Az Egyiptomi Művészet Állami Múzeuma

Ez a múzeum 2013-ban nyitott újra, miután egy új, modern épületbe költözött a Maxvorstadt városrészben található Kunstreal múzeumi negyedbe. Németország egyik legnagyobb egyiptomi gyűjteménye a berlini Neues Múzeum és a hildesheimi Roemer- und Pelizaeus-Múzeum mellett. Jamiláhval az újra nyitás után nem sokkal, még 2013 szeptemberének végén látogattunk el ide. Beszámoló eddig nem készült róla, pedig igazán csodálatos, érdekes tárgyak láthatók itt. Kalandos utazás volt, mert egy Oktoberfestre utazó társasághoz csatlakoztunk, de mi a sörsátorozás helyett a múzeum megtekintését és városnézést tűztük ki célul. A körülményeket nehezítette, hogy éjjel indult a buszunk és másnap reggelre érkezett meg Münchenbe. A hazafelé utat megint éjszaka tettünk meg. Elég fárasztó volt ez a kiruccanás, de egy igazán kellemes napot töltöttünk el Jamiláhval, gyönyörű időben.

A szokásos módon először a múzeum történetét ismerhetitek meg dióhéjban. A gyűjtemény eredete még a bajor uralkodók óegyiptomi gyűjteményeire megy vissza, a 16. század második felére. V. Albert bajor herceg, Károly Tivadar pfalzi és bajor választófejedelem is alakított ki ókori egyiptomi művészeti gyűjteményeket. Később I. Lajos bajor király a Glyphtotékben szerette volna berendezni az egyiptomi termet. Első szerzeménye a sólyomfejű isten életnagyságú szobra volt, mely kiemelt helyen áll a mai múzeumban. Ezt a szobrot még az ókorban szállították Rómába, ahol 1635-ben fedezték fel. A Barberini gyűjteménybe került, ahonnan I. Lajos Martin von Wagner közvetítésével vásárolta meg. A bajor király gyűjteményéből származik még például Bakenhonszu kockaszobra és a meroéi királynő, Amanishaketo ékszereinek egy része is. A 19. században a Bajor Királyi Tudományos Akadémia vásárlás útján szerzett ókori egyiptomi tárgyakat, elsősorban koporsókat, múmiákat és sztéléket, amelyeket az Akadémia épületében helyeztek el. A 20. század elején is fejlődött a gyűjtemény, ekkor polgári mecénások, tudósok és intézmények révén. Az egyikük Friedrich Wilhelm von Bissing báró volt, aki 1898 – 1901. között Ludwig Borchardttal együtt feltárta Niuszerré Abu-Gurobban álló naptemplomát. Bissinget 1906-ban kinevezték az egyiptológia professzorává. A báró a Német Kelet-Intézet és az Egypt Exploration Society több ásatását is finanszírozta. Magángyűjteményt hozott létre, melyet a georgenstrasse-i palotájában helyezett el. Ugyanakkor már életében adományozott tárgyakat a Glyphtotéknak, például Óbirodalom korabeli sztéléket.

Petrie Hans Wolfgang Müller volt az, aki a II. Világháború után az elkerült tárgyakat visszahozta Münchenbe és 1951-ben kiállítást szervezett belőlük a Károly-herceg Palotában. 1958-ban az Egyiptológiai intézet tanára lett és így az Egyiptomi Gyűjtemény tiszteletbeli igazgatója. Egyesítette a müncheni gyűjteményeket, dokumentáltatta, restauráltatta és katalogizáltatta a tárgyakat. Fáradhatatlanul kűzdött azért, hogy a tárgyakat egy megfelelő helyen, állandó kiállítás keretében lehessen bemutatni. A bajor állam gyűjteményét végül 1966-ban alapították meg. A müncheni gyűjtemény a hivatalos múzeumként való megszületését tulajdonképpen Müllernek köszönheti. Először annak az évnek a nyarán a Müncheni Kulturális Intézetek Házában tekinthették meg a látogatók. Később, 1970-ben a Müncheni Rezidenciában[1] helyezték el. A mai múzeum 2013. júniusában nyílt meg, napjainkban az igazgatója egy hölgy, dr. Sylvia Schoske. Az utóbbi időben a múzeum számos olyan videóelőadást tölt fel a youtube csatornájára, amelyekben megismerkedhetünk a kiállított tárgyak történetével.

