Állatmúmiák

 

A legtöbb ember számára a múmia szó hallatán rögtön az ókori Egyiptom jut eszébe. Az ókori Egyiptomiak nem csak embereket, állatokat is mumifikáltak. A balzsamozás az ókori egyiptomiak számára azt jelentette, hogy a teremtmény teste örökké fennmarad, ezáltal magában hordozta a túlvilági örök élet lehetőségét. Ebben a cikkben az egyiptomi állatmúmiák fajtáiról és funkciójukról lesz szó.

 

Akit részletesebben érdekel a téma, annak elsősorban a Divine Creatures című könyvet ajánlom, melynek szerzője az állatmúmiák egyik szakértője, az egyiptomi Salima Ikram. Ezen felül két kiadványt szeretnék még megemlíteni az egyik a „Gifts for the Gods: Ancient Egyptian Animal Mummies”, a másik pedig a „Soulful Creatures: Anumal Mummies in Ancient Egypt”.

 

Sajnálatos módon régen, ahogy az emberi, úgy az állati múmiáknak sem volt művészeti értéke, nem ismerték fel, hogy mennyi információt szolgáltathatnak az ókori Egyiptomról, ezért közülük számos megsemmisült, többek között hajónehezékként, trágyaként, tüzelőanyagként, vagy porított formában gyógyszerként végezték.

1798-ban Napóleont egyiptomi hadjárata során tudósok és művészek is elkísérték. Az ő munkájuk eredménye volt a Description de l’Egypte egy 1809 és 1829 között megjelent enciklopédia sorozat, amelynek az volt a célja, hogy katalogizálja az ókori és a modern Egyiptom minden ismert aspektusát és természetrajzát. Ennek köszönhetően ébredt fel az európaiakban az érdeklődés Egyiptom történelme és kincsei iránt. A Description de l’Egypteben állatmúmiák ábrzolásai is megtalálhatóak.

Körülbelül hatvan évvel Napóleon hadjárata előtt, 1737-ben Richard Pococke[1] (1704-1765) angol utazót Szakkarában elvezették az íbisz katakombákhoz. Biztosan lenyűgözte a látvány, azonban nem tudta felmérni sem a madártemető valódi kiterjedését, sem az igazi okát annak, miért voltak ott az állatok. Ő akkor úgy vélte, hogy azon madarak és más állatok temetkezési helye ez, amelyeket tiszteltek az ókori egyiptomiak. Úgy gondolta, hogy amikor ezekből találtak egy elhullott példányt, akkor azt bebalzsamozták ugyanúgy, mint az emberi testeket. Az ókori Egyiptom tárgyi emlékei között az állatmúmiák alkotják a legnagyobb csoportot, ám szélesebb körben ma sem értik őket sokkal jobban, mint Pococke a 18. század elején.

 

Általánosságban elmondható, hogy az állatmúmiák négy különböző típusba sorolhatóak:

- házikedvencek, akiket gazdájukkal együtt helyeztek örök nyugalomra;

- élelem múmiák, vagyis azok az áldozati ételek (például kacsa), amelyek táplálékul szolgáltak a túlvilági örök életben;

- szent állatok, éltükben egy isten megtestesüléseként tisztelték őket, majd haláluk után mumifikálták és ünnepélyes szertartás keretében eltemették;

- felajánlási ajándékok, ezeket áldozatként ajánlották fel a különböző isteneknek templomaikban, szentélyeikben.

 

Bár a legtöbb állatmúmia beleillik ezen kategóriák valamelyikébe, különösen, ha ismert a lelőhelyük és előkerülésük körülményei, mégsem mondható ez el mindegyikről. Elég, ha csak a jelenleg ismert legkorábbi állattemetkezésre gondolunk, mely Hierakónpoliszban a HK 6-os jelű temetőben került elő és a Nagada II. korszakra datálható. Itt olyan állatok sírjait találták meg, amelyek egykor talán egy egzotikus állatkert tagjai lehettek. Az állatkert valószínűleg a közösség vezetőjének gazdagságát jelezte. Ezeken az elefántokon, szarvasmarhákon, vízilón és vadmacskán nem látszik nyoma annak, hogy szándékosan végeztek volna velük, azonban még nem zárult le teljesen a vizsgálatuk. Az egyik elefánt sírjához még egy bonyolult felépítmény is tartozott, mely az egyik legkorábbi ilyen. Ezeken az állatokon megfigyelhető egy kezdetleges balzsamozási technika. Vászonba tekerték őket és valamiféle olajat, vagy gyantát alkalmaztak a test tartósítására, mely feketére színezte a bőrüket. Szintén nem tudjuk mi volt a szerepe a Királyok Völgyében talált[2] állatmúmiáknak, valószínűleg nem kedvenc háziállatok voltak, hanem talán kultikus szerepet töltöttek be, esetleg a helyi istennek szánt áldozati ajándékok lehettek.

