Bá

Az ókori egyiptomiak elképzelése szerint az ember teljességét számos részelem összessége alkotta. Ezek a megnyilvánulások külön-külön is nagy jelentőséggel bírtak és szimbolizálhatták magát az ember egészét is. Az ember teljességét alkotó elemek közé tartozik a bá is, bár a fogalom, ahogy látni fogjátok összetettebb és más értelemben is használták. Minden esetre általában léleknek, lélekformának szokták fordítani^{^[1]}^, bár nem hasonlítható, a mi mai elképzeléseink szerinti lélek^{^[2]} fogalmához.

Ajánlott irodalomként elsősorban L. V. Žabkar művét említeném, mely 1968-ban jelent meg, címe az „A Study of the Ba Concept in Ancient Egyptian Texts” (SAOC 34.). Online olvasható az UCLA Egyiptológiai Enciklopédiában Jíří Janák két a témához vágó szócikke a „Ba”, illetve a „Saddle-Billed Stork (bA-Bird)”. Mindkettőt 2016-ban tették közzé, az elérhetőségüket a cikk végén találjátok. Szintén megtalálható online Bianca van Sittert munkája a „Maintaining Order over Chaos": A study of the ba and baw concepts in the Predynastic Period, Early Dynastic Period, and Old Kingdom. Ez a disszertáció kifejezetten az Óbirodalom korában és az azt megelőző időszakban vizsgálja a bá és bau fogalmát. Az elérhetőségét betettük a cikk végébe.

A bá szó írására eredetileg a nyerges (jabiru) gólya^{^[3]} hieroglifa^{^[4]} szolgált, a Középbirodalomtól használták az emberfejű madár hieroglifát^{^[5]} is. Nagyon ritkán leopárdfej hieroglifával is leírták, például a Piramisszövegekben (1027b), ennek okára egyelőre nincsen kielégítő magyarázat. A bá szó etimológiailag a kos szóval is kapcsolatba hozható, ezért a nemzőerő fogalma is társulhat hozzá.^{^[6]}

A bára tekinthetünk úgy, mint tulajdonosának egy különálló fizikai létére. Minden olyan jelenség, melyben egy isten jelenléte (például a természetben megjelenő manifesztációja), vagy tette mutatható ki, az lehet annak az istennek a bája. A természeti jelenségek vagy az égitestek (csillagok, csillagképek, bolygók, a Nap és a Hold) lehettek istenek bái vagy baui, például a szelet Su bájának tartották, az Orion csillagképet Ozirisz bájának. Erre mind a Piramisszövegekben, mind később, a Koporsószövegekben találunk példát. Az isteni erők földi megnyilvánulásához kapcsolódó elképzelések az idő előrehaladtával fejlődtek. Az Újbirodalomban és később olyan szövegekben, ahol különböző istenek egymáshoz való viszonyáról, azonosításáról van szó, gyakran olvashatjuk, hogy X isten vagy egy szent állat Y istennek a bája, manifesztációja. Például, Szokarisz lehet Ozirisz bája, az Ápisz-bikára pedig Ptah földi megtestesüléseként tekintettek. Ez különösen igaz Rére és Oziriszre, akik minden éjjel a Duat (túlvilág) mélységeiben egyesültek, az egyesülés során Ré megkapta az újjászületéshez szükséges erőt, Ozirisz pedig Rében született újjá; az egyesült istent alkalmanként úgy nevezték “Ő, aki két bával rendelkezik”.

Ahogy az istenek, úgy az elhunyt király^{^[7]} is jelen lehetett a létezés egy másik módján, báként: az Óbirodalom piramisait gyakran hívták tulajdonosaik bájának (például „Neferirkaré bája”), a hivatalnokok pedig néha olyan neveket viseltek, melyek a király bájaként azonosították őket, mint például az „Iszeszi bája” (egy 5. dinasztia korabeli fáraóra való utalás).

A Piramisszövegek alapján úgy tűnik, hogy a bá, megszemélyesítheti azt a hatást, amit az isten vagy a király a többi emberre, a körülötte lévő világra gyakorol. Ez az aspektusa testesül meg a szó többesszámában. A bau (bAw) hatalmat (fizikai jellemvonások és indítékok erkölcsi hatóereje), hatást, vagy akár jó hírnevet jelentett, tulajdonképpen aktív erőfogalom, ami azonban emberfeletti, hiszen istenek, fáraók és később az elhunytak esetében említik a szövegek. A bau „megjelenhet” (khai), és minden érthető előfordulásakor az istenség kisugárzó hatását jelenti, amely kezdetben teljesen pozitív, később egyre inkább negatív értelemben is kihat a világ folyására. A 11. dinasztia egyik expedíció-vezetője például Min baujának tulajdonítja sikerét^{^[8]}, vagy a Koporsószövegekben^{^[9]} a Nílus áradása Hápi isten baujaként jelenik meg. Az Újbirodalomban ezzel szemben az isten bauja pusztító fergeteget okoz, melyről Jahmesz király az úgynevezett „Vihar sztélén” tudósít. Ehnaton bauja „kegyének” ellentétpárja. Borghouts a baut az isteni megtorlás egyik formájaként értelmezi, ami kapcsolatban áll a sorssal, az égi büntetéssel, olyan dolog, amitől az embereknek tartaniuk kell. Szerinte ez a bAw nTr xprw kifejezésben mutatkozik meg, mely azt jelenti „egy isten megnyilvánulása jött létre”, és ilyenkor az isten a bauban nyilvánul meg. Magánember haragját is érthették alatta. A Későkorban a bau egészen konkrétan egy istenség „haragját” vagy „dühét” jelöli. A Ptolemaiosz korban a titkos tudást hordozó szent szövegeket Ré baujának nevezték. Úgy gondolták, hogy a Napisten teremtőerejének félelmetes, titokzatos megnyilvánulásait jegyezték fel ezekben szövegekben. A koptban a bau végül „erőszakot” és „bűntettet” jelölt.