Különleges, hogy a 13 tematikus terem a föld alatt található. A kiállítás egyébként két nagyobb részre oszlik. Az elsőben az egyiptomi szobrokkal ismerkedhetünk meg, ebbe a kiállítórészbe bejut a természetes fény, amely szépen kiemeli a szobrok részleteit. Ennek a szakasznak a végén Titusz Szextiusz 5,8 méteres obeliszkje zárja, amelyet Rómában találtak meg. Titusz Szextiusz Afrika provincia római kormányzója volt. A gyűjtemény másik része tematikusan és időrendben mutatja az ókori Egyiptom 5000 éves művészetét. Végül a korabeli Egyiptommal szomszédos államokból származó tárgyakkal ismerkedhetünk meg.

Az ókori Egyiptom emlékei közül először is megmutatom nektek a sólyomfejű isten szobrát, amit ahogyan említettem Rómában találtak meg és egyébként a 17. és 18. században az egyiptománia egyik ikonja volt. Akkoriban ez volt a leggyakrabban ábrázolt ókori egyiptomi emlékmű. A tudosók úgy gondolják, hogy eredetileg III. Amenhotep „millió évek templomában” állhatott Théba nyugati partján. Engem megfogott, mert annak ellenére, hogy egy emberből és sólyomból álló összetett lényt látunk, mégis olyan természetesnek tűnik a kompozíció, ez a III. Amenhotep idején készült Szakhmet szobrokra is jellemző. Tudjátok, azokat nagyon kedvelem.

Meglepő egy ekkora méretű tárgyat, mint egy obeliszk épületen belül látni, nem hétköznapi. Afrika provincia kormányzója, Titusz Szextiusz rózsaszín gránitból készíttette el ezt a példányt. Az ókori Egyiptomban az obeliszkeket általában a templombejáratok előtt állították fel párban, a Napisten tiszteletére. Karnakban azért találhatóak az obeliszkek a templom belsejében, mert mindíg újabb és újabb pülonkapukat építettek a meglévők elé, így bővítették a későbbi uralkodók a templomkörzetet. A felállítás apropója lehetett koronázás vagy uralkodói jubíleum. Ennek a darabnak érdekes életútja van. Az első egyiptomi obeliszkeket Augusztusz császár hozatta Rómába, győzelmi trófeaként és a Circus Maximuson állíttatta fel. Később egyiptomi szentélyekben állították fel az Egyiptomból ideszállított obeliszkeket, majd amikor megszűnt az utánpótlás, akkor már Rómában is készítették őket. Nem tudjuk, hogy Titusz Szextiusz eredetileg hol állíttatta fel obeliszkjét Rómában, de 1775 tájékán az Albani villába került, miután Paolo Cavaceppi szobrász az ókori középső részt alul és felül kiegészítette. 1797-ben Napóleon vitte magával Párizsba olasz hadjáratának zsákmányaként, itt Desaix tábornok emlékművének a része lett. 1815-ben vásárolta meg Lajos koronaherceg, a későbbi I. Lajos bajor király. 1830-tól a II. Világháborúig a Glyptothek egyiptomi termében állt. 1972 és 2007 között pedig a múzeum korábbi épülete, a Müncheni Rezidencia bejárata előtt köszöntötte a látogatókat.

Bakenhonszu kockaszobra szintén különleges, mert a tudósok szerint eredetileg a 18. dinasztia idején készült. Bakenhonszu viszont a 19. dinasztia idején élt, és a szobron az ő életrajzi felirata szerepel. A neve azt jelenti Honszu isten szolgája. Honszu a thébai hármasság tagja, Amon és Mut fia, hold- és gyógyító isten. Eszerint négy évet töltött iskolában, majd I. Széthi uralkodása alatt egy ideig a király istállóiban dolgozott. Ezt követően csatlakozott a thébai Amon papsághoz. Bakenhonszu egyszerű uab-papként kezdte. Az évek alatt egyre feljebb jutott a ranglétrán és végül "Amon első prófátája" lett. Ez a legmagasabb papi tisztség, amelyet ő 27 éven át töltött be. II. Ramszesz uralkodásának végén, körülbelül 90 éves korában hunyt el. A TT35-ös sírban temették el. Meretszegert, "Amon háremének felügyelőjét" vette feleségül. Számos gyermekük született, közülük kettő, Paszer és Amenmosze Théba kormányzója lett, több pedig Amon papként szolgált és második, harmadik vagy negyedik próféta lett.