 

Már az Óbirodalom sírreliefjein találkozhatunk kedvenc háziállatok ábrázolásaival, ezeknek a képeknek köszönhetően a túlvilági életben ők is csatlakozhattak gazdáikhoz. Alkalmanként a nevük is szerepel az ábrázolásuk mellett. Innen ismerjük például a Középbirodalom korából, a fehér színű, fekete foltos Meniuput, aki Khuhoz tartozott, és akiknek képe és neve Khu koporsóján[3] maradt fenn. Most lássunk néhány példát a kedvenc háziállat mumifikálására vonatkozóan. A hobbiállatok élhették életüket, nem ölték meg őket azért, hogy gazdáikkal együtt temessék el őket. Ha gazdájuk előtt haltak meg, akkor bekerültek a sírba, azonban, ha sokkal később, akkor valószínűleg a sír elé vagy a sír udvarába temették el őket. Szenenmut sírja (TT 71) előtt találtak egy mumifikált páviánt és lovat, valószínűleg olyan házikedvencek lehetnek, akik akkor haltak meg, amikor a sírkamrát már lezárták, de a hozzátartozók mégis tulajdonosuk közelében szerették volna eltemetni ezeket az állatokat. I. Pszuszennész kutyáját vele együtt találták meg a fáraó taniszi sírkamrájában. Némelyik állatot egy koporsóba helyezték el a tulajdonosával, erre nagyon híres példa I. Pinodzsem egyik leánya Maatkaré-Mutemhat, aki Amon isteni felesége volt. Koporsójában a mellette elhelyezett kisebb „múmiáról” sokáig azt hitték a gyermeke. Amon isteni feleségeinek azonban ebben a korszakban már szűznek kellett maradniuk. A koporsójából előkerült múmiáról a modern kutatásnak köszönhetően kiderült, hogy az valójában a kedvenc háziállata, egy pávián. Hapymin kedvenc kutyáját szinte a lába köré tekerve helyezték el mellé a koporsóban. Ők Abüdoszban kerültek elő és valószínűleg a 30. dinasztia idejére datálhatóak.[4] A legtöbb a túlvilági örök életre vitt kedvencet a gazdik saját koporsóba helyezték. Biztosan láttatok már képet a Ta-Mit nevű cica mészkőszarkofágjáról, aki III. Amenhotep és Teje királyné fiának, Thotmesz hercegnek a kis kedvence volt. A legkorábbi ilyen típusú temetkezésnek egyébként az Archaikus korra datálható, Tharkanban található 2052-es sírt tartják, amelyben egy szamár és egy kacsa volt gazdája mellé helyezve saját koporsóban.

 

Az ételmúmiák olyan mumifikált ételek, amelyeket azért helyeztek a sírokba , hogy annak tulajdonosa az örökkévalóságig fogyaszthassa őket a túlvilágon. Ezeket sokszor önálló fából készült tartókba helyezték el, melyek összekötözött húst vagy madarat formáztak, esetleg téglalap alakúak voltak. Néhány esetben kosárba helyezték őket. A legtöbb ételmúmia Újbirodalom korabeli temetkezésből származik, főleg Thébából, de a szokást már az Óbirodalom idején gyakorolták. Az így elkészített állatok igen különbözőek például marha, kacsa, liba, galamb, valamint juh és kecske. A marhahús, amely általában borjút jelent csak a legmagasabb rangúak áldozati ételei között szerepelt. Ezen típusú múmiák között eddig még nem találtak sem disznót, sem halat. A madárféléket úgy készítették el, hogy készen álltak a sütésre. Megpörkölték és a fejét, a szárnyvégeit, valamint a lábait levágták. Belső szerveiket kivették, vászonba tekerték és visszatették a testbe.

