági újjászületését. Gránátalma formájú gyöngyökből nyakláncok és nyakékek készültek. Tutankhamon sírjában gránátalma leveleket is fűztek egy virágkoszorúba és egy uzeht-gallérba. Ennek a királynak a sírjában egy nagyobb méretű ezüst vázát is találtak, amely gránátalma alakú. A Petrie Múzeumban is láttam egy hasonló edényt. Petrie Múzeumból fotóm!

Az ókori gránátalma kisebb volt, mint amilyenekkel ma találkozhatunk és csemegének számított. A gyümölcs héját és belét használták a bőr sárgára festéséhez. A gránátalmafa kérge és gyökere orvosi receptekben szerepel, mégpedig paraziták elleni gyógyszerekben.

 

Szintén egy nagyon közkedvelt gyümölcs volt a perzea (Mimusops laurifolia). Úgy gondolták, Thot isten egy ilyen fa kartusra emlékeztető leveleire jegyzi fel a király neveit és címeit. Gyümölcse már a 3. dinasztia idejétől előfordul a sírokban, Dzsószer piramisának raktáraiban is előfordult. Fából, kőből és fajanszból készült perzea-gyümölcs modelleket is elhelyeztek a sírokban. A gyümölcs finom, édes és tápláló, körte méretű, a formája pedig a mandulára emlékeztet, 1-2 nagyobb magja van. Az egyiptomiak a fát sauabnak hívták, termésére pedig az ised szót használták. Ábrázolásokon a sárgás színű gyümölcsöt szinte lehetetlen megkülönböztetni a mandragóráétól. Levelét pedig az Újbirodalom idején csokrokba fonták. Egyiptomból a 17. századra kihalt ez a növény.

 

A mandragóra gyümölcs gyakran szerepel az áldozatok között. A gránátalmához hasonlóan ékszereken is megjelenik. Az ábrázolásokon sárga színű zöld csészelevelekkel. A gyümölcse íztelen és olyan toxinokat tartalmaz, amelyeknek narkotikus hatása van. A bankett jelenetekben olykor látjuk, amint a vendég orra elé tartják. Az egyiptomiak felismerték hallucinogén tulajdonságait és afrodiziákumnak tartották. Szagolása talán olyasmi lehetett, mint manapság a füvezés.

 

Az egyiptomiak nebesnek nevezték a krisztustövis gyümölcsét, mely gazdag proteinben és vitaminokban. Ezeket a cseresznyenagyságú gyümölcsöket számos temetkezésben megtalálták, például a szakkarai lakomában is. Az áldozati asztalokon, ha vörösesnarancs színű bogyókat látunk kosárban, akkor elképzelhető ilyen gyümölcsről van szó és említettem, hogy kenyeret, vagy süteményt is készítettek belőle.

 

Szintén említettem már a kenyerek kapcsán a dum-pálma dióját, ezt a gyümölcsöt is minden korszakban elhelyezték a sírokban. Az ókorban még Egyiptom egész területén elterjedt volt, napjainkban azonban a Vörös-tenger partvidéke kivételével Kena magasságáig nő. Kena városa nagyjából Denderával egy vonalban van.

Ez egy kemény és fás gyümölcs, ezért nehéz elképzelni, hogy megették. A modern Egyiptomban leáztatják a magról a rostos, szivacsos húst. Azt mondják, hogy gyömbérhez hasonló íze van. Ezt megehették nyersen is, de készülhetett belőle sütemény is. A magból gyöngyöket és gyűrűket faragtak.

 

A diófélék nem voltak túl gyakoriak. Újbirodalom korabeli sírokból került elő mandula. Például Tutankhamon sírjából, illetve az építész Kha deir el-medinei örökhajlékából, mindkettő a 18. dinasztia idejére datálódik. Tutankhamon sírjában a korsót felcímkézték, ez alapján úgy tűnik, hogy a mandula ókori egyiptomi neve awnt volt. Amarna munkásfalujában is találtak mandulát, ez arra utal, hogy valószínűleg szélesebb körben volt elérhető, mint korábban feltételezték. Valószínűleg importálták, ahogyan a diót is, ami előfordult néhány egyiptomi lelőhelyen.

A dióhoz hasonló a tigrismogyoró, ami a Cyperus esculentus gyökerei között nő, az íze a kókuszdióéhoz hasonlít. Erről volt már szó az előző részben.

 

Szöveges források tesznek említést arról, hogy II. Ramszesz Deltabeli új fővárosában, a királyi palota kertjeibe almafákat is ültettek. III. Ramszesz pedig isteneknek mutat be áldozatként kosárba helyezett almákat. Az ókori egyiptomiak depehnek nevezték. Feltehetőleg Palesztín területről importálták a gyümölcsöt, mint luxuscikket és jelentős mennyiséget nem termeltek belőle Egyiptomban. A citrus féléket a Görög-római korban telepítették be a mediterrán vidékekről.

 

Összefoglalva elmondható, hogy az egyiptomi táplálkozás jelentős részét alkották a zöldségek, a kenyérrel együtt a legtöbb étkezés alapját képezték. A földművesek többsége valószínűleg zömmel ilyen ételeket fogyasztott és csak nagy ritkán került hús az asztalra. A gyümölcsöknek viszont nem annyira széles választéka volt elérhető az egyiptomiak számára. Remélem érdekesnek találtátok a cikket, még hátravannak a húsfélék, ezekről írok majd legközelebb.