Az Óbirodalom idejéről egy olyan családi szobrot mutatok nektek, amelyen viszonylag szépen megőrződtek a színek. A hagyományoknak megfelelően a férfit, Szabut vörös bőrrel örökítették meg, mellette ül a felesége Merititesz, akinek a bőre sárga. Közöttük egy fiú gyermek, Iszeb állt, akinek mára csak a lábacskái maradtak meg. A kortárs családi szobrok alapján azonban tudjuk, hogy a gyermeket mezítelenül, jobb mutatóujját a szájához tartva, gyermekhajfürttel kell elképzelnünk. A családi szobroknál vagy a páros szobroknál a férfi bal oldalán ülő nő általában a felesége, míg a jobb oldalán ülő az édesanyja. Később erre is mutatok példát.

Egyiptom uralkodóit viszonylag gyakran örökítették meg szfinxként. Az egyiptomi szfinxek oroszlántestű mitikus lények, a leggyakrabban emberfejűek, de előfordulnak kosfejes és sólyomfejes példányok is. Itt Münchenben egy olyan szfinx töredékét őrzik, amelyen az oroszlán sörénye is megjelenik és csupán az arc emberi. Ez a típus ritka, III. Amenemhatnak, Hatsepszutnak és a núbiai Taharkának ismertek ilyen szobra. A szfinxeket általában templomokhoz vezető utak mentén, templomok bejárata előtt helyezték el azért, hogy elijesszék, távol tartsák a szent helytől az ártó szándékú lényeket. III. Amenemhat a 12. dinasztia egyik legjelentősebb uralkodója volt. Több mint 40 éven át volt Egyiptom királya, bár uralkodásának elején valószínűleg apjával, III. Szeszósztrisz együtt irányították az országot. Piramisa és az azzal egységet alkotó halotti temploma Hawarában áll. Utóbbit Hérodotosz Labirintusnak nevezte, Sztrabón pedig a világ egyik csodájának tartotta. Nem egyértelmű, hogy az őt követő IV. Amenemhat a fia volt-e, de az biztos, hogy a dinasztia utolsó uralkodója Szobekneferuré a leánya volt.

A méltán híres Szenmutnak ebben a múzeumban van egy pompás szobra, amit dr. Wildung vásárolt meg az intézmény számára egy párizsi régiségkereskedésben a 1970-es évek végén. Ezen a szobron a nevét kivésték mindenhol, ahol szerepelt, bár a nyomai alapján kivehető, hogy kiről van szó. A szobron szereplő címek, amelyeket épen hagytak, szintén elárulják, hogy kiről van szó. Emellett Hatsepszut kartusba írt trónneve, a Maatkaré is szerepel a szobron. Az armanti származású Szenmut Hatsepszut egyik fő tanácsadója és bizalmasa volt, több egyiptológus szerint még ennél is több. Ő nevelte a trónörökös hercegnőt Nofrurét, akivel több szobron is együtt örökítették meg. Szenmut felügyelte a királynő építkezéseit is, például két karnaki obeliszk feállítását és a Deir el-Bahari templom építését. Többek között abban a királyi kegyben részesült, hogy templomokban szobrokat állíttathatott. Ez azt jelentette, hogy a túlvilági életében ő is részesült a templomokban az isteneknek felajánlott áldozatokból. Szenmutnak egyébként több ehhez nagyon hasonló, szisztrumot tartó szobra van, egy például a Kairói Egyiptomi Múzeumban. Úgy tűnik, hogy ő volt az első, aki ilyen formában megörökíttette magát.

