Óbirodalom, 4. dinasztia, Khufu

Sznofrut halála után fia, Khufu követte a trónon, aki körülbelül 25-30 évesen kerülhetett Egyiptom élére, s a gízai Nagy Piramis építtetőjeként vált ismertté az utókor számára. Uralkodásának időtartama elég bizonytalan: az újbirodalmi Torinói Királypapirusz szerint 23 évig tartott, míg az i. e. V. században élt görög történetíró, Hérodotosz – aki a király nevét görögösen Kheopsznak írta – a korabeli egyiptomiak szavaira alapozva 50 uralkodási évet tulajdonított neki. Az i. e. III. század első felében viszont Manethón – aki Szuphisznak nevezte – már 63 évesnek tartotta Khufu uralmát.

Anyja Hotepherész I. volt. Négy felesége közül kettőt ismerünk név szerint, Meritatészt és Henutszent. Meritatész neve egy mára sajnos elveszett álajtó-sztélén szerepel, úgy tűnik ő volt Kawab herceg és Hotepherész II édesanyja. Henutszent egy 26. dinasztia korabeli sztélé említi, amelyet abban az Ízisz tiszteletére szentelt templomban találtak, amit a 21. dinasztia korában emeltek Khufu egyik királynéi piramisának oldalához. Korabeli forrás rá vonatkozóan ez idáig nem került elő.

Khufu fiai: Kawab[1], Dzsedefré, Hórdzsedef[2], Khafré, Minkhaf[3], Babaef, Bauefré, Khufukhaf[4] és Hórbauef. A gízai Keleti Temető szolgáltatja róluk az egyik forrást, ahová legtöbbjüket eltemették, de szerepelnek a Westcar papiruszban is, melyben történetekkel szórakoztatják apjukat. Dzsedefré és Khafré (Khephrén) később fáraók lettek.

A Westcar papiruszon szerepel Bauefré, akinek nincs meg a sírja a gízai temetőben, korabeli forrás pedig rá vonatkozóan mindössze egy kartusok listáját tartalmazó felirat a Keleti Sivatagban, a Wadi Hammamaton áthaladó út mentén Koptosz és a Vörös-tenger között. Egyes egyiptológusok szerint elképzelhető, hogy azonos Hórbaueffel, más egyiptológusok szerint pedig Babaeffel.

Khufu leányai közül Neferetiabet, Hotepherész II, Mereszankh II, illetve Meritatész II[5] nevét ismerjük.

A „király test szerinti fia” megjelölést viseli Khufu egyik kortársa, Hemiunu herceg is, akinek masztabája a Nagy Piramistól nyugatra lévő temetőben van. Ám az a tény, hogy a királyfiak sírjai a piramis keleti oldalán helyezkednek el, kétségessé teszi, hogy az említett cím apa-fiú viszonyt jelölne kettejük között. Tovább árnyalja a képet, hogy a Médumban eltemetett Nofermaat herceg – Khufu egyik idősebb testvére – legidősebb fiát szintén Hemiununak hívják. Az hogy Hemiunu nagyrészt ugyanazokat a címeket viselte, mint Nofermaat, azt sejteti, hogy a herceg valójában az ő fia volt. Ennélfogva a „király test szerinti fia” címe nem szó szerint értendő, hanem feltehetően királyi unokát jelöl, eképpen viszont Nofermaat atyjára, Sznofrura utal. Ugyanakkor az sem zárható ki, hogy a címet Khufu adta unokaöccse számára ily módon emelve akkorra már elhunyt bátyja gyermekének tekintélyét az udvarban.

