Deir el-Medina 1.

 

Bevezetés

 

Még korábban kaptunk kérdést arra vonatkozóan, hogy milyen házakban, hogyan élhettek az ókori egyiptomiak. Egy cikksorozat erejéig az Újbirodalom időszakából fennmaradt egyik települést választottam témául, ez pedig Deir el-Medina[1]. A másik ebből a korszakból fennmaradt város egyébként az Ekhnaton (18. dinasztia) által alapított Akhet-Aton (Tell el-Amarna). Deir el-Medina arab nevét a kopt templomról és kolostorról kapta, amelyet a IV. Ptolemaiosz-Philophator és utódai által építtetett korábbi Hathor-templom romjaiban alakítottak ki. A görögök a (Ta) Memnonia nevet használták a területre. A fáraókorban a települést egyszerűen úgy nevezték Pa demi (pA-dmj)[2], a falu, vagy Ta-uhyt (tA-wHyt)[3], ez a kifejezés falut, várost, települést jelent. A királyi nekropoliszra – amelybe, mint közigazgatási egység beleértendő a város is – a leggyakrabban használt hivatalos megnevezések a Szet Maat (St mAat)[4], az „Igazság helye”, valamint a Pa Kher (pA-xr)[5], „A nekropolisz” voltak. Akit érdekel az ókori Egyiptom, az óhatatlanul hallott már Deir el-Medináról, a lelőhely azért kiemelkedő fontosságú, mert óriási hatást gyakorolt az ókori egyiptomiak mindennapi életére, törvénykezésére, gazdaságára és közigazgatására vonatkozó ismereteinkre és ez csak néhány téma, amelyhez a helyszín felbecsülhetetlen értékű forrásanyagot szolgáltatott.

 

Aki a kézműves településsel szeretne megismerkedni, az viszonylag sok szakirodalom közül válogathat. Átfogó munka a Leonard H. Lesko által szerkesztett „Pharaoh's Workers: The Villagers of Deir el Medina” című könyv, valamint M.L. Bierbrier „Tomb Builders of the Pharaohs” című munkája. A falu egykori lakóiról önálló könyveket is találtok, de ezekről majd a folytatásban. Az ókori Egyiptom városairól szól Steven Snape „The Complete Cities of Ancient Egypt” című műve, valamint Eric P. Uphill „Egyptian Towns and Cities” című munkája, mely a Shire Egyptology sorozat egyik darabja. Az ókori egyiptomiak építészetéről magyarul is olvashattok Hajnóczy Gyula “Egyiptom építészete”, valamint Czellár Katalin “Élők, holtak és istenek háza” című művében.

 

Az első részben elsősorban a település kutatástörténetével, fejlődéstörténetével és épületeivel foglalkozom. Pa demi a mai Luxorban a Nílus nyugati partján, egy kis sivatagi völgyben található a Qurnet Murai hegy lejtője mögött. A vádit a másik oldalon a királynők és hercegek temetkezőhelye, a Biban el-Hamri határolja. A térség központi eleme az Újbirodalom korabeli munkásfalu, melyet keleti és nyugati oldalon az a temető szegélyez, ahová az itt élő emberek a sírjaikat építették. A völgy nyugati lejtőjét valaha valóságos piramiserdő borította. A város lakóinak sziklába vájt sírjait ugyanis meredek hajlásszögű kis piramisokkal jelölték meg a 19. dinasztiától kezdve. Emellett a településhez tartozik számos kisebb kápolna és különböző templomok is, melyek közül a legkorábbi a 18. dinasztia idejéről származik és a falu északi részén található. A völgy északi részén fekvő domb lejtőjén helyezkednek el a legkorábbi sírok, melyek a Középbirodalom végére, a II. Átmeneti kor elejére datálhatók. Ugyanakkor számos Ptolemaiosz- és római kori temetkezés is található ezen a lejtőn, feltehetőleg ez volt a térségben a korszak elit temetkezési helye. A Ptolemaiosz-kori Hathor-templomot körülvevő fal mellet az északkeleti oldalon áll az I. Széthi által építtetett Hathor-kápolna. Az úgynevezett Nagy Gödör egy kicsit távolabb található, a faltól 55 méterre északkeletre. Keletre egy kisebb templom van, amelyet II. Ramszesz építtetett Amon tiszteletére, ez mögött magasodik a Qurnet Murai. A hegy lejtőjén elkülönült elit sírok, csoportos temetkezések és különböző, a Római-kortól a Kopt korig datálható lakóházak maradványai vannak szétszórva, ezek közül számos temetkezési hely volt korábban, amit újrahasznosítottak.