1965 óta a müncheni múzeum tulajdonában volt egy előkelőt ábrázoló szobor töredéke, amiről sokáig úgy vélték, hogy tulajdonképpen egy írnok szobor felső része. 2001-ben megkeresték őket Párizsból, hogy van ott egy szobor alsó rész, ami lehet, hogy passzol ehhez a töredékhez. Kiderült, hogy valóban összeillő darabokról van szó. Az előzetes várakozással ellentétben azonban nem egy lábait keresztbe vető, kezében papirusztekercset tartó példányról van szó, hanem egy trónon ülő figuráról. A múzeum még abban az évben megvásárolta a párizsi töredéket. Ma már restaurálva láthatjuk a szobrot az állandó kiállításon. A granodioritból faragott, 48,7 cm magas szobor egy Zesesen nevű orvost és varázslót ábrázol, aki a Középbirodalom idején élt. Egy olyan szobor ez, ami áldozat felajánlására és az áldozati formula elmondására szólítja fel az arra járókat, és biztosítja őket arról, hogy ők is jól fognak járni, ha így tesznek. A felirat tanúsága alapján a rawati templomban állt. Rawat egy Deltabeli település Avarisz közelében.

Neje és édesanyja Mutnofret szoboregyüttesét a bútorok szócikk harmadik részében ismerhettétek meg, nem olyan régen. Nem követi teljesen az ókori egyiptomi ábrázolási hagyományokat, ugyanis a hölgy bőrét is vörösesbarnára festették. Abban a tekintetben viszont megfelel a hagyományoknak, hogy az anya a fia jobb oldalán ül. A Thébában előkerült szobor kidolgozása szemetgyönyörködtető. Neje és Mutnofret az Újbirodalom idejére jellemző bonyolult parókákat viselnek. Az édesanya hosszú rakott ruhában van, míg fia hosszú rakott kötényt hord. Ékszereiket aranyozták.

Amon az egyiptomi istenvilág egyik leguniverzálisabb istene, a Későkorban róla is számos bronzszobor készült, Münchenben egy viszonylag nagyobb példány van. Jelentősége a Középbirodalom idején nőtt meg, az Újbirodalom korában pedig a hélipoliszi Napistennel összeolvadva, Amon-Ré formában ő vált a legfőbb birodalmi istenné. Az istenek királya és teremtőisten. Thébában istenhármasság feje, hitvese Mut, gyermekük pedig Honszu. Leggyakrabban emberalakban örökítették meg, fején magas kettős tollkoronával, melyet napkorong is kiegészíthet. Szent állata és egyik megjelenési formája a kos.

Egy aranyos edényt is beválogattam az élménybeszámolómba az ókori egyiptomi művészet hajnaláról. Ez a víziló formájú kerámiaedény ugyanis még a fáraókort megelőző időszakból maradt ránk. A papiruszmocsár egyik legfélelmetesebb és legerősebb állata a víziló. Az ókori egyiptomiak félték és tisztelték, de vadásztak is rá. Napjainkban ez állat már nem él Egyiptom területén. A víziló az egyik olyan állat, amelynek az alakját Széth - az egyiptomi pantheon rosszfiúja - felvehette. A Görög-római kori templomok falán gyakran látható jelenet, hogy a sólyomfejű Hórusz szigonnyal ledöf egy kisméretű vízilovat, vagyis legyőzi Széthet, elpusztítja apja ellenségét. Az állat alakú edények később is divatban maradtak, ahogy azt majd látni fogjátok.