 

A szent állatokat megkülönböztető jegyek alapján választották ki és egy-egy isten élő képmásaiként tisztelték. Úgy gondolták, az isten esszenciája belép az állat testébe és istenivé változtatja azt. A templomban éltek és életük végéig az istennek kijáró tiszteletben részesültek. Adott időben csak egy volt belőlük. Ezek az állatok jellemzően orákulumot is adtak. Haláluk után ezeket az állatokat mumifikálták és nagy pompával eltemették. Úgy gondolták, hogy az isten lelke ekkor egy hasonló állatba költözik, ezért ilyenkor bejárták az országot, hogy megkeressék és kiválasszák az új szent állatot. A legismertebb példa erre az Ápisz, mely életében Ptah megtestesülése volt, halála után Ozirisszá vált, de említhetjük még az Armantban tisztelt Bukhisz-bikát, mely Montu és Ré megtestesülése volt. Dahamshában[5] a 12. dinasztia korától állt egy Szobeknek szentelt templom, ahol az istent élő, szent krokodilok közvetítésével tisztelték. Szobek a Nílus teremtő erejét és az újjászületést jelképezte. Elephantinén pedig Khnumot tisztelték élő kos formájában. Mint földművesek, pásztorok, halászok és vadászok, a korai egyiptomiak szorosan együtt éltek mind a házi, mind a vadállatokkal. Ezen állatok közül sok olyan képességekkel rendelkezett, amely a szemükben természetfelettinek tűnhetett. A nőstény macskák egyszerre testesítik meg a gondoskodó anyát és a tökéletes vadászt, amelyik képes látni a sötétben; a sólymok olyan nagy magasságban repültek, hogy úgy tűnhetett, mintha megérintenék a napot, a fiatal skarabeusz bogarak pedig varázslatos módon egy trágyagolyóból bújtak elő. Ezért nem nehéz elképzelni, hogy az egyes állatok fizikai tulajdonságaiban, vagy vélt mágikus erejében bizonyos istenek alapvető természetét látták. A legkorábbi időkben az emblematikus állatokkal koronázott standardok szimbolizálták Egyiptom egyes földrajzi területeit és/vagy embercsoportjait. Ezek láthatóak pédául Skorpió király buzogányán, illetve a Narmer palettán. Egyiptom későbbi történelme során a standardok használatban maradtak a területek szimbólumaiként. Talán ezekből alakultak ki az egyiptomi pantheon állat alakú, vagy állatfejű ember alakban tisztelt istenei. Az állatkultuszok már a Predinasztikus kortól léteztek Egyiptomban, és az Újbirodalomtól egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, virágkoruk a Későkorra és azt a követő időkre tehető.

 

Az állatmúmiák többsége az áldozati vagy felajánlási ajándék típusba tartozik. Az egyiptomiak az isteneikhez állatot, vagy akár növényt is rendelhettek, amely az adott isten bája volt, ez egyszerre jelent megjelenési formát és lelket is, halála után ez a bá képes volt közvetlenül kommunikálni az istennel és egy örökkévalóságon át suttoghatta a hívő kérését az isten fülébe. Hogy melyik istenről van szó, az attól függ, hogy milyen állat hordozta az üzenetet. Salima Ikram szerint az ókori egyiptomiak „egy igazi állatot” tekinthettek a leghatékonyabb és legközvetlenebb eszköznek arra, hogy az istennel kommunikáljon, hiszen az élő, lélegző állat az isten földi követe volt, ezáltal az isten garantáltan meghallgatta, inkább, mint egy kőből, fémből vagy fából elkészített tárgyat (értsd felajánlási sztélék, szobrok).

 

Különböző állatokat mumifikáltak, különböző isteneknek. A macskák például Basztet, a szerelem és termékenység istennője szent állatai voltak. Az íbiszt kezdetben Thothoz kapcsolták, később társították a bölcsként tisztelt Imhotephez is. Thothoz kapcsolták a páviánt is. Hórusz égisten és a napisten egyik formája is volt, Ozirisz és Ízisz fiaként gyakran tisztelték gyermek formájában. A sólyomtemetőkben a gyermek Hórusz képmásai is gyakoriak, ez arra utal, hogy a sólyom hasonló felajánlási funkcióval bírhatott, vagyis a zarándokok valószínűleg gyógyulásért fohászkodtak az istenhez a közvetítésével.