 

A lelőhely sivatagi elhelyezkedése kiváló feltételeket biztosított ahhoz, hogy a legkülönbözőbb anyag, tárgy és építmény megőrződjön a számunkra. A település elrendezésére vonatkozóan egész Egyiptomban ez a város biztosítja a legjobb bizonyítékot. Pontosan megfigyelhető az egyes házak mérete és ismerjük a helyiségek funkcióját is. Figyelemre méltó a leletek sokszínűsége. A házak, kápolnák, templomok maradványai mellett ott van a több száz sír, amelyek némelyike teljesen érintetlenül került a feltárók elé, emellett több tízezer tárgyi lelet és szöveges forrás áll rendelkezésünkre a további kutatáshoz. Egyedülálló módon Egyiptomban, sőt talán az egész ókori világban itt tehetjük meg azt, hogy megvizsgáljuk egy nem királyi személy házát, majd a sírját és végül a szöveges források alapján a település többi lakójához fűződő viszonyát.

Most vessünk egy pillantást a történelmi háttérre, mikortól van nyoma emberi tevékenységnek a területen? Nos, vannak itt Középbirodalom korából származó sírok és egy pár bizonytalan korú lakóhely maradványa. A legkorábbi építmény a Középbirodalom korabeli P 1261-es sír, amely a falutól nyugatra eső lejtőn található. A sírt a Francia Régészeti Intézet[6] 1931-1932 ásatási idényében fedezték fel és csupán néhány tárgy került elő belőle. Az 1200-as sírt Bruyére a Középbirodalom idejére datálta, de lehet, hogy valamivel későbbi, 1929-ben tárta fel az IFAO. Ez a sziklába vájt sír a falutól ékszakra fekszik. Csak töredékes leletek kerültek elő belőle, ezek közé tartozik egy férfi múmiájának torzója, valamint egy fából faragott múmiaformájú koporsó fej- és lábrésze. A feliratok alapján az elhunyt neve Amenemhat volt, a címei pedig: „A kapu idősebbje” (smsw hAyt) és vezír (TAtj). Bár a Ramesszida-korban a munkások I. Amenhotepet és édesanyját Jahmesz-Nefertarit tisztelték városuk királyi patrónusaiként, a munkásfalu első fázisa, úgy tűnik I. Amenhotep utódához, I. Thotmeszhez (kb. i. e. 1504 - 1492) köthető. A városfal téglái között ugyanis találhatóak olyanok, amelyeken szerepel a kartusa. Számos lelet nyújt bepillantást a falu a történetének az Újbirodalom korát felölelő négyszáz évébe, a kultúra szinte minden területén. Miután XI. Ramszesz (kb. i. e. 1099-1069) uralkodása alatt a települést elhagyták, a helyszín továbbra fontos részét képezte a szent körzetnek. A régebbi sírokat újra hasznosították és továbbra is éltek itt emberek a keresztény időkig, valószínűleg az időszámításunk szerinti 8. századig.

 

Röviden ismerkedjünk meg a terület kutatástörténetével. A Deir el-Medináról készült egyik legkorábbi, a nyugati világ számára ismert rajzot Richard Pococke brit lelkész, utazó készítette el 1737-ben. Ez azt mutatja, hogy akkoriban a Ptolemaiosz-kori Hathor-templom volt az egyetlen látható építmény a sivatagos környezetben. A legkorábbi Deir el-Medinából származó tárgyi leletet pedig 1777-ben vásárolták meg Luxorban a régiségpiacon. A II. Ramszesz uralkodása alatt élt Neferabu mészkőszobra volt az. A szobor napainkban Máltán van és Valettában a Nemzeti Régészeti Múzeumban tekinthető meg. A Bernardo Drovetti, Henry Salt, Sven Lidman, Otto Friedrich von Richter és William Bankes gyűjteményében található, a kézműves településről származó leleteket valószínűleg helyi régiségkereskedőktől vásárolták az említett úriemberek és nem ők maguk találták meg a helyszínen.