Szatdzsehuti királyné koporsótöredéke ragyog akár a Nap. A múzeum egy ikonikus darabjáról van szó, egy szikomorfából készült koporsó töredékéről, amit stukkóval vontak be, majd aranyoztak. A szemek berakással készültek márványból és obszidiánból. Szintén berakással készült, de fából az orr és a fülek. A fedél belső oldalán felirat szerepel, ebből többek között kiderülnek a címei, hogy a királynét Szatibunak becézték, illetve, hogy az édesanyját Tetisherinek hívták. A szöveg egyébként az Újbirodalom egyik túlvilági vezetőjének, a Halottak könyvének néhány mondása, például a 83-as, amely lehetővé teszi, hogy az elhunyt benu madárrá változhasson. Bár egy igen előkelő személyről van szó, mégsem cédrusból faragták a koporsót, hogy ez miért így történt, arra a korszak ad magyarázatot, amelyben járunk, ez a II. Átmeneti kor vége. Ekkoriban Egyiptom északi része hükszósz uralom alatt állt, és így a déli, thébai uralkodó család nem jutott hozzá az értékes libanoni cédrushoz. Az illesztéshez használt tiplik szintén helyi fából, tamariszkuszból készültek. A koporsó az úgynevezett rishi vagyis tollas típusba tartozik. Szatdzsehuti neve azt jelenti Thot isten leánya. Annak a híres családnak a tagja, amelyiknek sikerült véget vetnie a hükszószok egyiptomi uralmának, és amelyik újra egyesítette Egyiptomot. Bátyja, Szekenenré-Taa (17. dinasztia) felesége volt, aki a hükszószokkal folytatott kűzdelemben vesztette életét. Egy leányukról tudunk, akit Ahmoszenak hívtak. Szatdzehuti sírját valamikor 1820-ban fedezhették fel, koporsótöredéke mellett ismert még múmiamaszkja, melyet a British Múzeumban őriznek, egy szívskarabeusza és a múmialepel, amit unokahúga Jahmesz-Nefertari ajándékozott neki. A 18. dinasztia, egyben egy új korszak, az Újbirodalom megalapítója I. Jahmesz Szatdzsehuti unokaöccse volt.

Maradok még egy kicsit a koporsóknál. Az egyik legszebb általam látott Középbirodalom korabeli koporsót mutatom most meg nektek. Érdekessége, hogy egy olyan hölgyé volt, aki adminiszratív feladatokkal is együtt járó hivatalt töltött be, mégpedig a raktárak felügyelője volt. A neve Henut volt, ami annyit tesz úrnő. A koporsója Assziutban került elő. A Középbirodalom láda alakú koporsói közül, ez az úgynevezett déli típusba tartozik, amelynek az a jellegzetessége, hogy a külső dekorációra fektették a hangsúlyt, ellentétben az északi típussal, amelyiket inkább belül díszítettek. Ezen a koporsón rizalitos palotaholokzat motívumok vannak. Ha valaki járt már Egyiptomban a Dzsószer piramiskörzetben, akkor ott ilyen a kőből épült kerítőfal. A koporsó festése megidézi azokat a geometriai motívumokkal díszített szőtteseket is, amelyekkel úgy tűnik, hogy a falakat díszítették a korábbi időkben. Heszi vagy Hesziré (3. dinasztia) sírjának falfestésén is megfigyelhető ez a motívum és ott jól látható, hogy falakon lógó szőttesekről van szó.

Hasonlóan gyönyörű Amonemuia múmaialakú koporsójának fedele. A pap neve azt jelenti, hogy Amon isten a bárkában, a foglalkozását tekintve pedig Amon bárkájának őre volt. Amonemuia háromosztatú parókát visel fejpánttal, amit úgy dolgoztak ki, mintha díszes vászonszalag lenne. A sárga alapú koporsón számos isten és istennő megfigyelhető. Például a szárnyait kitáró keselyű, Nekhbet rögtön a paróka alatt és a kezek felett helyezkedik el. Az uzeht-gallér széles és azt a hatást kelti, mintha növényi szirmokból, levelekből és viziliomokból lenne. A napisten kosfejes szárnyas alakban, és skarabeusz formájában is megjelenik. Alattuk ott látjuk Nut istennő szárnyait kitáról alakát is. A regiszterekre osztott részen többek Oziriszt és a sólyomfejű, trónon ülő Napistent látjuk. A lábrészen pedig Ízisz is Nephtüsz istennő szerepel a siratás gesztusában. Az információs tábla alapján nem tartozik egybe az előbb említett koporsófedél és az Ízisz istennő alakjával dekorált alsó rész, amely valamivel korábbi.