 

Hogy mennyire nagymértékű volt ez a gyakorlat, arra jó példa Szakkara, ahol nyolc földalatti katakomba, nagyjából 15 millió darab, különböző fajta állat múmiájával van megtöltve. Csak a kutyatemető egymagában 7-8 millió múmiát tartalmaz, becslések alapján ez a katakomba körülbelül 500 éven át volt használatban, ami azt jelenti, hogy egy évben átlagosan 16000 kutyát mumifikáltak és temettek el ide.

i. e. 500 körül az állatok mumifikálása nemzeti méretűvé vált és a gazdaság fontos mozgatórugója lett. Egyiptom szerte valószínűleg templomokhoz kapcsolódóan tenyésztettek és neveltek különböző állatokat, hogy elegendő számban álljanak rendelkezésre a mumifikálásra. Az iparág temérdek embert foglalkoztatott kezdve az állatokat gondozó emberekkel, az állatok balzsamozásával foglalkozókon keresztül, azokig, akik a balzsamozáshoz szükséges anyagokat állították elő. A helyi gazdaság mellett a kereskedelemre is élénkítően hatott az iparág, mivel a balzsamozáshoz szükséges gyantát és fűszereket, beleértve a mirhát és tömjént is importálni kellett.

Az állatkultuszok, és az állatok felajánlási célú mumifikálása még a Római korban is virágzott Egyiptomban. A keresztény egyház azonban megtiltotta a balzsamozás minden formáját és az állatkultuszokat is, a legtöbb egyiptomi templom bezárt Theodosius császár 391-es ediktuma után.

 

Ezeket az állatalakú hírnököket különleges balzsamozó házakban (uabet) mumifikálták. Miután megvásárolták őket, egy pap bemutatta az istennek szánt áldozatként a zarándok nevében. Hór feljegyzéseiből[6] tudjuk, hogy a papok egy éven át gyűjtötték az íbisz-múmiákat az úgynevezett „Várakozás házában”, ami tulajdonképpen egy raktár volt a templomon belül. Évente egyszer egy ünnepélyes felvonulás keretében vitték a mumifikált állatokat a katakombákhoz és temették el őket. A temetőrendszert agyagtégla fallal zárták le a következő ünnepségig. A nagykiterjedésű katakombákat a „Pihenés házának” nevezték, és Egyiptom szerte megtalálhatóak, mint például Théba, Eszna, Abüdosz. A katakombák Tuna el-Gebelben íbiszt, sólymokat és páviánokat rejtettek, Bubasztiszban macskákat és cickányokat helyeztek el együtt, Assziutban egy sakál és hiéna temető található. Az íbisz és a sólyom gyakori együtt, valószínűleg egyfajta ciklikusságot jelenítenek meg azzal, hogy az íbisz Thotot és a Holdat, a sólyom pedig a Napistent és ezáltal a Napot szimbolizálja. Illetve az is megfigyelhető, hogy az állat tojása vagy fiatal egyede egybe van csomagolva a kifejlett állattal. Letopoliszban pedig krokodilokat és cickányokat temettek el együtt, valószínűleg mindkettő a Napistent szimbolizálta.

Körülbelül harminc helyen találtak állattemetőket, amelyben több mint 70 millió mumifikált állat lehet. Mindegyik egy-egy imádság. Az ókori Egyiptom történek kései korszakában, millió és millió hívő ment el a templomokba, megvett egy múmiát, és remélte, hogy az állat lelke eljuttatja az üzenetét az istenekhez. A mumifikált állatokhoz kapcsolódó fohászokban az egyiptomiak a legkülönbözőbb kérésekkel fordultak az istenekhez, például gyógyulást kértek egy beteg rokonuk számára, vagy munkahelyi problémáik megoldásában reméltek segítséget.

Ezek a milliónyi állatmúmiát rejtő katakombák különösen az i. e. első évezredre jellemzőek, de virágkorukat a Ptolemaiosz-korban élték. Nincs meggyőző magyarázat arra, hogy az állattemetőkbe miért kerülhettek olyan állatok is, amelyeket nem kapcsoltak az adott istenhez, vagyis például az íbisz-katakombába miért került flamingó. Elképzelhető, hogy a madár a templomkörzetben tartott íbiszek között élt, pontosabban ott, a szent területen pusztult el, és ezért mumifikálták.