Az első nyugati, aki feltehetőleg végzett tényleges ásatást a területen az Frédéric Caillaud (1787 – 1869). 1827 és 1828 között Sir John Gardner Wilkinson feltárt és dokumentált néhány sírt. 1832-ben a francia csapat, akit azért küldtek Luxorba, hogy elszállítsa a Luxor templom előtt álló egyikobeliszket jelentős felfedezést tett itt. A P 2003-as jelű sírban találtak egy fekete pala szarkofágot, mely eredetileg II. Pszamettik leánya, Ankheszneferibré számára készült. Ez később a British Múzeum gyűjteményébe került. 1842-ben Richard Lepsius (1810 – 1884) nyugat Thébában folytatott ásatásainak eredményeként néhány Deir el-Medinából származó sírfestmény a Berlin Múzeumba került.

Az olasz régészeti expedíció, Ernesto Schiaparelli vezetésével 1905 és 1909 között dolgozott itt. Ők a Hathor-templomban, különböző sírokban, és a város északi részén végeztek feltárásokat. Schiaparellinek köszönhetően kerültek a 18. dinasztia idején élt Kha és Merit érintetlen sírjának leletei a Torinói Egyiptomi Múzeumba, de a Firenzei Egyiptomi Múzeum is kapott a munkásfaluból származó tárgyakat.

1909 és 1912 között Émile Baraize (1874 – 1952) dolgozott a Ptolemaiosz templomkörzetben, míg a Berlin Múzeum számára Georg Möller végzett feltárásokat 1911-ben és 1913-ban. Ebben az utóbbi szezonban került elő az első jelentős mennyiségű osztrakon a területről. Az osztrakon szöveget vagy rajzot tartalmazó cseréptöredék vagy mészkődarab. Deir el-Medinából számos feliratos példány származik, amelyek nagyon fontos forrást biztosítanak a városlakók életének rekonstruálásához.

Az első világháború után a franciák kapták meg a koncessziót. A Francia Régészeti Intézet 1917-1918-as szezonját Henri Gauthier és M. J. Leconte Dunoy vezette, míg 1919-1920-ban Louis Saint Paul Girard állt az expedíció élén, őt Charles Kuentz követte 1921-1922-ben. Bernard Bruyére irányította a munkát 1922 és 1940 között, majd 1945 és 1951 között is, a feltárás ekkor magára a városra és a környezetében található épületekre koncentrált. Jaroslav Cerny (1898-1970), aki az egyik legismertebb Deir el-Medina szakértőnek számított, 1925-ben csatlakozott a francia csapathoz és egészen haláláig a település leletanyagán dolgozott. Ő volt az, aki 1929-ben meghatározta, hogy a királysírok építését végző építőmesterek, szobrászok és festők, valamint családjuk élt itt, ettől kezdve hivatkoznak rá munkásfaluként. Az 1970-es években folytatódott a munka a lelőhelyen, 1974-1975-ben a település fejlődéstörténetét vizsgálta Chaerles Bonnet és Dominique Valbelle.

 

Ez a falu tervezetten épült, egy bizonyos célból, hogy otthonul szolgáljon a Királyok Völgye sírjait építő munkásoknak és családtagjaiknak. Az Egyiptomra jellemző lineáris városszerkezet tisztán, szinte képletszerűen valósult meg, még úgy is, hogy figyelembe vették a természeti adottságokat és ezért a városka formája követi a völgy vonalát. Ma látható szerkezete több fázisban valósult meg.

Az I. Thotmesz által építtetett település IV. Thotmesz koráig állt változatlanul, körülbelül 100 éven át. A várost körülvevő fal 6-7 méter magas volt, és körülbelül 1,15 méter vastag. A városfalon belül fekvő terület déli részén egyetlen főútra fűződött fel két oldalról húsz hosszúra nyúlt háztelek és ugyanilyen formájú ház. Az északkeleti-délnyugati tengelyű település főútját egy korábbi vízmosás vonalában alakították ki, a völgy legmélyebb pontján. Az út mindkét végén volt egy városkapu, amit éjszakára bezártak.

