Deir el-Medina 3.

A királyi mesteremberek 1.

Az Újbirodalom idején a fáraók már nem piramisokba, hanem sziklasírokba temetkeztek Théba nyugati partján. Deir el-Medina adott otthont a munkások azon különleges csoportjának, akik az egyiptomi uralkodók Királyok Völgyebéli örökhajlékait kivésték és dekorálták, ők készítették a Királyné Völgyében található sírokat is. Ezek a munkások nem voltak rabszolgák és nem ölték meg őket, amikor befejezték a munkát, azért, hogy a sír pontos helye, tervrajza ki ne tudódjon. A királyi mesteremberek magasan képzett kézművesek voltak, akik tudásukat általában apáról fiúra adták át. Ez a település nem azért egyedülálló, mert nem maradt fenn több munkásfalu az Újbirodalom idejéről. Ismertek más hasonló helyek is, például Abüdoszban és Amarnában. Ezek a települések visszatükrözik azt a hagyományt, amelyben speciális lakóhelyeket hoztak létre a nagyobb királyi építési projektek közelében az ott dolgozó munkások számára, mint ahogy ez Gízában és Kahunban is megfigyelhető. Deir el-Medina abban különleges, hogy a településen folytatott ásatások során hatalmas mennyiségű hivatali nyilvántartás, irodalmi szöveg, magánlevelezés került elő, ennek köszönhetően pedig lehetséges bepillantanunk az itt élők mindennapi életébe. Ebben a részben annak járok utána hogyan dolgoztak a királyi mesteremberek, hogyan szervezték meg a munkát, legalábbis elkezdem kibontani ezt a témát. Megismerkedünk néhány munkavezetővel és egyéb elöljáróval.

A település léte az ókori egyiptomiak túlvilágelképzeléséből adódik. Az egyiptomiak látszólag a halál megszállottjai voltak, hiszen az ókori egyiptomi emlékművek nagy része sír, de valójában nagyon szerették az életet és szerették volna az élet minden örömét a halál után, a túlvilágon is élvezni. Számos tárgy, amelyet az egyén életében birtokolt, elkísérte őt a túlvilágra, ahogy ábrázolások formájában azok a tevékenységek is, amelyek során életében részt vett és amelyeken remélte, hogy a túlvilági életben is részt vehet. A halálra tehát az élet folytatásaként tekintettek. Már Egyiptom történelmének hajnalán az az elképzelés élt az egyiptomiakban, hogy a lélek halál utáni túléléséhez szükséges a holttest épségben történő megőrzése. Ennek köszönhetően alakult ki a mumifikálás, amely biztosította, hogy a holttest épségben nyugodhasson a sírban, a tulajdonaival körülvéve örökkön-örökké. A legnagyobb, legszebb és legbőségesebben felszerelt sír az országban természetesen a legfontosabb személyé kellett, hogy legyen, a királyé, akit az egyiptomiak a Napisten leszármazottjának tekintettek és így saját jogán is isteni természetű volt.

Az első uralkodó, aki halotti templomától elkülönítve építette meg a sírját I. Amenhotep (kb. i. e. 1527 – 1506) volt, a 18. dinasztia megalapítója. Talán ő hozta létre a munkások csoportját is, bár ezt csak az támasztja alá, hogy őt és édesanyját Jahmesz-Nefertarit tartották a munkásfalu patrónusának. A közösség már biztosan létezett I. Thotmesz (kb. i. e. 1506 - 1493) idején. Ő volt az, aki sírját abban a rejtett völgyben építtette meg, amit ma Királyok Völgye néven ismerünk, és akinek a település köré épített fal tégláin megtalálható a neve pecsét lenyomatok formájában.

A falu korai időszaka kevéssé dokumentált. Azt tudjuk, hogy később a vezír közvetlen hatáskörébe került a település, de a 18. dinasztia idején ez még nem így volt. I. Thotmesz sírjának építéséért Ineni felelt, aki a Nílus keleti partján álló Amon templom építési munkáit is felügyelte.