Sajnos nem sikerült a legjobban a fotóm a mészkőtöredékről, amiről mesélni szeretnék nektek, de piciben ideteszem a képét. Egy fiatal fiú felső része szerepel rajta, de vajon ki lehet ő? Dr. Dietrich Wildung, a múzeum korábbi igazgatója mesélte el a tárgy történetét egy videóelőadásban, amit a közelmúltban láttam. Ha figyelmesen megnézitek, balra egy király töredékes alakja van. Ez alapján a professzor úr arra a következtetésre jutott, hogy egy herceg az, aki az áldozat bemutatása során balzsamos edénnyel a kezében követi a királyt. Az arc és a szem formája, a telt ajkak alapján a 18. dinasztia idejére és azon belül III. Amenhotep korára datálta a darabot. Hogy hercegről van szó, arról az ifjúságfürt is árulkodik, hogy pap volt, arról pedig a lepárdbőr, amit a vállán átvetve visel. A következő nyom, a hieroglif szöveg maradványa, ami a töredék tetején figyelhető meg. Az utolsó két oszlop legalsó hieroglifáiból a következő derül ki: sm, vagyis a szem-pap funkció és ms s, ez pedig a herceg nevének a vége. Aidan Dodson, amerikai egyiptológus volt az, akinek ismerős volt együtt ez a cím és névtöredék mégpedig Auguste Mariette a Szerápeum feltárásáról szóló publikácójából. Ebben szerepel egy relief, amely egy herceget ábrázol, a felirat szerint ő "a király fia, a szem-pap, Dzsehutimesz", vagyis görögös formában Thotmesz. Ez a relief egy olyan kápolnában volt, amelyet egy Ápisz-bika temetkezése fölé építettek, a Szerápeum közelében. Akkor még nem katakombában, hanem különálló sírokban temették el ezeket az állatokat, az elsőket éppen III. Amenhotep uralkodása alatt. Így a müncheni reliefen nagy valószínűséggel III. Amenhotep első szülött fia, Thotmesz herceg szerepel, aki legalább egy Ápisz-bikát eltemettetett Szakkarában. A herceg még apja uralkodása alatt, fiatalon meghalt, ennek következtében aztán öccse, IV. Amenhotep vagyis Ekhnaton lépett a trónra III. Amenhotepet követően. Vajon metgtörtént volna az Amarna reform akkor is, ha ez nem így adódik? Ezt már sohasem tudjuk meg, de az tény, hogy a reform gyökerei III. Amenhotep uralkodására vezethetők vissza, így az is elképzelhető, hogy hasonlóan zajlottak volna az események, akkor is, ha Thotmesz herceg kerül a trónra.

Most pedig lássunk egy állatalakú kerámiaedényt, mely szintén 18. dinasztia korabeli, vagyis az egyiptomi művészet egyik csúcspontján készült. Egy rendkívül kecses, kőszáli kecskét (Capra ibex nubiana) ábrázoló edényről van szó. Az egyiptomiak erre az állatra is vadásztak, az Óbirodalom korabeli sivatagi vadászat jeleneteinek, szinte állandó szereplője. Szarvait is hasznosították, például fésűket és íjakat készítettek belőle.

A kis lótuszvirág alakú kehely arról híres, hogy legkorábbi biztosan datálható üvegedények közé tartozik. III. Thotmesz fáraó trónneve, a Menkheperré olvasható rajta kartusba írva. Ő a 18. dinasztia hatodik uralkodója, aki Hatsepszutot követte a trónon. Az üvegkészítés technológiáját csak nem sokkal előtte fejlesztették ki a Közel-keleten. Valószínű, hogy a hódító fáraó egy a Mitanni Birodalom ellen folytatott hadjáratáról hozta magával a kelyhet. Világoskék üvegből készítették, amelybe sötétkék és sárga üvegszálakat és cseppeket olvasztottak. Az edényben talált fekete maradványok alapján, ezt az értékes kelyhet nem ivásra használták, hanem valószíűleg fekete szemfesték tárolására. A fedele viszont mára elveszett. Az újnak számító anyagot küldönösen kedvelték a királyi udvarban, ahogy ezt üvegből készített ékszerek, amulettek és a király nevével ellátott kis üvegedények tanusítják. Az edényről ismert legkorábbi ábrázolás 1834-ből származik és Ippolito Rosellini nevéhez fűződik, aki Champollionnal együtt vezette a francia-toszkán expedíciót Egyiptomban. A müncheni múzeum számára I. Lajos szerezte meg.