A házak egymáshoz csatlakoznak, így kevesebb falat kellett felhúzni, ezáltal rövidebb volt a megépítés ideje és építőanyagot is megtakarítottak. Bruyere úgy gondolta, hogy egy egybefüggő tető borította az egész települést. Még ez a szoros közösségi élet sem nyomta el azonban az egyént, a házak ajtaján ugyanis szerepelt a tulajdonos neve. A lakónegyed ekkor nem töltötte ki teljesen a falon belüli területet, az északi részen néhány gazdasági építmény maradványait azonosították, valószínűleg itt élhettek a kézművesek állatai. Más városok képesek voltak az államtól függetlenül, saját erőforrásaikból ellátni magukat, Deir el-Medinában ehhez nem voltak meg a feltételek. A település ugyanis a sivatagban lett kialakítva, a mezőgazdasági területektől távolabb, hogy a munkások viszonylag közel legyenek a Királyok Völgyéhez, ahol dolgoztak. A királysírok építésének egyik költsége Deir el-Medina lakóinak ellátása volt élelemmel és ellátmánnyal. Az ívóvíz is gondot jelentett az itt élők számára, akik ekkoriban összesen körülbelül 100-an lehettek. A vizet a körülbelül két kilométerre lévő Nílus-völgyből szamárháton hozták a faluba, ahol nagyméretű korsókban tárolták.

Ahogy a fáraók egyre nagyobb építkezési tevékenységet folytattak a nyugati parton, úgy nőtt a kis közösség létszáma is. II. Thotmesz idején a munkások száma 52-re növekedett. A településen tűzvész pusztított, de pontosan nem tudjuk mikor, vagy ebben az időben, vagy az Amarna-korszakban. Furcsa módon III. Amenhotep idején, aki a legjelentősebb építkezéseket végezte a nyugati parton, nem növekedett a munkások száma. Még mindig vita tárgyát képezi, hogy Ekhnaton (i. e. 1350 – 1334) uralkodása alatt teljesen elhagyták-e a falut. Az új főváros, Amarna kézművestelepén találtak hasonló neveket, mint amik Deir el-Medinában is előfordultak, de nem biztos, hogy azonos személyekről van szó.

Horemheb (kb. i. e. 1323 – 1295) idején a munkáscsapat adminisztrációs átszervezésével egyidőben déli és nyugati irányban kibővítették a települést és kilenc különböző negyedet alakítottak ki. Kiterjedése ekkor körülbelül 5600 négyzetméter lehetett, a házak száma negyvenre emelkedett.

A munkásfalu a 19-20. dinasztia idején érte el legnagyobb kiterjedését, mely körülbelül 6400 négyzetméter. A főbejárat a városfal északi oldalán volt és a főutcára nyílt. Az I. Széthi (kb. i.e 1291-1278) tiszteletére állított felajánlási kápolnák arra utalnak, hogy az ő uralkodása alatt a falu igen nagy jólétben élt. Majdnem 120 munkásról van szó, ami azt jelenti, hogy családjukkal együtt csaknem hatszázan lehettek itt, két elöljáró felügyelete alatt, akiknek a munkáját írnokok és felügyelők segítették. Ekkoriban mintegy 70 ház volt a falakon belül és 50 a falon kívül, a településről északra és nyugatra. A városfal már nem volt annyira magas és olyan vastag sem, mint a korábbi fázisban, ennek oka a növekvő királyi ellenőrzés lehetett és ennek részeként a medzsaiok jelenléte. A medzsaiok egyfajta rendőrök voltak. Ekkor már nem volt hely állatok számára és a házaknak nem volt udvara sem. Hogy a munkák felügyelője, Qaha lakóháza, bár a legnagyobb és legjobb volt a településen, mégis szegényebb házak között található, arra utal, hogy nem volt minden tökéletesen előre megtervezve. Még mindig egyetlen főutca volt, de már oldalirányban sikátorok nyíltak, melyek többnyire a városfalba ütköztek, tehát zsákutcák voltak. A közösség víztározója az északi kapu mellett volt, a városfalon kívül és folyamatosan fel kellett tölteni a Nílus-völgyből érkező vízhordóknak. Első alkalommal a házak tulajdonosát valószínűleg a kormányzat jelölte ki, de később a leszármazottak örökölték az épületeket a falu fennállásának 400 évén át, ahogy a mesteremberek apáról fiúra adták át tudásukat. A lakóházak nagy része egyszintes volt, és nagyon hasonló elrendezésben épült. Az első házaknak még nem volt alapozása és agyagtéglából épültek. A későbbi házak már terméskőre épültek és a falak is kaptak egy kőalapot, erre került az anyagtégla úgy 2-2,5 méter magasságig. A házak keskenyek voltak, átlagosan körülbelül 5-6 méter szélesek, hosszúságuk 27 és 13 méter között változott, de az átlag hossz 20 méter volt. Az ajtók, az oszlopok és a mennyezeti gerendák fából voltak. Az elkészítésükhöz használt fák igen változatosak, mint a dumpálma, a szikomorfa, az akácia, a szentjánoskenyérfa, a perzea és a tamariszkusz. A tehetősebb családok esetében viszont az ajtófélfák és az oszlopok kőből voltak. A padló egyszerűen a talaj volt. A tető vastagsága 10-20 cm között változott. Kívülről a házakat fehérre meszelték, az ajtókat viszont élénk piros színűre festették . A belső falakat sárral vakolták, majd festéssel dekorálták, melynek mértéke a mai napig kérdéses. Bruyére minden háznak nevet adott, valamint egy számokból és betűből álló azonosítót.