Uralmával az Óbirodalom fejlődése elérte csúcspontját. Khufu a vallási élet középpontjába a saját kultuszát helyezte, melyről a „Nagy Isten” jelzője is tanúskodik. A többi isten tiszteletének időleges háttérbe szorulását az utókor már vallásüldözéssé torzította, miként azt Hérodotosz is írta: „Kheopsz minden templomot bezáratott, majd az áldozást is betiltotta.”[6] Ennek azonban ellentmond a király neve, melynek teljes alakja egyiptomi nyelven Khnum Khufu(i), azaz „Khnum véd engem”. A királynevekről pedig tudni kell, hogy mindig valamilyen politikai programot fejeznek ki, mely jelen esetben Khnum állami tiszteletének megerősítését célozta, ugyanakkor a fáraó személyes vallási elköteleződését is kifejezi a fazekas isten iránt. Szintén árulkodó jel, hogy 9 fia közül 7-en ún. teofór neveket viseltek, melyek Ré, Hórusz, és Min istenekhez kötődnek. Az istenek iránti hódolatát jelzi az is, hogy Koptoszban, és Beni Hasszánban templomokat építtetett a helyi isteneknek. A görög-római kori denderai Hathor-templom egyik kriptájában lévő felirat szerint a templom Predinasztikus korban íródott alapító okiratát Khufu idejében találták meg egy ládában, a memphiszi királyi palotában. Elképzelhető, hogy Khufu megújította a régi alapító okiratot, esetleg újjáépíttette Hathor templomát, de ennek nem maradtak régészeti nyomai. Az is lehetséges, hogy Hathor papjai csupán a templom eredetét szerették volna az ősi időkbe helyezni, ezért hivatkoznak Khufura és a predinasztikus kori alapító okiratra.

A fennmaradt régészeti emlékek alapján úgy tűnik, főként a székhelytől, Memphisztől távol eső istenkultuszokat támogatta, mivel nem érezte őket saját kultusza vetélytársának. A Khufu idejében élő istenkultuszoknak másik sokat mondó bizonyítéka az is, hogy egyik vezíre, Hemiunu herceg papi címek birtokosa is volt. Basztet, Seszemtet és a mendészi kos papjaként említik sírja feliratai, valamint viselte az Ápisz és a Fehér Bika őrzője, illetve Thot háza öttagú testületének nagyja címet is. Valláspolitikailag fontos információkkal szolgál az is, hogy Hemiunu a „Minden isteni hivatal vezetője” címmel is rendelkezett. Ez nyilvánvalóan az ország vallási intézményeinek centralizálási törekvésére utal, a király tehát a sok szétszórt kultuszt állami ellenőrzés alá kívánta vonni. E törekvés iránt bizonyára nem viseltettek általános rokonszenvvel a korabeli nomarkhészek és más helyi tisztségviselők, melynek kései emléke kihatott Hérodotosz beszámolójára Khufu vallásüldözéséről. Manethón szerint is fennhéjázóan viselkedett az istenekkel, ám ezt később megbánta és szent könyvet írt, melyet aztán az egyiptomiak nagy becsben tartottak.

Építkezéseinek nyomai fellelhetők még a fentebb említetteken kívül Bubasztiszban, Butóban, Taniszban, valamint Hierakónpoliszban is. A Palermói kő egy 7 méter magas kolosszális szobor és egy másik aranyszobor állíttatását tulajdonítja neki, melyek sajnos nem maradtak fenn. Valószínűleg magát a királyt ábrázoló szobrok lehettek. Mára csak egy apró, 7,6 cm magas elefántcsont szobrocskája maradt meg, melyet 1902-ben talált Petrie, Khenti-amentiu abüdoszi templomában. A kisplasztika trónusán ülve ábrázolja a királyt, fején a Vörös koronával, kezében pedig légycsapóval. A bal lábánál lévő felirat mára olvashatatlanul megrongálódott, jobb lábánál azonban megmaradt a király Hórusz-neve, a Medzsedu, amely alapján bizonyítható, hogy a szobor Khufut ábrázolja. Valószínűleg a király jubileumi ünnepségének emlékére készítették.

Számos bányászati expedíció fűződik a nevéhez. Egy érdekes Dakhla-oázisba irányuló felfedezőútról van tudomásunk, Khufu 24. uralkodási évéből (12. marhaszámlálás). Az expedíciót Bebi vezette, célja pedig az volt, hogy embereket toborozzanak ún. mefat-por szerzésére. Pontosan nem tudjuk mi is az a mefat-por, de egy későbbi szöveg (a 26. uralkodási évből) szerint zsákokban szállították, íráshoz és festéshez használták. A Dakhla-oázis ismert gazdag vasoxidban, mangán telérekben és ezek különféle agyagpaláiban, ezért a mefatpor valószínűleg ezen földpigmentek egyike. A fáraó 26. uralkodási évében (13. marhaszámlálás idején) Bebi és Iji-merii visszatértek a Dakhla-oázisba mefat port gyűjteni. A sziklafeliratok különös jelentőséggel bírnak, mert Khufu kartusát az oázisok istenével, Igaival együtt ábrázolják.