A Metropolitan Múzeum felvétele, melyen egy Szenmut szüleinek sírjából (TT 71) előkerült étellel megrakott ovális, fedeles kosár szerepel. Hatnefer és Ramosze örökhajléka, Újbirodalom, 18. dinasztia. A gyümölcsök között megtalálható a datolya, a mazsola és a dum-pálma gyümölcse.


Ismét a Metropolitan Múzeum fotója következik, mégpedig egy olyan jelenetről, mely ereetileg Abüdoszban I. Széthi templomában volt. Az I. Széthi templomában található I. Ramszesz tiszteletére dedikált szentély napjainkban a Metropolitan Múzeumban van.

I. Széthi apjának, I. Ramszesznek (az ő alakja nem látszik) mutat be áldozatot, az áldozati ételek között szerepel a gránátalma is, de füge, szőlő és más bogyós gyümölcs is látható. A kicsi képen kinagyítottam nektek azt az áldozati asztalt, amin a gránátalma szerepel. Újbirodalom, 19. dinasztia.

Londonban, a Petrie Múzeum gyűjteményében van ez a bájos gránátalmát formázó edény. 1888-ban találta meg Petrie csapata Hawarában egy fiatal hölgy sírjában, mely a Római-korból maradt ránk.


  


Ajánlott linkek:

http://maatkara.extra.hu/florafauna/flora1.htm

http://maatkara.extra.hu/florafauna/flora2.htm 


 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2020.09.24.

 

 

Felhasznált irodalom:

Hilary Wilson – Egyptian food and drink (Shire Egyptologie 9.)

Hérodotosz: Görög-perzsa háborúk, II. könyv

Maria Rosa Guasch Jané – The meaning of wine in Egyptian tombs: the tree amphorae from Tutankhamun’s burial chamber

Sharon Hague – Toasting Tut (Nile Magazine, No. 23.)

Ancient Egypt Magazin - Volume 7, issue 2 (October, 2006)

Salima Ikram – Food and funerals: Sustaining the dead for eternity (PAM 20, Research 2008).

Sir Armand Ruffer – Food in Egypt (Le Caire, Imprimerie de l’Institut Francais d’Archeologie Orientale, 1919)



[1] Angolból fordítva: Hilary Wilson: Food and drink 21. oldal

[2] A közönséges széles bab (Vicia faba L.) megtalálható 12. dinasztia korabeli halotti áldozatban, és indiai bab magokat (Cajanus indicus L.) is találtak. A Harris I. papiruszon pedig a Nílus isten áldozatai között 11 998 hordó bab és 2396 hordó fejtett bab szerepel. Táplálkozásra és orvosságnak egyaránt használták. A papok valószínűleg kerülték fogyasztását, mivel szelet okoz. Lehet, hogy démonhordozónak is tartották e miatt a tulajdonsága miatt (1. Jacobs: RT 34, 1912, 9.).

[3] Fehér és kék lótusz magjából készült kenyeret a 19. dinasztia idején fáraók is fogyasztottak, és modern feljegyzések is leírták készítését, amely gyakorlatilag Hérodotosz kora óta nem változott. Gyökere szinte tiszta keményítő. A múlt században a krumplihoz hasonlóan elkészítve fogyasztották.

[4] A rózsához hasonló liliomok – Nelumbo Nucifera, az indiai/rózsa lótuszok. Hérodotosz említi őket először Egyiptomban. Ábrázolásai csak a fáraókor után tűnnek fel, de akkor sűrűn. Feltételezhető, hogy a perzsák telepítették be.

[5] 36 darab.

[6] A bübloszt általában papürosznak nevezik. Azokon a helyeken nő, ahol a víznek nincs erős sodrása. Ernyőjét ünnepeken, lakomákon, különböző rítusokban használták fel, szárának nagyobb részéből épületoszlop, csónak, kötél, szandál, doboz, gyékény, vitorla és papirusz készült, alsó részét pedig élelmiszernek vagy orvosságnak használták. Gyökerét szintén fogyasztották. (Tacholm, V. - Drar, G.: Flora of Egypt II., Cairo 1954, 104. sk.)

[7] Ógörög hosszmérték, magyar elnevezése a könyök. 1 pékhüsz = 48,32 cm.

[8] Emery Szakkarában a 3477-es sírban talált egy komplett lakomát, amelyet egy nemeshölgy részére készítettek. A menüt az agyagtégla masztabán belül, a temetkezési akna mellett helyezték el.

[9] Neolitikus (kb. i.e. 4600 – 4400) település, Heluántól körülbelül 5 kilométerre északi irányban.

[10] A Nílus egykori kanoposzi ágára utal, mely a Delta északnyugati részén volt.

[11] Angolból fordítva: Nile Magazin 23. szám, 14. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)

[12] Angolból fordítva: Nile Magazin 23. szám, 14. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)

[13] A Nílus egykori kanoposzi ágára utal, mely a Delta északnyugati részén volt.

[14] Angolból fordítva: Nile Magazin 23. szám, 15. oldal (figyelembe véve a közölt hieroglif szöveget is)

[15] Többek között ennek is köszönhető, hogy a görögök Oziriszt a saját borászistenükkel, Dionüszosszal azonosították.

[16] Angolból fordítva: Nile Magazin 23. szám, 18. oldal