Merikaré intelmeiben ezekkel a szavakkal foglalják össze azt, hogy milyen a megfelelő uralkodás: “Egy férfinak olyan dolgokat kell cselekednie, amelyek hatékonyak bauja számára”^{^[10]} – vagyis amelyek javítják róla a képet mások és az istenek szemében. A király Egyiptom ellenségei ellen irányuló tetteit nevezhetik a király baujának. A bau ugyanakkor a legáltalánosabb értelemben „isteni lényeket” jelöl, ilyenkor a netjer (isten) szó szinonimájaként tekinthetünk rá, például a Piramisszövegek 217. mondásában és az Amduat II 63 (10)-ben. Egyes városokban, mint Hierakónpolisz (Nekhen), Butó (Pe), Hermopolisz (Khemenu) és Héliopolisz (Junu), például bá csoportokat tiszteltek, ezek feltehetőleg az ősi királyok bái, vagy a városban tisztelt ősi helyi istenek csoportjai voltak. Nekhen lelkeit az ábrázolásokon általában sakálfejjel jelenítik meg, míg Pe lelkeit sólyomfejjel, Hermopolisz báit íbisz fejjel, Héliopolisz báit pedig benu-madár fejjel^{^[11]}. A Piramisszövegek egyik helyén a bauk a netjeruk után szerepelnek, ez arra utal, hogy bák alacsonyabb rangúak a netjeruknál.

Bizonyos esetekben a bau (az isteni erők összességének) gondolata együtt élt azzal az elképzeléssel, hogy egy adott istenség, főként a teremtőisten számos bával rendelkezett. Az Újbirodalomtól a Napisten számos báját saját névvel illették a kultuszban, de ezek a bák tulajdonképpen a Napisten teremtőerejének összességét fejezték ki, amely az egész világot áthatja. Az Amarna-kor után ezek a vallási motívumok a bá-teológiában^{^[12]} csúcsosodtak ki. A bá-teológia voltaképpen egyfajta summázat, fölsorolás arról, hogy mik is a különféle istenek bái, ugyanakkor a kozmoszt, mint egy legfelsőbb titokzatos és elrejtett isten teste értelmezi, aki élteti azt és manifesztálódik benne, a teremtő tehát báként testesül meg a teremtett világban. Ez segített megfogalmazni azt a gondolatot, hogy a főistenben különböző kozmikus jelenségek és isteni lények nyilvánulnak meg és ez a legfelsőbb hatalom több aspektust, feladatot, szerepet tudott lefedni, ahogy azt számos neve, átalakulása, képmása és bauja dokumentálja. A 19. dinasztia idején megjelenik egy isten négy kosfejjel, ő a mendészi kos (Banebdzsedet) azon formája, akinek négy feje négy másik istent jelképez: az egyik Oziriszt, a Túlvilág urát, a másik Gebet, a földistent, a harmadik Sut, a légtér és a fény istenét, a negyedik pedig Tefnutot, a pára istennőjét. A Későkorban egyre összetettebb istenségek jelentek meg, nyakukon számos állati fejjel, akik univerzális istenként minden más isteni lény szerepét, képmását, megnyilvánulását magukba foglalták, és akik minden isten és élőlény báját reprezentálták.

Az Óbirodalom nagy részében a szövegek nem hozzák összefüggésbe a bát magánszemélyek túlvilági életével kapcsolatban. A jelenleg ismert legkorábbi előfordulása nem királyi elhunyttal összefüggésben egy a 6. dinasztia idejéről származó masztabában van, ez Hemeru Szakkarában található örökhajléka. A sír bejárata felett lévő szemöldökfán^{^[13]}áldozati formula olvasható, ebben a sírtulajdonos azt kéri, hogy kája kapjon kiemelkedő rangot a király előtt, bája pedig legyen tartós az isten előtt.

A Koporsószövegek megjelenésével minden esetre a bát gyakran említik olyan összefüggésben, amelyben a nem királyi személyek a halál legyőzésével és a túlvilági élet elérésével kapcsolatos hitüket és reményüket fejezik ki. A báról ettől kezdve úgy gondolták, hogy az üdvözült halottak, az akhok is rendelkeznek vele.

Žabkar szerint a bá az elhunyt közember vonatkozásában, az egyén megnyilvánulása, fizikai és pszichikai képességeinek összessége. Egyike azoknak a létformáknak, amelyek a test halála után is életben maradnak. A Koporsószövegekben megszemélyesítve az ember alteregójává válik, és azáltal, hogy fizikai funkciókat lát el számára, az egyik eszköz, amelynek segítségével tovább élhet. Žabkar elutasította a bá „lélek”-kel való azonosítását, de véleményét nem fogadták el általánosan. Elvetette azt az elképzelést is, hogy a bá már az ember élete során létezett, szerinte, az ember a halála után a bájában él tovább.