 

Attól függően, hogy a zarándok mennyi pénzt fizetett az áldozatért, az állatmúmia kerülhetett kőből vagy fából faragott koporsóba vagy kartonázstartóba. Némely ezek közül az állat alakját formázta, esetleg láda alakú volt, utóbbiak tetejét díszítheti az állat háromdimenziós ábrázolása. Az íbisz- és sólyommúmiákat leggyakrabban agyagkorsóba helyezték. A Ptolemaiosz-kor elejére az öntött bronztartók a jellemzőek. A múmiák mellett hagyományos áldozati ajándékokat is felajánlottak a zarándokok az isten állati alakjának, kis istenszobrok és szélék formájában. A papok ezeket is elhelyezték a katakombákban. A szobrok változatos anyagokból készültek, például fajanszból, fából, vagy fémből, utóbbi volt a leggyakoribb. A nagyobb méretű „szobrok” esetében előfordult, hogy belül üregesek voltak és állatmúmiát rejtettek magukban.

A zarándokok egyre növekvő igényeinek kielégítése miatt ezeket az állatokat a templomokban vagy azok közelében tenyésztették és nevelték. Ugyanakkor a páviánok esetében egy részüket Afrikából importálták.

Az idő előrehaladtával az állatok egyre sokfélébbé váltak ezekben a temetőkben a Görög-római korban mumifikáltak például szarvasmarhát, páviánt, kost, oroszlánt, macskát, kutyát, hiénát, halat, denevért, baglyot, gazellát, kecskét, krokodilt, cickányt, skarabeusz bogarat, ichneumont, íbiszt, sólymot, kígyókat, gyíkokat.

 

A múltban az egyetlen mód arra, hogy megvizsgálják, hogyan balzsamoztak be egy múmiát és mit rejtenek a bandázsok az az volt, hogy kicsomagolták. Ez sajnos csak egyszer volt lehetséges, és a módszer következtében a múmia általában teljesen szétesett, a kinyerhető információk egy része pedig örökre elveszett. A technika fejlődésének köszönhetően ma már vannak olyan vizsgálati módszerek, amelyek nem tesznek kárt a múmiában. A 2000-es években több múzeum is röntgen és CT szkenneléses vizsgálatnak vette alá múmiáit és állatmúmiáit, majd később kiállítások keretében mutatta be az eredményeket. Ilyen volt a közelmúltban a Manchester Múzeum „Ajándékok az isteneknek” című kiállítása, vagy a Brooklyn Múzeum szervezésében rendezett „Lélekkel teli teremtmények” című kiállítás is. Az ajánlott linkek közé beteszek egy rövid angol nyelvű videót, ami szövegértés nélkül is elég látványos. Megmutatják, hogyan vizsgálták meg a Brooklyn Múzeum állatmúmiáit és milyen eredményeket kaptak.

A felajánlási célú állatmúmiák gyakran mutatják erőszakos halál jeleit. A Bubaszteion macskamúmiái esetében a legtöbbnek eltörték a nyakát, míg másokat egy tompa tárggyal fejbe vertek. A British Múzeum macskamúmiának vizsgálata alapján 2-4 hónapos vagy 9-12 hónapos korukban, ölték meg őket. A Louvreban vizsgált példányok között volt olyan is, amelyiknek a halála 15 hónapos korára tehető. A kutyamúmiák vizsgálata alapján őket általában megfojtották.

De fontos megjegyezni, hogy amikor állatmúmiákról van szó, a látszat gyakran csal. A modern képalkotási vizsgálatok alapján a tömeggyártásban készített felajánlási állatmúmiák sokszor csak úgy néznek ki, mintha valódi állatot rejtenének magukban. Kevés az olyan állatmúmia, amely esetében a vászonpólyában vagy a koporsóban egész állat van. A múmia gyakran csak egy marok csontból, néhány tollból vagy szőrcsomóból áll, amelyet agyaggal, szalmával, homokkal, esetleg kővel egészítettek ki, hogy a kívánt állat formájára alakítsák. Az is előfordul, hogy a múmiavászonban teljesen más állat maradványai vannak, mint amilyet megformáztak belőle. Felmerül a kérdés, hogy vajon ókori csalás eredményét látjuk-e? Vajon a papok a zarándokokat megtévesztve arra törekedtek, hogy maximalizálják a nyereséget, ezért készítettek egy állat csontjaiból több múmiát is? Hór – aki az i. e. 2. században élt – feljegyzései erről árulkodnak. Hór azzal kereste a kenyerét, hogy megfejtette az emberek álmait és az alapján tanácsot, útmutatást adott. Leírta néhány saját álmát is. Hór különleges álomfeljegyzéseiben, egy a templomban tartott hatvanezer szent íbisz etetését érintő botrányra is rávilágít. Valószínűleg a visszaéléseknek köszönhető, hogy III. Ptolemaiosz több királyi dekrétumban szabályozta az iparágat. Hór egy másik osztrakonja a hivatalos megtorlást részletezi azokkal papokkal szemben, akiket azzal vádoltak, hogy csalnak, azzal, hogy a múmiába nem a teljes állatot tekerték be. Hór lejegyezte, hogy az ibisz kultusz tanácsa hat "ibisz szolgát" börtönbe küldött és elrendelte az "egy isten egy edényben" szabály betartását.