„Egyedül felügyeltem Őfelsége sziklasírjának a kivésését, senki sem látta, senki sem hallotta…. Éberen kerestem azt, ami kiváló. Agyagmezőket hoztam létre a nekropolisz sírjainak vakolásához. Olyan munka ez, amit az elődök nem végeztek, amelyet nekem kötelességem volt elvégezni ott.”[1]

Hatsepszut (kb. i. e 1479 – 1458) uralkodása alatt a királysír építését Hapuszeneb, Amon főpapja felügyelte. Azonban azt nem tudjuk, hogy ez melyik sírja Hatsepszutnak, amit még akkor készítettek a számára, amikor II. Thotmesz felesége volt, vagy ami valószínűbb, hogy a Királyok Völgyebéli sír, amit akkor kezdtek el építeni, amikor a királynő elfoglalta a trónt. Amon második prófétája, Amenhotepszisze volt a felelős IV. Thotmesz sírjáért, míg Maya, a kincstár felügyelő Tutankhamon örökhajlékáért.

Keveset tudunk arról is, hogy ebben az időszakban hogyan szervezték meg a munkát. A kézművesek titulusa a következő volt: „A Nagy Hely szolgálója” vagy „a hatalmas király Tökéletes Helyének szolgálója”. Egy vagy több elöljáró irányította őket, akiknek a címe ez volt: „Építés felügyelő a nagy helyen”. Úgy tűnik, hogy elkülönültek azoktól a munkásoktól, akik szintén a nyugati parton dolgoztak, de az uralkodók halotti templomainak építésében vagy a nemesi sírok készítésében vettek részt. Néhány korabeli osztrakon[2] ugyanis arról árulkodik, hogy III. Thotmesz és Hatsepszut halotti templomának építéséhez, olyan munkások érkeztek az ország különböző régióiból, akiket arra köteleztek, hogy királyi építési projektben dolgozzanak, ahogy anno a piramisépítő munkások nagyrészét is olyan parasztok tették ki, akik az áradáskor nem tudtak a földeken dolgozni. Szenmut sírjának és szülei örökhajlékának kivésését is máshonnan érkezett emberek végezték, a munkások olyan távolságokról jöttek, mint Hermopolisz, sőt Núbia. A feljegyzések szerint bizonyos kőművesek és írnokok több hónapig dolgoztak a síron. Valószínűleg képzett férfiak voltak, akik magánsírok építésén dolgoztak, de nem azonosak a királyi mesteremberekkel.

A 18. dinasztia idejére vonatkozóan a legtöbb információt Deir el-Medináról a település nekropoliszának néhány erre az időszakra datálható sírja adja. Az egyik és talán legfontosabb ezek közül Kha örökhajléka. Az elöljáró valamikor III. Amenhotep (kb. i.e. 1390 – 1352) uralkodása alatt halt meg. Kha és felesége Merit külön leírást kap majd az enciklopádiában.

Ekhnaton uralkodási idején a főváros Amarna volt. A város Közép-Egyiptomban, a Nílus keleti partján, egy korábban érintetlen területen épült fel. Ő itt kezdte el építtetni saját és családtagjai sírját. Még mindig nem tudjuk biztosan, de feltételezhető, hogy ebben az időszakban a deir el-medinai munkásokat Amarnába költöztették, az ottani kézműves településre. Minden esetre van arra utaló jel, hogy Der el-Medinát elhagyták egy időre.

Tutankhamon (kb. i.e. 1336 – 1327) idején a királyi udvartartás visszatért Thébába és a királysírt – Tutankhamonét és Ayét is – ismét a Királyok Völgyében építették, de azt nem tudjuk biztosan, hogy Deir el-Medina szolgált-e a munkások főhadiszállásaként ebben az időszakban. Legkésőbb Horemheb 7. uralkodási évétől (kb. i.e. 1317) azonban már biztos, hogy a település újra működött, mivel Théba város kormányzója abban az évben bizonyos földterületeket, beleértve az elhagyatott sírokat is, adományozott a közösség tagjainak. A 19. dinasztia elejéig, azon belül I. Széthi (kb. i.e. 1294 – 1279) koráig kevés részletes információval rendelkezünk a terület történelméről. Ekkorra azonban már virágzó közösség élt itt. II. Ramszesz uralkodásától kezdve osztrakonok, papiruszok, sztélék és sírfeliratok formájában bővelkedünk a forrásokban. Ismerjük a munkások nevét, ahogy hitvesük és gyermekeik nevét is; olykor azt is pontosan tudjuk, hogy melyik házban éltek, ennek segítségével pedig képesek vagyunk képet alkotni a Deir el-Medinában élő emberek életéről és haláláról. Ebben az időszakban a munkások titulusa „Az Igazság Helyének szolgája” volt. A munkásokat együttesen „a csapat emberei” -nek nevezték, ez az elnevezés a hajó legénységét jelölő kifejezésből származik. Ahogyan az ókori egyiptomi hajó legénységét, a munkáscsapat tagjait is két oldalra osztották fel, jobbra és balra, de az nem biztos, hogy ezek az irányok egyben a sír jobb és bal oldalát is jelölték-e abban az értelemben, hogy a csapat a nevének megfelelő oldalon dolgozott-e a munkás a királysírban.