Farkas Attila Márton egyiptológus, régész és kulturális antropológus szerint a bá eredetileg a majd minden kultúrában megtalálható lélekmadár egyiptomi megfelelője. Az a lélek, ami a halál után elhagyja a testet, majd a túlvilágon különféle formákat, xprw-kat^{^[14]} ölt magára, közöttük még saját maga, a bá-madár formáját is. Az „Ember beszélgetése bájával”^{^[15]} című életbölcseleti szövegben a bá már inkább a mi fogalmaink szerinti psziché, azaz az ember belső világa is, persze a túlvilágot járó lélekképzet megtartásával. A bá bizonyos esetekben mint ’lényeg’, ’szubsztancia’, ’esszencia’ értelmezhető, vagy legalábbis ezekhez a fogalmakhoz áll közel. Lehetséges, hogy a bá épphogy a különféle létformákat magára öltő lélekképzetből finomodott a gondolkodás fejlődése során „lényeggé”. A bá-lélek ugyanis túlvilági átalakulásai során a különféle (lét)formákat mint szüntelen változó, átmeneti alakzatokat, megnyilvánulási formákat (ha úgy tetszik: a „lélek ruháit”) ölti magára, miközben ő maga állandó, változatlan marad. Így később ebből a változatlan lélekből alakulhatott ki az állandó, változatlan lényegiség fogalma.

Hétköznapi emberek estében a szövegek ritkán utalnak a nem királyi személyek bájára életében. Az egyiptológusok egy része úgy gondolja, hogy a közember bája a halál pillanatában kelt életre és nyerte el testi valóját, akkor, ha a temetéssel kapcsolatos rituálékat és a halotti kultusz-szolgálatot rendesen végrehajtották az elhunyt számára.

A Koporsószövegek és a Halottak könyve alapján valóban úgy tűnhet, hogy a bá a halál pillanatában keletkezik. Ugyanakkor van néhány olyan szöveg, ahol élő emberekkel kapcsolatban említik a bát például Szinuhe történetében, vagy a már említett Merikaré intelmeiben, illetve az „Életunt beszélgetése lelkével” címen ismert híres Középbirodalom korában keletkezett szövegben. Szinuhe története esetében a bá egy halálhoz hasonló állapothoz kapcsolódik, Merikaré király intelmeiben pedig a halotti kultuszhoz és a poszthumusz hírnévhez. Az „Életunt beszélgetése lelkével” címen ismert történetben egy férfi, aki nehéz időkben él, vitatkozik, párbeszédet folytat a bájával életről és halálról. Szokatlan módon a párbeszéd (vagy a belső harc) során mindkét fél egyszer megváltoztatja nézetét, és elkezdi védeni az ellenkező oldal álláspontját. A szöveg így foglalja össze a bá tanácsát:

“Szeress itt engem, tedd félre a Nyugatot! De, ha kívánatos, hogy elérd a Nyugatot, és tested találkozik a földdel, én leszállok, midőn te elfáradsz, és együtt alkotunk egy lakóhelyet.”^{^[16]}. Ha a szöveget úgy értelmezzük, hogy az egyén bája már élete során létezik, akkor azt az elképzelést tükrözi, hogy a létezés egy külön módjának tartották – ebben az esetben egy alteregónak, akivel tulajdonosa párbeszédet tudott folytatni. Úgy tűnik, az élet során ez az erő elsősorban a testen keresztül nyilvánult meg, a halál után pedig az elhunyt személy egyéniségének megtestesítője lett. A szöveg alapján azonban nem egyértelmű, hogy a belső vita főszereplője jelenlegi lelkével vitatkozik, vagy leendő túlvilági énjével.

A bá leggyakrabban a halál utáni léttel foglalkozó szövegekben fordul elő. Ezekben lehet az elhunyt új létformája és az elhunyt egyik részeleme is. A bá magába foglalja az átváltozóképességet, erre az emberfeletti tulajdonságra a bá képes a halotti szövegek szerint és segítségével. A bá madáralakja világosan mutatja, hogy a túlvilági (égi) út bejáráshoz szükséges mobilitás, a sírból való ki- és bejutás, valamint a napbárkára való felkerülés nagyon fontos összetevője ennek a lélekformának. Az Óbirodalom korabeli Piramisszövegekben, melyben először említik a bá fogalmát, arról tájékoztatják az isteneket, hogy az elhunyt király “egy bá közöttetek” és biztosítják az elhunytat, hogy “bád benned van”. Az I. Átmeneti kor és a Középbirodalom Koporsószövegeiben az elhunyt több isten bájaként tűnik fel, de saját bájaként is, egy élő test minden fizikai tulajdonságával, vagyis lélegzik, lát, mozog stb. Az utóbbi nézet tükröződik abból a sorsleírásból, mely Paheri elkabi sírjában található (19. dinasztia): “Élő bává válni, kontrollálni a kenyeret, a vizet és a levegőt.”^{^[17]}

A nem királyi elhunyt bájának természetére vonatkozóan különösen az Újbirodalom korától elterjedő Halottak könyve szolgáltat számunkra információkat. Nézzük meg mit árul el nekünk ez a túlvilági szöveg a báról. Mindenekelőtt a Halottak könyvében van az elhunyt bájának legkorábbi biztosan azonosított ábrázolása^{^[18]}. Emberfejű madár alakjában örökítették meg, alkalmanként emberi karokkal. A madártest általában sólyomé. Ez a megjelenés mind emberi természetét, mind szabad mozgásképességét szimbolizálja. Gyakran alul felkunkorodó szakálla van, mely általában az istenekre jellemző és a bá isteni jellegére utal.