Abu Ballaszban[7] két helyszínen szerepel Khufu születési és Hórusz neve. Más korabeli sziklafeliratok a területen kőművesekhez, tolmácsokhoz, felső- és alsó-egyiptomi, valamint még délebbi tájak felderítőihez, őrszemekhez és a kőfaragók művezetőjéhez, Neferhez kapcsolódnak. A tolmácsok jelenléte közeli kapcsolatot feltételez a helyi lakosokkal. Az itt zajló bányászati tevékenység tehát valószínűleg békés mederben zajlott, erre utal az is, hogy mindössze néhány őrszem kísérte az expedíciót, a katonaságot viszont nem vonták be.

Núbiában, Gebel el-Asrban[8] diorit-gabbró és anortozit-gneisz[9] bányákat találtak. A bánya keleti végében Khufu két sztéléjét találták meg, melyek bizonyítják a király uralkodása idején itt zajló kitermelést. A fáraó núbiai tevékenységéről tanúskodik egy általa alapított helyi település is, mely a Hemet-Khufu nevet viselte.

A Sínai-félszigeten, a Wadi Magharában[10] lévő türkizbánya területén, Khufut úgy örökítették meg, amint buzogányával éppen lesújtani készül Egyiptom ellenségére. Az ellenség megsemmisítése egyedülálló módon Thot isten előtt történik. Mivel a semita holdistent, Sint azonosították Thottal, ezért Thot az itteni helyi istennek tekinthető. Ez arra utal, hogy Khufu a Sínai lakóit is Egyiptom népének tekintette és védelmezte őket a külső behatolóktól.

Ezeken felül egyiptomi alabástromot bányásztatott Hatnubban[11]; homokkövet Gebel el-Szilszilében; a Fajjum depressziójának északi részén található Widan el-Farasban bazaltot[12] fejtettek; a Keleti-sivatagban, Qena, Quft, és Edfu környékén pedig aranyat termeltek ki.

2008-ban francia régészek a Vörös-tenger partján, Wadi el-Jarfban[13] egy tengeri kikötőt találtak. Elképzelhető, hogy Sznofru alapította, de főként a Khufu uralkodása alatt szervezett expedíciókhoz vették igénybe. Úgy tűnik, hogy csak a 4. dinasztia első felében használták, a Sínai-félszigeten található Wadi Maghara hajóval való megközelítésére, mely az ókori Egyiptom egyik fő bányászati területe volt. A hajók rögzítésére használt mész-, ritkábban homokkő horgonyokon kívül a munkások táborát is sikerült megtalálni, de 30 olyan barlangot is felfedeztek, melyeket hatalmas mészkőtömbökkel zártak le. Többségükön piros tintával írva található meg az itt dolgozó munkáscsapatok neve és Khufu kartusa. Ezek raktárhelyiségek voltak, ahol nem csak hajórészeket és ezekhez kapcsolódó szerszámokat, hanem a tengeri expedícióhoz szükséges élelmet és vizet is tárolták. Kerámiaégetéshez használt kemencék is előkerültek.