Azonban más oka is lehet annak, hogy nem mindig azt rejti az állatmúmia, amit első ránézésre gondolnánk. Elképzelhető, hogy a „hamis” múmiák olyan időszakban készültek, amikor valamiért éppen nem állt rendelkezésre elegendő állat, de az is elképzelhető, hogy különböző árakhoz különböző szintű „teljesség” társult. Esetleg egy másik állat mumifikációja során kimaradt dolgokat tartalmazzák a „hamis” múmiák, amelyeket ugyanúgy szentek tartottak, mint magát az állatot, ezért összegyűjtötték ezeket (pl. a madár tollai) és önálló állat alakú csomagot készítettek belőlük. Bármi legyen is az ok, a néhány csont és az állatalak, akár elég is lehetett. Az egyiptomiak ugyanis erősen hittek a mágiában. Egy mágikusan aktivált ábrázolás, helyettesíthette a valódi dolgot. Így működtek a sírfalakon található ábrázolások is. Az áldozati asztalokon látható rengeteg ajándék az örökkévalóságig biztosítja a halott ellátottságát a túlvilágon. Ilyen módon az állat bármely része, a megfelelő varázsigék segítségével az egész teremtményt helyettesíti és az állat teljes valójában kel majd életre a túlvilágon. A ragadozó madár múmiák között egyébként meglepően sok a „hamis”, amiben valószínűleg nagy szerepet játszott az is, hogy ezeket a madarakat nehéz fogságban szaporítani. 

A közelebbi vizsgálatok azt mutatják, hogy a „hamis” múmiákra is nagy gondot fordítottak, mivel drága balzsamozó alapanyagok, például gyanta nyomát találták rajtuk. Miért növelték volna a balzsamozók a kiadásaikat azzal, hogy drága balzsamozó anyagokat használtak egy darab csonton? A legjobb magyarázat az lehet erre, amit már korábban is említettem, hogy még egy darab csont, vagy az üres, az állat alakját formázó vászoncsomag is helyettesíthette a teljes állatot, így is szent volt és méltó ajándék az isteneknek. Azt sugallja a kép, hogy a balzsamozók küzdöttek azzal, hogy lépést tudjanak tartani az egyre nagyobb számban érkező zarándokok növekvő igényeivel. A felajánlási állatmúmiák között is vannak kiemelkedő kidolgozottságúak. A balzsamozók a vászonszalagot úgy tekerték fel, hogy bonyolult geometriai mintát formáztak, a testet finoman megmunkált bronz fejjel és/vagy fejdíszekkel és ékszerekkel láthatták el. Úgy tűnik azonban, hogy a legdíszesebbnek tűnő múmiák tartalmazzák a legkevesebb egész múmiát. Az egyik ilyen díszesen kivitelezett íbisz-múmia például csak tollakat rejt. Ennek ellenére a bronz fej és fejék miatt valószínűleg igen drága lehetett az ára.[7] Tuna el-Gebelben ejutottam az íbisz-katakombába, legalábbis azon részébe, mely látogatható. Különleges élmény volt, mivel a folyosó melletti fülkékben még most is szép számban ott vannak az egyiptomiak isteneikhez küldött hírnökei.

 

 

Ajánlott link:

A Brooklyn Múzeum rövid videója az állatmúmiáik vizsgálatáról:

https://www.youtube.com/watch?time_continue=27&v=tfBoRc_un5I

 

A Brooklyn Múzeumban őrzik ezt az ezüstből és aranyozott fából készült, szobor alakú íbiszkoporsót. A madár szemei hegyikristályból vannak. Az oldalon megnézhetitek a röntgenképeket is, amelyeken jól kivehető az íbisz csontváza. A Ptolemaiosz korra datálják, a lelőhelye feltehetőleg Tuna el-Gebel.

https://www.brooklynmuseum.org/opencollection/objects/3532

 