A lakóépületek alapszerkezete nagyjából hasonló, még sincs két egyforma ház, mivel az épületet a benne élők igényeihez alakították. Volt egy fogadóhelyiség, vagy előszoba, amely az utcáról nyílt és néhány lépcsőfokon lehetett lejutni bele, mivel 40-45 centiméterrel mélyebben húzódott az utcaszintnél. Az előszobák legtöbbjének egyik sarkában találtak egy égetetlen téglából készült, 1,7 méter hosszú 80 centiméter széles és 75 centiméter magas, fallal leválasztott ágyszerű építményt, amelyet plaszterrel vontak be és festették. Ezen építmények nagy részét termékenységgel kapcsolatos motívumokkal díszítették, a dekorációs motívumok között megtalálható például Bész alakja is. Egyes elképzelések szerint ezek a fallal leválasztott „ágyak” szentélyek voltak, mások úgy gondolják, hogy az asszonyok használták a helyiséget arra, hogy világra hozzák gyermeküket, megint mások szerint egyszerűen ágyként funkcionált és az is lehet, hogy az egyes házakban eltérő funkciója volt a lakók igényei szerint.

A bejárattal szemben található ajtón keresztül a belső fogadószobába, vagy nappaliba lehetett jutni. Ez a helyiség az utcaszinttel egymagasságban volt. Gyakran egy vagy két körülbelül 4 méter magas oszlop támasztotta meg a mennyezetet. A nappali mennyezete magasabban volt, mint a ház összes többi helyiségében, a magasságkülönbség ablakok elhelyezésére adott lehetőséget. Az egyik fal mellett egy pad húzódott, mely ülésre és fekvésre egyaránt alkalmas volt. Egy másik, fülkékkel tagolt fal mellett egy kis oltár és áldozati asztal állt. A fülkékbe istenszobrok, vagy ősök büsztjei kerültek, némelyik házban álajtó is díszítette ezt a falat. Ebben a helyiségben lehetett egy kisméretű pince is, amelybe csapóajtón keresztül, lépcsőn lehetett lejutni. Az oszlopos szobából egy kisebb szoba nyílt, mely amellett a folyosó mellett húzódott, ami a ház hátsó felében található konyhába vezetett. A folyosón hosszában szintén volt egy beépített pad, vagy pult. A konyhaudvarban egy nagy, kenyérsütésre alkalmas kemence volt, de emellett találtak mészkő mozsarat és dagasztóvályút is. Bár a konyha teteje nyitott volt, nagyon valószínű, hogy árnyékolás céljából gyékényből vagy vászonból készült ideiglenes tetőt használtak. Lehetett még itt egy kis élelmiszer tárolására szolgáló hátsó pince vagy pedig gabonasiló. A konyhából lépcsőn lehetett felmenni a tetőre. A tetőn is alakíthattak ki ideiglenes tetőt és elképzelhető, hogy néhány dolgot itt tároltak, valamint, hogy a nagy nyári melegben itt éjszakáztak. Az ablakok általában magasan helyezkedtek el, az ablakrácsok fából, vagy kőből készültek. Az alapházat az állam építtette, de később a tulajdonosok igényeikhez és lehetőségeikhez képest alakíthattak rajta. Bár ebben igen szűk mozgástér állt rendelkezésre, hiszen a helyhiány miatt csak felfelé, vagy lefelé terjeszkedhettek. A házak többségére mégis jellemző az átalakítás, az idők során egyes helyiségeket felosztottak, vagy lefelé új helyiséggel bővítették az épületet. A kutatók szerint új emeletet nem húztak fel, mert a falak vastagsága ehhez nem volt elegendő.