A bá a Halottak könyve vinyettáin, részt vesz síron kívüli tevékenységekben, például láthatjuk amint be- vagy kirepül a sírba. Néha a sír közelében egy fán ülve fogadja a faistennő étel- és italáldozatait, vagy egy a temetkezési épületegyüttes részét képező tavacska szélén ül, melynek az volt a szerepe, hogy frissességet, felüdülést hozzon, de leggyakrabban az elhunyt múmiája felett lebeg. Paheri feliratában azt is leszögezik, hogy “a bád nem fogja elhagyni testedet” visszhangozva a Koporsószövegek egyik mondását: “a bát nem tarthatják vissza holttestemtől”. A Halottak könyve 89. fejezete is a bá visszatérését célozza, a címe: „Mondás, hogy a bá egyesüljön a holttesttel a nekropoliszban.” A mondás előírja, hogy egy aranyból és drágakövekből készült amulettet kell a múmia mellkasára helyezni, annak érdekében, hogy megakadályozzák a bá eltávozását. A bának tehát időnként vissza kell térnie a testhez. Ez a túlvilág-elképzelés már megjelent korábban a Piramisszövegekben is, és jelen volt a Koporsószövegekben is. A Nap naponta ismétlődő ciklusára épül és a Halottak könyve 17. fejezete kifejezetten úgy írja le ezt az eseményt, hogy Ré (mint bá) és Ozirisz (mint holttest) egyesülnek. Ani papiruszán képi ábrázolás formájában a következőképpen jelenik meg a két isten bája: egy-egy dzsed-oszlop között per-nu szentély tetején állnak, a baloldalon egy napkorongot viselő sólyom (Ré) és vele szemben a jobboldalon egy fehér-koronát viselő bá-madár (Ozirisz).

„A bá egységet alkotott a fizikai lénnyel, mint test és lélek, és egyikük sem boldogulhatott a másik akaratától függetlenül. Az élő ember természetes vágya és akarata volt, hogy bája a halál után, őt reprezentálva kijöjjön a napvilágra, a bának pedig el kellett kísérnie emberét a halálba, a temetőbe, a sírkamrába, ahol gyakran ábrázolták a múmia közelében. Közte és a holttest közti szoros kapcsolat megbonthatatlan, mindig vissza kell térnie. Ez a tradíció olyan mélyen gyökerezett az egyiptomi túlvilághitben és a lélekformák szerepéről kialakult elképzelésekben, hogy ettől még a pesszimista szövegek sem kívántak eltérni. A gondolat a napi szoláris ciklusból fakadt, ahogy a Napisten bája is napról-napra felkeresi holttestét (Oziriszt) a túlvilágon. E hagyomány betartása ugyanis a halotti rítusokkal összhangban az örök élet és örök megújulás elnyerésének egyik alapvető feltételét jelentette.”^{^[19]}

Ez az elképzelés nagyon szépen tükröződik vissza abban az ábrázolásban, mely a 19. dinasztia korában élt Paszer sírjában található. Itt a balzsamozási rituálé egyik jelenetében a bát úgy ábrázolták, hogy az ankh (élet) hieroglifáját nyújtja a múmiának.

Az „Életunt beszélgetése lelkével” kapcsán Varga Edith rávilágít arra, hogy mi történik akkor, ha a bá nem tér vissza a testhez:

„Ha a bá nem kíséri el testét a túlvilágra, akkor azzal éppúgy a végleges megsemmisülésbe taszítja magát az embert és önmagát, mintha a múmiája pusztult volna el. Az Életunt dialógusában nem csak az a botrány, hogy a főszereplő férfi meg akarja ölni magát, hanem az is, hogy a bá ellentmond neki, nem akarja elkísérni olyan halálba, mely eltér a hagyományos folyamattól, a természetes elmúlás végpontjától. A bá örök pusztulással fenyegeti meg tulajdonosát, mely a legszörnyűbb átok volt: az egyszeri és végleges megsemmisülés. Az egyiptomi hagyományos halál ugyanis szelíd és ünnepélyes átmenetet jelentett a földi létből a túlvilági, örök létezésbe, míg a szabályokat megszegve, a világban működő igazságeszmétől eltérve (a szívmérlegeléskor a szív és az igazság egyensúlya volt az üdvözülés feltétele), az egyént elnyelte a pusztító végzetet jelképező szörnyeteg. Ettől a szerencsétlenségtől minden egyiptomi rettegett, ezt a pusztulást az Életunt hőse is el akarta kerülni, s ezért hívta lelkét segítségül.”^{^[20]}.

A bá és a holttest rendszeres egyesülése, mint a túlvilági élet feltétele a Római korig fennmaradt. Ebben az időszakban talán még inkább hangsúlyossá vált, mivel ebből a korszakból származik az úgynevezett Bá könyve, amelynek két verziója ismert. Ennek a túlvilági szövegnek a mondásai az elhunyt bájával foglalkoznak. A bá a holttesttel történő egyesülésének vágya jut kifejezésre azokban az usébtiken is, amelyeken a bát úgy ábrázolták, hogy a figura a mellkasához öleli báját.