 

Képek:

Kacsát formázó edény fedele egyiptomi alabástromból, az Óbirodalom korából (kb. i.e. 2500-2200). Említettem, hogy már az Óbirodalomban helyeztek el a sírokban ételmúmiákat, ekkor még általában kőből készült edényben. Ideális esetben egy vászonba tekert és olajjal, vagy gyantával bekent kacsa lenne benne, a képen látható edénynek azonban csak a fedele maradt fenn. A lelőhelye ismeretlen, nyilvántartási száma Hildesheimban PM 1652.	A Szépművészeti Múzeum egyik macskamúmiája. A Görög-Római korból maradt ránk.	Macska koporsója a Metropolitan Múzeum gyűjteményéből. Általában ezeken a macska koporsókon az állatot ülve örökítették meg, de itt majdnem fekszik, mégis figyel, mintha őrizné az alatta lévő dobozt. Nem visel ékszert, de finom bevésett mintázattal jelölték a szőrzetét. A dobozba eredetileg állatmúmiát helyeztek, de most üres. A rajta lévő feliratból tudjuk, hogy a felajánló Padi-Ozirisz-Wennefer, aki hosszú, egészséges és gondtalan életet kér Basztettől.
A Kunsthistorishes Museum állatmúmiái között akadnak igazi kuriózumok is. Ezen a fotón jobb oldalon egy 21 cm magas, pávián alakú csomagot láthattok, a csontok kartonázsborítást kaptak, majd szépen meg is festették az állatot. A Későkorban, vagy a Ptolemaiosz korban készült. A belsejében nem pávián, hanem íbisz csontok és tojásdarabok vannak. Mindkét állat Thot, a bölcsesség istenének megtestesülése. Nyilvántartási száma: 5201 Bal oldalt a skarabeusz koporsót 20. dinasztia korabelinek tartják. A bogarat sötétkék fajanszból készítették, amit aztán feketére festettek. Nyilvántartási száma: 5023.	A Ptolemaiosz-korból maradt fenn ez az íbiszmúmia, melynek bandázsára textilből Nofertum, vagy a gyermek Hórusz alakját aplikálták. A ptolemaiosz-kori templomábrázolások között előfordul, hogy gyermek alakjában ül a lótuszvirágon Hórusz, a fején Kettős koronával.	Hildesheimban van kiállítva a képen látható íbiszkoporsó, mely a Ptolemaiosz-korból maradt ránk. A lelőhelye talán Tuna el-Gebel, nyilvántartási száma PM 6527. A koporsón egy pap tömjén áldozatot mutat be a Thot istent megtestesítő íbiszmúmiának. Thot előtt Maat, az igazság istennőjének apró alakja látható. A madár felett és mögött a szárnyas napkorong, vagyis a Behdeti Hórusz jelenik meg védelmező tartásban. Ezt követően jelenik meg védelmező tartásban. Ez után Ízisz és Ozirisz jelképei a tjet-csomó és a dzsed-oszlop következik. A jelenet egy szentélyben zajlik, amelyet egy kígyó védelmez.
A Szépművészeti Múzeum egyik sólyommúmiája, i.e. 1. évezred második fele.	Bronzból készült angolnakoporsó. Ezt az állatot kígyószerű alakja miatt  Atummal, a Napistennel hozták összefüggésbe. A téglalap formájú doboz tetején látható állat egyébként részben kobratestű, a feje pedig emberi. Atumról úgy gondolták, hogy az ősvízben, a teremtés előtt kígyó alakban létezett. A tárgy 39,2 cm hosszú és legmagasabb pontján 12,8 cm magas. A Későkorból származik (i.e. 6. század). A bécsi KHM egyiptomi gyűjteményét gazdagítja, nyilvántartási száma: 625.	A Louvreban őrzik ezt a kosmúmiát, mely az elephantinéi kostemetőből származik, ahová Khnum szent kosait helyezték örök nyugalomra. A képen ugyanaz az állatmúmia látható más-más szögből. A Görög-Római korra datálható (i.e. 4. század). Nyilvántartási száma: E 3089.

 

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2018.04.25.

Utoljára szerkesztve: 2018.04.26.

 

 

Felhasznált irodalom:

Nile magazin 11. szám 2017. december – 2018. január

Salima Ikram (editor): Divine Creatures – Animal Mummies in Ancient Egypt (The American University in Cairo Press)

LÄ VI. kötet, 579-581