2013-ban több száz papirusztöredék került napvilágra, közülük némelyik elérte a 80 cm-es hosszúságot. Hieratikus nyelven íródtak és néhányat igen pontosan lehet datálni, legtöbbjük Khufu 27. uralkodási évéből származik. Így ezek a jelenleg ismert legkorábbi Egyiptomban talált feliratos papiruszok és egyben a legkésőbbi dokumentumok Khufu uralkodási idejéből. Stílusukban és tartalmukban hasonló adminisztratív szövegekről van szó. A dokumentumok között megtalálhatók olyan havi jelentések, melyekben rögzítették a kikötőben dolgozó munkások számát, illetve, hogy mikor, milyen és honnan érkező élelmiszer ellátmányt kaptak. A szövegek egy másik része azonban egy memphiszi hivatalnok, Merer személyes naplójából származik, aki egy kb. 200 főből álló csapatot vezetett. Feljegyezte csapatának mindennapi tevékenységét. A legmeglepőbb azonban, hogy a csapat tennivalói nem a kikötőhöz kapcsolódtak, hanem Khufu gízai piramisának építéséhez, mészkőbányászathoz, valamint a Turában kitermelt mészkő a piramis építési területére történő szállításához a Níluson és csatornáin. A szövegből kiderül, hogy a király uralkodásának 27. évében Ankhhaf vezír felelt Khufu piramisának építéséért, illetve azt is, hogy a piramis építése ekkor már a végéhez közeledett, a turai mészkővel ugyanis a piramis külsejét burkolták. Hogy hogyan került a napló a kikötőbe, azt jelenleg azzal magyarázzák, hogy ez a piramis építésén is dolgozó csapat néhány a kikötőben zajló feladatért is felelt. A Nagy Piramis építését segíthették, például azzal, hogy a Sínai déli részéről rezet szállítottak az építkezésre, ahol nagyszámú réz eszközre volt szükség. A kikötő nem sokkal Khufu 27. éve után elhagyatottá vált, majd röviddel ezután szórványosan újra benépesítették, de még a 4. dinasztia első felében teljesen elnéptelenedett.

Az uralkodó máig titokzatos oknál fogva a gízai fennsíkot választotta nyughelyéül, ahol piramisát is felépíttette, melyet az ókorban Akhet Khufu, azaz „Khufu fényhegye” néven ismertek. Gíza azonban már ekkoriban is ősi településnek számított.[14]

A munkálatokat vezető fő építész személyének azonosítása nehézségekbe ütközik, mivel a későbbi források – valószínűleg a király uralmának későbbi negatív megítélése miatt – sosem említik a nevét. Ennek ellenére gyanítható, hogy Hemiunu herceg töltötte be a felelősségteljes posztot, erre utal a masztabája felirataiban szereplő „a király összes építkezéseinek vezetője” cím. Ahogy fentebb már említettem, a király 27. uralkodási évére datálható wadi al-jarfi papiruszok szerint akkor Ankhhaf vezír vezette az építőmunkálatokat, így elképzelhető, hogy Hemiunu ekkorra meghalt, helyét pedig Ankhhaf vette át.

A 4. dinasztia korabeli piramisok építésén dolgozó munkások telepének maradványait Khephrén piramisától nyugatra tárta fel Petrie, aki szerint kb 4000 ember lakhatott itt folyamatosan. Valószínűleg ők alkották az építkezésen résztvevő munkástömeg magvát, akik a szakmai hozzáértést igénylő munkálatokat végezték el. Az 1900-as évek végén Mark Lehner vezetésével zajlott a Gízai fennsíkon a piramisépítők településének feltárása. Ő úgy gondolja, hogy egy 2000 főből álló munkáscsapat elegendő volt a kövek kitermeléséhez, szállításához és beépítéséhez. Az előképzettséget nem kívánó feladatokat az ország többi részéről ideiglenesen idevezényelt, s az ország népességének nagy részét kitevő szabad parasztok látták el az áradás idején, amikor a földeken nem lehetett dolgozni. Hérodotosz szerint az építkezés során mindig 100 000 ember dolgozott háromhavonkénti váltásban, ám az áradást követő évszakokban, amikor a parasztoknak a termőföldeken kellett dolgozniuk, lényegesen kevesebb képzetlen munkaerő dolgozhatott a piramis építésén. A görög történetíró úgy gondolja, hogy végül 10 évig tartott a piramis és a völgytemplom közötti feljáró megépítése, melyet ő tévesen annak az útnak gondolt, amelyen a munkások a köveket vonszolták a piramishoz. Ennek megépítése véleménye szerint nem volt kisebb munka a piramis felépítésénél. Leírása alapján a feljáró építésével egy időben zajlott a dombokon végzett munka is, melyeken a piramisok állnak, valamint azon föld alatti kamrák elkészítése, melyeket „a Nílus idevezetett csatornái által körbefogott mesterséges szigeten”[15] alakítottak ki. Úgy gondolja, ezeket Khufu a saját sírkamráinak szánta, ám a mesterséges szigeten kialakított föld alatti kamrák Ozirisz sírjára emlékeztetnek. Ilyen sírt később I. Széthi is építetett Abüdoszban, imitációja pedig a későkori magánsírokban is előfordul. Magának a piramisnak az építését Hérodotosz 20 évre teszi, így a kiegészítő munkálatokkal együtt a teljes komplexum szerinte 30 év alatt készült el.