Az ókori Egyiptomiak elképzelése szerint a bá mobilitása problémákat okozhatott az élőknek, azt gondolták róluk, hogy képesek kísérteni és megzavarhatják a mindennapi életet. Erre utal egy orákulum elé terjesztett kérdés is, amely így hangzik: „Ez Anynakht megnyilvánulása (bau)?” (O. IFAO 857)^{^[21]}. Ismert egy Újbirodalom korabeli osztrakon, amelynek egyik oldalán bá-madár látható, a másik oldalán pedig egy kisértő bauról szóló szöveg szerepel. A Koporsószövegek egyes mondásai alapján az elhunyt képes volt elküldeni a báját, hogy az megjelenjen az élők előtt:

Úgy tűnik, hogy ebben az esetben a halott az élőkre támaszkodott, hiszen ahhoz, hogy az elhunyt bája képes legyen megjelenni az élők előtt, szükség volt egy agyagfigura földbe temetésére.

A Halottak könyve 92. és 188. fejezeteinek Középbirodalom korabeli párhuzamai azt jelzik, hogy a bá ember alakban is megjelenhetett valaki előtt, és be tudott lépni a házába. A Középbirodalomra datált „Merikaré király intelmei” azt sugallja, hogy a bá viselkedését bizonyos mértékig az emlékezet (korábbi ismert minták) és a szükségszerűség irányítja, például a bá olyan helyre megy, amit ismer, nem téveszti el korábbi útját, nincs olyan mágia, amely visszatarthatná, azokhoz jön, akik vizet adnak neki.

A halottak tartottak attól, hogy a túlvilágon nem tudnak szexuális tevékenységet folytatni, ez megmutatkozik a halotti szövegekben. A báként történő közösülést (nk m bA) a Koporsószövegek és a Halottak könyve egyaránt említi. Az elhunyt bá alakja képes volt szexuális kapcsolatot folytatni az élőkkel, ez volt az egyik oka annak, hogy különösen a terhes nők tartottak tőle, feltehetően a vetélés veszélye miatt.

A Halottak könyve papiruszok nagy részén láthatjuk a bát mint a holttest védelmezőjét, ilyenkor a múmia felett lebegve ábrázolják, madárkarmaiban az örökkévalóság szimbólumát, a sen-gyűrűt tartva. Sólyomszerű megjelenése miatt a bá Hóruszra emlékeztet, így az akhhoz hasonlóan a Naphoz és a megújuláshoz kapcsolódik. A 21. dinasztia korabeli koporsókon a bá megjelenhet a koporsó belsejében a fej felett lebegve, ez szoláris jellegére és védelmező funkciójára egyaránt utal.

Több Halottak könyve papiruszon látható a szív mérlegelése jelenetben, hogy az elhunyt szemtanújaként jelen van a bája. A mérlegelésen való megfelelés lehetővé tette az elhunyt számára, hogy alkotóelemeire váljon szét, ez pedig biztosította túlvilágra jutását:

Assmann úgy gondolja, hogy a bá és a holttest elkülönítése volt az egyik célja az átváltozási rituáléknak és része volt az elhunyt akhhá való átalakulásának. A bá ezáltal képes volt a Napistennel együtt elhagyni a túlvilágot és vele együtt áthajózni az eget nappal. A bá a Nap mindennapi ciklusában való részvételére egyértelműen fény derül a 19. dinasztia idejéről származó Éjszaka könyvében, ebben a nyugati bákról azt mondják, hogy ők vontatják a Napistent az égbe. A bá éjszaka a Napistenhez hasonlóan belépett a Túlvilágra és azon áthaladva egyesült a holttesttel. Nakhtamun sírjában található egy egyedülálló festmény, amelyben az elhunyt emberként, de szárnyakkal jelenik meg, ez talán az akh (emberi forma) és a bá (szárnyak) egyesülését szimbolizálja. Az elhunyt játszhatott szenetet a bájával, ez a játék, a 20. dinasztia korától Ré alvilágon való áthaladásával állt kapcsolatban.

A Koporsószövegek 405-ös mondása az elhunyttal kapcsolatban az alábbiakat mondja:

Az „a hangját hallják, de nem látható.” – kijelentés Ozirisszel kapcsolatban is elhangzik a Halottak könyve 1B mondásában. A mondás célja, hogy biztosítsa azt, hogy a múmia lejusson az Alvilágba a földhöz való csatlakozás (vagyis a temetés) napján.

Bár a bákról gyakran azt állítják, hogy „élők”, a 19. dinasztia korabeli Hunefer Halottak könyve papiruszon utalnak a „halott bákra (bAw mwt), ezek feltehetően az elkárhozottak bái, akik az Újbirodalom korabeli túlvilági vezetőkben^{^[25]} Ré és Ozirisz ellenségeinek bái.

A szövegek szerint a bák nem voltak képesek beszélni, helyette madárcsiripelésre, vagy jajgatásra emlékeztető hangot hallattak. I. Széthi abüdoszi templomának mennyezetén például ezt írják róluk: „Ezek a madarak, akiknek arca olyan, mint az emberé, és a természetük olyan, mint a madaraké, síró szavakkal beszélnek egymáshoz.”