A csapatban dolgozó munkások száma úgy tűnik változó volt. II. Ramszesz uralkodásának közepe táján legkevesebb negyvennyolc főt számlált, ugyanakkor uralkodásának végén már csak harminckettőt. Talán azt jelzi ez a csökkenés, hogy a sír készítése már a végéhez közeledett ezért kevesebb munkásra volt szükség. A megmaradt munkások valószínűleg a királyi család többi tagjának sírján dolgoztak. III. Ramszesz idején negyven névből áll a munkások listája, ugyanakkor IV. Ramszesz idején a csapat létszámát jelentősen felduzzasztották, százhúsz főt számlált ekkor. Az új uralkodónak úgy tűnik nagyszabású építési tervei voltak a nekropoliszban, de csupán hat évig uralkodott. Ekkor a munkások száma hatvanra csökkent. Halálesetek következtékben olykor a munkáscsapat két része nem egyenlő számú tagból állt, de ilyenkor az elhunyt helyére új munkást vettek fel. A munkások általában végig a munkáscsapat egyik oldalához tartoztak, de a feljegyzések alapján alkalmanként előfordultak ideiglenes vagy tartós áthelyezések. A munkásokat elsősorban a település lakóinak fiai közül toborozták, de olykor a falun kívülről is vettek fel jelentkezőket. A faluban élő munkások családjai általában nagy létszámúak voltak, ezért mindig több jelentkező volt, mint amennyi munkahely. Sok fiatalabb fiúgyermeknek ezért el kellett hagyja a közösséget, hogy máshol keressen munkát.

A munkásokat két elöljáró felügyelte, egy jutott a brigád egy-egy oldalára. Az ő címük a 19. dinasztiáról „A csapat nagyja az Igazság Helyén”. Az, hogy két vezető volt, megakadályozta, azt, hogy túl nagy hatalom összpontosuljon egyetlen ember kezében. A két csapatelöljáró között a kapcsolat ugyanakkor nem mindig volt felhőtlen. Paneb például megfenyegette elöljáró társát, Hayt: „Kiviszlek a hegyekbe és megöllek”.[3] Paneb ezt a fenyegetését azonban – Hay szerencséjére – sosem váltotta valóra. Hogy a munka gördülékenyen folyt-e, az erősen függött munkavezető személyiségétől, vezetői képességétől. Elméletileg a munkavezetőket maga a fáraó nevezte ki, de gyakorlatban a vezír tette ezt, akinek közvetlen irányítása alá tartozott a falu. A vesztegetés nem volt ismeretlen, és legalább egy esetben fel is jegyezték. Eleinte személyes döntés vezetett a kinevezéshez, de a Ramesszida-korban a munkavezető családján belül öröklődött a cím. A 19. dinasztia elején a munkáscsapat bal oldalát Pasedu és Baki vezette, ők ketten nem voltak rokonok és az sem világos, hogy melyiküké volt előbb a cím. A következő munkavezető Kaha lett, az asztalosok vezetőjének fia és feltehetőleg Baki veje. Családjának kisebb megszakításokkal sikerült megtartania a pozíciót a 20. dinasztia végéig. A jobb oldal elöljárója pozíció ekkor már öröklődött. Neferhotep I volt a jobb oldali csapat munkavezetője Horemheb, I. Széthi és II. Ramszesz alatt. Fia, Nebnofer követte őt. Majd a cím az ő fiáé, Neferhotep II-é lett, aki II. Ramszesz uralkodásának második felében, Merneptah uralkodása alatt és II. Széthi idején is a jobb oldalt vezette. Negyven, ötven éven át birtokolta a címét, ezért valószínűsíthető, hogy még fiatalember lehetett, amikor átvette a munkát apjától. Sírját II. Ramszesz uralkodása idején kezdte el építeni. Egykor a legnagyobb és legszebb sír volt a falu nekropoliszában, de sajnos napjainkban teljesen romos. Neferhotep II-nek nem született gyermeke, ezért örökbefogadta egy munkatársa fiát. Ő a már fentebb említett Paneb, aki nem bizonyult jó választásnak, mivel Neferhotepet is megfenyegette azzal, hogy megöli. Úgy tűnik, hogy Paneb rendszeresen halállal fenyegette meg azokat, akik bosszantották. Neferhotep II panaszt tett a vezírnél Paneb viselkedésére és kiszabták a megfelelő büntetést. Azonban úgy néz ki, hogy Paneb maga is nagy befolyással bírt, mert ő közvetlenül a fáraónál tett panaszt az elbánás miatt és a vezírt, aki a büntetést kirótta elbocsájtották hivatalából.