A falu lakóinak száma attól függött, hogy mennyi munkást foglalkoztattak a királyi nekropoliszban, egy háztartásban átlagosan 3-5 fő élhetett, de az is előfordulhat, hogy volt, amikor ennél többen. A Torinói Egyiptomi Múzeumban őriznek egy papirusztöredéket, amely a munkásfalu két csoport házának listáját és lakóit tartalmazza. Ennek egy részletét idézem:

„1 Qedakhetef háza (plusz a felesége Merutmut, a fia Paankheriautef és a lánya Wenher)

2 Amennakht háza (plusz a felesége Tahefnu)

3 Aapatjau háza (plusz a felesége Uabet és a lánya Mereszger)

4 Hornefer háza (plusz a felesége Hutiyt és a fia Qenna)

5 Ipuy háza (plusz a felesége Henutmiré, és leányai Henutnetjeru, Duanofet és Hathor)”[7]

 

A területtől északkeletre fekszik egy szokatlan építmény, amelynek funkcióját a mai napig nem sikerült pontosan meghatározni, a szakirodalmak „Nagy Gödörként” hivatkoznak rá. Ennek feltárását 1949-1950-ben végezte el az IFAO, bár ezt megelőzték illegális ásatások és a Berlin Múzeum egy rövid feltárása. Ez egy 52 méter mély gödör, amelynek belső falát lefelé vezető lépcső szegélyezi. A város két későbbi korszakában, mint a városiak szemétlerakója funkcionált, a leletanyag alapján volt egy köztes periódus, amikor nem használták. A gödör számos nagyon érdekes leletet tartalmazott, mint szobrok, sztélék, relieftöredékek, egyéb építészeti elemek, bútorok, kosarak, osztrakonok és papiruszok. A legtöbb darab töredékes állapotban volt.

 

A térség északi részén található számos épület közül az egyik egy I. Amenhotepnek (kb. i. e. 1525 – 1504) és édesanyjának, Jahmesz-Nefertarinak szentelt templom. 1940-ben tárta fel az IFAO, korábban Schiaparelli és Baraize dolgozott a templom közelében. Az épület a Ptolemaiosz-kori Hathor-templom északnyugati sarkán fekszik, részben alatta és részben az azt szegélyező falon kívül. Kelet-nyugati tájolású. Sajnos a megőrzöttsége nem túl jó, de úgy tűnik, hogy egy előudvarból, egy oszlopos csarnokból, egy pilléres és oszlopos előszentélyből, valamint egy szentélyből állt. A pronaosz falait piros, fekete és fehér vízszintes sávok, valamint különböző jelenetek díszítették. Ezeknek a falfestményeknek csupán maradványait találták meg, I. Amenhotep és Jahmesz-Nefertari alakjai szerepelnek rajtuk. Számos lelet került elő a templomon belülről, például az előbb említett uralkodó és királyné szobrai.