Amanishakheto királynő ékszereivel veszek búcsút a múzeumtól. Amanishakheto a Meroé Birodalom egyik királynője volt, uralkodásának kezdete az i. e. 20-as évekre tehető. Feltételezik, hogy ő volt az a királynő, aki i. e. 22-ben békét kötött a római birodalommal Szamosz szigetén. Ez egy kulturális virágkor kezdetét jelentette a Meroé királyság számára. dr. Dietrich Wildung a mai Szudán területén található Nagában folytat ásatásokat évek óta és ennek eredményeként látható a müncheni múzeumban olyan meroéi sztélé, amelyet tartós kölcsönbe kaptak meg a Karthum Nemzeti Múzeumtól. Ezt a sztélét Nagában, az Amon-templom szentélyében találták meg, és a királynő szerepel rajta egy templombejáratban a trónon ülő Apedemak előtt. Az oroszlánfejű isten tisztelete jelentős volt Naga térségében. Az istenség megérinti a királynő könyökét, kiválasztja őt. Amanishakheto háta mögött, megéirntve a másik könyökét és a koronáját egy Ameszemi nevű istennő áll. Őt Apedemak feleségének tartották és a fején sólyomot viselő nőként ábrázolták. Amanishakheto anyakirálynő volt. Itt is élt az elképzelés, hogy a királynő és Amon isten nászából születik meg a trón örököse. A királynőknek ezért kiemelkedő szerepe volt a Meroé Királyságban, Ízisz istennővel azonosították. A király és a királynő együtt uralkodtak. Amanichakheto piramisa a meroéi Északi temetőben áll és a 6-os számot viseli. A meroéi piramisokat eleinte helyi homokkőből, később agyagtéglából is építették, a magasságuk 10 és 30 méter között változik. A halotti templom, vagy kápolna közvetlenül előtte áll, benne az elhunytat túlvilági kontextusban, istenek társaságában láthatjuk. Általában a templomból lehetett lejutni a tömör piramis alatt találtható sírkamrába. Egy olasz kalandor Giuseppe Ferlini bukkant rá Amenishaketo fantasztikus ékszerleletére 1832-ben. Az egyiptomi motívumokat felvonultató arany és drágakő nyakláncok, karperecek, fülbevalók és gyűrűk a meroitikus aranyművesség remekművei. Ferlini a kincseket több európai múzeumnak és gyűjtőnek adta el, a legnagyobb része ide Münchenbe került. Mára a piramist szinte teljesen széthordták a kincsvadászok, Ferlinivel kezdve. Még 1821-ben Frédéric Cailliaud megörökítette, hogy akkor hogyan nézett ki, ezt ide kattintva meg tudjátok nézni. Ez a kép egyébként nagy méretben ott van a falon a királynő ékszereit tartalmazó vitrin mögött.

Körülbelül két és fél óra alatt jártuk be az egyiptomi múzeumot. Úgy döntöttünk, hogy még a Glyphtotek gyűjteményét is megnézzük. Ez München legrégebbi nyilvános múzeuma, amit kizárólag az ókori szobrászatnak szenteltek. Gyönyörű, főként görög és római márványszobrokat csodálhatunk meg a napfényes termekben. Ezt követően elköltöttük az otthonról hozott szendvicsből álló vacsoránkat egy szép és nyugalmas parkban. Ez a kis pihenés elég is volt ahhoz, hogy felfrissüljünk a városnézéhez.

Münchenben természetesen sok látnivaló akad még, ilyen például a Müncheni Rezidencia, vagy a Nypmhenburg kastély. Ezekre a helyekre sajnos ezúttal nem jutottunk el, de majd legközelebb! A Nymphenburg kastély egy barok stílusú épületegyüttes, mely a Wittelsbachok nyári rezidenciája volt. Udvari istálló, orangerie sőt még egy porcelánmanufaktúra is található itt. A kastélyt egy hatalmas park veszi körül, amelyben több tó is van. Ha valaki nyáron, nagy melegben látogat ide, még akkor is kellemes felüdülést talál itt.

[1] A bajor hercegek, választófejedelmek és királyok palotája volt. A reneszánsz épület München belvárosában áll és Európa egyik legnagyobb művészeti múzeuma.