A Panebbel bekövetkezett fiaskó után Neferhotep II és felesége Uabkhet egy másik fiatalembert karolt fel, aki a háztartásukban dolgozó szolgáló, Heszunebef volt. Neferhotep sírjának kápolnájában, a legbelső teremben látható a fiú, amint mestere széke mellett egy majmot etet. A kápolna fő termében a felnőtt Heszunebef már, mint kézműves jelenik meg. A Deir el-Medinai közösség teljes rangú tagja lett, feleségül vette Hunerot, aki talán rokonságban állt mesterével. Gyermekeit nevelőszülei után Neferhotepnek és Uabkhetnek nevezte el, emellett sztélét is készíttetett korábbi mestere tiszteletére. Sajnos házassága megromlott és 19. dinasztia végén elvált feleségétől, de továbbra is a királyi mesteremberek közösségének tagja maradt, III. Ramszesz uralkodása idején is. A munkavezető Neferhotep II a hetvenes éveiben halt meg, de nem ágyban, párnák között. Testvére, Amonnakht arról számolt be, hogy az ellenség ölte meg őt. Ma már tudjuk, hogy polgárháború tört ki II. Széthi a trón jogos örököse és a trónkövetelő Amenmessze között, aki több éven át hatalmában tartotta Thébát. Neferhotep II úgy tűnik nem sokkal azelőtt esett el, hogy II. Széthi elfoglalta Thébát. A zűrzavart kihasználva Paneb lett a munkavezető Neferhotep II után, méghozzá úgy, hogy megvesztegette a vezírt. Neferhotep II szolgái közül ötöt adott át a II Széthi által újonnan kinevezett vezírnek. Paneb bűntetteiről majd még szó lesz egy későbbi cikkben, most legyen elég annyi, hogy az igazság végül győzedelmeskedett. Paneb eltávolítását követően Nekhemut lett a munkavezető, akinek családja a 20. dinasztia nagy részében megőrizte a pozíciót.

Írnok is élt és dolgozott a településen. A 19. dinasztia idején úgy tűnik egy hivatalos írnok volt a „Sír[4] írnoka”, akit a vezír nevezett ki, bár több alacsonyabb rangú írnok állt a felügyelete alatt, akik olykor szintén a „Sír írnoka” címmel ruházták fel önmagukat. Rajzolók és más kézművesek is nevezik magukat írnoknak feliratokban és levelekben. A 20. dinasztia elején a központi adminisztráció két hivatalos írnokot ismert el, egy-egy tartozott a csapat minkét oldalához, és ezt a rendszert megtartották a dinasztia végéig. Az írnok egyik fő kötelezettsége volt, hogy nyilvántartsa a munka előrehaladását és feljegyezze, hogy melyik munkás van távol. Az írnokok leveleztek a felsőbb hatóságokkal, listákat készítettek a munkások számára kiadott munkaeszközökről. Ők kapták meg mesteremberek juttatását is, amelyet aztán ők osztottak szét közöttük.