 

Az I. Széthi (kb. i. e. 1294 – 1279) által emeltetett Hathor-kápolna a Ptolemaiosz-kori Hathor-templom zárófalának szomszédságában áll az északi oldalon, feltárását 1939-1940 között végezte el az IFAO. A területet szinte teljes egészében törmelék borította, melyek részben Ptolemaiosz- és római-kori építkezésekből, részben Schiaparelli és Baraize korábbi ásatásaiból, részben pedig különböző illegális ásatásokból származtak. A kápolna tengelye észak-északnyugati, déli-délkeleti irányban húzódik, egy külső és egy belső teremből, előszentélyből és szentélyből áll, utóbbihoz a baloldalon egy oldalszárny csatlakozik. Egy központi rámpa vezet fel a kikövezett előudvarra, ahol két aknasírt találtak, az egyik megelőzi a kápolna korát (P 1434b), a másik pedig a Ramesszida-korra datálható (P 1435). A külső csarnok öt lépcsőfokon érhető el. Ebben a csarnokban két oszlop állt a középső tengely mindkét oldalán, ezeknek csak a talapzata maradt meg, a déli falhoz pedig egy pad csatlakozik. A belső csarnokhoz két lépcsőfok vezet, itt egykor ugyancsak két oszlop állt, valamint két mészkő oltár és egy téglalap alakú mészkő medence. Az egykori falfestményeknek csak töredékei kerültek elő. A keskeny előszentély egyenesen a háromrészes szentélybe nyílik, melyet néhány korlátok között található lépcsőn lehet megközelíteni A három szentélyfülke eredetileg szimmetrikus volt, de a Ptolemaiosz-korban ezt megváltoztatták. A kápolna déli falához egy két részből álló oldalszárnyat építettek. Az első részt, melyben két kemence állt, egy ajtón keresztül lehet elérni a külső csarnokból. A másik helyiséget a belső csarnokból lehet megközelíteni. Egy kisebb kápolna ez, amelynek az előcsarnokában áldozatvivő férfiak és nők processziója látható. Három nagy elkerítőfalat építettek a templom északi falához.

 

II. Ramszesz (i. e. 1279 - 1213) Amon temlomának maradványai a Ptolemaiosz templomfal keleti oldalával szemben találhatóak a Qurnet Murai hegy lejtőjén. Az IFAO végezte el a feltárását 1939-1940-ben. A templom tájolása délkeleti, északnyugati. Lépcsősor vezet az előudvarba, amelybe pülönkapun keresztül lehetett belépni. Innen két lépcsőfokon keresztül a külső csarnokba jutunk, ahol két oszlop állt a tengely mentén két oldalt a terem közepén. Eredetileg ez volt az előcsarnok. Innen újabb lépcsősor vezet egy boltíves csarnokba, amelynek a déli falában falfülke van, ebben egykor sztélé álhatott. A boltíves csarnokot követi egy előszentély, amelyből a thébai háromság háromrészes szentélye nyílik. A falak alját a szerekh (palotahomlokzat) motívum díszíti, és a déli falon látszik egy térdelő férfi nyoma. A templomhoz egy kápolna csatlakozik az északi falon, amely egy külső- és egy belső csarnokból, valamint egy naoszból áll. Az építmény legalább két fázisban készült el. A kápolnában falfestmények maradványait találták meg, valamint Paneheszy vezír szobrát.

A falutól északkeletre fekszik a Ptolemaiosz-korban épült, Hathornak szentelt templom. Schiaparelli és Baraize után az IFAO 1939-ben kezdte meg  szisztematikus feltárását. A templomot IV. Ptolemaiosz Philopator (i. e. 221-205) kezdte építtetni, és a munkálatok tovább folytatódtak VI. Ptolemaiosz Philometor (i. e. 180 – 164; i. e. 163 - 145), valamint VIII. Ptolemaiosz Euergetesz (i. e. 170 – 163; i. e. 145-116) idején. Ez az utolsó olyan egyiptomi templom, amely köré masszív téglafalat emeltek, hogy így erődszerű külsőt kölcsönözzenek neki. Néhány korábbi épület, kisebb templomok és kápolnák a templomot elkerítő fal alatt vannak, némelyiket szándékosan rombolták le, hogy helyet csináljanak az új építménynek.