Khufu piramisa körül összesen 5 bárkaüreget találunk, melyek az archaikus kori hajó temetést idézik. Kettő a piramis déli oldalánál van, kettő a piramis keleti oldalánál, egy pedig a felvezető út északi oldalán található. A keleti üregben kőfaragók feliratait találták, melyek némelyike keltezett volt. Az utolsó a 20. vagy 22. uralkodási évből való (10. vagy 11. marhaszámlálás). Sajnos bizonytalan, melyik fáraó uralkodása idejére vonatkoznak a feltűntetett dátumok, de nem elképzelhetetlen, hogy még Khufu idejében íródtak. A déli sor mindkét bárkáját egy hatalmas fal alá helyezték, melyet az Óbirodalom végén építettek, hogy elkülönítsék a magán temetkezést a királyitól. Az üregekbe egykor elhelyezett bárkák mind libanoni cédrusból készültek. Anyaguk a Büblosszal való élénk kereskedelmi kapcsolatokat jelzi. A bárkák funkciója máig vitatott. A különböző elképzeléseket Verner foglalta össze a Neferirkaré és Neferefré temetkezési hajóiról szóló cikkében. A nagy többség azon a véleményen van, hogy több célt is szolgált. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Napbárkák az elhunyt túlvilági életére, mások azt, hogy a király temetése során használták őket szállítóhajóként, és vannak, akik szerint állami bárkák voltak, melyeket a király uralma alatt használtak.

Az Egyiptom – A fáraók világa „Királysírok a piramisok korában” című fejezetében Rainer Stadelmann többek között arról az elméletről is ír, mi szerint a gízai Nagy Szfinx valójában nem Khephrén, hanem Khufu idejében készült. Ezt az elméletet a Szfinx fekvésére, illetve a szobor fején megfigyelhető stilisztikai jellemzőkre alapozza.

Halála után Khufut a Nagy Piramisban helyezték örök nyugalomra, melyet a piramis gyomrában, a földtől 48 méteres magasságban lévő sírkamrában talált gránitszarkofág is bizonyít. Halotti kultusza különösen erős volt az Óbirodalom idején, melynek a piramis keleti oldalánál fekvő halotti templom szolgált színhelyéül. Titulatúráiban szereplő nevei számára külön-külön papi tisztségeket létesítettek, így halotti papsága különösen népesnek számított.