Az írnokok kiváltságos helyzetéről az általuk hátrahagyott rengeteg emlékmű tanúskodik. Vegyük például a „Sír írnokát”, Ramoszét. II. Ramszesz ötödik évében nevezték ki és a 38. uralkodási évben is ő töltötte még meg a pozíciót. Korábban is jelentős hivatalokat töltött be, például IV. Thotmesz halotti temploma kincstárának írnoka volt, illetve Amenhotep, Hapu fia halotti templomának írnoka. Ezek az építmények a Nílus nyugati partján helyezkednek el, nincsenek messze a falutól. Ramosze három sírt is építtetett, az egyiket saját magának, egy másikat pedig családja nőtagjainak. Emellett megszámlálhatatlanul sok sztélét állíttatott, de egyéb emlékművek is fűződnek a nevéhez, ahogyan a személyes vallásról szóló cikkben említettem. Jólétéről ad tanúbizonyságot az is, hogy nagyszámú szolgája és termőföldje volt. Alakját számos kollégája sírjában viszontlátjuk. Mint tudjuk sajnos feleségével Mutemwijával együtt gyermektelenek maradtak. Ramosze utódja a hivatalában tanítványa és örökbefogadott fia Qenherkhepesef lett, akinek szülőapja Panakht volt. Felirataiban Qenherkhepesef mind Ramoszét, mint Panakhtot apjának nevezi. II. Széthi uralkodásának végéig birtokolta a „Sír írnoka” címet, tehát több mint negyven éven keresztül. Qenherkhepesef úgy tűnik nem volt túl lelkiismeretes, sem közkedvelt ember. Kétszer vádolták meg vesztegetéssel és feljegyezték azt is, hogy a királyi mesterembereket magánmunka elvégzésére használta hivatalos munkaidőben. Hivatali pozícióját kihasználva nem kevesebbet próbált meg elérni, mint hogy a kézművesek ingyen dolgozzanak számára. Parahotep ugyanis így panaszkodik:

„Mit jelentsen ez a rossz bánásmód az irányomba? Olyan vagyok számodra akár egy szamár. Ha munka van, akkor hozzátok a szamarat! Ha van némi étel, hozzátok az ökröt! Ha van némi sör, akkor nem kerestetsz engem, de ha munka van, akkor igen…Olyan férfi vagyok, akinek a házában nincsen sör. Azért írok neked, hogy megtöltsd a hasam.”[5]

Minden hibája ellenére azonban Qenherkhepesef nagy hangsúlyt fektetett a művelődésre és önmaga képzésére, érdekelte a történelem. Magánkönyvtárának néhány töredéke fennmaradt. Ezek között az egyik legérdekesebb darab egy álmoskönyv. Ebben különféle álmok értelmezése szerepel, mint például:

„Ha az ember látja magát álmában, amint kinéz az ablakon; jó, azt jelenti, hogy kívánsága meghallgatásra talált az istennél.

Ha az ember látja magát álmában, amint Buzirisz városába látogat; jó, azt jelenti öreg kort ér meg.

„Ha az ember látja magát álmában, amint eltemet egy öregembert; jó, gazdagságot jelent.

Ha az ember látja magát álmában, amint langyos sört iszik; rossz, azt jelenti szenvedni fog…”[6]

Az álmos könyv hátoldalára Qenherkhepesef saját kezével írta fel a kádeshi csata győzelmi himnuszát, II. Ramszesz eme feliratát több templom faláról is ismerjük. Emellett a papirusz hátoldalán az írnok egy a vezírnek írt feljegyzése is szerepel, amelyben a királysíron végzett munka előre haladását rögzítette. Fennmaradt egy kézírását őrző osztrakon és egy kőoltár is, mindkettőn királynevek listája szerepel. Érdekesség, hogy a felesége, Naunakhte legalább ötven évvel élte őt túl, annak ellenére, hogy Qenherkhepesef valamikor a hatvanas éveiben halt meg. A leány tehát igen fiatal volt, amikor hozzáment a nálánál jóval idősebb írnokhoz. Naunakhte egyébként újra férjhez ment és második férjével közösen nyolc gyermekük született. Nem tudjuk, hogy Qenherkhepesefnek volt-e egy korábbi felesége, aki esetleg elhunyt és hogy született-e tőle gyermeke. A sírja ezidáig nem került elő, ennek köszönhetően a magánéletére vonatkozóan nagyon keveset tudunk. Tulajdonainak nagy részét özvegye örökölte. Naunakthe a nagy korkülönbség ellenére szerethette férjét, ugyanis a második házasságából származó egyik fiát őutána nevezte el.