Amulett formájában a legkorábban Tutankhamon temetkezéséből került elő egy kiterjesztett szárnyakkal megörökített emberfejű, madártestű bá. A külső leplen helyezték el a kezek alatt. Aranyból készült és a fej balra fordul, a karmai között mindkét lábával sen-gyűrűt tart. A madár testét és szárnyait üvegberakással készítették el, így jelenik meg rajta a tollmintázat. Mivel egy király bájáról van szó, ezért az emberi fej homlokán ureusz-kígyó látható. Taniszban Hornakht herceg temetkezésében is találtak egy arany, kitárt szárnyú bá amulettet. Udzsabauendzsed tábornokot négy aranylemezből készült bá amulettel helyezték örök nyugalomra. A Szaiszi kor és a Későkor nem királyi temetkezéseiből is kerültek elő aranyból készült és féldrágakő-berakással díszített kiterjesztett szárnyú példányok. Ugyanennek a korszaknak a másik típusa állva örökíti meg a bát, összezárt szárnyakkal. Ezek készülhettek aranylemezből, fajanszból, lazúrkőből vagy lapos hátuljú öntött üvegből. Mindkét típus szerepel a MacGregor papirusz^{^[26]} amulettlistáján, ahol úgy nevezik őket: „emberarcú keselyűk”. Általában a múmia mellkasára helyezték ezeket az amuletteket, és valószínűleg helyettesítőként szolgáltak arra az esetre, ha a bá nem térne vissza.

Csak a III. Átmeneti kor temetkezéseire jellemző egy olyan típus, amely két egymás mellett álló bá-madarat örökít meg, fejük tetején gyakran napkorong van. Fajanszból készítették őket és minden oldalukat kidolgozzák. Elképzelhető, hogy Ré és Ozirisz lelkét örökítik meg, amelyekre a Halottak könyve 17. fejezetében történik utalás, és akikkel a halott azonosulni szeretett volna.

Összefoglalásként elmondható, hogy lehetetlen egyetlen megfelelő szót találni a nyelvünkben az ókori egyiptomi bá, illetve bau kifejezésekre. Biztosnak tűnik, hogy a bau alatt mindig az isteni személy egy aktív, látható oldalát értették, mint az istenek tevékenységének hordozóját, illetve talán okát is, ahogy a látható cselekedetek a bá-elképzelések egyik jellegzetességei is – a túlvilági könyvekben az elhunyt bája az, ami aktívan és láthatóan cselekszik, például a napistennel párbeszédet folytat, az isteni kíséretbe betagozódik vagy felkeresi a holttestet.

Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001) 1. kötet, 161-162. oldal – bá

Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám)

Nicola Harrington – Living with de dead: Ancestor Worship and Mortuary Ritual in Ancient Egypt (Oxbow Books, 2013)

Erik Hornung: Az egy és a sok – Az óegyiptomi istenvilág (Typotex Kiadó, Budapest, 2009)

Farkas Attila Márton: Filozófia előtti filozófia – Szimbolikus gondolkodás az ókori Egyiptomban (Typotex Kiadó, Budapest, 2003)

Bianca van Sittert: „Maintaining Order over Chaos" - A study of the ba and baw concepts in the Predynastic Period, Early Dynastic Period, and Old Kingdom

^{^[1]} Ennek gyökerei a késő ókorba nyúlnak vissza, amikor a kopt szövegekben a görög pszihé szót alkalmazták a bára.

^{^[2]} A főleg keresztény gyökerű európai gondolkodásban a lélek a halandó, materiális test ellenpárjaként a halhatatlan, immateriális szellemi manifesztáció.

^{^[3]} A nyerges vagy jabiru gólya a madarak osztályának a gólyaalakúak rendjébe, ezen belül a gólyafélék családjába tartozó faj. Ez a madár a gólyafélék családjának legnagyobb testű képviselője és valószínűleg az ókori Egyiptom legnagyobb röpképes madara volt. Magassága 150 centiméter, szárnyfesztávolsága 270 centiméter. Piros és fekete csőrén sárga színű nyereg található. Fejét és nyakát fekete tollak borítják, a szárnyvégei is feketék. Fekete lábain a lábízületek piros színűek. A madár legjobb és legkidolgozottabb ábrázolásai – hieroglif jelként is – az egyiptomi történelem legkorábbi időszakaiból származnak. Az Óbirodalom második felében a jel sematizálódott – a madár testalkata megváltozott, inkább libára emlékeztető lett és a bőrzsák a csőr tövéről a madár nyakára, néha mellkasára helyeződött – és ettől az időszaktól kezdve szinte változatlan maradt.

^{^[4]} - bA

^{^[5]} - bA

^{^[6]} A kos megjelenhet az elhunyt bájaként. A Halottak könyve 85-ös mondásának célja, hogy az elhunyt élő bává változzon. Képi illusztrációja egyes verziókban egy emberfejű, madártestű bá, a nyakában dzsed-oszloppal, de előfordul, hogy egy per-nu szentély tetején előre lépő kos szerepel, aki előtt füstölő tálka van.

^{^[7]} Úgy gondolták, hogy az elhunyt király egy emberfeletti, vagy inkább isteni lénnyé változott át a halála után.

^{^[8]}Amenemhat vezír expedíciója, IV. Mentuhotep fáraó uralkodásának 2. évéből. Az expedíció bővebb ismertetéséhez lásd a Min istenről szóló szócikkünket!

^{^[9]} CT IV 146m

^{^[10]} Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

^{^[11]}Hermopolisz és Héliopolisz báinak egyik gyönyörű ábrázolása a IV. Thotmesz és III. Amenhotep uralkodásának idején élt Nebqed királyi írnok Halottak könyve papiruszán látható. A papirusz ma a Louvre-ben tekinthető meg. Fő leltári száma: N 3068, másik leltári száma: N 3113.