Kultusza az Óbirodalom bukása után szűnt meg[16], mikor Gíza elnéptelenedett, ám alakja tovább élt a nép emlékezetében. A hükszósz korban íródott Westcar papirusz[17] egyik történetében Khufut történetekkel szórakoztatják fiai. Khafré herceg Nebka fáraó, míg Bauefré herceg Sznofru fáraó idejében élt nagy varázslókról mesélnek apjuknak. Dzsedefhór azonban Khufu tudomására hozza, hogy az ő életében is él egy 110 éves nagy tudású varázsló, akit Dzsedinek[18] hívnak. A mágus Dzsed-Sznofru-Máá-Kheruban[19] lakott, és varázserejével képes volt a levágott fejet visszaerősíteni a testre, úgy, hogy a fej visszaillesztését követően az elhunyt ismét életre kelt. Ezen felül azt is meg tudta tenni, hogy „az oroszlán kövesse őt, miközben kötele a földön van”[20]. Dzsedefhór szerint továbbá ismerte Thot szentélye kamráinak számát, és egészen a mai napig meg tud enni 500 kenyeret és egy ökörcombot hús gyanánt, melyet 100 korsó sörrel szokott leöblíteni. A szentély kamrái számának ismeretére vágyva[21] Khufu magához rendelte Dzsedit, aki bemutatta neki varázstudományát a királyi palota oszlopcsarnokában, és elmondta, hogy a kamrák számát ugyan nem tudja, de ismeri azok helyét. Elmondása szerint egy kovakőből készült ládában van a „Számonkérő” nevű kamrában, Héliopoliszban. Ezt követően a varázsló látnoki képességeiről is tanúbizonyságot téve elmondja a fáraónak, hogy a ládát Ruddzsedet[22] Rétől fogant legidősebb fia fogja neki elhozni, aki majd a „látók legnagyobbika”-ként Ré héliopoliszi főpapja lesz, ha felnő. Megtudhatjuk azt is, hogy Khufut fia fogja követni a trónon, őt pedig az ő fia, és csak aztán Ruddzsedet egyik fia. Ezután a fáraó kérésére Dzsedi azt is elmondja, hogy Ruddzsedet a sarjadás első hónapjának 15. napján fog szülni. Khufu kijelenti, hogy ha a Két hal-csatorna partjai kilátszanak, maga fog elmenni Ré szakhebui templomát meglátogatni.[23] Dzsedi pedig erre azt válaszolta, hogy akkor ő négy rőf magas vizet teremt a Két hal-kerület[24] partján. Végül Khufu visszavonult a palotájába, s úgy rendelkezett, hogy Dzsedit Dzsedefhór herceg házába vigyék, hogy vele lakjon, táplálékául pedig ezer kenyeret, száz korsó sört, egy ökröt és száz köteg hagymát adatott neki.

Az Újbirodalom végén írt Londoni Mágikus Papiruszon az egyik varázsreceptet a következő bevezetés teszi különösen becsessé: „E varázslatot éjszaka találta a koptoszi templom udvarában eme templom felolvasó papja, mint ennek az istennőnek (Ízisznek) a titkát. A föld sötétségben volt, a hold azonban megvilágította e könyvet egész úton, amíg csoda gyanánt Felső- és Alsó-Egyiptom királyához, Kheopszhoz vitték”.[25]

A 21. dinasztia idején a Khufu piramiskomplexumához tartozó királynői piramisok közül a Henutszenéhez csatlakozó kápolnát templomként építették újjá, Ízisz, a „Piramis úrnője” számára, melyet később a 26. dinasztia idején kibővítettek, s egészen a római korig működött. Innen került elő a sztélé, melyen az uralkodó Henutszen nevű felesége szerepel és amelyen Khufut összefüggésbe hozzák Ízisz templomával: „(Kheopsz) itt találta Ízisznek, a „Piramis úrnője” templomát Horán (a szfinx egyik neve) temploma mellett, Ozirisz, Roszetau ura templomának északnyugati oldalán. Piramisát ennek az istennőnek (Ízisznek) a temploma mellé építtette.”[26] A Szaiszi korban halotti kultuszát felelevenítették, melyet Ízisz papjai ápoltak a piramisa közelében. Khufu halotti kultuszának perzsa kori továbbéléséről szolgáltat adatot a memphiszi Szerapeion egyik sztéléje, mely Dareiosz 34. uralkodási évéből való. A sztélén egy pap szerepel, aki a feliratok tanúsága szerint Ízisz, Khufu, Khephrén, Dzsedefré, valamint Harmakhisz (a Nagy Szfinx) papja volt. Apja ugyancsak ezeket a tisztségeket töltötte be. A papi címekben feltűntetett istenek és uralkodók nevének pontosan idézett sorrendjéből arra következtethetünk, hogy a gízai Ízisz-templom papjai elsősorban Ízisz istennő és Khufu kultuszát ápolták, és csak aztán a többi uralkodóét, illetve Harmakhiszét. Mindez arra utal, hogy Khufu halotti kultusza kiemelt jelentőségű volt Gízában a szaiszi kor után is.