III. Ramszesz 16. uralkodási évében Ipuy fia, Amennakte lett a „Sír írnoka”. Ő VI. Ramszesz (kb. i.e. 1144 – 1136) uralkodásáig birtokolta a címet. Kinevezése előtt úgy tűnik rajzoló volt és valószínűleg a vezírnek köszönheti előléptetését. Egyik fia, Harsziré követte hivatalában és legalább hat generáción át a családban maradt a hivatal. Leszármazottai Dzsehutimesz és Butehamon, akik a 20. dinasztia végén, a 21. dinasztia elején éltek, fontos szerepet töltöttek be a falu életében.

A munkavezető(k) és az írnok(ok) voltak a falu vezetői, ők tartották a kapcsolatot a magasrangú hivatalnokkal, elsősorban a vezírrel és a kincstár felügyelőkkel. Felügyelték azoknak az anyagoknak a királyi raktárakból a helyszínre történő szállítását, amelyeket a munkások aztán a sírban folyó munka során használtak fel. A település főtanácsosai voltak a helyi bíróságon és ők voltak a legfőbb tanúk bármilyen eskütételnél. Kötelességeik közé tartozott az is, hogy a megüresedett állásokra munkaerőt javasoljanak a vezír számára. Ez sajnos lehetőséget adott a vesztegetésre. Egy V. Ramszesz korabeli osztrakonon fennmaradt egy apa feljegyzése, mely szerint az írnoknak és a két elöljárónak ajándékot adott azért, hogy a fia számára helyet biztosítson a királyi mesteremberek csapatában.

„Azoknak [a dolgoknak] a listája, amelyeket én [a csapat] felügyelőinek adtam, hogy ők kinevezzék a fiút. Ez mind az én tulajdonom, egyetlen dolog sincs közte, ami [másé lenne]:

az írnok, Horiseri: faszék – 11 deben értékű, faláda – 2 deben értékű

a csapatelöljáró, Nakhtemmut: bőrzsák – 15 deben értékű

a csapatelöljáró, Inherkhau: faszék alacsony üléssel – 30 deben értékű

az írnok, Horiseri: nagy összecsukható szék – 30 deben értékű – lábtartó zsámollyal.”[7]

A vezetők olykor arra használták hivatali címeiket, hogy saját maguk számára végeztessenek munkát a csapattal, például a sírjuk építésére utasították az embereket. Jutalékot fogadtak el a közösségen kívüli munkáért és természetesen a fizetség nagy részét elrakták. Bizonyára a falu jómódú lakosai közé tartoztak, de családjuk a közösségben élt és házasságok révén kapcsolatban voltak az egyszerű munkásokkal.

Minden csapatelöljárót egy helyettes segítette a munkájában. Úgy tűnik, hogy a munkavezető amennyiben erre lehetősége volt a legidősebb fiát nevezte ki helyettesének, vagy egy másik rokonát. Ez persze nem mindig volt így, számos olyan helyettesről tudunk, aki nem állt rokonságban azzal a csapatelöljáróval, akit szolgált. Minden esetre az esetek nagy többségében a helyettes a következő munkavezetőként tekinthetett magára. Helyettesíthette feljebbvalóját a felszerelés felügyelésében és szétosztásában, illetve ő is hivatalt töltött be a városi bíróságon, és tanúskodott eskütételeknél. A helyettes titulus egyébként inkább tiszteletbeli volt, nem járt ugyanis magasabb bérrel. A helyettes ugyanannyit keresett, mint bármelyik másik mesterember. Az úgymond „ideális” helyettesek közé tartozik például Anherkhau, aki Hay I elöljáró fiatalabb fia volt. Hay III. Ramszesz 17 és 21 éve között volt munkavezető, majd a 22. uralkodási évben Anherkhau váltotta őt. Hay I valószínűleg meghalt. A helyettes ekkor Hay II lett, aki Anherkhau fogadott fivére és a vezető asztalosmester Amennakht fia volt, de később a posztot Anherkhau fia Kenna kapta meg.

A „Sír őre” cím birtokosának feladata a királyi raktárak felügyelete volt, ahol a munkások eszközeit és a sír kiásásához, dekorálásához szükséges anyagokat tárolták. Ezeket az eszközöket és anyagokat az őr csak a munkavezető és az írnok felügyeletével adta ki. Általában egy vagy két „Sír őre” volt, ők is a közösség előkelőbb tagjai közé tartoztak, de rangban a falu vezetők alatt álltak. Számos igen szép emléket hagyott ránk a Penbuy nevű őr. A sztéléin és sírjában található feliratok arról tanúskodnak, hogy legalább kétszer házasodott.