A Hathor-templomot homokkőből építették. Egy kis, két oszlopos előcsarnokból az előszentélybe jutunk. Ebben a helyiségben is két oszlop van. Három részből álló szentély foglalja el a templom hátsó részét, ezeket Amon-Szokarisz-Ozirisznek, Hathor-Maatnak és Amon-Ré-Ozirisznek szentelték. A pronaosz nyugati oldalán egy lépcsősor vezet a tetőre. A templom és dekorációja is viszonylag épségben őrződött meg. A túlvilági bíróság jelenetét viszonylag ritkán örökítették meg templomokban, itt szerepel, mégpedig az Amon-Szokarisz-Ozirisz szentélyben. A templom nyugati fala mellett áll egy téglából épített mammiszi, ezt IX. Ptolemaiosz Szótér és III. Kleopátra állíttatta. A Római korban egy Ízisz kápolnával egésztették ki a templom hátsó részét.

 

A munkásfalut valamikor XI. Ramszesz uralkodása idején hagyták el, az ő sírján még dolgoztak a mesteremberek, a líbiai rajtaütések és polgárháborúk azonban veszélyessé tették az életet Thébában. A munkások beköltöztek III. Ramszesz „millió évek templomába”, Medinet Habu falai közé. XI. Ramszesz sírja volt az utolsó, amit a Királyok Völgyében alakítottak ki, de nincs bizonyítéka annak, hogy valóban itt is temették el. A területre viszont továbbra is szent helyként tekintettek, az öreg, még álló építményeket újra hasznosították, átalakították, van amelyikből temetkezési hely, kápolna, templom és keresztény templom lett a következő évszázadokban.

 

 

Ajánlott link:

Deir el-Medina alaprajza az IFAO weboldalán:

http://www.ifao.egnet.net/uploads/images/sites/deir-el-medina/1_Plan_topo_gen_DeM.jpg

 

Jean-Claude Golvin így képzeli el Pa demit és a település egyik lakóházát:

http://jeanclaudegolvin.com/wp-content/uploads/2017/10/egypte-deir-el-medineh-jc-golvin.jpg

http://jeanclaudegolvin.com/wp-content/uploads/2017/10/egypte-deir-el-medineh-maison-jc-golvin.jpg

 

Ugyancsak Jean-Claude Golvin munkája, Ipuy házának metszete:

http://jeanclaudegolvin.com/wp-content/uploads/2017/10/egypte-deir-el-medineh-maison-d-ipouy-coupe-jc-golvin.jpg

 

 

Képek:

Ezt a felvételt Deir el-Medina nyugati lejtőjén állva készíettem, hozzánk közelebb a város déli vége látható, az északi oldalon a Ptolemaiosz-kori Hathor-templomot körülvevő fal magasodik.

Egy lakóház maradványát látjátok ezen a fotón, melyet a városfal mellett állva készítettem. A konyha és a tetőre vezető lépcső van hozzánk közelebb, míg a ház egykori bejárata a kép tetejénél van.

Itt két lakóház alaprajza is jól kivehető. A bejárat megint a kép tetején van. A jobb oldali esetében nincs vagy nem maradt meg az a bizonyos ágy vagy szentély a lépcsőkkel, ami a bal oldalinál ott látható közvetlenül a bejárat mellett a fogadó szobában.  Mindkét nappaliban ott van viszont a beépített pad. A jobb oldali háznál meg van tetőre vezető lépcső, a bal oldali esetében viszont nincs, ott a folyosó melletti helyiség emiatt hosszabb.

 

A Ptolemaiosz-kori Hathor-templom a falon belül.

Ezen a felvételen a Hathor-templom egy jelenete szerepel. Balról jobbra haladva isteneket látunk. A trónon ülő Amont, majd hitvesét Mutot és fiát Honszut, őt Hathor és Maat istennők követik.

 

 

 

Készítette: Maatkara

Közzétéve: 2019.02.24.

 

 

Felhasznált irodalom:

Jaana Toivari-Viitala – Deir el-Medina (Development) UCLA Encyclopedia of Egyptology

https://escholarship.org/uc/item/6kt9m29r

Hajnóczy Gyula, Egyiptom építészete (1971)

Eric P. Uphill - Egyptian Towns and Cities (Shire Egyptology)

Steven Snape - The Complete Cities of Ancient Egypt


 

[1] Arab kifejezés, jelentése Városi kolostor.

[2]

[3]

[4]

[5]

[6] French Archeological Institute - Institut français d’archéologie orientale (IFAO)

[7] Angolból fordítva: The complete cities of Ancient Egypt, 78. oldal