A római és bizánci időkben forgalomban volt egy Khufunak tulajdonított alkimista könyv, egy késő Ptolemaiosz vagy római kori földrajzi papirusz szerzője pedig arra hivatkozik, hogy Khufu szobra alatt találta meg hosszmértékét, ami képletesen annyit fejez ki, hogy a Khufu korabeli titkos tudományra lelt rá, mely képessé tette könyve megírására. A Westcar papirusz is olyan uralkodónak mutatja be Khufut, akit erősen izgatott Thot rejtett tudománya. Az ma már nem deríthető fel, hogy valóban volt-e saját tudományos műve (valószínűbb, hogy nem), de a tudomány iránti érdeklődését az egyiptomi hagyomány alátámasztja, s a Westcar papirusz is arra mutat, hogy ő maga is részt vett piramisa tervezésében.

Khufu abüdoszi elefántcsont szobra, mely jelenleg a Kairói Egyiptomi Múzeumban van:

Az alábbi linkre kattintva Karl Richard Lepsius rajzát láthatjátok a Denkmäler Abteilung II Band III c. könyvéből. A bal oldali Khufu wadi magharai hadjáratát, a jobb oldali pedig a teljes titulatúráját ábrázolja.

Aidan Dodson, Dyan Hilton: The Complete Royal Families of Ancient Egypt – A Genealogical Sourcebook of the Pharaohs (Thames & Hudson; 2004)

Alberto Siliotti: Egyiptom – Templomok, Istenek, Fáraók (Officina ’96 Kiadó, 2001)

Dobrovits Aladás és Kákosy László: A paraszt panaszai – Óegyiptomi novellák (Magyar Helikon, 1963)

Harmatta János (szerkesztő): Ókori keleti történeti chrestomathia (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1965)

Harwig Altenmüller: Funerary Boats and Boat Pits of the Old Kingdom (Archiv Orientální 70, 2002 S. 269-290)

Hérodotosz: Görög-perzsa háború, Második könyv (Osiris Kiadó, Budapest, 2000) – Muraközi Gyula fordítása

Kathryn A. Bard (szerkesztő): Encyclopedia of the Archaeology of Ancient Egypt (Taylor & Francis e-Library, 2005)

Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris Kiadó, Budapest, 2005)

Kákosy László: Az alexandriai időisten – Válogatott tanulmányok (Osiris Kiadó, Budapest, 2001)

Peter A. Clayton: Chronicle of the Pharaohs – The Reign-by-Reing Record of the Rulers and Dynasties of Ancient Egypt (Thames and Hudson, 1994)

Pierre Tallet & Gregory Marouard: The Harbor of Khufu on the Red Sea Coast at Wadi al-Jarf, Egypt (Near Eastern Archaeology 77:1, 2014)

Regine Schulz és Matthias Seidel (szerkesztők): Egyptom – A fáraók világa (Vince Kiadó, Budapest, 2001)

Ronald J. Leprohon: The Great Name – Ancient Egyptian Royal Titulary (Society of Biblical Literature, Atlanta, 2013)

Torwen Baus: Khufu’s expeditions and their implications for kingship and society

Wolfgang Helck & Eberhard Otto: Lexikon der Ägyptologie Band I. 932-933. (Otto Harrassowitz, Wiesbaden, 1975)

[1] Kawab volt Khufu legidősebb fia, a trónörökös, azonban sajnos még apja uralkodása alatt meghalt. Testvérét Hotepherész II-öt vette feleségül. Közös sírjuk van Gízában (G7110+7120), azonban Hotepherészt, aki később Dzsedefré felesége lett, végül valószínűleg a G7350-es masztabába temették el.

[2] Hórdzsedefnek is nevezik. Szerepel a Wadi Hammamatban található kartuslistán. A gízai 7210+7220-as masztabában nyugszik, melynek feliratait kivakarták, Kákosy szerint azért, hogy bosszút álljanak, amiért apja halála után erőszakkal próbálta átvenni a hatalmat. Befejezetlen szarkofágja a Kairói Múzeumban található. I ntelem szerzőjének tartották. Szakkarában kultuszt alapítottak a tiszteletére, a Halottak könyve szerint Menkauré idejében még életben volt.

[3] Minkhaef később vezír, valamint legfőbb bíró lett. Dzsedefré vagy Kephrén idején halt meg, sírja a G7430+7440-as masztaba.