A „Sír ajtóőre” pozíciót általában két férfi töltötte be, egy-egy jutott a munkáscsapat egy-egy oldalára, azonban II. Ramszesz uralkodása alatt hárman voltak. A feladatuk az volt, hogy őrizzék az épülő sír bejáratát, biztosították, hogy illetéktelen személyek ne menjenek be. Váltott műszakban dolgoztak, vagyis az egyikük mindig szolgálatban volt. Ők voltak a falu végrehajtói és adósságbehajtói, ezért nem örvendtek túl nagy népszerűségnek.

Közeli kapcsolatban álltak a munkásközösséggel a medzsaiok, ők a mai rendőrséghez hasonló testület voltak. A Nílus nyugati partján, de valahol a falun kívül állomásoztak és az volt a feladatuk, fenntartsák a rendet és megakadályozzák, hogy illetéktelenek hatoljanak be a királyi nekropoliszba. Közvetlenül Nyugat Théba kormányzójának irányítása alá tartoztak. A rendőrfőnök, vagyis a medzsaiok vezetője a falu bíróságának tagja volt. Elképzelhető, hogy a deir el-medinai kontingensnek két vezetője volt. A medzsaiok számos kereskedelmi ügyletet bonyolítottak Deir el-Medina lakóival.

A település lakóinak megfelelő ellátását központilag kirendelt kiszolgáló személyzet biztosította, ők voltak a „Sír szolgái”. Ők nem a sír munkálataival foglalatoskodtak. Különféle termékeket állítottak elő, juttattak el a településre, vagy szolgáltatásokat nyújtottak a munkások számára. Az ajtóőrök és az írnokok felügyelete alá tartoztak. Az ebbe a csoportba tartozó munkások könnyen válhattak királyi mesteremberré, illetve amikor a csapat létszámát csökkentették, akkor a „feleslegessé vált” munkaerőt ebbe a csoportba helyezték át. A „Sír szolgái” nem a faluban éltek, hanem valahol a folyóparton. Ezt a kiszolgáló személyzetet a csapat felosztásának megfelelően a két oldal valamelyikéhez rendelték, voltak, akiket a jobb oldalhoz, másokat a bal oldalhoz. Találunk közöttük vízhordókat, kertészeket, halászokat, fazekasokat és ruhamosókat.[8] III. Ramszesz 29. uralkodási évéből fennmaradt egy papiruszra írt lista, amely név szerint felsorolja az egyes feladatok elvégzésére kijelölt személyeket.

„A 29. uralkodási év, az áradás 3. hónapjának 2. napja.

A Sír kiszolgáló személyzetének szolgálati beosztása. (Készítette) Hori írnok, Amonnakht írnok, a két csapatelöljáró és az egész csapat.

Akik vizet szállítanak:

a vízhordók főnöke, Pentaur,

a vízhordó, Kel,

a vízhordó, Uszerhanakht,

a vízhordó, Penniut,

a vízhordó, Khaemtir,

a vízhordó, Pa-aa-dzsadzsa.

Akik zöldséget szállítanak:

a kertész, Pakhal,

a kertész, Paszemennakht,

a segédje, Amenemhab,

a kertész, Paheripedsze,

a segédje, Rome.

Akik halat hoznak:

a halászok főnöke, Szetekhi,

a halász, Butefgereg,

a halász, Nebmehi,

a halász, Khaemmeti – marad 10 (napot).

Akik fát vágnak:

Mentemuia,

Patutu,

Paib.

Akik gipszet készítenek:

Unennefer, Pentaur fia,

a kapuőr, Pentaur.

Akik ruhamosóként (szolgálnak):

Ptahmosze,

az építő, Aamek.”[9]

A következő részben megnézzük milyen mesteremberek alkották a csapatot, hogyan dolgoztak, mi volt a fizetségük.

Képek:

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2019.09.21.

Utoljára szerkesztve: 2019.12.15.

Felhasznált irodalom:

M. L. Bierbrier – Tomb Builders of the Pharaohs (A Colonnade Book, 1982)

Kóthay Katalin Anna - Gulyás András, Túlvilág és mindennapok az ókóri Egyiptomban (Bíbor kiadó)

Benedict G. Davies – Who’s who at Deir el-Medina (Egyptologische Uitgaven XIII) 1999