^{^[12]} Az Égi tehén könyve című halotti-mágikus szöveg végén találkozunk először ezzel a tannal, melynek legkorábbi változata Tutankhamon sírjából került elő. A koporsót körülvevő legkülső aranyozott szentély falán található.

^{^[13]} Egyfajta gerenda, mely ajtókat, ablakokat hidal át. Jelen esetben egy mészkőből készült gerendáról van szó.

^{^[14]} A xprw (ejtsd: kheperu) szó jelentése ebben az esetben „létforma”.

^{^[15]} Értsd: Életunt beszélgetés lelkével. Amelyről később lesz szó.

^{^[16]} Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám), 527. oldal

^{^[17]} Donald B. Redford (Editor in chief): The Oxford Encyclopedia of Ancient Egypt (Oxford University Press, 2001)

^{^[18]} Habár megjegyzendő, hogy néhány halotti szobrot az Óbirodalom korából úgy értelmeznek, mint a bá megjelenítése teljesen emberi alakban

^{^[19]} Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám), 522. oldal

^{^[20]} Varga Edith: „Az élet átmenet, a fák kidőlnek” (HOLMI IX. évfolyam 4. szám), 522. oldal

^{^[21]} Angolból fordítva: Harrington 5. oldal.

^{^[22]} Angolból fordítva: Harrington 5. oldal.

^{^[23]} Angolból fordítva: Harrington 6. oldal.

^{^[24]} Angolból fordítva: Harrington 5. oldal.

^{^[25]} Úgy mint a Nappal és az Éjszaka könyve, a Barlangok könyve és a Kapuk könyve.

^{^[26]} A Ptolemaiosz-kori MacGregor temetkezési papirusz hátoldalán fennmaradt egy részletes lista a temetkezési amulettekről, mind az amulettek képe, mind nevük szerepel rajta.


A Halottak könyve 17. fejezetének részlete a British Múzeum kollekciójában lévő Ani papiruszon. Ani az Újbirodalom idején, azon belül a 19. dinasztia korában élt, királyi írnok volt. Thébában temették el. Az ő papiruszán egy férfi és egy női bát látunk, az egyik Anié, a másik feleségéjé, Tutué. Az emberfejű madarak uzeht-gallért viselnek, a fejük tetején balzsamkúp van. Mindkettőjük előtt egy-egy áldozati tálka van, köztük és a horizont oroszlánjai között pedig egy áldozati asztal. Nyilvántartási száma: EA10470,7 Maatkara felvétele.	Mintha a Halottak könyve 61-es mondásának – mely azt biztosítja, hogy ne vegyék el az ember báját a holtak birodalmában - háromdimenziós kivitelezése lenne a fenti szobrocska. Ez Szunero 21,3 centiméter magas szteatitból faragott usébtije:a British Múzeum gyűjteményében: Szunero magas rangú katonatiszt volt a 19. dinasztia idején (kb. i.e. 1275). Usébti figurája ünnepi ruhában örökíti meg őt, a nyakában a dicsőség aranya mellett uzeht-gallért visel. Kezével magához öleli bá-madarát, aki szintén megöleli őt karjaival. A usébti figurán, melynek feladata az volt, hogy a túlvilágon elvégezzen az elhunyt helyett minden munkát a Halottak könyve 6. fejezete olvasható hieroglif írással. Nyilvántartási száma: EA65206 Forrás: British Museum	A Torinói Egyiptomi Múzeum gyűjteményét gazdagítja a képen látható mészkőszobor, amelyen mintha a Halottak könyve 89-es mondását látnánk megelevenedni. A mumifikált elhunyt oroszlánlábas ágyon fekszik, bája a mellkasára szállt. Sajnos a bá emberfeje letörött, csak madárteste látható. Érdekesség, hogy az ágy rövid oldalánál két-két usébti áll. Az ágy alatti rész reliefekkel dekorált, az egyik oldalon a temetési rituálé, a másik oldalon a szájmegnyitási rituálé látható. Újbirodalom, 18. dinasztia vége, 19. dinasztia eleje. Maatkara fotója

Torinóban őrzik Kha és Merit Halottak könyve papiruszának ezt a részletét, amely a 91-es mondás vinyettájának egy verzióját mutatja. Kha papiruszán azt látjuk, hogy az elhunyt és bája a sír bejárata felé tart. A mondás címe: „Mondás, hogy ne tartsák vissza XY lelkét a holtak birodalmában” Újbirodalom, 18. dinasztia, II. Amenhotep – III. Amenhotep kora (kb. i. e. 1425 – 1353) Maatkara fotója.	A Halottak könyve 151. fejezetéhez tartozó illusztráció Nebqed papiruszán a felső három regiszterben. Ez a sírkamrát örökíti meg. Sajnos nem látszik a teljes vinyetta a fotón, amely a Louvreban készült. Középen van Nebqed múmiája egy sátorban, Anubisz gondoskodik róla. A múmia jobb oldalán a dzsed-oszlop, bal oldalán fekvő sakál van. Fejénél Nephthüsz, lábánál Ízisz istennő. A négy sarokban a Hórusz-fiúk. Jobb oldalon a sarkakban az elhunyt egy-egy bája látható, alattuk tömjénfüstölők állványon. A bal oldalon a sarkakban egy-egy usébtit örökítettek meg. Nebqed Maat istennő írnoka volt, III. Amenhotep uralkodása idején élt. Maatkara felvétele	A Halottak könyve 59 és 63A fejezetének illusztrációjában látható a faistennő, amint vízzel és étellel látja el az elhunytat. Papiruszokon nem jellemző, hogy megjelenne a jelenetben a bá, viszont sztéléken, sírábrázolásokon, usébti tartó ládákon gyakran olyan ábrázolásokkal találkozunk, amelyben az elhunyt mellett emberfejű, madártestű bája is jelen van. Berlinben tekinthető meg Sedeszenmut usébtiládájának töredéke az Újbirodalom korából. Ezen az oldalon az elhunyt vizet és élelmet kap a faistennőként megjelenő Nuttól. Az elhunyttal van és részesül az áldozatból bája is. A karokkal ellátott bá egy talapzaton áll és előtte egy füstölő edény van. Maatkara fotója