[4] Khufukhaf is vezíri posztot töltött be, de az is felmerült, hogy ő azonos a későbbi Khephrén fáraóval.

[5] A gízai G7650-es sírba temettek el férjével, Akhethoteppel együtt.

[6] Hérodotosz: Görög-perzsa háború, Második könyv, 124. bekezdés.

[7] Kaszr el-Saghától 64 kilométerre van, a Dakhla-oázis közelében. Egykor fontos állomás volt a Wadi el-Natrúnt Egyiptom délnyugati részével összekötő karavánút mellett.

[8] Abu Szimbeltől 65 km-re északnyugatra található, Toshka közelében.

[9] A diorit-grabbró és az anortozit-gneisz valójában a gneisz változatai, melyről bővebben a következő linken olvashattok: http://ibisz.iif.hu/ozirisz_h/index.php/kislexikon-belepo/g/gneisz

[10] Szerabit el-Khadimtól 10 km-re, délre fekvő település.

[11] Egy kilométerre délkeletre Tell el-Amarnától.

[12] Khufu halotti templomának padlózatához, a töltésúthoz, valamint a völgytemplomhoz is használtak bazaltot. A becslések szerint körülbelül 1000 köbméter bazalttömböt használtak fel az imént felsoroltak építéséhez.

[13] Zafarana modern városától 20 kilométerre, délre található.

[14] A régészeti feltárások alapján bizonyítható, hogy már a Predinasztikus és az Archaikus korban is volt egy kis település Menkauré piramiskomplexuma helyén, melyet leromboltak mikor a temetkezési-együttest építették. Ezt követően a visszamaradó törmelékek (melyek elsősorban kovakőből és edénydarabokból álltak) lerakódtak a sivatagi területtől délre. A második dinasztia idején, Ninetjer fáraó temetkezett ide, neve felbukkan a lelőhely déli részén talált sírban lévő edények pecsétjén. A terület tehát nem Khufu korában népesült be, s királyi temetőként sem volt ismeretlen a korabeli egyiptomiak számára.

[15] Hérodotosz: Görög-perzsa háború, Második könyv, 124. bekezdés.

[16] Ehhez az is hozzájárult, hogy a Középbirodalomban Sznofru halotti kultusza kapott nagyobb hangsúlyt, mivel az ő uralkodását tartották eszményképüknek.

[17] Kákosy véleménye szerint maga a történet a XII. dinasztia idejéből származik.

[18] Személyét valószínűleg Rahotep egyik fia, Dzsedi herceg ihlette, aki valóban Khufu kortársa volt.

[19] A mai Médum közelében fekvő település.

[20] Kákosy: A paraszt panaszai, 52. oldal.

[21] A történet szerint már régóta kutatott Thot szentélye kamráinak száma után, hogy „hasonlót készítsen magának horizontja (piramisa) részére.” (Kákosy: A parapszt panaszai, 50. oldal)

[22] A szakhebui Ré főpapjának felesége.

[23] Talán azért, hogy találkozhasson a templom főpapjával és feleségével.

[24] Valószínűleg a 16. alsó-egyiptomi nomoszra utal, melynek neve Hatmehit és egy hal volt a jelképe.

[25] Kákosy Lászó: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris Kiadó, Budapest, 2005), 58. oldal

[26] Kákosy László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája (Osiris Kiadó, Budapest, 2005), 96. oldal

Hieroglif forma	Átirat	Jelentése
	Hr mDdw	Hórusz: Lesújtó
	nsw-bi.ty nb.ty mDd	Felső- és Alsó Egyiptom királya; A Két Úrnő: Lesújtó
	bjkwj nbw	Kettős Arany Hórusz
	Xnmw xwj=f-wj	Khnum védelmez


„Khufu Fényhegye”	Kheopsz gránitszarkofágját sírrablók rongálták meg, feltehetőleg még az ókorban.	Az uralkodó egyik bárkája, a piramis lábánál felépített bárka múzeumban.

Münchenben található ez a piciny, Fehér koronát viselő fáraó fej, melyet Khufunak tulajdonítanak. Óbirodalom, 4. dinasztia.