Mészkő relief a pap, Nijaji sírjából, mely valószínűleg Szakkarában található. A reliefet napjainkban az August Kestner Múzeumban, Hannoverben őrzik. Az előzőhöz hasonló ábrázolást látunk, a faistennő - akit külön nem neveznek meg - táplálja az elhunytat és feleségét. Az áldozati formula Ízisz istennőhöz szól, ezért nagy valószínűséggel ő látható faistennőként a jelenetben. A fa mellett egy kis medence van, amelyben víz és vízililiomok vannak, ebből iszik az elhunyt és felesége bája. Maatkara felvétele.	Valószínűleg egy pillér egyik oldala lehetett a képen látható négy mészkőlap, amelyek együtt kicsivel több, mint másfél méter magasak. A lapok vékonyak és a hátoldalukon vésés nyomok vannak. Egy térdelő férfi, Honszupauadzs dzsed-oszlopot tart a kezében, amelynek tetejét két bá-madár koronázza. Az Újbirodalom idejére datálják és azt feltételezik, hogy egy szakkarai sírból került elő. Nyilvántartási száma:EA36237 Forrás: British Museum	Egy pillér felső része feltehetőleg egy szakkarai sírból. Az oszlop mind a négy oldalán egy-egy dzsed-oszlop volt, aminek csak a tetejét látjuk. A dzsed-oszlop jellemzően Ozirisz szimbóluma, de Ptahhoz is kapcsolódik, mivel jogarként tarthatja a kezében. A múzeumi információs tábla szerint a bá-madarak feltehetően Su és Tefnut, akikkel Ptah egy főként Memphiszben és Szakkarában tisztelt istenhármasságot alkotott. Feltehetőleg a Későkorban készült (kb. i. e. 9 - 5. század). Jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban van, de a miramari gyűjteményből vették át 1878-ban. Nyilvántartási száma ÄS 9030 Maatkara fotója

Neszpautitaui 183 cm magas, fából faragott belső koporsója Bécsben, a KHM-ben. A 21-22. dinasztia papi családjai tömegesen temetkeztek Deir el-Bahari magas sziklafalába vájt sírokba. Úgy gondolták, ezeket a cachetteket – rejtekhelyeket – jobban meg tudják védeni a sírrablóktól. Ez a koporsó magán hordozza a korszak jellegzetességeit, a sárga külsőalapszínt, és a gazdag dekorációt. Neszpautitaui koporsójának belső részét vörös színűre festették, központi részén a Nyugat istennő alakja kapott helyet. Az elhunyt múmiájának feje felett bája lebeg szárnyait kiterjesztve. III. Átmeneti kor, 21. dinasztia (kb. i. e. 969) Maatkara fotója.	Meshareduiszekeb mágikus papirusza, III. Átmeneti kor, 21. dinasztia (kb. i. e. 1076 - 943). Nyilvántartási száma a Museo Egizio Tourinban: 1769. A papirusz tulajdonosa egy előkelő hölgy volt, „Amon énekesnője”. A nyitó jelenetben az elhunyt a kígyóisten, Nehebkau előtt áll, ő a Túlvilág bejáratának őre és Ozirisz udvarának tagja. Ezt követően olyan jelenetek következnek, amelyek, amelyek rövidítve idézik fel a Halottak Könyvének különféle fontos fejezeteit: a szívszkarabeusz, amelyre a 30-as mondást szokták felírni, vagy az égbolt négy kormánylapátja (148. fejezet). A papirusz végén egy hegyből lép elő Hathor istennő, akit különösen a thébai régióban a nekropolisz védőistennőjének tartottak. Ugyanebből a hegyből a másik oldalon egy istenalak emelkedik ki, aki felemeli a felkelő Napot az égre. A Napisten jótékony hatású sugarai megvilágítják az elhunyt báját. Maatkara felvételei	A képen egy a Neues Museumban megtekinthető, démotikus felirattal ellátott múmiamaszk látható. Tulajdonosa Paremetszig – görögül Promsiko. A Közép-Egyiptomban található Meirben került elő és valószínűleg az 1. század végén készülhetett. A maszk fiatal férfiként ábrázolja az elhunytat, élénk színei és részletgazdagsága ámulatba ejtő. Számos védelmező isteni lény és szimbólum látható rajta. Ezek közül kiemelkedik a maszk hátoldalán a szárnyait kiterjesztő bá. Oldalt istenek sora látható, az egyik sort Ízisz, a másikat Nephthüsz alakja nyitja. Az aranyozott arc az elhunyt isteni státuszára utal. Maatkara fotója